A Bebetonozott gyerekkorában csakolyan kisgyerek volt, akár a többi. Tehát okos, vagy buta, csúnya vagy szép, talpraesett vagy málészájú, lusti-busti vagy örökmozgó. Szóval: szakasztott, akár a többi. De ahogy nőtt-növögetett, egyszer aztán belekerült egy olyan… izébe… na, segítsenek már… egy olyan pozícióba, na! Ebbe ő belekerült, mondhatnánk, beleült őkelme, hogy némi népmesei színezetet vigyünk sivár mondanivalónkba. S egyhamar rájött, hogy pozícióban lenni nem is olyan rossz dolog. Hogy csak a legnagyobb előnyét említsük: mindig közel van a moslékosvályú, ahol olyan jókat lehet csámcsogni-turkálni, zabálni-röfögni. A többi sovány meg csak néz onnan a kerítés mellől, guvadt szemmel. Mintha szólni is akarnának, de aztán mégse szólnak soha. Bebetonozottunkat ez olykor idegesíti. Elvégre nem ő tehet róla, ha valakinek nincs pozíciója, ugyebár. Nem csak úgy van ám, hogy az akárkinek van! Tudják, mennyit kell egy felelős pozíciót betöltő bebetonozott polgártársnak a nyelvét tornásztatnia? El sem képzelnék!
Bebetonozott polgártárs így morfondírozik magában, aztán egyszer csak látja ám, hogy itt igencsak furcsa dolgok történnek a fajtájabeliekkel. Most is volt itt egy olyan izé, na… gengszterváltás. (Nem ez nem az az alvilági sport, amikor gengszterek pisztolyokat cserélnek futás közben.) És hipp-hopp, néhány pozícióból repült a madárka! De repült ám, hogy a lába sem érte a földet! Ez Bebetonozott polgártársunkat - akit ekkor tulajdonképpen még nem is hívtak Bebetonozottnak -, rendkívüli módon elgondolkodtatta. Meg is fájdult bele a feje rendesen, mert ki a fene van ilyesmihez szokva. Hogy - hogy csak úgy ukmukfukk kirepülni? Hát régen azért ilyesmi nem volt! Hú, itt valamit tenni kell, de sürgősen! Hisz a végén még moslékosvályú nélkül marad, az meg hogy venné ki magát! Meg hát, az az igazság, hogy Bebetonozottunk e nélkül tán éhen is halna. Elszokott ő már régen attól, hogy a saját maga erejéből próbáljon boldogulni. (Meg nem is arra született. Ezzel az aggyal.)
És Bebetonozottunk nyomban megtette a szükséges óvintézkedéseket. Tehette! Megvoltak rá a megfelelő eszközei! Hozatott némi jóféle betont - közköltségen, természetesen, mert ő mindig és mindenkor csakis a köz javán munkálkodik éjt nappallá téve, valamint esetleg fordítva -, és egyszerűen bebetonoztatta azokat az aranyos kis negyvenkilences lábikóit.
És ezzel kész! Polgártársunk immáron végérvényesen Bebetonozottá vált! Most már jöhet bármi. Földrengés, aszály, tűzkár, vízkár. Jöhet még a… még a választás is! Hú, hogy repültek a kollégák, a nem-rögzítettek, amikor jött az új gazdi! De Bebetonozottunk nem. Ő aztán nem! Ő már marad, történjék bármi. Magabiztosan tolong a vályú körül, csámcsog és röffint, jól oldalba vágja az újonnan jötteket, akik már megtanulták tisztelni is, mint olyan személyt, akit furcsamód nem érintenek semmilyen változások.
Bebetonozott polgártárs olykor felemeli a fejét a dús moslékból, kijjebb néz, a sok girhes, a sors szeszélyétől ide-oda dobált alakra, akik mintha mondani akarnának valamit, együtt, közösen. De aztán végül mégse mondanak semmit. Isten bizony, néha még sajnálja is őket!
De végül is ő nem tehet semmiről. Bebetonozottnak születni kell.
