BÁJSZIKÖL
(provokatív biciklireszk)
I.fejezet
Indulás előtt. Jóbarátok és fermetek.
Az Olvasó első találkozása az Utazóval. Önmagad elől nem menekülsz. A Jármű is
bemutatkozik.
Az Utazó a „Kanyar” kocsmában
üldögélt, mint nagy Utazások előtt általában mindig. Ha igazán hűek akarunk
maradni az igazsághoz, azt is el kell mondanunk, hogy majd minden este itt
üldögélt, akár tervezett utazásokat, akár nem. Az utazások előestéjén azonban fokozott
hangsúllyal üldögélt a kocsmában. Mondhatnánk, direkt azért ült a
kocsmában, mert másnap utaznia kellett.
Hogy
miért kellett utaznia, azt csak az utolsó pár évben merte megkérdezni
önnönmagától. Annyit sütött ki mindössze, hogy gyerekkorától kezdve mindig,
folyton- folyvást csak utazni akart. Ilyen alakok valószínűleg mindig is
voltak. Egyikük például az ókori Rómában élt és igen szűkszavú illető lehetett,
mert tömören csak annyit mondott: navigare necesse est. Lehet, hogy ezt akkor
találta ki magának a szűkszavú római, amikor hosszú évek után ő is megkérdezte
magától: miért? Mi végre az egész?
Szerény
véleményünk szerint e kérdés luftballonja jó pár ezer éve lebeg a történelem
vérrel áztatott síkságai és a századok csatazajtól visszhangzó hegyvonulatai
felett, hogy némi költői színezetet is vigyünk egyébként oly száraz
mondanivalónkba. És nagy valószínűséggel mindenki fölteszi saját magának.
Legalább egyszer az életben.
Annyira
minden Utazó rájött, hogy az Utazás azt jelenti: van Célod, azaz fontos és
sürgős Dolgod, amit senki más nem végezhet el helyetted, csakis és kizárólag
Te. (Kitűnő dolog Nagybetűkkel írni tetszés szerinti Szavakat, ha nagyobb Hatást
akarunk elérni. Mivel ez a fogás más Elbeszélőknél már bevált, a továbbiakban
magunk is alkalmazni kívánjuk.) Ha ezt a teljességgel légből kapott vélekedést
még megspékeled egy-két olcsó, buta és minden utcasarkon beszerezhető vélemény-mintával
(„önmagad megtalálása”, „tapasztalatszerzés”, „más kultúrák megismerése”, stb.,
stb.), akkor mindjárt szert is tettél egy egész jó kis Életcélra, ami nem
teljesen szokványos, sőt sokan még irigyelni is fognak érte, ami már magában
megérte az egész erőfeszítést.
Utazónk
tehát a ”Kanyar”-ban üldögélt, és, amit már szintén volt szerencsénk említeni,
ezúttal fokozott hangsúllyal. Jelen
volt még néhány Jóbarát, már amennyire egy Utazónak egyáltalán lehetnek nem
hogy Jóbarátai, de egyáltalán Barátai. Mindenesetre eléggé régen ismerték
egymást és elég jól kijöttek egymással és eléggé gyakran találkoztak is csak
úgy, minden kifejezett ok és cél nélkül és mindezek tetejébe még majdnem mindig
őszinték is voltak egymáshoz. (Ha ezt a listát alaposan végigböngésszük, talán
mégiscsak lehet őket Jóbarátoknak nevezni.)
Üldögéltek
a langy nyárvégi alkonyatban, itták a sert meg hozzá a fermet nevű italt, ami
tudvalevőleg a legértékesebb gyógynövényekből készül és ez okból roppant mód
üdvös hatással bír az emberi szervezetre nézvést.
Különösen sörrel elegyítve.
-
Irigyellek - sóhajtott Jóbarát I.
-
Hm - mondta tömören az Utazó, hasonló tömörséggel, mint annak idején ama
bizonyos római és nagyon szerette volna, ha a szél ebben a pillanatban
jelentőségteljesen hátrafújta volna a haját. Ez néhány tucat okból kifolyólag
teljességgel lehetetlen volt, ezért szabadjon mindössze kettővel
előhozakodnunk: a., ebben az időben az egész Síkságon tökéletes szélcsend
honolt, b., az Utazó tökkopasz volt, ami hagyományosan részét képezte az
Utazási Előkészületeknek.
-
Én is irigyellek - mondta Jóbarát II. és az Utazó egyre fokozottabban
érzékelte, hogy milyen fenemód tökös dolog is egy Utazás és hogy milyen
fantasztikusan belevaló pasi is ő.
-
De szívesen veled mennék - sóhajtott Jóbarát III. egy jó nagyot. Az Utazó
szerényen és sokatmondóan mosolygott. Pici jól leplezett büszkeséget hivatott
kifejezni e nem szándéktalanul szerény mosoly, pici tömény, fensőbbséges és
önérzetes kis magabiztosságot, egyszóval csupa olyan érzést, amilyenekkel egy
Utazónak a hétköznapi életben igen ritkán van szerencséje találkozni. „Jobb
vagyok nálatok, hapsikáim, tudom, de azért nem kell olyan nagy feneket keríteni
a dolognak, mert esetleg még azt találnátok hinni teljesen alaptalanul, hogy
nem is vagyok igazából olyan szerény, mint amilyennek látszom” - sugallta a
mosoly.
Jóbarát
I. és Jóbarát II. tényleg irigyelte az Utazót. Jóbarát III. meg tényleg
szívesen elment volna vele, bár ez utóbbi kívánságot az Utazó már nemigen volt
hajlandó komolyan venni. Jóbarát III. ugyanis pontosan ezt mondta egy évvel
ezelőtt is, amikor az Utazó éppen egy másik nagy Utazásra készülődött. Sőt, ha
kissé visszakukkantunk az időben, Jóbarát III. nem csak tavaly mondta ugyanezt,
hanem tavalyelőtt, meg azelőtt is. Legalább öt évre visszamenőleg. Még a hangsúly
is ugyanez volt. (Bár ennek a hangsúly-dolognak azért pontosabban utána kéne
járni. )
-
Talán jövőre - csillantotta meg előttük a lehetőséget az Utazó.
-
Igen, jövőre, jövőre biztosan veled megyek - fogadkozott izgatottan Jóbarát
III. Egyszeriben hasonló módon nyilatkozott a másik két Jóbarát is. Köztük és
az Utazó között talán az volt a legnyilvánvalóbb különbség, hogy ő bizony nem
csak akkor akart Utazni, ha Italokat fogyasztott. Színjózanon is, folyton -
folyvást, mindig is csak Utazni akart. Most, a harmadik fermet után meg persze
még fokozottabban, de hát az alkohol már csak ilyen. De igazából így, az enyhe
alkoholos befolyásoltság állapotában is leginkább csak egyedül kívánt Utazni.
Merthogy
egyedül akart lenni. Egyedül, a forgalmas országutakon, egyedül, a csöndes,
zöld mentoloscukorka-illatú erdős mellékutakon, amelyek oly zártak néha, mintha
egy csupazöld alagútban haladna. Továbbá egyedül akart éjszakázni szikrázó,
fényes csillagképek alatt és tűlevelű erdők mohapárnáján. Valamint - kell-e
említeni? - sötét, kemény hegyek között. A probléma abban rejlett, hogy
egyáltalán nem érezte magát rosszul, ha reggel egyedül kellett fölkelnie és
egyedül kellett elkészítenie és megennie az Utazók hagyományos táplálékát: a híres-
hírhedt Zacskóslevest. Tudta már jól, hogy a Magány csodálatos dolog. És aki
egyszer – igazából - rájött az ízére, nem is vágyik már társaságra.
Mindezeket
csak úgy mellékesen gondolta, miközben kortyolt a fermetből, melynek oly
csodálatos hatása van az emberi szervezetre, kiváltképp sörrel elegyítve. A fermettől,
na meg az utazási láztól egész szervezete magasabb fordulatszámra kapcsolt.
Most már tényleg nagyon vágyott rá, hogy útnak induljon, hogy legyen Célja,
fontos és sürgős Dolga, amit senki más nem végezhet el helyette, csakis és
kizárólag Ő.
Persze, meglehet, olcsó és talán buta
dolog is” önmagunk keresése” .
Meg az ún. „tapasztalatszerzés”.
Hogy az ”idegen kultúrák
megismeréséről” már akár ne is beszéljünk.
(Mint köztudott, idegen kultúrákat nem is lehet megismerni, éppen azért, mert
idegenek. A sajátunkat meg egyenesen reménytelen, éppen, mert benne vagyunk.)
De
az Utazó akkor is vágyott ezekre a dolgokra. Vágyott rá, mert Utazó volt és ez
volt az Élete.
Érdekes
módon volt egyszer egy leány, mellesleg - vagy inkább főleg? - nagyon csinos,
fekete bogárszemű, feszes lábikrájú és dús kebelzetű hajadon, aki azt mondta az
Utazónak: „önmaga elől” menekül. Hű de nagyon jól hangzott ez a titokzatos,
borongós kijelentés egy ilyen csábos leányzó szájából! (Mellesleg - vagy inkább
főleg? - nagyon is szép száj volt ez. Az Utazónak természetesen egyebek is
eszébe jutottak e szép szájról, de ezek az egyebek most egyáltalán nem
tartoznak ide.) De az Utazó, mint csaknem minden Utazó, egy dolgot ebben a
büdös életben csaknem biztosan tudott: „önmagunk elől” menekülni - ez
lehetetlen.
A
borzasztóan csinos és kedves, ráadásul meglehetősen értelmes leányzó azóta
férjhez ment, hiába sétáltak haza vállukat össze-összeérintve azon a bizonyos
szikrázóan csillagfényes nyári éjszakán és hiába búcsúztak a kapu alatt
romantikus puszival és hiába ígérték meg egymásnak ”halálbiztosan”, hogy még
okvetlenül találkozniuk kell. Meg kell hogy valljuk, a leányzó egy darabig várt
is ám, hogy az Utazó ”lépjen”.
De ő nem lépett.
Utazó volt.
A
rövid kis történet végére, melynek drámai szerepe igen-igen csekély, nyugodtan
idebiggyeszthetjük a világ talán leges-legelkopottabb közhelyét: az Élet már
csak ilyen. (Amúgy meg tudjuk, hogy nem is ilyen. Azt csak úgy mondják. Sőt,
nem csak hogy nem ilyen, hanem inkább teljességgel másmilyen. Sőt. Máshol is
van.)
-
Megmutatod a térképet? - kérdezte Jóbarát II., és ezzel messzemenően eleget
tett az ilyenkor szokásos váratlan fordulatok iránt fellépő legkényesebb
igényeknek is. Az Utazó kegyesen bólintott. Széttologatták a sörös meg a fermetes
poharakat és szétterítették a nagyalakú, de amúgy közönséges autótérképet.
Impozáns vörös csík húzódott a Fennsík sarkából - mármint, ha egy Fennsíknak
lehet egyáltalán sarka - egészen a térképen is kéknek látszó tengerpartig.
Megrendült tisztelettel nézték a vörös csíkot, mint mondjuk egy igen híres
ember holttestét. Még az Utazó is. Más dolog egy Utazás fonalát képzeletben
gombolyítani és megint más dolog egy hosszú, vastag vörös csík a térképen. „Ez
már döfi!” mondta a vastag vörös csík magabiztosan.
-
Még egy fermet? - vonta föl kérdően a szemöldökét Jóbarát I . Mindannyian
bólintottak, mert igazi férfiak voltak. Még egy kicsit beszélgettek, aztán
kezet ráztak az Utazóval. Holnaptól kezdve egyetlen ismerősével sem fog
találkozni, hanem csakis olyan emberekkel, akiket életében még sose látott és
nagy valószínűséggel nem is fog soha többé. Ha mégis - de nem - , ez olyan
borzasztó véletlen lenne, hogy gyakorlatilag elő sem fordulhat. (Érdekes, hogy
néha azért mégis előfordul. Amiből azt a meglepő következtetést vonhatjuk le,
hogy a borzasztó véletlenek előfordulási gyakorisága nem is olyan kicsi.)
Csöndesen
fölbaktatott lakása lépcsőin, kinyitotta a lakásajtót és bement az ebédlőbe,
hogy egy utolsó pillantást vessen a Járművére és a gondosan előkészített
felszerelésre. A Jármű csillogóan és olajozottan állt a régi komód mellett, fémváza
mintha türelmetlenül bizsergett volna. Így is volt. Mint minden Jármű,
természetesen nagyon intelligens volt és hogy ennek ellenére nem beszélgetett
gazdájával, annak számos különféle okát sorolhatnánk fel. (De nem soroljuk. De
talán elég, ha megemlítjük például azt, hogy semmiféle hangképző szervvel nem
rendelkezett.) A Járműveket különben is egész más dolgok érdekelték, illetve
nem érdekelték, mint az Utazókat.
És
így nem is nagyon lett volna miről beszélgetniük. Egyetlenegy dolog kötötte
őket össze: az Utazás. Az is csak időlegesen. Mert minden Utazás ugyanúgy véget
ért, mint ahogy egyszer elkezdődött.
A
Jármű tehát olajosan csillogott, és, mint említettük, bizsergett is. Ugyanez a
bizsergés remegtette az Utazó idegszálait, ahogy még egyszer végignézett a
halmokba púpozott felszerelésen. Jó. Együtt van minden. Ha meg nem, akkor már
úgyis mindegy. Az Utazó ezek után zsíros kenyeret vacsorált hagymával, majd
fogat mosott és lefeküdt. Örült neki, hogy megitta a fermet nevű italokat. Így
legalább valamennyit tud majd aludni. A Jármű a másik szobában tovább
bizsergett és nyikorgott magában. Neki annyiban volt nehezebb, hogy nem tudott
fermetet inni. Igaz viszont, hogy alvásra szinte nem is volt szüksége.
Mellesleg ismerte a fermetet. Egyik régebbi gazdája egy ízben viszonylag nagy
mennyiséget nyakalt be belőle, amitől valahogy elvesztette az egyensúlyérzékét.
De a Jármű nem ezért hagyta ott, hanem azért, mert ennek a gazdájának nem volt
semmi ízlése: pokemonos matricát ragasztott a Járműre.
Bárki beláthatja, hogy az ilyen alakokat ott kell hagyni és többé nem törődni velük. (Folyt. köv.)
