Nagy nő knédlit eszik

 

        Nem úgy nagy, hogy kövér. Egyáltalán. Na persze nem is sovány.  Nagyon nem. Csak minden nagy. A gömbölyű, cipószerű keze, fenyőfa-sudár lába. Melle meg hatalmasan hullámzik és piheg, két hófehér jégtörő hajó az Északi tengeren. A szeme, a szája. Mindene nagy.

Knédlit eszik. Maga elé húzva a tányért két világot-átölelő, cipó-gömbölyűségű karjával. Egyetlen gyors, pedáns mozdulattal kettévágja a szelet knédlit. Hétköznapi ember egy ilyet nem képes a szájába venni. Mert nem fér bele. De ő - igen. Újabb bravúros, jól begyakorolt mozdulattal vörös szaftot - húst púpoz az átdöfött falatra és lágy ívben a szájához emeli. Nincs bizonytalankodás, pláne nem csöppenő szaft-csepp. Sebesség, irány, vektorok - minden a helyén. Száj nyílik, vörösen, falat knédli eltűnik, fehéren. Kis szünet, szinte hallani, ahogy az ízlelőbimbók felujjonganak: - Még! Még!

A nagy nő közben egy pillanatra behunyja a szemét. Ez igen, így kell enni. Nem középiskolás fokon, ezt kéne tanítani.

A nagy nő a második falatot feleannyi idő alatt tünteti el. Itt, kérem, nem lehet lacafacázni, itt komoly munka folyik. Egy ilyen testnek erő kell, bőséges, jó minőségű energiaforrás. És akkor jól fog működni és hűen szolgálja gazdáját.

A nagy nő végzett. Néhány perc alatt, emberes adag étellel. Dehogy hagy ő maradékot a tányérján. Az utolsó kicsi knédlidarabbal mosogatásra kész állapotba törli. Dehogy sietett ő. Csak így eszik, ilyen tempóban, mert most pont erre van szüksége.

Férje, az asztal túloldalán épp hogy elkezdte ebédjét. Sovány, cingár emberke.

A nagy nő végigméri. Ó, emberke, sorsod immáron megpecsételtetett. Pont így fog villára tűzni téged is, midőn leszáll a barna est, s az ablakban hunyorgó csillagok mécsvilága kigyúl. Emberke! Téged villára tűz és bekap! Egybe! Határozottan, magabiztosan. Ahogy eszik. Ahogyan él. Kész, vége, emberke!

Tudod már, mi vár rád, ugye. Tudod: ha két hegyvonulat-lábával, formás cipó- karjaival, jégtörő hajó-mellével nyithatatlan bilincsbe szorít. Véged!

Az emberke nem tűnik ijedősnek. Egy ilyen hegyvonulat-nő lábánál éldegélni, völgyeit bebarangolni nyugodalmas érzés lehet. Olyasmi, mint az anyaföldet szeretni. Mondjuk.

Bájsziköl (25. rész)

 

XXV. fejezet

 

Hegyek és kesztyűk. Néhány szó a szószátyár csukákról. Ne gyűjtsünk dombot! Táblák nélkül nem megy. Gibbs törvénye.

 

Közben beértek a leges-legnagyobb hegyek közé, amit az Utazó valaha csak látott. A régi nyelven Al-peseknek nevezték a hegyvonulatot - a Fő-pesek jó pár száz mérfölddel arrébb terültek el. A Legfőbb-pesek meg egy egészen más kontinensen, de ez most nem földrajzóra. A havas csúcsok komoran hajlottak föléjük, de az Utazó nem hátrált meg.

Kihívta párbajra az Al-peseket. Először úgy gondolta, hogy fehér glasszékesztyűjét a hegyek arcába vágja, de erről letett. Merthogy nem volt nála fehér glasszékesztyű, mint ahogy semmilyen. Ezt a nélkülözhetetlen ruhadarabot csak sokkal később rendszeresítették. Ma már persze senki sem indul útnak fehér glassszékesztyű nélkül, vagy, ha igen, alaposan megbánja. Például, ki se tud senkit hívni párbajra rendesen. (Igaz, lehet szóban is, vagy intéssel, de az meg hogy néz ki.) Egy magánvélemény: szerintem nem csak a fehér, de a pöttyös és csíkos, meg a norvégmintás glasszékesztyűk is roppant aranyosak.

A hegyek nem látszottak reagálni a kihívásra. Egy-két kisebb csúcs ugyan sokatmondóan párába burkolózott, de ez mindenkivel megeshet. A többi csak hallgatott, akár a csuka.

A csukák ez idő tájt korántsem voltak olyan szószátyár népség, mint manapság. A modern horgászat jórészt azzal telik el, hogy egyszerűen be nem áll a szájuk. Hogy mennyi rengeteg küszt zsákmányolt aznap, de holnap még mennyivel többet fog, mikor, hol, hogyan, kivel és mikor ívott utoljára, megint emelkedett a gáz ára, stb. Ez utóbbiból látszik talán a legvilágosabban, hogy a csukákat inkább a beszéd mennyisége, mintsem minősége érdekli, hisz a gáz fűtésre ill. ételfőzésre való használhatósága nemigen érinti őket. (Nagy többségük még ma sem nagyon rajong a főtt ételekért.)  

Szóval, a nagy hegyek csak hallgattak, ami nem csoda, hisz a hegyek, mint olyanok - a csukákkal például szöges ellentétben - sosem voltak valami beszédesek. Sőt! Hallgattak, akár a sír. És ahogy egy sír hallgat, nem hallgat ám úgy senki - ez például élesen megkülönbözteti őket a modern csukáktól. Igazság szerint rengeteg dolog van a világon, ami legalább úgy hallgat, mint a sír - vagy még jobban. De mit tehetünk? A média pont a sírt szúrta ki, szárnyra kapta és ez most már így marad, legyenek bár a sírnál sokkal tehetségesebb hallgatók széles e világon. Eszünkbe juthatnak erről a tehetségkutató versenyek: ott se mindig a legjobbak győznek. (Igaz, a legrosszabbak se.)

Tehát ebben hasonlítanak a sírok és a tehetségkutató versenyek. (Hogy mik nem hasonlítanak a sírhoz - és így a tehetségkutató versenyekhez sem - azt már tudjuk. Na? Úgy van! A csukák!

Igazából a hegyek hallgattak ugyan, de azért csendeskén mosolyogtak a bajuszuk alatt - azaz mosolyogtak volna, ami megint egy olyan valami, ami tökéletesen egyforma mind a hegyekben, mind a Járművekben.

Még hogy ez a kis hangya! Kihívja őket párbajra! Világröhej!

Bezzeg, ha ez a kis hangya dinamitrudakat dugdosott volna alájuk, akkor nem lett volna mosolyogni való kedvük. Hja, az erőszak, az erőszak. Az erőszakkal szemben még egy rettenetes hegy is tehetetlen!

A Járművet ez az egész bűvészkedés a szavakkal abszolút nem érdekelte. Hallgatott, akár a csuka. Vagy mint egy sír, vagy mint egy hegy.

 

Újabb táblák mellett haladtak el. Egyáltalán, minél beljebb hatoltak ebben az országban, annál, de annál több táblával találkoztak. Ugyanez lett volna a helyzet, bármely irányból közelednek az ország szíve felé - amiből világosan következik, hogy a legeslegnagyobb táblakészítő konszernek a fővárosban székeltek. (Amint ez a legnagyobb és legtekintélyesebb vállalatokhoz illik is.)

Akkoriban meglehetősen sok ember élt a földön. Hogy több milliárd, az történelmi dokumentumok ismeretében is alig hihető - de a mai hatezernél mindenesetre jóval több.

A történelmi dokumentumokra különben szintén érvényes a régi mondás, hogy ha akarom, vemhes, ha nem akarom, nem vemhes - bármit jelentsen is ez a szó -, illetve, minden történelmi dologra, de a történelmi dokumentumokra különösképpen. Ha jól utánanézünk, rájövünk, hogy mindenre volt már precedens, azaz, egy másik szólásmondást híva segítségül, nincsen új a nap alatt. (Épp ez a jó a szólásmondásokban: szinte bármikor bármelyiket segítségül lehet hívni. Sajnos a szólásmondásokra is ugyanaz érvényes, mint a történelemre: ha megpróbálunk valamit bebizonyítani, könnyen lehet, hogy épp az ellenkezőjét bizonyítjuk be. Amúgy az egész élet ilyen. Nemcsak akkor, ama régmúlt, nehéz, vészterhes időkben - ma is.)

Nem igazán érthető, hogy az a sok emberi hangya hogy fért el a földön. Hisz valami minimális térigényre valamennyi emberi lénynek szüksége van, nem? Ezért garantálja ma a törvény az egy személyre szóló kisebb hegyláncot, egy fennsíkot, két vagy három völgyet, egy darabka sivatagot, beltengert meg a két nagyobb folyót - de hát ezt nyilván te is tudod Nyájas Olvasó. Azt is tudjuk mindketten, hogy gyakorlatilag mindenkinek több van ennél - bár az utóbbi időben elharapózó dombvidék-gyűjtő mániát jómagam is élesen elítélem.

Nos, ha tényleg ennyi rengeteg - akár több százezer - ember élt a földön, egy csapásra világossá válik, miért volt szükség ilyen kiterjedt táblagyártó hálózatra. Az a sok ember valószínűleg túl gyakran találkozott és túl gyakran ütközött össze egymással, ezért valószínűleg már csak táblákkal lehetett szabályozni ezt a nagy zsibongást.

Mindezen okvetlenül szükséges információk birtokában Utazónkkal együtt ámulva olvashatjuk a feliratot: „Ez itt már az Északi Köztársaság.” Utazónk fürkészve nézett körül, de semmilyen északi jellegű dolgot nem vélt fölfedezni: sehol egy jegesmedve, vagy egy tundra.

A Jármű unalmában kissé kitágította elektrovibrációs terét, és meglepve tapasztalta, hogy alig egy-két tengeri mérfölddel odébb hasonló táblák virítanak, de „Ez itt már a Déli Köztársaság” felirattal. Voltak „Kelet” és „Nyugat” feliratú táblák, sőt, „Éljen a Délnyugati Köztársaság!” és „Ez itt már az Észak-északkeleti Köztársaság, ti Dél-délnyugati nyavalyások! ” feliratúak is akadtak.

Na ja, ilyen embertömegnek már nem csak puszta táblákra volt szüksége, hanem arra is, hogy folyton ellenkezzenek egymással valamin, amint azt Gibbs híres Ellenkezési és Kiállhatatlansági Törvénye is világosan kimondja. Ma bezzeg! Esélyünk sincs arra, hogy igazándiból ellenségeskedjünk! Jó, ha egy éven egy-két emberrel találkozunk személyesen - bár tavaly előtt jó évem volt, hiszed, nem hiszed, Nyájas Olvasó, nem kevesebb, mint öt emberrel találkoztam. Ez mellesleg személyes rekordom is. Igaz, volt azelőtt nyolc év, hogy színét se láttam senkinek. De ez nem baj. Valamennyi magányra mindenkinek szüksége van. Jól is néznénk ki, ha minden éven találkoznánk valakivel, mi? Ki bírná el azt a zsúfoltságot!

A régi idők emberei is csak különböző táblákkal tudták csak elviselni. Meg ellenségeskedéssel.

Gondolj bele, Nyájas Olvasó. Teszerinted milyen kor volt ez? Nem nehéz egy kicsit véletlenül?

 

Arról, hogy hogyan menekült meg a világ egy barátságos futballmérkőzés és az azt követő nem kevésbé barátságos italozás által

 

A barátságos öregfiúk-mérkőzés legfőbb, ha nem is rögtön szembetűnő sajátossága az igazi, hamisítatlan demokratizmus. A játékosok átlagéletkora inkább az ötven, mint a negyven felé tendál, s most már igazán csak a tehetség számít. Befolyásos apuka immár nem folyásolja be az edzőt - érdekes módon sosem olyan apuka nyomigálja csemetéjét, aki egykoron maga is biztos kerettag volt, inkább csak azok a kedves apucik, akik olyan, de olyan falábbal rendelkeztek... ha azt mondjuk, hogy a szú hallhatóan percegett benne, még keveset is mondtunk...

A játékosok nagy része civilben immáron maga is tökkopasz apuka. Még akár befolyásos is, de az ő egykoron befolyásos tökkopasz apukájuk immáron régen künn porlad a kakukkfüves temetőben. Tíz percnél többet szaladgálni úgysem bír már senki sem. S milyen jól ismerik már egymást. A balszélső pont olyan csellel próbál elmenni balszélen, mint tizenöt évvel ezelőtt, és a hátvéd ezt már „fejből“ tudja. Nyugodalmas párharc ez, mint két öregedő szarvasbikáé, vagy mint két nyugdíjas szamuráj harcosé. De hogy nem vennék komolyan...? Pont úgy veszik, mint tizen- valahány évesen... Vérre megy itt minden, kérem... Akár igazira is... Egy ilyen valódi barátságos mérkőzés után a játékosok nagy része hetekig csak sántikál meg nyöszörög a munkahelyén... na meg persze fürdik a dicsőségben és némi vonakodás után harmincötödször is hajlandó elmesélni szűkszavúan, alig félóra alatt, hogyan is volt tulajdonképpen az a gól... Hisz ugyanaz az akarat munkál még mindig bennük, amely annak idején valamennyiüket a vidéki pályák hepehupás gyepére kényszerítette.

            A zöldgyepen mégiscsak negvalósult valamilyen fajta demokratizmus. Az egykori villám- bekk az idők folyamán öregfiú-zsaruvá változott és sem neki, sem a doktor úrnak nem derogál, hogy egy poszton váltják egymást tízpercenként a hiányos fogazatú falu őrültjével. Végül is őrült lehet mindannyiunkból e stresszes létformában, s ez a folyton vigyorgó srác akkor, ott, az iskolapadban még semmivel sem volt őrültebb a többinél. Akikből orvos, traktoros, biztosítási ügynök, állatgondozó, polgármester, regényíró lett.

Nem mindenki bírja egyformán a gyűrődést.

            Sanyi barátunk, a táskásszemű alkoholista viszont csodálatos módon bírja. Egynehány táskával tán több lett állandóan könnyben ázó két szép kék szeme alatt. És ezek már inkább termetes utazótáskák, mintsem afféle törékeny báli retikülök, mint ifjúságának hajnalán, mikor a mámorhoz még egy-két söröcske is elegendő volt. Érdekes módon Sanyi mindig olyan, mint azelőtt volt. Valószínűleg így született, táskásszeműen és örökös könny áztatta látószervekkel, göthös pipaszár-lábakkal, melyeken még a legacélosabb akaratú zokni is másodpercek alatt lanyha harmonikává hanyatlik. Sanyi marad Sanyinak. Nem mondom, hogy valami egetverő nagy ritkaság lenne, mert egy-két ilyen Sanyi mindenütt van. Sanyi minden áldott vasárnap meccsre megy, rendületlenül, aztán mindig a kocsmába. S ez az egész már oly régen zajlik, s oly rendszerességgel, hogy a dolog minden szörnyűséges volta mellett van benne valami tiszteletreméltó is.

            Minden csapatban van egy valaki, akinek egyszerűen be nem áll a szája. Nem csak hogy finom részletességgel kommentálja saját csapattársai teljesítményét és becsmérli az ellenfélét, hanem még marad energiája a mindig mindentudó közönséggel is vitatkozni. És egyetlenegy ilyen nagyszájú a bíró életét is egész egyszerűen megkeseríti. Nem mintha bármely bíró nem érdemelné meg, hogy az élete megkeseredjen. Sok-sok eladott meccs, kalandos szökések oltalmazó kukoricatábla rejtekébe a felhevült szurkolótábor elől, elfogás esetén sűrűn csattanó pofonok emlékei hemzsegnek a futballbírák sötét múltjában. Bírónak lenni igen jó kereseti lehetőséget jelent már a legalsó, a "libalegelős" osztályokban is. Minden meccs már eleve eladott- megvásárolt, és mindkét csapat vezetői roppant elégedetten mennek haza a péntek- szombat esti lefizető körutakról. Rendesebb bíró meccs után visszaadja a lóvét - az egyik félnek.  „Megpróbáltam mindent, fiúk, hiába, láttátok, hogy nem ment!“ - és így is jól jár, hisz a győztes "honoráriuma" a zsebében maradt. De olykor, ritkán, meccs előtt is, mondván áperté: - Bocs, fiúk. Az ellenfél többet fizetett.

            Per pillanat a játékosok között is van egy bíró, a szerencsétlen. Nem ilyen nyugodtan fog lemenni a pályáról, mint ahogy most feljött. A játékosok és bírák közötti ősi permanens gyűlölség öntudatlan áldozata lesz ő. Hát rúgják is alaposan, ahol érik. Puff, ez azért kemény volt. Lesántikál, fortyogva. Az ordítozós hozzá még szóban is terrorizálja:

- Emlékszel, nyóc éve, ezzel és ezzel játszottunk? Hatezerért adtad el a meccset! Mikor meg fel akartunk menni,  hiába vittük el a fél disznót, mi? Hol az a fél disznó, mi? Megetted, mi?

            És így tovább, ebben a kedveskedő hangnemben. Az ordítozós ezt akár órák hosszat is képes folytatni. Szinte már meg is sajnáljuk a szerencsétlen áldozatot, csak az utolsó pillanatban kapunk észbe. Azannyát, hát nem majdnem megsajnáltunk egy bírót?

Pista ma valahogy nem önmaga. Még mindig képes az egész meccset egyfolytában végigrohangálni - ezzel a furcsa tulajdonságával mindig is egyedül volt  a mezőnyben - de ma, valahogy... nem önmaga! Mintha nem figyelne oda igazán. Nincs benne a lelke, ami máskor úgy benne szokott lenni. Ezt kérem, észrevenni. Focipályán nem lehet sumákolni egyáltalában. Vagy van lélek, vagy nincs! Szegényt most vágták ki a tanári állásából, vagy harminc év tanároskodás után. Eléggé nehéz lehet az ilyesmit megemészteni, nem mintha valaha is lettem volna tanár. (De raktáros voltam és az majdnem ugyanaz.)

            Istenem, azért az, hogy Pistát kivágták, nem egy olyan fene nagy szenzáció. Itt lassan már senkinek sem lesz munkahelye. Viszont lehet fóliázni munkanélküliként meg csempészett cigit- benzint- pálinkát árulni. Mesés gyorsasággal bukkannak fel az új kocsik a városban, a hozzájuk tartozó munkanélküli tulajdonosokkal. Ez a Pista ügye meg persze nem teljesen kóser. Kissé idegesen vigyorogva meséli a szünetben: hivatalosan azért engedték el, mert nem tud magyarul. Namármost egy szlovákiai szlovák iskolában az azért több, mint furcsa. Inkább az szokott baj lenni, ha valaki éppenhogy tud magyarul, pláne, még ha direktbe vállalja is. Magyarul meg szinte mindenki tud, a szlovákok is, naná, hisz java részük nagyszülei még fikarcnyit sem értettek államnyelvül.

Pista persze erősen sérelmezi a dolgot. Ismerik azt a rettenetes igazságtalan-a-világ- érzést, amely mindannyiunkat elfog, ha rettentő társadalmi erőkkel kerülünk szembe? Amelyek ellen semmit, de semmit nem tudunk tenni, akármilyen sértődötten is jártatjuk a szánkat?  Pista dühös az egész világra par excellence, a szünetben behörpint két kupica szilvóriumot, noha nem szokott. Nem hogy nem szokott, még enni sem eszik úgy, mint a normális emberek. Valami makro-izé étrend, csupa bogyó, mag, gyökér. Az ilyen Pisták miatt lehet aggódni, mert semmilyen diéta, természetgyógyász, agykontroll, se semmi egyáltalán nem tud felvértezni az ilyen álnokul hátulról jött hatalmas pofonokkal szemben. Még ha itt-ott belenyal a szilvóriumba, lehet, hogy magához is jön tőle, például rájön, hogy ez az átokverte munkanélküliség igazából azon ritka alkalmak egyike, mikor majdnem egyik napról a másikra megváltoztathatjuk akár az egész életünket. Komplett! Na hálistennek, vége. Izzadtan és porosan nyújtogatjuk egymásnak a kezünket, majd ballagunk a lerobbant kis öltöző felé, ahol remélhetőleg már jól lehűlt az a láda sör a csepegő zuhany alatt. Ez afféle gyorssegély a kiszáradt öregfiú-torkoknak, na meg egy üveg pálinka is, hogy ne fázzanak szegények a zuhany alatt. Mert meleg víz persze nincs, de ezen nem is ütközik meg senki. Miért lenne? Ebben az öltözőben? Sose volt.

            Az ordítozós-játékos már a szerencsétlen bíró-játékos vállát püföli nagy röhögve: - Ugye, nem haragszol? - az meg próbál úgy tenni, mintha tényleg nem is haragudna.

A közeli kocsmában lenyugszanak a kedélyek. Gyönyörű csapolt sörük van, békebeli habpárnával. Ismét szilvórium, míg jön az a jó kolbászos-szalonnás paprikáskrumpli "repegetett" tésztával. Hát ezt meg honnan szedték? Ezt a jó magyar ételt ebben a rusznyák kocsmában? Na jó, magyar étel, ugye, a krumplit Kolumbusz hozta Amerikából, a paprika se a Kárpát- medencében termett, meg szalonnát se igen füstöltek őseink Lebédiában.

A vendéglátók kapitánya egyszer-kétszer még megkínálja a vendégeket, személyesen járkálva asztaltól asztalig, aztán már nem is kell kínálgatni senkit. Vészes gyorsasággal apad a szilvórium szintje a karcsúnyakú palackokban, gyönyörű habzó kristálytiszta sörök jönnek seregestül, faros- mejjes menyecskék által cipelve, akik visongva és kacarászva nyugtáznak minden egyes férfibókot, ami ennyi szesz után férfiszájakból kihullik. Megjelenik a hazai csapat mintegy negyvenkilós, de legalább nyolc dioptriás félgömb-akváriumokat a szemén hordozó törzsszurkolója, aki villámgyorsan leszlivovicázza magát az abszolút közlékenység szintjére. Ezután mintegy két és fél óra hosszat meséli, milyen ivászatokat csináltak az erdészek anno, amikor ő náluk sofőr volt, hol, mikor, mennyit, kivel ittak, hol álltak meg hányni, satöbbi. Hogy lehet ennyi mindenre emlékezni?

            Pista, sikeresen feledve munkahelyi sérelmeit, valószínűtlenül csillogó szemmel már első ligás élményeit meséli: - Játszani akartam, érted? Nem ülni a kispadon, érted, hiába kínáltak fix helyet, hazajöttem...

            Jól van, Pista, nyugodjál meg, igyunk egy gyűszűnyit. Sokunkból lehetett volna első ligás, percenként új mintázatok bukkannak fel az élet lassan kötődő pulóverében és minden új lehetőségben még ezer más lehetőség csírája rejlik. Ki meri azt mondani, hogy ő mindig a lehető legjobban választott? Ki az az öntelt, aki ki meri mondani:: - Az én életem helyes volt! - nem véve tudomást az ezernyi jobb életről, amit bután és gőgösen elszalasztott?

            Nóta! Férfikar, többszólamú rusznyák eredeti. Egy aranyfogú bariton búsan dünnyög, leányról, borról, életről. Még több sör és még több pálinka érkezik és a vendégek asztalától magyar nóták csendülnek fel bátortalanul. Ezek már műdalok és több szólamban sem tud énekelni senki sem. Úgy tűnik, a rusznyákok sokkal jobban elviselték az uniformizálódó élet mindennapos támadásait. Azért kedvesek: "Az a szép, az a szép... " - éneklik váratlanul. Száll az ének a csillagos keleti égbolt alatt. A világ elsüllyedt valahol, csak a fényesen kivilágított kocsma maradt, tele jókedvű, barátságos, éneklő, zúzódásaikat tapogató öreg futballistákkal és öreg drukkerekkel. Minden baj és minden bánat kívül maradt a ragyogó neonok vonta varázskörön. A látóhatár mögött fanatikus terroristák fejeznek le naiv kis egészségügyi missziósokat, az új világ új laboratóriumaiban új és még rettenetesebb kábítószereket kotyvasztanak, és mindenütt, szokás szerint, emberek milliói pusztulnak el szörnyű kínok között. Minden percben és minden másodpercben ott leselkedik a gonosz, a keskeny élet-ösvény mindkét oldalán, csaholva és szűkölve a türelmetlenségtől, noha úgy hiszi, egy napon úgyis az övé lesz ez az egész. De most, e pillanatban, a kocsma sárga fénykörében az egymásnak felelgető rusznyák és magyar dalok incselkedésében, a környezetidegen csipetkés-

kolbászos paprikáskrumpli és hosszúnyakú szilvóriumos üvegek és kedves korsó sörök között a nyüszítő gonosz ideiglenesen vereséget szenvedett. Ismét tovább élhetünk egy nappal, egy héttel, egy hónappal. A világ ismét megmenekült.