Kövér akarok lenni!

 

             Most? Mikor mindenki soványságra vágyik eszeveszetten? S gyötri testét nyúltáp-diétával meg remekül összerakható házi kondigéppel? Mely akárhová teszed, mindenütt útban van? Most?!

            Igenis most. Új image - et építek. És mivel hogy már majd mindenki tetovált, pírszinges, borotvált fejű-, hónaljú- és nemiszervű, mikor már a sarki fűszeres is halottaskocsira hasonlító fekete terepjáróval jár munkába, mikor már minden nőnek pucér a köldöke, predesztinálva ezzel egy petefészek-gyulladásban szenvedő egész női generációt, és mikor már minden férfi üzekedő görény-illatú badidezodortól bűzlik mérföldekre - nos, egy új image építése mostanság nem könnyű tészta. Valami új kell! Valami más! Valami, ami ismét felajzza az elpetyhüdt idegeket! Mindig lehetsz abban eredeti, amit más nem csinál! Gyalogold körbe a földet egy vajaskenyérrel a kezedben és lilára festett hajjal, és egy darabig biztos, hogy van esélyed a szürke környezetedből kitörni. (Persze csak egy darabig. Mert aztán jön valaki, aki ugyanezt két vajaskenyérrel és kézenállva is meg tudja tenni.)

            Hát így jött az ötlet. A zsenialitás már csak ilyen. A soványságban már nem – de a kövérségben még lehet valami fantázia. Szűz terület, van még tere az öntörvényű alkotásnak.  De nem ám csak úgy vaktában - stílusosan szólva - nem esünk neki, mint tót az anyjának - hanem csakis szigorúan tudományos alapossággal, módszeresen és precízen, ahogyan az a szellem emberéhez illik.

            Nos, első pillantásra látszik, hogy a hízás problémája kettősgyökerű. Egyrészről természetesen nagyon fontos az elfogyasztott kalóriák vehemens növelése. Ugyanakkor azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül a testmozgás minél radikálisabb csökkentését. Ez utóbbi követelmény technikailag viszonylag könnyen kivitelezhető: leghelyesebb fekvő testhelyzetben táplálkozni, s utána okvetlenül szundítani legalább egy órácskát. Ne tegyünk hirtelen mozdulatokat! Például ne nyúljunk túl gyorsan a kolbász felé, mert így teljesen feleslegesen kalóriákat égetünk el! És a mi célunk nem ez! És ne tegyük túl messzire az ételes tálakat fekvőhelyünktől! Legegyszerűbb, ha közvetlenül az ágyba pakolunk mindent, könnyű, praktikus, jól záródó és jól tisztítható, környezetbarát műanyagból készült edénykékben. (Törekedjünk arrra, hogy színük harmonizáljon az ágylepedő és a paplan színével és mintázatával  - harmonikus környezetben többet tudunk enni! )

            A másik követelmény, az input-kalóriák növelése már némileg nagyobb odafigyelést igényel. A helyesen összeállított étrend a hízás legdominánsabb tényezője!

            Nos, kezdetnek, reggel, felkelés után aperitív gyanánt egy bögre olvasztott zsír is megteszi. Ügyeljünk a változatosságra: hétfőn disznózsír, kedden kacsazsír, szerdán libazsír, stb. Ha nem bírja az ilyesmit a szervezetünk éhgyomorra, harapjunk előtte húsos szalonnát. Ne habozunk vizespohárnyi szilvóriumot alkalmazni reggeli étvágygerjesztőként, melynek erőssége semmiképp se csökkenjen 53 fok alá! Ha ilymódon némileg magunkhoz tértünk az alvás utáni gyöngeségből, talán már lesz elég erőnk hozzáfogni a reggeli elkészítéséhez. A reggeli a nap alapja! Egy jó reggeli után képesek leszünk napról napra többet enni.

            Ne gyerekeskedjünk. Ötnél kevesebb tojásból soha ne készítsük a kolbászos rántottát. Tudjuk, hogy a mai kolbászárak mellett két szálnál több reggelire nemigen javasolható. Egy apró trükk: egészítsük ki angolszalonna-szeletekkel. Sohase hagyjuk ki reggelinkből a zsíros krémsajtot! ( Vigyázat! A csomagolása hasonlít a zsírszegény sajtéhoz! )

            Ha nincs kéznél kolbászunk- szalonnánk, azonnal süssünk néhány lacipecsenyét, melynek zsírját lassú, kényelmes mozdulatokkal tunkoljuk, fehér kenyérrel. (A barna kenyér, pláne a teljes őrlésű, a hízni akaró számára valóságos méreg, ezt jól jegyezd meg.) Szerény reggelinket okvetlenül egészítsük ki néhány franciakrémessel, túróskaláccsal, leveles rétessel, lekváros bélessel, melyhez lefölözetlen tejet avagy ugyanilyen tejből készült forró kakaót hörpinthetünk, hogy könnyebb legyen az emésztésünk.

            A tízóraiig hátralévő kevés időben ropogtassunk csipszet, kortyintgassunk kólát. SOHA ne igyunk kalóriaszegény gyümülcslevet! Az fogyaszt. SOHA ne fogyasszunk cukormentes üdítőitalt! Az is.

            Tízóraira semmi cécó. Kevés libatöpörtyű, virsli, májpástétom. Olykor némi csülök. Vigyázat! Minden zöldség mellőzendő! Friss, még meleg kifli ajánlott! Gyomrunkat ne terheljük túl, így többet bírunk enni ebédre! És délig már bírjuk ki éhen. Meglásd, egy hosszabb, félórás koplalás után milyen jólesik majd a déli étek!

            A sertéshús-levesről csak az őrültek szedik le a zsírt. Aranykarikák a la Krúdy- Latinovits? Egy frászt! Szép, vastag, összefüggő, sárgásvörös zsírréteg, mely megtartja a szedőkanalat, az az igazi. Sok tésztát bele, erősen sárgát, házijellegűt!

            A leveszöldséget persze kidobjuk. Csak felesleges helyet foglal el a gyomorban és gyorsítja a táplálék útját a bélrendszerben. Ezt ugye, te sem akarhatod?  

            NE együnk mindennap húslevest! Néha egy kis gulyás is kell. Kezdők olykor zöldséglevest is fogyaszthatnak, de ekkor sűrítsék disznózsíros rántással. És tegyenek bele sonkacsontot sok rajtahagyott porcogóval. A velő igen gazdag kalóriaforrás!

            Minden híreszteléssel ellentétben nem vagyunk a húsételek elvakult hívei. A jó ebédek elengedhetetlen tartozéka a túrós csusza, de legalább hintsük meg szalonnatöpörtyűvel a szerencsétlent, miután leöntöttük pirított olvasztott vajjal, hogy valami ételformája is legyen szegénynek.

            Jöhet a töltöttkáposzta! Ne aprózzuk. Kis gombócok készítése munkaigényes, kalóriafogyasztó folyamat. Kétökölnyi, darált hússal, szalonnabőrkével, az az igazi. Sokkal jobban esik utána a rántottszelet zsírban sült burgonyával.

            Ebédre legyen elég ennyi. Ne feledjük: számunkra a nap főétkezése a vacsora, erre készüljünk, erre összpontosítsuk minden energiánkat. Ezért, miután elfogyasztottuk a desszertet - csokitortát, fagylaltkelyhet, dobozka jégkrémet - azonnal feküdjünk le.  Óvakodjunk! Olykor rettenetes eseteket hallani: voltak, akik ebéd után sétálni mentek s bizony le is adtak néhány kínkeservesen felszedett grammot! Tudod, mennyit kell ezért dolgozni? Ne feledd: sokkal egyszerűbb a tévé előtt elfogyasztani néhány palackos sört, mint százmétereket gyalogolni a sarki kocsmáig!  

            Az uzsonnához nem muszáj fölkelni. Édes álmunkból ébredve helyes hamburgert, pizzát, sültburgonyát fogyasztani. Annyi csomagküldő szolgálat működik már! És így, testben és lélekben megerősödve végre elkezdhetjük tervezni a vacsorát. A jól bevált alapszabály: a vacsora kalóriamennyisége mindig legalább kétszer haladja meg az egész napi étkezések összesített kalóriaértékét. És utána nyomban pizsamaosztás. De a legyszerűbb pizsamában vacsorázni. Legeslegegyszerűbb meg le se venni a pizsamát, hanem egy erre alkalmas megbízható személlyel ágyikónkba hordatni a fogásokat.

            Előételnek nyugodtan együk meg a déli maradékot. Fogyasszunk hozzá parizert és a legolcsóbb sertéshús-konzerveket, mert ezeknek köztudottan legalább a fele tiszta zsiradék. Kolbásszal, hurkával és disznósajttal töltött malac képviselheti vacsoránk főfogását. Körítésként pacalpörkölt. Kis marhatokány szintén javallott. Egyéb körítésekkel kapcsolatban  még: mellőzendők. Csak a helyet foglalják. Pecsenyezsíros kenyér bőven megteszi. Sertéscsülök pékné módra szinte új erőt önt a megfáradt emberbe, különösen, ha gombapaprikással fogyasztjuk. Az jó nehéz. Másik alapvető szabály, amiről sokan hajlamosak megfeledkezni: knédlit (egész rudat) csak liba- illetve kacsapecsenyéhez fogyasszunk.

            Ne múljon el a nap sör nélkül! A sör tágítja a gyomrot, igaz, nyolc korsó után már olykor zavarhatja az éjszakai nyugodalmat. (A mértékletesség edzi az akaraterőt. Így többet bírunk enni.) A vacsora maradékait gondosan porciózzuk, s készítsünk mellé kevés abált paprikás szalonnát. Így lesz mihez nyúlnunk, ha álmunkból felver az éhség.

            Nos, minden erőfeszítésünk dacára előfordulhat, hogy csak hetek múlva lépjük túl az egymázsás élősúlyt. Ne adjuk fel! Az akaraterő csodákra képes! Türelem tokát terem, s ha gondosan ragaszkodunk az előírt étrendhez, nemsokára gömbölyűen és rózsaszínűen gurulhatunk véznácska embertársaink között. S a siker csúcsán, önérzetesen, immár egyéniségként biztatóan mondhatjuk az irigykedő girheseknek:

            - Nekem sikerült. Próbálja meg ön is!

2. rész - A nyugati civilizáció válsága két közismert rajzfilm tükrében, avagy mit evett Manfréd? (provokatív pszeudotudományos fejtegetés)

 

Egy kísérlet nem kísérlet, mondják az empirikusok. Fentebbi állítások légbőlkapottságának megcáfolására kénytelenek vagyunk egy tetszés szerinti bármely más filmet, de most konkrétan a „Némó nyomában” címűt provokatívan pszeudotudományos bonckésünk alá fektetni. Hogy miért pont ezt? Miért ne, kérdezhetnénk vissza holmi flasztervagányos szemtelenséggel, amelynek durva felhámja alatt azonban az igazságra való törekvésnek tiszta és gyengéd kis csírája rejtezik. Hogy ugyanis csaknem teljesen mindegy, melyik rajzfilmet választottuk volna a halivúdi álomgyár műhelyeiből. Hisz a klisék mára már nem csak hogy általánosak, hanem mindenképpen transznacionálisak, hisz a rajzfilm- csatornák szuper műholdak segítségével a világ legeldugottabb sarkaiba is eljuttatják kétes értékű áldásaikat. De hogy mégis, miért pont ez a kettő… na, hát végső soron talán azért, mert e sorok szerény közreadója tisztára véletlenül pont ezt a két filmet kapta kölcsön egyszerre. (Ez volt meg a sógornak, na.)

Kliséket említettünk. Az álomgyár előre gyártott, a biztos siker garanciáját nyújtó, a világ minden emberében ugyanazokat az érzelmi húrokat megpendítő lenyomatokat. EKKORA internacionalizmusról Marx, Engels és Lenin bácsik legföljebb ha álmodozhattak. A „Némó” egy rendkívül általános, mondhatnánk, összemberi jellemvonás interpretációjával indul: a főhős saját ingatlanjának dicséretét zengi, amely ingatlanra természetesen mások is szemet vetettek. Naná, hiszen a fogyasztói logika értelmében egy olyan valami, amit nem akarnak mindjárt többen megszerezni, nyilvánvalóan nem is bírhat semmilyen értékkel. A fogyasztói állam tipikus polgára számára ugyanis, akit ez a hal-hős minden lovagiassága ellenére megtestesít, rejtett értékek egyáltalán nem is léteznek. És ez egyenértékű azzal, mintha azt mondanánk: az olyan érték, amelyért harcolni, küzdeni kell, nincs is. Hisz érték csupáncsak és nyilvánvalóan csakis az lehet, amit a televízió (ebben az értelemben, mint minden médiák, azaz minden bölcselet kútfője) elmagyaráz neked. Az aztán tudja, ne félj! Megmagyarázza szépen, részletesen, hogy még egy hülye is megértse, miért ez meg ez a legjobb autó, miért ez meg ez a legjobb mosópor. Az emberiség meg egyszerűen hinni akar abban, hogy igenis van legjobb autó és mosópor, és e hit iránti vágya oly erős, hogy még fizetni is képes érte. Hisz nem lehet, hogy többfajta termék ugyanolyan minőségű legyen! (Ebben a témában a korpa elleni sampont tekinthetjük klasszikusnak, amely egész pontosan mondjuk nyolcvankét és fél százalékkal csökkenti a korpa mennyiségét. Sem többel, sem kevesebbel. Nagy meló lehetett megmérni, annyi bizonyos.) Ebből a naiv, természetesen abszolúte megalapozatlan, ámde igen csak erős hitből igen jól profitál minden reklám- létrehozó, minden bank és minden biztosítótársaság, a különféle ”menedzserek”, meg „brókerek” meg „tanácsadók”, egyszóval minden rendű és rangú emberfajzat, amely kizárólag és egyértelműen anyagi javakra törekszik, s ez olyannyira lefoglalja őket, hogy semminemű néven nevezhető munkát nem marad idejük végezni.

            Hasonlóan pontosan jellemzi a mai társadalmat, még inkább a férfi-nő viszonyt - ellentétet? - a film egy másik, amúgy nem különösebben látványos epizódja: a hal-házaspár vitája a születendő ivadékok nevéről. A férfi semmi perc alatt végez a névadással, a több ezer- tízezer ikra felének az anyuka, felének az apuka nevét adományozva. Kész! De a nő nem, az nem. Az tudja, hogy igenis a nomen est omen, különleges nevet akar, olyat, amilyen senki másnak nincsen, vagy legalábbis olyat, amelynek viselője sikeres, gazdag és boldog. (Mármint, ha gazdag ember lehet boldog.) A „Reszkessetek, betörők!” kis Kevinje például elementáris erejű névadási hullámot indított el kies Kelet- Közép- Európánkban. A Kevin-láz kivédhetetlen sáskajárásként csapott országról országra, s hogy ez a mánia mennyire interetnikus, azt például a szurtos gyerekét élelmiszerüzletben fegyelmezni kívánó roma mama felkiáltása illusztrálja: - Kevinke, ne ugrálj má, mer pofonváglak!

            És már itt is vagyunk az első részben már tárgyalt kiirthatatlan „A Vadnyugat hősies meghódítása” sémánál. A főhős asszonyát kezdetnek mindjárt letámadja a nagy hal, úgyis, mint a Rossz, valószínűleg megeszi, mert egy ragadozó azért mégsem ejt túszokat. Egy árva utód marad utána a sok ezernyi halikrából, akit nem sokkal ezután szintén elrabolnak a nyilvánvalóan gonosz emberek és a bosszúálló, magányos vadnyugati kovboj - pardon, hal - kalandjai ezennel kezdetüket veszik. A hasonlóság olyannyira erős, hogy szinte elvárnánk: játsszon már ez a Pizsi nevű bohóchal valami megindító dallamot mondjuk szájharmonikán, a „Volt egyszer egy vadnyugat” kérlelhetetlen hősének mintájára. Az ezután következő képsorokban a köztudottan halott nyugati civilizáció szinte minden jellegzetes gondja-baja a felszínre kerül. A kis halfiú bicebóca uszonnyal érkezik első nap az iskolába, ennek ellenére magától értetődően elfogadják. Ez az inkább csak filmekben létező gesztus ugyanazt a hozzáállást szimbolizálja, mint a ”nagy” filmekben: legyen már a rengeteg rendes fehér ember között egy kivételképpen szintén ”jó” néger is. Aki természetesen minden lelkiismeretfurdalás nélkül veszi fel a harcot gonosz fekete fajtársai ellen. Hasonlóan a ravennai barbárhoz, aki a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt vegytiszta árulóvá válik: mert már egy másik teamhez, csapathoz, csordához akar csatlakozni, a sikeresek teamjéhez, csapatához, csordájához. Nyíltan e rajzfilmben sem kerülhet felszínre az ellentét a propagált elmélet - a pozitív diszkrimináció a gyengékkel, elesettekkel, meg persze a „mássággal” szemben - és szinte az egész világon egyre inkább megvalósulni látszó gyakorlat: az idegengyűlölet között.

            Hasonlóan jellegzetes nyugati probléma, ha egy gyerkőc - ebben az esetben: egy hal- gyerkőc - egy szép napon egyszerre csak odaveti a súlyos mondatot jó édes apjának: - Utállak! (A család idősebb férfitagjai iránti kötelező tisztelet ezt nem is olyan régen még nálunk is egyszerűen lehetetlenné tette. Nem biztos, hogy büszkén, de vallhatjuk: „maradiságunk” eme nyilvánvaló jele immár végérvényesen a múlté.) Individualista társadalmunkban az amúgy is önző gyerek még individualistább lesz, egyfajta gyerek- uralmat vetítve előre. Már Peter Pan is megpróbálkozott ilyesmivel, a Michael Jackson-per egy ilyen, nagy társadalmi mélységekben zajló folyamat jéghegyének valószínűleg csak a csúcsa. A mindennapos és teljességgel elfogadottá vált nagy társadalmi hazugságok következtében tekintélyét vesztett szülő és a provokáló barátok csak látszatra ellentétes vektorai csakazértis-cselekedetekben manifesztálódnak: a kis halfiú csakazértis megpaskolja a félelmetes csónak fenekét bicebóca uszonyával, s ezzel a tettével egyértelműen elhatárolódik saját apjától, s egyben nyíltan, mondhatnánk, lázadás-szerűen kinyilvánítja az inkább a barátokhoz tartozni akarás vágyát. Az ember-gyerek meg persze csakazértis rágyújt, mert nehogy már neki egy hülye felnőtt mondja meg, hogy mit csináljon. (Illetve mit ne csináljon.)  

            A civilizációs nyavalyák tárházából továbbá bemutatásra kerül az ”agresszív ösztönök- kontra civilizált ember” problémakör: a cápák klubjának cápa-tagjai a magasztos ”Barátunk, a hal” eszmeiség jegyében csoportterápiával óhajtják leszoktatni magukat a halevés undorító szokásáról. A „Jégkorszak” egész filmben semmi táplálékot nem fogyasztó hőseivel szemben itt legalább fölvetődik az evés - nem evés problémája, ha komolytalan formában, elmismásolva is. E mismásolás megtestesítője a Sirály, aki a kis hal-fiúhoz ekképp szól: -Bocs, ha esetleg halásztam rád. De hát ilyen ez a tápláléklánc.” És a csőrében menekíti a főhősöket! (Jusson csak eszünkbe Manfréd hasonlóan értelmetlenül hősies cselekedete, aki szintén igyekszik visszavinni a kiskölyköt annak ember-szüleihez, noha azok levadászták- megették a családját.)

            A magányos vadnyugati hős mellett természetesen megjelenik a filmben egy, úgy tűnik, abszolút mértékben kikerülhetetlen sablon-jelenet, minden nyugati film elmaradhatatlan attribútuma: a szakadék peremén billegő jármű. (Létezhet-e vajon film még e nélkül, avagy másképpen fogalmazva: van-e film a szakadék peremén egyensúlyozó járművön túl?) Ez esetben tengeralattjáró billeg, konkrétan víz alatti szakadék peremén, de ez csak részlet. Hitchkok „Madarakjának” ama unalomig ismert jelenete is visszaköszön, természetesen az alkalomhoz illően modifikált formában: a háttérben először csak egy pici kis medúza bukkan fel, aztán még néhány, látszatra abszolúte véletlenül és teljesen ártalmatlanul, aztán a kamera hirtelen - de még milyen hirtelen! – távolra ugrik és már minden tele van óriási medúzákkal! Ha már a hasonlatosságnál tartunk, érdemes összevetni a két mellék-főhős, a két együgyű Sancho Panza, a két egyszerű lelkületű, ámde becsületes Sam Hawkins figuráját: Lajhárt és Szenillát, akik sok-sok régebbi elődjükhöz hasonlóan  öntudatlanul menekülnek mindenféle veszedelemből. Egyszerűen csak azáltal, hogy sosem esnek igazán kétségbe. Tudjuk immár, hogy „a tudás boldogtalanná tesz”, de ez a veszély a mi ennivaló mellék-főhősünket egyáltalán nem fenyegetheti, hisz még csak gondolkozni sem próbálnak előre. Ha baj van, legföljebb jópofiskodnak és mosolyognak, „Keep smiling!”, mint ahogy jópofiskodik és görcsösen mosolyog az egész nyugati-amerikai társadalom.

            Ha a sziklaszirt peremén egyensúlyozó jármű a nyugati filmgyártás egyik legtöbbször ismételt motívuma, akkor a ventillátoros jeleneteket már akár meg sem érdemes említeni. Ugyan ki látott már filmet kegyetlenül forgó óriásventillátorok nélkül, ugyan ki? Amely ventillátorok hajszál híján miszlikbe aprítják a főhőst, de az az utolsó pillanatban véletlenül mindig kéznél lévő feszítővasával besprájcolja a rotorokat? (Vagy, hogy is hívják azokat a nagy forgó izéket.) Hogyan, kedves olvasó? Csak nem azt akarja mondani, hogy ön nem hord magával mindig egy jó nagy pajszert? Ejnye-bejnye. Nagyon sürgősen változtatnia kellene eme rossz szokásán!

            Halas film sem megy el adrenalin-jelenetek nélkül. A pergő víz alatti MGA- áramlatban ugyanúgy sikoltoznak a félelemtől és az elragadtatástól a kezdők, mint a „Jégkorszak” barlangi jégpályáján, vagy bármelyik hullámvasúton. (Közben Némó, a kis halfiú új akvárium-börtönében beavatási szertartáson esik át, s valljuk be, eléggé jól megúszta. Az ország - bármely ország - bármely középiskolájában sokkal gusztustalanabb és primitívebb jeleneteket abszolvált volna.) Pizsi és Szenilla ugyanolyan feldobottan ujjong és visítozik a végén, mint a zord kardfogú Tigris-bigris a „Jégkorszakban”. (És persze ők is ugyanazt azt az adrenalin-szlenget használják: „csúcs”.) S a kalandok átkélése során már kél a szájról szájra - halszájról halszájra - adott legenda: a belevaló apahal útra kél, ezer veszélyen át száguld ezerrel, hogy megmentse kisfiát. Persze, hogy mindannyian ilyen apukát szeretnénk. Menőt. Vagányt. Nem egy olyan uncsit, aki, ha hazajön, folyton fáradt. És utolsó erejével nevel. De, persze, mindannyiunknak csak ilyen utóbbi van. (Ki érti ezt?)

            És ezzel, kedves, drága olvasóink, visszakanyarodtunk történetünk legeslegelejére, ahol is megtudtuk, hogy a modern ember legnagyobb problémája: az unalom. Hisz olyan csalafintán csiklandják - izgatják már minden érzékszervünket, hogy vajmi nehéz valami igazán izgalmasat művelni. Történelmi példák sokaságával illusztrálhatnánk, hogy mikor valamely kultúra nem talál több kihívást, tennivalót - szóval, mikor már unatkozik - akkor bezony hanyatlani kezd.

            Nyugi. Csak semmi kétségbeesés. Nyilván szomorú dolog akár egy rajzfilmben is látni azokat a feloldatlan feszültséggócokat, amelyek – tudjuk - végül civilizációnk pusztulásához vezetnek. Egy végső megsemmisülés felé rohanó kultúrához tartozni, egy gyakorlatilag már csak vegetáló rendszer polgárának lenni minden bizonnyal nem valami felemelő érzés. De - valljuk be - szórakoztató! Hisz annyi mindent lehet csinálni. Adrenalin-sportokat űzni. Provokatív áltudományos pszeudo-fejtegetéseket olvasgatni. Jut eszünkbe, mellesleg, van valami, amit azért százszázalékos biztonsággal leszögezhetünk, igaz, hogy ugyanezt bízvást megtehettük volna ennyi szép fehér papír telefirkálása nélkül is.

            Hogy ugyanis a rajzfilmeket nem elemezgetni kell. Hanem élvezni. 

1. rész - A nyugati civilizáció válsága két közismert rajzfilm tükrében, avagy mit evett Manfréd? (provokatív pszeudotudományos álfejtegetés)

 

 

            A „Jégkorszak” c. opus legelején mindjárt le is csapódik a mélyfilozófiai gondolat: ragaszkodjunk táplálékunkhoz, még ha mindjárt ránk is dől a jéghegy. Mindnyájan ismerünk ilyen kicsi, nyamvadt, nyáladzó és hisztérikus rágcsáló/embereket, akik a Spengler óta immár végérvényesen halott nyugati civilizáció megfásult polgárai számára teljesen felfoghatatlan módon ragaszkodnak valamihez, adott esetben egy jókora makkhoz, de ez mindegy. A makk ugyanis bármi olyasmi lehet, ami a saját világába elmerült fogyasztó világpolgár számára érthetetlen és ezért idegesítő. Azaz: félelmetes. Lehet mondjuk akár az iszlám vallás is, de - ha már vallásnál tartunk - lehet a körülmetélés érzéstelenítő nélkül végzett felfoghatatlan és véres szertartása (az újabban divatos, erkölcsfilozófiai alapokat nélkülöző, tisztán csak a kéjérzés fokozása okán végrehajtott fitymavég-levágásnak ehhez aztán abszolút semmi köze), de lehet szintén felfoghatatlan erejű ragaszkodás akár egy ősi népviselethez - ha már az iszlám vallásnál tartunk, mondjuk: csadorhoz! - vagy akár valami fura ételhez, akármihez. (Az átlag amerikai állampolgár számára ez az egész zűrzavaros okvetetlenkedés valószínűleg olyan egyszerű kérdések formájában fogalmazódik meg, mint pl.: „Hogyhogy nem eszik mindenki hamburgert?” és ”Miért nem jár mindenki farmerban?” Mellesleg a végén - tehát úgy mintegy néhány generációnyi idő múlva - az egyszerű agyberendezésű amerikai polgárnak még akár igaza is lehet: az emberiség történelmében legeslegelső Világállam tagjaiként mindenki hamburgert fog enni, farmerban, vagy valami más, akkor éppen érvényes uniformizált divatruhában).  

            Amint azt néhány sorral feljebb mondottuk volt, ilyen idegesítő kis rágcsáló/embereket mindannyian ismerünk. És egy kissé mindannyian irigyeljük is őket. Mint ahogy irigylésre méltó minden szenvedélyes sakkjátékos, minden szenvedélyes halász- vadász- galambász, bélyeggyűjtő, numizmatikus és palackba hajómodellt gyömöszölő emberfia, azaz a Faludy György-i értelemben vett tetszés szerint ember-egyed, aki talált magának játékot, vallást, filozófiát, eszmét, amivel kitöltheti életének permanens hézagait - azokat a hézagokat, amelyeken keresztül meg egyébként egyfolytában leselkedik a mindenütt és mindenkor jelenlévő halál.

            Nemcsak ebben a rajzfilmben, de szinte minden nyugati, még inkább amerikai műalkotásban - még ha 99,5 százalékuk nem is szolgált rá erre az illusztris jelzőre - ott rejtezik az ősi klisé modern lenyomata: a Nyugatnak a fehér ember általi kalandos meghódítása. (V.ö. Steinbeck: „The Leader of the People, Viking Press, New York, 1956. A nagypapa csakis a Nagy Vándorlásról hajlandó mesélni újra meg újra, eszmei veresége elkerülhetetlen: A Nagy Vándorlás immár senkit sem érdekel és amúgy sincs hova menni. A novellabeli hallgatóság ugyanúgy unta ezt, mint egy mai gyerkőc a kommunizmus - vagy mi - általunk, aktív résztvevők által elbeszélt csacskaságait.)

            Manfréd, a mamut olyan magányos hős, „mint a pinty”, de legalábbis van olyan magányos, mint mondjuk az acélöklű Old Shatterhand avagy Winettou, a nemes lelkületű rézbőrű. És, mint a fent említett legendás uraknak van egy torzonborz és vicces Sam Hawkinsük, azonképpen a mamutnak is megvan a maga mulatságos, idegesítő és gyáva kis kísérője: a Lajhár. Ő viszont egy ízig-vérig „easy” életfilozófia megtestesítője, amint azt szóban is deklarálja: „Éljünk a mának! ” Ezt így, közvetlenül ma csakis rajzfilmben, vagy más, a széles proletár néptömegek által úgymond komolytalannak tartott alkotásban lehet elmondani. Réges-régen volt ugyan ókori bölcselő, aki a maga „Carpe diem”- jével ugyanezt vallotta, de ezt már akkor sem tudta a civilizált ember megvalósítani, legalábbis teljes egészében soha. A „Carpe diem” a fiatal korosztály vezérmotívuma volt, mióta a világ világ, és valószínűleg az is marad, csak még inkább fokozottabban és kiemeltebben. Ne feledjük, hogy egy civilizáció alkonyának vagyunk szenvedő alanyai. Per pillanat a népesség egy számszerileg ugyan kicsi, de meghatározónak mondható (erősebb/gazdagabb) része számára az unalom a leges-legnagyobb probléma, s ezért századunk már nem az atom, vagy a lézer évszázada, hanem egyértelműen a - vigyázat, csak testi! - élvezeteké. (A szellemi élvezetekhez fárasztó gondolati műveletek szükségesek, a többség számára ez a követelmény kizáró jelleggel bír.) Egy egykor volt boldog, paradicsomi korban ugyan valamennyien ebben a boldog tudatlanságban leledzettünk, míg aztán az ember, kiválván a természetből és ezzel kivonva magát az egyetemes rendből, szert nem tett egy saját gyártmányú örökös bűntudatra, amelyet igen szépen dokumentálnak a bűnbeesés összes mítoszai, Ádám - Évától a satöbbiig. (Várkonyi Nándortól szabadon, elnézést.) Ezt a minden bizonnyal csodálatos boldogságot nyújtó időnkívüliséget ma már talán csak az általunk ”primitívnek” deklarált népcsoportok élvezik (például cigányok, stb.) – bár egy ilyen primitív osztályozás leginkább az osztályozó primitívségére utal, arra viszont meglehetősen egyértelműen. Ilyesmi persze esetleg néhány polinéziai szigetecskén van még, ha ugyan, vagy esetleg a világ megmaradt egy-két eldugott sarkában. A kétféle embertípus örökös konfrontációja a lógós tücsök - dolgos hangya ellentéte is egyben, melynek léha mai változata szerint a hangya egész nyáron melózott, míg a tücsök nem, ősszel aztán megdöglött mind a kettő. Na jó, kérdezhetnénk akkor örök Tamás módjára kételkedve, de vajon létezhet-e igazából egyik a másik nélkül? Parlagi egyszerűséggel: vajon van e boldogság boldogtalanság nélkül? Tudunk-e örülni ételnek éhezés nélkül, italnak szomjúhozás nélkül? Valamennyire biztosan, de igazából talán mégse. Az ilyen fajta komplex boldogság, amely harmonikusan oszcillál a Jó és a Rossz két végpontja között, át- meg átlendülve egy bizonyos egyensúlyi helyzetet jelentő elméleti egyenesen ( ezt vallja például Vladimír Páral főhőse is, dr. Navara: „Pokusení A-ZZ” , Melantrich, Praha, 1982) szöges ellentétben áll egy hozzánk viszonylag közeli vallás (talán már kimondhatjuk nyíltan: a kereszténység az) alapelveivel, amely örök (egész életünkön át tartó) várakozást hirdet, valami közelebbről meg nem határozott túlvilági létben bizakodva. Ez persze csakis úgy lehetséges, ha a szenvedést, mint olyat nem csak hogy elfogadjuk, de igazán kívánjuk és akarjuk is, mint az isteni kegyelem legbiztosabb megnyilvánulását. Valljuk be őszintén, ettől azért a jóképű hurikkal teli lakomázó-dőzsölő iszlám mennyország valamivel csábítóbb! Addig is eljutottak egyéb gondolkodók, innen jó messzire Keleten (igen, még keletebben), hogy a tökéletes boldogság a vágy-nélküliségben lelhető fel csakis. Jó. De mennyire vagyok még ember, ha nincsenek vágyaim? Maradjunk egyelőre annyiban, hogy szép dolog lehet ám nagyon boldogan élni, vágyak nélkül, de míg a populáció nagy része föl nem emelkedik az Eszme ily csimborasszói magaslataira, addig „Az embert vágyai vezérlik” (Hofi Géza, isten nyugosztalja, ő egy állítólag népszerű politikus rovására csipkelődött így, nem is ment el a temetésére senki az akkor divatos politikai nómenklatúrából.)  

            Kis szellemi kalandozásunk után térjünk csak szépen vissza a lusti-busti Lajhárhoz, aki, mint említettük volt, igenis napi vágyainak próbál élni, de ebben a dicséretes tevékenységében folyton megzavarja valami és ezt a valamit, illetve valamiket nyugodtan nevezhetjük külső körülményeknek. Amik ellen a Lajhár harcol, de legalábbis megpróbál védekezni. Na, nem aktívan: úgy tűnik, hogy a gyenge az erőssel szemben valamiféle városi szemtelenséggel határos vagánysággal nyerhet. Aminek egyetlen hátulütője, hogy ha esetleg mégsem nyer, akkor megeszik. (Ez a szomorú variáns ebben a rajzfilmben természetesen nem fordulhat elő, hisz a Lajhár a Jó Fiúk oldalán áll, és azok mindig nyernek.)

            Ez a piedesztálra emelt szemtelenség nem csak a lezser szlengben ábrázolódik, hanem mintegy kísérője egyfajta gusztustalanságnak is, ami már lassan szinte minden halivúdi „alkotásban” csaknem kötelező.

            Vizsgáljuk csak meg kissé közelebbről e látszatra jelentéktelen problémát! Mindannyian tapasztalhatjuk, mennyire sikk lett közönségesnek lenni. Vicces dolog böffenteni, szellenteni, büdöslábúnak, izzadósnak, korpáshajúnak lenni. E szellemi vonulat gyöngyszemei napi szinten a reklámokban lelhetők fel leginkább: hogyan is feledhetnénk a bilin ülő ennivaló kisgyereket, aki hangos bélhangot ád ki, mire a – természetesen szintén ennivalóan aranyos - lógófülű kiskutyus undorodva távozik. A Lajhár kezdetnek mindjárt út menti kakába lép, majd ezzel a lábbal beletámolyog a két ősrinocérosz gonddal elkészített tízóraijába, az ürülékdarabkákat a mérgesebbik orrszarvú fejére rázva ritmikusan. (Persze a Lajhár még véletlenül sem mond tízórait. Ugyan, már ilyen maradi kifejezéseket használni… Aki csak egy kicsit is „trendi” akar maradni - és ki ne akarna? - az legalábbis „flamót” mond.)

            Manfréd magatartása természetesen feddhetetlen, midőn a nyamvadt kicsi Lajhár a dühöngő orrszarvúak ellenében hozzá fordul segítségért. Egy mákszem oka nincs a nagy behemótnak, hogy megvédje a kis vakarcsot, éppen ezért megvédi. Egy Jó Fiú? Hát már miért ne védené meg! Ezzel az értelmetlenül dicső tettel végre világosan tisztázódnak az erőviszonyok. Mindenkinek, akit érdekel: világos, hogy Manfréd jó. Namármost a nyájas olvasó vajon nem lenne-e kissé ideges, ha egy locsogó szőrös állat szaros lábbal belegyalogolna a táplálékába? A kérdés költői, a válasz adott: dehogy nem. És mégis, mégis, láss csodát: az orrszarvúak a rosszak, mert bántják a szegény kicsi Lajhárt. Uraim, az ezerszer és milliószor bevált klisé ismét bejött és immár tényként vagyunk kénytelenek elfogadni: ürülékes lábú lajhár Jó,  az ezért dühös orrszarvú meg Rossz.

            Na persze Manfréd nem mutatja meg rögtön az igazi erejét. Természetes, hisz erejükkel csakis a csámpás lábú, csorbafogú, szembehulló-hajú negatív hősök dicsekednek. A Jó csak vár a sarokban, szerényen, kékszeműen, szőkén ( Manfréd természetesen kékszemű) és nem is akar verekedni. (Tudjuk mi azt, hogy ez mekkora hazugság. Ugye, te is szerettél volna már ölni egy pesszimista reggelen?) Eddig rendben is lenne a dolog, hisz ki nem akarna olyan kékszemű szőke hős lenni, aki rettentő erejét csak végszükség esetén használja? De akkor aztán… Nem, természetesen nem az tanúskodik rettentő társadalmi-erkölcsi színvonalesésről, hogy Manfréd verekedik. (Különben is, ketten támadnak rá).

            Hanem az, hogy blöfföl. (Konkrétan homokcsapdával riogatja a behemótokat. ) Be is vallja. Nem is szégyelli. Hát kérem szépen, hát hol van ez a magatartás a magyar dzsentri párbajozó virtusától? Old Shatterhand sem tett ilyet soha. Winettou se. Esetleg a szolgalelkű komancsok. És hol van ez a magatartás Don Quijote nemes lelkű lovagiasságától, aki habozás nélkül nekiugrik akár egy szélmalomnak is? (Ne feledjük, hogy a szélmalom Don Quijote számára sohasem szélmalom.) Manfréd persze kiütéssel győz - hogyan másképp - és íme, össze is állt a fantasztikus páros: a gyenge szemtelen és az erős magányos. A gyenge hagyományosan szószátyár, az erős hagyományosan hallgatag. A gyengének csak földi gondjai vannak, mint Sancho Panzának (étel, ital, szállás), a zord magányost mindez nemigen érdekli, mert az ő céljai sokkal magasztosabbak. Na persze, ha kell, épít ő magának akár komplett éjjeli szállást is, mert a hallgatag egyben mindentudó is, de csak mintegy mellékesen, mint akit ez az egész igazából nem is érdekel. És így, fecsegve- morgolódva- csipkelődve el is indulnak a kalandok és jótétemények felé.

            Snitt, az emberek romantikus táborában vagyunk. Alkony. Tábortűz langy füstje száll. Ősember- apuka pufók ősember-gyerekkel enyeleg, ősember-anyuka elbájolóan mosolyog. Lágy zene. Az egész olyan idillikus, hogy nemsokára nyilvánvalóan valami egész rettenetes fog történni. S lőn, meg is jelenik mindjárt a széles pofacsontú gonosz, további erősen mongoloid vonásokkal. Na most ha az opus-beli Rossz keleties vonásokkal való felruházása szándékos volt, akkor bizonyára egy roppant arányú összeesküvésnek vagyunk tanúi, melynek szálai csakis a legfelsőbb politikai körökhöz vezethetnek, s melynek felfedése révén végre leránthatnánk a leplet az álszenteskedő amerikai külpolitikáról. Sajnos, most éppen nincs időnk nagyszabású politikai összeesküvéseket leleplezgetni, mivelhogy sokkal, de sokkal fontosabb dolgunk van: rajzfilm kulisszái között bolyongunk érdekesen és izgalmasan, úgy hogy talán maradhatunk is annyiban: a ferdeszemű (és sárga) kardfogú tigris nem biztos, hogy a CIA külsőellenség-képző központjának ügyes végterméke. (Mint Szaddam nem létező atombombái) Könnyen lehetséges, hogy inkább csak a hagyományos félelem a „vérengző Kelettől” nyert új kifejezési formát. Ne feledjük: amerikai nemzet, mint olyan, nincs, a bevándorlók génjeiben  élhet még Dzsingisz kántól és a hun Attilától való félelem, hogy saját nemzetünket szerényen akár ne is említsük - s ez a régi félelem harmonikusan társulhat az újkori Kelettől, mint nagyon is versenyképes gazdasági hatalomtól való félelemmel. (Közgazdasági berkekben eléggé közismert tény, hogy az amerikai állampapírok jelentékeny részét kínai cégek és magánszemélyek birtokolják - amennyiben valamilyen véletlen, netán szándékosság folytán egyszerre vonulnának ki az értékpapír-piacról, ha a Föld nem is, de a börze igen nagyot rendülne.)

            Na persze, a tigrisek támadnak először. Hogyan másképp .A jók csak visszaütnek, bár ebbe azért ne menjünk bele: a viccben is úgy kezdődik a verekedés, hogy a másik visszaüt. Mint a filmből kiviláglik, az ember önvédelme jogos. A tigris bosszúja persze nem. Még akkor sem, ha az ember testét tigrisbőrbe bújtatja a hideg ellen, nyakában meg tigriskarom- nyakláncot hord. A dekódolt kulturális üzenet valahogy így hangozhatna: az embernek joga van a ferdeszeműek ellen harcolni, mert szüksége van a bundájukra és kész. Ennél egyértelműbben már nem nagyon lehet beszélni jelenlegi politikai viszonyaink közepette és a világért sem célozgatnánk holmi olajérdekeltségek és külpolitika közötti nyilvánvalóan véletlen összefüggésekre. Nem, mi józanul, még inkább pragmatikusan gondolkodó polgárok sohasem tennénk ilyet! Hisz a mi legfelsőbb politikai vezetőink is el- elnéznek olykor egy kis fehérházi nyalizásra, oppardon, lobbizásra. (Teljesen mindegy, hogy pontosan melyik közép-kelet- európai ország állampolgárai vagyunk. És az is, hogy melyik párt kormányoz éppen.) Ilyet tehát nem mondunk!

            Inkább vegyünk példát a nagy, bölcs és erős mamutról, akinek kedves családját kiirtja ugyan az ember, ennek ellenére mégis megpróbálja visszavinni a kiskölyköt annak szüleihez. Szép. És a megmentett kisgyerek, ha fölnő, nem fog többé mamutra vadászni? Vagy lehet, hogy más állatokra esetleg fog, de pont mamutra nem? Vagy lehet, hogy holmi közönséges mamutokra igen, de Manfrédra soha? Vagy legyünk optimisták, ne tegyünk fel hülye kérdéseket, hanem higgyük, hogy igenis van valami öldöklésen túli „minden élőlény testvér”- eszme, s ezért bízza az ősember-anya utolsó erejével egy olyan állatra gyerekét, melynek húsát ő maga is gyakran fogyasztotta? (Manfréd nem segít a vízbe csúszó anyának! Sem a Lajhár! Csak tehetetlenül nézik!)

            Némi képzavarral élve: az igazságra vágyó kisördög azt sutyorogja mibennünk, hogy esetleg akkor lenne valamivel igazságosabb az egész, ha a mamut is fogyasztana embert. Előzetes vadászat után persze. Ezzel el is érkeztünk szinte minden mese legalapvetőbb problémájához: mennyit áruljunk el egy gyereknek a világ szörnyűségeiből? Jobb-e, ha karácsonykor Jézuskát vár, vagy egyszerűbb, ha nem ringatjuk illúziókba? Áruljuk-e el neki vajon, hogy az aranyos kis húsvéti nyuszikát úgyis megöljük és megesszük, különben sem ő tojja a piros tojást? A gólya hozza- e a gyereket, vagy tudja meg mihamarabb, hogy vérben és kínnal, iszamosan és nyákosan jövünk a világra mi mindannyian?

            Sem egyik, sem másik módszer sem hozott még igazi boldogságot senkinek. Még Buddha papája, aki pedig igen hatalmas, erős és bölcs király vala, még ő sem tudta megvédeni gyermekét az élet- halál végső konfrontációjától. A film alkotóinak se sikerült, mentségükre legyen mondva, hogy így, tételesen igazából meg sem próbálták. Amennyire így, belülről nézve ezt meg lehet állapítani, ez a végső magyarázkodástól való ódzkodás az egyik lehetséges tünete a sokszor és sokak által emlegetett nyugati civilizációs hanyatlásnak. Az emberiség ama csekély részének, amely nem ebben a kultúrszférában tengeti „primitív” életét, értékválsága már csak azért sem lehet, mert nem is ismeri ezt a nyakatekert fogalmat. Ez a ”haláltól való ódzkodás-tünet” annál is kirívóbb, mivel nem is oly régi népmesékben még halovány nyoma sincs: lépten- nyomon meghal valaki, halálos beteg lesz, felvágják a hasát, levágják a fejét és még csak fel sem támad, mint a rajzfilmekben. A rajzfilm-figurák sokszori feltámasztása csak egy  gyönge- halovány és természetesen eleve kudarcra ítélt kísérlet a halál tagadására, bár emberi szempontból mindenesetre érthető. A gyerekeknek mindenesetre nem a „Piroska és a farkastól” lesznek - vannak lidérces álmaik.

            Nem, kérem, az evés-megevés problémáját mindenki óvatosan elmismásolja és így történhetik meg, hogy a film hősei egész úton egy árva falatot sem esznek. Jó, jó: a testi funkciók ábrázolása hagyományosan kerülendő volt - ma már nem, mint leszögeztük, közönségesnek lenni oly „trendi”- és igazából persze, hogy csak egy kisgyerek tesz fel olyan idegesítő kérdéseket, hogy hová jár pisilni az űrhajós bácsi. Az emberi Jó Behemót ennél sokkal realistább: Bud Spencer majd minden este húsos babot kotyvaszt magának. De ebben a rajzfilmben nem, soha senki nem eszik. Csak mennek és mennek, mennek és mennek. Ez az elhallgatásos módszer ugyanaz, amivel Buddha ősz atyja próbálkozott: boldog tudatlanságban tartani szeretteinket, ameddig csak lehet. Kétségbeesett, de szimpatikus, emberi, de eleve kudarcra ítélt eljárás: kibúvó nincs, legföljebb ideiglenesen és előbb-utóbb mindannyiunknak találkoznunk kell a Végső Abszolútummal. Nem élhetünk tudatosságban anélkül, hogy a méltó árat meg ne kellene fizetnünk: a halál és fájdalom, a betegség és szenvedés, legeslegvégül meg minden emberi tevékenység teljességgel hiábavaló voltát. Sajnos, nem lehetünk egyszerre civilizáltak is meg boldogok is. Ez van, felebarátaim. (Kedves olvasó, ugye nem teszel föl idegesítő kérdéseket, mint például, hogy akkor mi végre van ez az egész, meg hogy akkor mi az élet értelme, stb. A válasz ott van az orrod előtt, még mostanság villámsebesen lüktető korunkban is. Ott, van, csak le kell hajolni érte, majd kiveri a szemed.) Ezzel kapcsolatban eszünkbe juthat a még nagyon is élő, de persze csaknem kizárólag falun élő szokás: egész pici gyerekeket is elvisznek halottvirrasztóba, temetésre és senkinek se fáj azon a feje, hogy jaj, szegényke hogyan fogja ezt megemészteni. A fekete koporsó látványa csak egy felnőtt számára lehet riasztó, aki már tudja, hogy minden egyes nappal, akár boldoggal, akár boldogtalannal, közelebb kerül hozzá. Egy gyerek számára, akinek az idő fogalma nem hogy végtelen, de még csak nem is nagyon létezik, az egész csak annyira valószerű, mint az Óperenciás-tenger.

            Szóval, a szereplők csak mennek és mennek. Útközben a mafla kis Lajhár tudatlanságból megpróbál felmászni egy még tán a függőlegesnél is meredekebb sziklafalon, akár egyedül is, hogy visszajuttassa a szerencsétlen kisgyereket a családjához - a buták bizonnyal jobbszívűbbek, a műveletlen bizonnyal emberibb, mint az okos Manfréd, aki természetesen előre tudja, hogy egy ilyen teljesítmény eleve keresztülvihetetlen. Tigris-bigris egyre-másra fenyeget, a Lajhár erőtlen hangon folyton segítséget kér Manfrédtól, mint ahogyan mi is ugyanezt tennénk, mondjuk a rendőrségtől, amennyiben netán megfenyegetne egy kopaszra nyírt aranyláncos, csak persze azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a Lajhár a segítséget mindig meg is kapja.

            A nem-evésen és a már említett kliséken kívül a harmadik dolog, ami a”Jégkorszakot” a pár sorral alább boncolgatott ”Némóval” meg egy rakás más rajzfilmmel- filmmel összeköti: az adrenalinsportok bemutatásának kikerülhetetlensége. Tigris-bigris a barlangbeli jégcsúszda után ugyanúgy lelkesedik, mint egy amatőr, aki életében először próbál bangidzsampingot. Az adrenalin- élvezethez régebben eléggé strapás dolog volt eljutni. Ma öt másodperc, csak le kell magad vetned a mélybe egy gumikötéllel a lábadon. Ez a gyorsaság lényegi különbség mondjuk a focihoz, a maratoni futáshoz vagy a ping-ponghoz képest. És egyben ez a sebesség az, ami lehetetlenné tesz bármiféle mívességet, a Robert M. Pirsig által megfogalmazott Minőséget („A Zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete, Bantam Books, 1975, New York), mint lehetséges életcélt. Nem építünk gótikus katedrálisokat évtizedek alatt, piramisokat emberöltőnyi ideig: villámgyorsan kész az előre gyártott ház, fából, műanyagból, gipszkartonból és természetesen teljes mértékben reciklálható, hogy a hulladékból újból fa, műanyag és gipszkarton legyen, amiből akár előre gyártott házakat is lehet készíteni. E korban a sebesség és az élvezet közé akár egyenlőségjelet is tehetünk és ezzel sajnos pont úgy áll a dolog, mint a televízióval vagy bármely más kábítószerrel: csak addig nincs rád hatással, míg ki nem próbáltad. De ha akár csak egyetlenegyszer is kipróbáltad, már soha többé nem lehetsz pontosan ugyanolyan, mint azelőtt. Nem léphetsz kétszer ugyanegy folyóba, az elveszett ártatlanság nem szerezhető vissza. „Ha a tudás fáját elhagyod, bár titok még a holnapod, nincsen, nincsen többé visszaút” (Korál egy.) Kiűzettünk a Paradicsomból, és keservesen jutottunk el a szomorú tudáshoz, hogy „a megfigyelés megváltoztatja a megfigyelés tárgyát”, ahogyan azt Heisenberg és a kvantumfizika más nagy apostolai olyan szépen és elegánsan bebizonyították mindenki más számára érthetetlen matematikai egyenleteikben. Úgy hogy sóhajtozhatunk már, hogy túl gyorsan élünk, meg hogy az emberi testet nem ilyen életsebességre kalibrálta a Teremtő, akkor is haladni kényszerülünk az árral (mindig szél ellen pisilni oly fárasztó), az áradattal, amely visszavonhatatlanul és végérvényesen visz minket valami Végső Valami felé, ami lehet, hogy végül nem is lesz olyan rettenetes, csak éppen mai érzékszerveinkkel tökéletesen felfoghatatlan. De persze az is éppúgy lehetséges, hogy e végső sodortatás-érzés csak a kozmikus skizofrénia egyik megnyilvánulása, amely minden élőlény egyetemes sajátja. ( Douglas A.: The Hitch Hiker s Guide to the Galaxy, Pan Books, London, 1979. )

            A fentiek ismeretében már egyáltalán meg sem lephet minket a ferdeszemű mongoloid kardfogú, Diego árulása. Mert Diego bezony elárulta fajtársait. Miért? Semmi előnye nem származik belőle. Mármint semmilyen anyagi, kézzelfogható. Ami esetleg haszonnak nevezhető, az tisztán transzcendentális: Diego árulása a Csapatért történik. „Egy Csapat vagyunk”. Természetesen így, nagy csével. Ugyanezért árulta el ama bizonyos barbár saját sorstársait Ravennánál a rómaiak érdekében: új csapathoz akart tartozni. A rómaiak szép sírkövet emeltek neki, ami igazán rendes tőlük. Ez a „csapathoz tartozás” azóta nagyon elterjedt ám. Per pillanat is, mindenki, - na jó: majdnem mindenki - , mindenhol, az egész világon, itt és az Óperenciás-tengeren is túl, csapatokba, gangekbe, teamekbe furakodik, űzve az ösztönös félelemtől, hogy egyedül marad valami nagy, elhagyatott, imaginárius síkságon, ahol kénytelen lesz szembenézni önmagával. Szinte senki nem akar ilyesmit. Pedig korántsem olyan százszázalékosan biztos, hogy a magány rettenetes. Lehet akár felemelő is. Mint ahogy ez az „önmagunkkal való szembenézés” is lehet az. Sőt, ahogy korunk egyik nagy gondolkodója vetette papírra valószínűleg kissé kesernyés szájízzel: aki egyszer igazán megkóstolta a magányt, annak többé nem ízlik a társaság. De hát, mindezen magvas eszmék dacára is, a nap minden percében újabb és újabb csordák keletkeznek, egyre nagyobbak és egyre komplexebbek, míg aztán, valószínűleg nem is olyan sokára, megalakul majd egy szép nagy Világállam, ahol senki nem lesz boldogtalan, hacsak nem próbál véletlenül gondolkozni, és kell is, hogy mindenki boldog legyen, hisz mindenkinek lesz eléggé nagy képernyőjű televíziója és hozzá elegendő ropogtatnivaló ízes csipsze. Innen meg már csak egy lépés Lovelock rettenetes és csodálatos Gaiája, az egész bolygónyi élő organizmus, amely éppúgy sokkal tudatosabb az ember-alkotórészeknél, mint ahogy a hangyaboly is mérhetetlenül értelmesebb az őt alkotó hangyáknál. (Oxford University Press, 1979, 1987).

            Kérem, hát úgy nagyjából erről szólana ez a bizonyos rajzfilm. Nem is hiányzik más, csak valami fantasztikusan megható és felemelő és magasztos jelenet a végére, amit az illően fennkölt zene fest alá torokszorítóan. S íme, már itt is van. Manfréd először is kitépi a lándzsát agresszíven fellépő ősember-apuka kezéből. És, kérdezhetnénk a költővel, akkor mi van? Eljövel Jehova tanúi világa, ahol a Tigris-bigris az őzzel békésen heverész? Ja persze, most megható jelenet tényálladéka forog fenn javában, úgyhogy kéretik végre nem egyfolytában bohóckodni! Nézd csak! Az Ember nyakláncát akasztja Manfréd bal agyarára! Ami egy másik leölt állat karmaiból készíttetett, hát nem tündéri? Mire is emlékeztet az egész, te jószagú… megvan! Kitüntetési ceremónia! Háttérben a lengő csillagos-sávos lobogóval, amikor is a fehér kendővel felkötött Jókat kitünteti személyesen az Elnök, mert ismét sikeresen védték meg a hazát vagy bármit, de természetesen leginkább az amerikai hazát vagy az amerikai bármit.

            Heppiend. Szól a himnusz, akarom mondani, az érzelmes zene, a halottnak hitt Tigris-Bigris természetesen föltámad, persze embert nem eszik többé, a meghatódott ősemberek biztosan szintén nem esznek többé mamutpecsenyét, senki nem eszik semmit, maximum zöldséget, ideológiait. És mennek tovább, ők, a Csorda, új kalandok felé, amikhez nekünk már abszolúte semmi közünk, míg meg nem csinálják a második részt.

            A jégbefagyott kis rágcsálót trópusi partra veti a hullámverés és a nekünk is szóló mélyfilozófiai üzenet újabb megerősítést nyert: ragaszkodj mindennapi betevődhöz. Ha nem vágysz többre, még akár boldog is lehetsz.

Bébi-(táv)-irányító

 

Kedves olvasó, nyilván benned is felötlik az örök kérdés: - Vajon milyen ajándékot kéne venni? Különösen ilyenkor, mikor a csöndes esti ködökben egyre csábítóbban és egyre „karácsonyosabban” ragyognak a kirakatok? És csodálkoztál már te is, hogy ”ajándéktárgy” fedőnév alatt micsoda dolgokat képesek egyesek rásózni szegény ártatlan vásárlóra? Talán te is túlestél már a tamagocsin? Hát a zenélő nyalókán, ami sötétben világít és ír, de ugyanakkor kulcstartó is? Hát a nyivogó rózsaszín cipőcskén? És az ürülékszagú meglepcsi-cukorkán?

            Most kapaszkodj meg. Túl a fehér műanyag vámpírfogakon, a ronda fekete mű-pókokon és az égszínkék tüllruhás tündi-bündi édi-bédi nyálasbarbi csimborasszóján, van még egy ajándék, ami még ezeket is fölülmúlja. Tudom, nehéz elhinni! De így van!

            Egy cumisüveg.

            Persze nem akármilyen.

            Mondhatnánk, forradalmi.

            Sőt.

            Még annál is jobb.

            Kérlek szépen, ennek a cumisüvegnek van egy bizonyos formája.

            És nem is akármilyen.

            Ennk a cumisüvegnek ugyanis…

            Kapaszkodj meg.

            Ennek a cumisüvegnek tévé-távirányító formája van. Egy csodadolog, hogy a képzelet beleszédül, mi lehet még abból a gyerekből, aki ilyet nyomogál nap, mint nap még félig öntudatlanul. Akármi lehet. Például gúvadt szemű, nyálcsorgató, show-IQ-val rendelkező, sorozatfüggő, aki ún. szabadideje jelentékeny részét a dobozba bámulva tölti. Na persze nem az összes szabadidejét, mert közben néha ki kell mennie a konyhába csipszért. Ezt hívják tévé – mozgáskultúrának. Másnap meg olyan, de olyan jól meg lehet beszélni a kollégákkal, hogy a José Armando hogyan vesztette el a mobiltelefonját a tornádóban, s mindezt egy zöldruhás vak szolgálólány miatt, akinek titokban a paptól van gyereke, aki viszont - szintén titokban –, borzasztóan előkelő származású árvagyerek, de erről éppen csak az öreg néger dajka tud.

            Irigylésre méltó bébinemzedék, technikai csodákkal ellátott új generáció! Feszítsétek arcotok bátran a jövő szelének! S közben csak mosolyogjatok, mosolyogjatok és mosolyogjatok! Hisz nem érhet immáron semmi bántódástok ebben a szép új világban, ahol olyan csodálatos találmányok állnak rendelkezésetekre, mint például a bébi - (táv) - irányító.

 

Bájsziköl (5. rész)

 

V. fejezet

 

Valószínűtlen spekuláció. A japánok nehéz életéről. Madár hozza-e a Járművet? A rettenetes Alföld és a magyarok távozásának igaz története. Bennszülött relativitás.

 

Néhány mérföld után ez a kaland már mindkettejük részéről feledésbe merült. Egyszerűen csak mentek, ők ketten, a Jármű és az Utazó, és azon kívül, hogy élvezték magát a haladást, nem is igen csináltak semmit. Egyszerű dolog volt ez nagyon, de őket tökéletesen kielégítette. Azonkívül a haladás jószerivel csak a testüket vette igénybe. Elméjük szabadon szárnyalhatott, amerre csak óhajtott. Az Utazó például azon gondolkodott, mekkora a matematikai valószínűsége annak, hogy a szembejövő autók rendszámai egymás után olvasva egy értelmes, többszörösen bővített mondatot adnak ki. Például ezt: „A rénszarvascsorda vidáman legelészik a hegytetőn, miközben pásztoruk zuzmóteát főz odalenn a völgyben.” Az Utazó helyesen arra a következtetésre jutott, hogy igen, ez előfordulhat. Csak éppen nem túl gyakran. A Jármű is gondolkodott egy kicsit ezen a súlyos problémán, és úgy találta, hogy ennek az eseménynek a valószínűsége egy a kettő az ikszedik hatványhoz, ahol is „x” egy olyan szám, amely alig valamivel nagyobb, mint a Világegyetemben fellelhető összes elemi részek száma. (Beleértve az antirészecskéket is.) Ez a szám egyben ahhoz is kellően nagy volt, hogy a Jármű lemondóan legyintsen (természetesen csak képzeletben, hisz nagyon jól tudjuk, hogy a legyintéshez szükséges karral eleve nem rendelkezett) és hagyja a fenébe az egészet.

Mindketten meglepődtek volna, ha megtudják, hogy erre az eseményre nem is olyan régen igenis sor került, csak éppen nem itt, hanem az Osakát Tokióval összekötő országúton. Sajnos, épp senki sem figyelt oda. És még ha oda is figyelt volna. Tudják is a japánok, mi is az a rénszarvas. Vagy pláne a zuzmótea. Csak csinálják a mikrocsipeket meg isszák a szakét. Hát milyen élet ez, mi? Gondolom, te se szeretnél japán lenni, mi?

Az Utazó úgy vélte, ideje lenne ebédelni. Egy kis ligetet szemelt ki, középen kidőlt fával, amin biztosan jól el lehet üldögélni. Kenyeret, konzervet szedett elő és nekilátott a falatozásnak. A Jármű érdeklődéssel nézte, ahogy az emésztőcsatorna fölső, evéstől megduzzadt és kivörösödött vége kitárul és bezáródik, kitárul és bezáródik. Enyhén undorítónak tartotta az egészet, bár egy kissé azért irigykedett is. Gyanította, hogy a táplálkozás örömet okoz az embereknek, valahogy hasonlóan, mint mikor megvakarják a hátukat, vagy amikor közösülnek. El kellett hogy ismerje: az emberek földi porhüvelye igen gyatra tákolmány ugyan, mindamellett szinte minden része potenciális örömforrásként üzemel. Különösen a bemenetek és a kimenetek.

Érdekes dolog, hogy a Járművek nem ismerték a közösülést. Egészen másképpen szaporodtak. Hogy igazából hogyan, azt ők saját maguk sem tudták kideríteni. Olyan titokzatos volt a szaporodásuk. Fejletlen Járművet nem látott senki, az biztos. Honnan, honnan nem, egyszer csak megjelentek a felnőtt egyedek és sehogyan sem tudtak visszaemlékezni, hol is voltak azelőtt. Egyik tudósuk szerint egy nagy fekete-fehér madár hozza őket a csőrében, éjszaka, de ezt a hipotézist eleddig nem sikerült megfigyelésekkel alátámasztani. Ezért ezt a tudósukat le is dobták egy görögös nevű szikláról.

A Járművek elméleti tudósainak nem volt egy könnyű életük. Mondtak egy-két hülyeséget és hipp-hopp, már repültek is lefelé. Ordítozhattak aztán, hogy ők tulajdonképpen nem is úgy gondolták. Csak egyikük mormolta dacosan, lefelé zuhanva, hogy: „És mégis a madár hozza!” Veszélyes egy pálya, én mondom!

Az Utazó becsattintotta a bicskáját és nagyot sóhajtott. Egy kissé kelletlen sóhaj volt ez. Olyan ember sóhaja, aki tudja, hogy egy bizonyos dolgot el kell végeznie, csak éppen piszkosul nem akarózik neki.

Ez a dolog a mi Utazónk esetében az volt, hogy le kellett ereszkednie az Alföldre. Hajh, alföld mint alföld. De ez olyan Alföld volt, hogy alföldebbet már ki se lehet találni. Nem csak hogy teljesen sík volt, de egy kicsit még a szokásosnál is síkabb. Mondhatnánk, extrasík. Egy nagy semmi, negyven tengeri mérföldenként gémeskúttal. (Most nem fogom elmesélni, mi az a gémeskút.) Vagy mondjuk látsz a horizonton egy gyufaszálat és mire fél nap múlva odaérsz, kiderül, hogy az egy negyven méter magas jegenyefenyő.

A mezőgazdasági terményekről már nem is beszélve. Ha mondjuk kukorica van az út mentén, az aztán van, két oldalról, egyfolytában három napig. (Azt se fogom itten taglalni, hogy mi a jó büdös franc az a kukorica. Na tessenek már ennek-annak önerőből is utánanézni, ha igényt tetszenek tartani az „éles elméjű” jelzőre, mint egy olyan, nem különösebben nagy létszámú intellektuális csoport jelzőjére, akik kedvéért ténylegesen ez a történet megörökíttetett.)

Ugyanez a helyzet a búzával.

Vagy a napraforgóval. Meg azzal a… na, izé, olyan kis gömbök a föld alatt.

És még sorolhatnám. Hinnétek-e, hogy erről a dögunalomról egész jó verseket lehet írni? Nem hülyéskedek, becsszó. Élt e tájon egy költő, aki véghezvitte ezt a teljességgel lehetetlennek látszó dolgot. Igen! Érdekesen írt az Alföldről. Hát, nagyon nagy költő lehetett, annyi biztos. Ez a költő egykoron egy ”magyarnak” nevezett nép tagja volt, vagy legalábbis annak vallotta magát. Ezt eléggé gyakran bizonygatta is, úgy hogy el kell, hogy higgyük, különben sem ártott vele senkinek sem.

Hol vannak már a magyarok! Addig cseszegették őket a szomszéd népek, míg egy éjszaka fogták magukat, néhány külföldön élő nagy tudósuk irányítása alatt körbeásták az országot, rákötötték néhány nagyobb, külön e célra konstruált helikopterre és szépen kerestek egy helyet a déli tengereken, ahol sosincs hideg, az erdő teli van garantáltan szelíd és igen jóízű vadállatokkal, a folyó meg nagy és kövér halakkal és még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak. Illetve ki. Történészi berkekben csak félve merik suttogni, hogy ez az egész elvándorlás csakis azért történt, mert az országban megjelent egy különös állat. Nem, nem az egyik miniszterük. Hanem egy hatalmas, csodálatos szarvas. Mondják, nem először. A probléma az volt, hogy ezt a mesebeli állatot (nem a minisztert) a magyarokon kívül még soha senki nem látta. Érdekes szemük lehetett ezeknek a magyaroknak.  

A visszamaradt országnyi tavat a szomszédok igazságosan felparcellázták néhány kisebb háború után, ahogy szokták. Egy darabig békésen áztatták benne a lábukat mindenféle hegyi népségek, majd nemsokára megjelentek az első olasz pizzasütők és a kínai alsónemű-árusok. A tavat Magyar- tónak nevezik azóta is. Rumin tudósok szerint ez egy ősi dékoromin szó, egy olyan nyelv egyik valahai szava, amelyből tudvalevőleg az összes világnyelv kifejlődött. Eredeti olvasata: „maar udji”, ami azt jelenti: „Ez egy olyan ősi föld, melyet mi, ruminok vérrel kereszteltünk meg és már a pleisztocénban is itt éltünk.” A másik szomszédos nép, a szlovikok véleménye ettől némiképp eltér: ők a tó nevében az ószlovik „ mojar ogyina” hibás átiratát vélték felfedezni, ami tudvalevőleg annyit jelent: „Ez a terület mindig is a Nagy Mirva Birodalom része volt, amely bizonyíthatóan az Ohotszki- tengertől Grönlandig terjedt. Legalább.” Abban minden szomszédos népcsoport megegyezett, hogy” magyar” nevű nemzet nem létezett soha és az összes erről szóló mendemonda a mocskos cionista nemzetközi tőke aljasan primitív koholmánya.

Na mindegy. Mindezt csak azért említjük, mert az a bizonyos költő pasi is ehhez a néphez tartozott, aki véghez vitte a lehetetlent: érdekesen írt az Alföldről. És most már térjünk vissza végre a mi hős Utazónkhoz és az ő egyetlen hűséges Járművéhez, akik alig várják, hogy végre tovább indulhassanak.

Mert bizony, ha nem indulunk tovább, akkor ez a könyv nem folytatódhat. És ez akkora csapás lenne az ismert világ összes olvasó lénye számára (meglepő módon még eléggé sok ilyen van), hogy... á, de inkább ne is beszéljünk róla. Menjünk csak szépen tovább. Ha jól emlékszem, ott hagytuk abba, hogy az Utazó nagyot sóhajtott és becsattintotta a bicskáját. Azt is tudjuk immár, hogy a mélységes sóhajtás oka az Alföld volt (a fene megette), megtanultunk valamit az egykor volt magyarokról (nem mintha ez az égadta egy világon valakit is érdekelne)  és csekély hírértékű információt szereztünk egy bizonyos Petőfi nevezetű költőről, aki véghez vitte a lehetetlent: tudott érdekesen írni egy lényegében borzasztóan jellegtelen és unalmas dologról. (Egyesek szerint még szerette is, de ez már alig hihető.)

Ha ennyi nem elég neked háttér információnak, Nyájas Olvasó, akkor nagyon sajnálom. Ennyit Jókainál sem kapsz. Bár nagyon remélem, odáig azért nem süllyedsz, hogy ilyesmit is olvass. Vagy igen? Jó, hogy nem Victor Hugót!

Végül is, az Utazó sóhaja, akármilyen mélyről is jött, igazából nem volt annyira keserves. Az Alföldön túl kell esni és kész. Aztán, följebb, már hűs, balzsamillatú fenyvesek álldigállnak az út mentén és fürge kis patakok szökellnek játszin alant a völgyben. Pazar lejtők és emelkedők, s mindezeken túl... a tenger... delfinek... hófehér vitorlások. Kagyló. Homár. Languszta. Mit nekem te Alföldnek lapossággal vadregényes tája!

Ez egy jó sor volt. Alkalomadtán még versbe is illene.  

Az Utazó nyeregbe pattant és elszántan lefelé ereszkedett. Az Alföldre! Poros kis falvakat és álmos kis mezővárosokat hagyott el, olyanokat, amelyek a térképen nem is szerepeltek.

Apropó, térkép. Talán nehéz elhinni, de azokban az időkben, azokban a nehéz, vészterhes időkben még beszélő térkép sem volt. Szinte látom a gúnyos mosolyt kedves Olvasó ajakin játszani, s a maga szempontjából ezúttal véletlenül még igaza is lehet. Valóban nehéz elképzelni, hogy az akkori Utazók mindenféle színes vonalak, pontok, pacák, csíkok, karikák, pettyek és foltok alapján tájékozódtak. De így volt!

Ennek fényében már talán érthető, hogy a mi derék Utazónk olykor eltévedt. Nem is, hogy eltévedt, csak éppen valahogy nem tudta, merre kell mennie, meg hogy hol van momentán. Ilyenkor kénytelen volt a bennszülött lakosság segítségét igénybe venni, ami csak látszólag könnyű dolog. Mert elvileg, ugyebár, így zajlik egy ilyen beszélgetés:

- Jó napot kívánok. Tessék mondani, merre van Ezésez?

- Jó napot. Ezésez pontosan erre van, mindjárt a kanyar után.

- Köszönöm szépen. A viszontlátásra.

- Kérem. Viszontlátásra.

És kész! A valóságban persze kicsit másképp áll a helyzet. A bennszülöttek idő-, tér- és távolság-fogalma valami érthetetlen oknál fogva erősen relativisztikus. És ez még azokra a bennszülöttekre is érvényes, akik, teszem azt, orvosi diplomával rendelkeznek. Valahogy folyton azt hiszik, hogy egy ilyen Utazó tulajdonképpen ismeri a környéket. Pedig, ha ismerné, akkor minek kérdezősködne, nem igaz? Meg egyáltalán, minek jönne olyan helyre, amit ismer? Zavaros ez az egész, nagyon zavaros! Ennek következtében ilyesféle útbaigazításokat adnak:

- Csak mönjen, oszt ott künn a határba van egy kereszteződís táblával. Ott künn a határba, csak el kell menni a kocsma mellett. Meg a pékség mellett is, erre e.

Ott künn, ugye.

Mint már talán említettük, a mi Utazónk nem mai gyerek volt a szakmában, vagy, hogy egy régies kifejezéssel éljünk: nem most lépett le a falvédőről. Ezért aztán cseppet sem csodálkozott, hogy az az „ott künn” az jó tizenöt mérföldnyire volt a kérdezősködés helyétől, és közben elhaladt három olyan vendéglátó egység előtt is, amit éppen lehetett kocsmának is titulálni, de szerinte az egyik vendéglő volt. A másik fogadó, a harmadik presszó. Hiába, na, világlátott ember volt.

Pékséget, azt nem látott. És mire elért a táblás kereszteződéshez „ott künn”, bizony jócskán bealkonyult. Kicsit azért még mentek az alkonyi vörös fényben megmerítkezett síkságon ők ketten, Az Utazó és a Jármű. Aztán sikerült egy kis tavat találniuk, ahol az Utazó tisztálkodott, majd szerény vacsoráját elköltve, nyugovóra tért. De előtte még letakarta a Járművet esőköpönyegével, ha esetleg éjszaka esne.

A Jármű ettől borzasztóan meghatódott. Mellesleg akkor sem lett volna semmi baja, ha napokig ázik vízben, de ezt az Utazó nem tudhatta. Voltak Utazók, akiknek egy ilyen cselekedet eszükbe sem jutott volna. Az igazság az, hogy voltak Utazók, akik Járművükkel nem is igazán törődtek. Nem tisztították, nem olajozták őket, ami pedig olyan jólesik minden Járműnek.

A Jármű menten el is határozta, hogy tőle telhetően segíti az Utazót terveinek valóra váltásában. Nem is kimondottan csak az Utazás ideje alatt, hanem addig, míg csak... szóval azon túl is, na.

És ha a hermelinek megint piszkoskodnak, akkor majd meglátják.

 

Télapó utolsó földi ajándéka

 

             - Jennifer Lopez?  

            Jenny sóhajtott. Megint magyarázkodnia kell.

- A nagymamám nagyon szerette. Ma már persze senki sem ismeri.

- Semmi baj. Steve - nyújtott kezet a férfi. – Az anyai nagyapámat Stevensonnak hívták. Tudja, a Kincses Sziget.

Jenny kétségbeesetten kutatott az emlékezetében Stevenson nevezetű színész, rocksztár, filmrendező vagy bármi egyéb után, de semmit nem talált.

- Semmi baj - mondta a férfi ismét. – Egy nagyon sikeres kalandregény szerzője volt. Ma már csak az irodalomszakosok ismerik. Esetleg.

Jenny kötelességének érezte, hogy érdeklődjön. Még egy árnyalatnyi kíváncsiságot is sikerült a hangjába csempésznie.

- És miről szólt?

- Lakatlan sziget, kalózok, vitorlás hajók, csodálatos kincs. A lakatlan szigetet helyettesítsük aszteroidával, a kincset transzuránium-rudakkal, a vitorlást űrhajóval. Hetven éve minden űropera erről szól. De talán lássunk munkához. Mindössze annyi információt kaptam, hogy anyagot gyűjt.

- Végzős vagyok az FBI- akadémián. A diplomamunkámhoz keresek valamit.

- Nahát... akkor nemsokára kollégák leszünk.

- Nagyon remélem. A felderítetlen ügyekről lenne szó.

- Drága Jenny, ez az egész osztály ezért jött létre. Kivéve az ufókat meg hasonlókat, azokkal egy másik kollégám foglalkozik.

- Ufókból minden évben ír valaki diplomamunkát. Igaz is, léteznek?

A férfi mosolygott. – Ki tudja... Elnézést, nyilván ismeri a szabályzatot. Információkkal csak a saját hatáskörömön belül szolgálhatok.

- Ne haragudjon.

- Nem haragszom. Pontosítsunk. Úgy általában a felderítetlen ügyek, esetleg valami konkrétabb?

-Abban reménykedtem, közösen találunk valami érdekeset. Aztán, ameddig lehet, felgöngyölíteni a régi szálakat. Nyolc hónapom van rá.

- Jó magának. Mikor én végeztem, a Kennedy-gyilkosságra egy fél évet adtak.

Jenny a homlokát ráncolta. – Úgy tudom, azt sikerült megoldani.

- Így van. Az volt az én diplomamunkám.

Jenny újsütetű tisztelettel nézett a férfira. – Szép munka lehetett. Ilyesmiről akár könyvet is írhatna.

- Kétszáznegyvenhét könyvet írtak a Kennedy - gyilkosságról. Eddig. Majdnem mindegyik azt állította, hogy ismeri az igazságot. Megírhattam volna a kétszásznegyvennyolcadikat is, azt állítva, hogy tényleg ez az igazság. De hát ez már régen volt. Javaslom, hogy az egyszerűség kedvéért szólítson Steve-nek.

- Rendben... Steve. Valami olyasmi kellene, amivel eddig még nem nagyon foglalkoztak. Nem tudom...

- Rengeteg ilyen van. Lapozgassunk egy kicsit a kartotékrendszerben.

- Kartotékrendszer?

-Bizony. Persze a papír már szintetikus. De amúgy tényleg papírlapok, ábécésorrendben. Egy egész terem kell hozzá.

- A huszonegyedik században?

- Viszont nem lehet feltörni. Vagyis, nem távolról, mint az összes többi számítógépet.

- Az FBI-számítógépeket is...?

- Hihetetlenül leleményes fiatalok vannak.

- És mi lett az...?

-... elkövetőkkel? Gondolom, azóta kollégák lettünk, még ha nem is tudok róla. De talán fáradjunk át és... lapozgassunk.

Jenny bólintott. - Oké... Steve.

Nem így képzelt el egy FBI- ügynököt. Még akkor se, ha „csak” a Felderítetlen Ügyek Osztályát vezeti is. Példának okáért, a férfi nem viselt elegáns sötét öltönyt. Egy eléggé divatjamúlt ultraszintetikus farmernadrág volt rajta. És kockás ing, rettenetes. És edzőcipő, a fenébe is. És nem volt magas és nem volt gödröcskés állú és pisztolytáska se nagyon dudorodott a hóna alatt. Rettenetes.

Jenny sóhajtott és átballagott Steve után a szomszéd terembe.

 

- Eltűnt emberek?

- Ugyan... Hollywood filmiparának jelentékeny része erre épül.

- Öngyulladás?

-Jaj, Steve, ne...

- Titkos társaságok? Titokzatos tárgyak? Rejtélyes halálesetek? Yeti?

- Maga viccel velem.

- Dehogy, dehogy. Csak mutatom, mennyi kacat van itt. Ha az előbbiek nem, akkor, gondolom, a szellemek se nagyon... kísértetek, vámpírok, lidércek, boszorkányok... égből hulló dolgok?

- Csak azt ne mondja, békaeső.

- A békaeső nagyon is érdekes dolog. Például, ha csak egy bizonyos fajta esik. Ráadásul nem egyforma méretűek. Hogyan szelektálódnak? Hó?

- Milyen hó?

- Rendes hó. Kétezerhatvannégy decembere. Egész Európában havazott.

Jenny a homlokát ráncolta. – De hát akkor már...

- Európában akkor már három évtizede senki sem látott havat. Azóta sem, amint azt nyilván tudja. Kétezer- hatvannégyben Hollandia lakosságának hetven százaléka már vízen lakott. A sarki jégsapkának nyoma sem maradt, a polinéz szigetek negyede eltűnt a tengervíz alatt és a lengyelek sikeresen kísérleteztek az olajbogyó termesztésével.

- Azért mégiscsak... egyszerű hó... biztos, hogy az ilyesmi is a Szövetségi Nyomozóiroda hatáskörébe tartozik?

- Biztos. A hó egyszerű volt ugyan, de pár millió apró cédula hullott ki belőle. Tessék elolvashatja... ez egy eredeti példány. „El kell költöznöm, szamarak. Ez az utolsó földi ajándékom és az éven mást nem is kaptok. „ Kézírással.

- „El kell költöznöm, szamarak”? Mintha tréfa lenne.

- A cédulák szabvány szintetikus papírból készültek, bármely boltban beszerezhető. Az írás viszont érdekes. A szöveg, a betűtípus, az írás minden jellegzetessége mindegyiken ugyanaz. De nem másolat.

- Hogyhogy?

- Nos, a hivatalos szakértői vélemény szerint az egész úgy néz ki, mintha a tréfamester pár milliószor leírta volna ugyanazt a szöveget.

- Ez lehetetlen.

- Dehogyis lehetetlen, csak senki se csinálná.

- Tréfamesterek nemigen foglalkoznak ilyen favágómunkákkal.

- Pontosan. A vicces kedvű zsenik az aprómunkát rangjukon alulinak tartják. Látványos dolgokat igen, pepecselni, azt nem. Mint az az eset, tudja, mikor megfordult a Missisippi.

- Igen, erre már emlékszem. Az antigravitáció feltalálásához kötődik.

- Pontosabban, a gravitációs hatás csökkentéséhez. Ha a pasas feltalálta volna az anti- gét, a Missisippi elszáll a világűrbe. Képzelje csak el. Egy böhöm nagy ezüstszalag, egy egész folyó, huss, ellibeg a felhők felé. De azért így is eléggé érdekes volt. Egy kellő irányból érkező szélroham megfordította az egész folyót.

- „Ez az utolsó földi ajándékom. El kell költöznöm, szamarak.” Mintha valaki tényleg sajnálkozna. Aláírás nimcs. A tréfamesterek nagyon is szeretik a nyilvánosságot.

- Hajjaj. Holdtévé, rádió, Tri- Di, minden. Ehhez az esethez viszont senki sem jelentkezett. Vagyis, dehogynem, de mint gyorsan kiderült, csak hencegni akartak. Tudja, a dicsőség kisajátítása. Na, na, Jenny, látom a csillogást a szemében.

- Igen, ez jó lesz.

- Akkor talán mehetünk is ebédelni.

Jenny elpirult. – Igazán nem szeretném rabolni az idejét.

- Ugyan. Munkaköri kötelességem. A Cég állja a számlát, természetesen. Van egy érdekes vendéglő a hatszáznegyvenhetedik utcán, az Ikertorony száznyolcvannegyedik emeletén. Magyar konyha.

- Magyar?

- Az Európai Egyesült Államok egyik kis tartománya. Van egy érdekes levesféléjük, a halászlé... ha esetleg szereti a halat?

- Minden formában.

- Akkor mehetünk.

„De hülye vagyok”- morfondírozott Jenny. „Ez csak egy munkaebéd. De talán... amúgy is elmentem volna”.

Szemügyre vette a férfit. Hát, tényleg nem egy kiköpött FBI- ügynök.

De amúgy kedves. Határozottan kedves.

 

- Fúú- mondta Jenny. – A csilit, azt nem sajnálták belőle.

- Ez a recept része. Mellesleg ők nem csilinek mondják, hanem erőspaprikának. Régi magyar specialitás.

- Úgy tudtam, a paprika Dél-Amerikából származik.

- Kis nemzetek nagy legendái. Kipróbálja a töltött káposztát?

- Az mi?

- Káposztalevélbe göngyölt rizses darált hús. Lényegében.

- Van valami hasonló a kínai konyhában.

- Igen, de az cérnametélttel készül, kellevélben.

- Legyen.

 

- Nem rossz- hümmögött Jenny. – De azt hiszem, egy ilyen ebéd után nyugodtan eltanyázhatok néhány órát a konditeremben.

- Bizony, tudtak enni azok a magyarok. Kávét? Teát? Egy pohár bort?

- Nem kávézom. De egy pohár bor ilyen ebéd után...

Míg a bort szürcsölték, Jenny kibámult az ablakon. A felhőkarcolók közötti lagúnákban apró, nesztelen napelektromos járművek nyüzsögtek, sirályok egész felhői vártak a a turistákra, hogy végre megetessék őket. Jenny megpróbálta elképzelni, hogy a csillogó kék víz helyett szürke aszfalt húzódik, amelyen zajos autófolyamok hömpölyögnek. Nem ment. Már csak a legöregebbek emlékeztek arra, milyen is volt a világ a tengerszint hirtelen megemelkedése előtt.

Steve az órájára nézett.

- Kedves Jenny, mennem kell. A héten sajnos egyáltalán nem tudok az ön ügyével foglakozni. De hétfőre összeszedek minden anyagot. Ne ijedjen meg, a világ egyik legjobb számítógépe és szinte mindenre képes keresőprogramok állnak a rendelkezésünkre. Minden, az üggyel kapcsolatos információ az íróasztalán lesz, százalékos valószínűség szerint rangsorolva. Igazán sajnálom, hogy nem élvezhetem tovább a társaságát.

Jenny leste, hogy van-e valami nyoma a férfi hangjában az igazi sajnálkozásnak. Lehet, hogy volt, lehet, hogy nem volt.

 

A Vi-Di képernyőjéről Steve mosolygott rá. „Megint kockás ingben van”- gondolta Jenny.

- Helló, Jenny. Hétfőn, tízre, ha megfelel. Ne nagyon reggelizzen, ha nincs ellene kifogása, szeretném ismét meghívni ebédre.

- Öö... nagyon köszönöm, igen. Mármint, hogy megfelel az időpont és az ebéd is... igazán, öö... nagyon szívesen.

-Akkor viszlát, tízkor, ne feledje.

A falra festett képernyő elsötétült. Jenny elnézte még egy darabig.

„Azonal meghívott ebédre”- örvendezett.

 

- Tessék, a keresőprogramok első eredményei.

- Föld alatti bunkerváros?

- Pontosabban jég alatti. A város talán kissé túlzás, de egy kisebb falunak elmenne. Majd egy kilométer jég volt fölötte, s míg el nem olvadt, semmi sem látszott.

- Itt lakott volna a tréfacsinálónk?

- A számítógép szerint 72,7 százalék, hogy összefügg a rejtélyes hóeséssel. Ez nagyon magas.

Jenny elnézegette a félig olvadt termeket ábrázoló videodokumentációt.

- Semmi tárgyi lelet?

-Néhány cédula az ismerős kézírással. Ugyanabból az anyagból, ugyanúgy nem másolat. Legalábbis nem gépi.

- És erre adott a gép hetven-valahány százalékos valószínűséget? Óvatos egy számítógép ez a maguké.

- Nagyon. Száz százalékot még semmire se adott. Kilencvenet se.

- Mik azok a szögletesek, ott a sarokban?

- Közönséges papírdobozok. Közönséges színes, főleg piros csomagolópapír. Zsinórok, madzagok, szalagok. Nyilván csomagoláshoz.

- Egyéb?

- Lyukak a padlóban. Egyesek szerint gépsorok helyei, talán szállítószalagoké. Az olvadt jég miatt nagyon nehéz bármilyen következtetést levonni. De bizonyos kopásnyomok a feltételezett szállítószalagok mellett arra utalnak, hogy itt eléggé sokan dolgozhattak. Nem is rövid ideig. A legmélyebben fekvő termekben párhuzamos nyomok, melyek sehová sem vezetnek. Nyilván, mert a kivezető alagút, vagy alagutak teljesen elolvadtak. Valószínűleg szánnyom. Mellettük patás állatok nyomai. Nem beazonosítható.

- Hihetetlen.

- Nem annyira. Egész őrült és egész gazdag emberek gyakrabban építenek óvóhelyet, mintsem gondolná. A pénzzel paranoia is jár. Félelem az atomháborútól, idegen lények támadásától, földrengéstől, szökőártól, stb. Több hasonló objektumot találtunk az elmúlt évek folyamán, de mindegyiknek akadt gazdája.  Mindegyik építését szabályos ingatlanvásárlás előzte meg, bár talán kissé furcsa ingatlannak nevezeni egy egész hegyet, vagy mondjuk egy szigetet. Ezek szabályos építkezések voltak, építészek, lakberendezők, mesteremberek tucatjai dolgoztak rajtuk éveken át. Könnyen beazonosítható, valós dolgok.

- Hajjaj - sóhajtott Jenny. – Ehhez azért még kéne valami.

- Valami van. Tömegpszichózis. Negyvenkét százalékos valószínűséggel kapcsolódik az ügyhöz.

- Az nem sok.

- A mi számítógépünknél? Rengeteg.

- Pontosan mikor?

-A hóesés után egy nappal, december hatodikán. Érdekes módon csak gyerekek érintettek. Egyértelmű hisztérikus tünetek. A gyerekklinikák zsúfoltak, a pszichológusok az ünnepek alatt, jószerivel tavaszig túlterheltek. Itt van néhány kórleírás.

-„Miért nem jött az éven a Télapó?”

-Ilyesmiket kérdezgettek. Valamint ordítottak, toporzékoltak és a földhöz verték magukat. Ha van gyereke, tudja, milyen ez.

-Nincs... nem vagyok férjnél. 

-Nekem sincs...

Kis csend ereszekedett közéjük. Aztán Steve az órájára nézett. –Menjünk talán ebédelni... és közben majd beszélgetünk.

 

A World Trade Center iker- felhőkarcolói közötti lagúnában épp evezősverseny zajlott. A vendéglő teraszáról jól láthatták a színes hajókat, a kék víz fölött köröző citromsárga riporterkamerákat és a parton zsúfolódó embertömeget.

-Mit szól a paprikáscsirkéhez?

-Finom. Mik azok a kis galacsinok mellette?

-Tojásos nokedli. Érdekes, nem? Kis fehér bort?

-Nem bánom... Tehát a gyerekek ordítottak, toporzékoltak, satöbbi.

-Igen. És a szülők hiába mutatták az ajándékokat, hogy de hát itt van, nézd, a fa alatt. A legtöbb gyerek szerint ezt nem a Télapó hozta és különben is mást akartak.

-Ha jól tudom, a gyerekek ilyenkor mindig így viselkednek. Apropó, mi történt mondjuk egy év múlva?

-Semmi különös. A gyerekek többnyire elégedettek voltak, persze néhányan megint nem. Néhányan látták a Télapót, amint teli zsákkal kihuppan a kandallóból, néhányan száncsengőt hallottak hóesés idején, az égen meg végigsuhantak az ismerős rénszarvasok. Szóval, minden a megszokott mederben.

Nézték az evezősversenyt, melyet éppen egy fehér- lila hajó vezetett.

-Jut eszembe- mondta Steve és lenyúlt a széke mellé. Kicsi, piros csomagot vett elő. –Tessék.

Jenny szívdobogva nézegette a piros szalaggal átkötött tetszetős kis csomagot.

-Mondja Steve, ez még mindig munkaebéd? –kérdezte aztán merészen.

-Ne feszegessük- mondta halkan Steve és zavarában megint bort töltött. –Különben is, ma úgyis mindenki kap ajándékot.

-Hogyhogy?

- Drága Jenny, magának nincs naptára? December ötödike van.

- Jé... tényleg. Akkor... kibontom.

A piros papírból csillogó üveggömb került elő. Hófehér, porcukor- dombocskához hasonló talapzaton állt. A gömb közepén Télapó üldögélt piros, rénszarvasok húzta szánkóján. A gömb alján viaszos pelyhek csillogtak.

- Fordítsa meg.

Jenny fölfordította a gömböt, aztán vissza. A viaszos pelyhek fölkavarodtak, Télapó lágyan örvénylő hóesésben repült a rénszarvasaival.

- Gyönyörű... Hol szerezte?

- Régiségboltban.

- Én nem vettem semmit magának...

- Hát egy ajándékot azért adhat.

- Ó, nagyon...

- Mindjárt karácsony. A Skandináv-félszigetre hóesést terveztek.

- Nem igazán értem az összefüggést.

- Néhány barátommal síelni megyünk. Ha esetleg lenne kedve... ha éppen nincs egyéb elfoglaltsága... Persze gondolkozhat rajta egy kicsit.

- Nagyon szívesen - mondta Jenny boldogan. –Igazán nagyon szívesen.

- Addig sajnos már nem biztos, hogy tudunk találkozni. De ha holnapután bejön az irodámba, átadom az egész hóesés- aktát, mindent, amit csak szerény eszközeinkkel össze tudtunk szedni.

- Szép kis szerény eszközök. De talán halasszuk az ünnepek utánra, Steve. Egy- két nap már nem a világ.

 

Álltak a régi hóval borított, alacsony turbolyafenyőkkel tarkított lejtőn. A hajszálvékony termoruhán keresztül jól érezték egymás szívének dobbanásait. Steve az órájára nézett.

- Mindjárt kezdődik.

Arcukat a nehéz, szürke felhőkkel borított ég felé fordítva várták az első hópelyheket. Pontosan tízkor jelentek meg az elsők, aztán, mintha teli zsák szakadt volna ki, hirtelen sűrű, kavargó hóesésbe süllyedt minden.

- Mondja, Steve, szokott maga álmodozni?

- Jó egy kis álmodozás, kell egy kicsi magány...

- Tessék?

- Idézet egy százéves sanzonból. Ha nem lennék képes álmodozni, sosem kerültem volna a Megoldatlan Ügyek Osztályának élére. Nagyon izgalmas itt egyensúlyozni, az álmodozás és a valóság keskeny határvonalán.

- Tudja, van egy olyan érzésem, hogy ez az egész ügy tulajdonképpen nem diplomamunkának való.

- Érdekes. Nagyon érdekes egybeesés. Ugyanis én is épp erre gondoltam. Vagyis, hogy a nagyon szép rejtélyeket tulajdonképpen kár megoldani. Mit szólna inkább egy békaesőhöz?

- Jaj, ne...

- Yeti? Vámpír?

- Maga viccel velem.

Egy ideig csöndben fürösztötték arcukat a hóesésben. Jenny hirtelen erősen belekapaszkodott a férfi vállába.

- Hallotta?

- Nem... mit?

- Mintha... csengettek volna... odafönn...

Figyelmesen kémlelték az eget, de a fehér örvénylésben mindegyikük azt láthatott, amit akart.

- Jó az álmodozás, kell egy kicsi magány... – dünnyögte a férfi Jenny hajába, akinek ez így tökéletesen megfelelt. Még egyszer az égre nézett és sóhajtott magában: „Télapó, télapó... vajon hol lehet most a főhadiszállásod? Talán a Jupiter valamelyik örökké fagyos holdján? Vagy még messzebb? És vajon meddig tart, míg mi, emberek ott is utolérünk?”