A kukából
szakadt alakok szedegetnek. Fél kézzel. A másikban oldószeres zacskó, olykor
szippantanak egyet-egyet.
- Állatok - helyezi el őket a közép-kelet
európai realitásba atlétatrikós úriember, négy sör és ugyanennyi kommersz
borovicska után, kezében lágyan füstölgő csempészett ukrán cigarettával. A
közeli festékes bolt-drogériában a C- 6ooo-es hígítót, régebbi nevén acetont ki
sem teszik a pultra: a penetráns szagot árasztó szipózók villámgyorsan
kivásárolják. Aki ilyen anyagokkal dolgozik, ismeri a dörgést, szólni kell az
eladónak, aki máris hozza a hátsó raktárból. Így az áruval tömött pultokon
mindig van egy üres hely: a C-6000-esé. A mámoros alakok aztán csámborognak
úton-útfélen, kerítésen másznak át zombi-állapotban, s ha netán egy jó
nagydarab őrző-védő kutyuska a torkukra rakja méretes tappancsait, hát istenem.
Kinek is hiányozna egy ilyen rongyos? Még a saját anyjának se. Az is biztos
mindig be van lőve, nem? Ezek mind ilyenek, nem?
Az oldószerre azért pénz kell,
valamennyi. Kéregetnek a nagyáruházak előtt: a szabvány megszólítás”bácsika”,
avagy ”főnök”, és okvetlenül szerepel benne a jóisten is, aki a nagylelkű
adományozót mindenképpen megáldja. Élelmiszerre igazából semmilyen
hajléktalannak nincs gondja. Amennyit kidobálunk, mi, gádzsók, jók és józan
életűek, az bőven fedezi a napi kalóriaszükségletet. Csak az a kis mani kéne a
szerre…
Van, aki ad. A többség nem. Akinek
van még lelkiismerete, az hazudik: - „Nincs apróm.” „Bedobtam az automatába.”,
stb. A többi elküldi a kéregetőt olyan helyre, ahol biztos nem fér el. (Most
már). Esetleg a helyi szociális osztály igazgatójához, név szerint. Van, aki a
kukába behajlót, zsupsz, a két lábánál fogva bekukázza. Teheti: egy-kilencvenöt
magas, fitneszterem-béli fehérjéken nevelt vonagló izmokkal.
Ifjabb nemzedékünk immár a
partidrogokon szocializálódik, elektromos cigarettát szív és édes, ámde
méregerős löttyöket döntöget magába, a mielőbbi hatás végett. Ami be is
következik. Szabadtéri vállalati buli: a közeli lucernásban egy fej
fel-felemelkedik. –Ezekkel nem lehet- hörgi utolsó erejéből. –Mondom, most
ittam meg egyet, beszélgessünk… csak hajigálják befelé a féldeciket. És csak a
munka meg a munka… vagyunk ott eleget, nem? Félóra alatt mindenki berúgott.
Lebukik a szép zöld lucernásba,
reméljük, ma nem kaszálnak.
Természetesen folyik az elszánt harc
kábítószerek és az alkohol ellen, ugyanakkor egyre több alkohol és drog fogy.
(Ahogy Hofi Géza, a régi humorista mondta: -Nyugaton… harcolnak az alkoholizmus
ellen. Nálunk… van harc. És van alkoholizmus.) A régi átkosban egy faluban egy
részeges volt, mint ahogy egy falu bolondja, egy párttitkár, stb. Ma egy falu
fiatalsága egy hétvégén a sárga földig leissza magát, szó szerint. Másik
faluban este hat után abszolúte lehetetlen sofőrt találni, mindenki bevette a
maga adagját és az élelmiszerbolt vezetője határozottan álltja: a legmenőbb áru
a „Jolánka”, alias „csucsu”, az olcsó, ütős gyümölcsbor, aki issza, tényleg
hamar elcsucsul.
Lehet- e egyáltalán másként? Lehet-e
hit-isten-kapaszkodó nélkül egyebet tenni, mint legalább napi olcsó mámort
keresni, jobb híján, kizárásos alapon? Ha így van, legyen mindenkinek joga a
mámorra, hisz- amint az köztudott- egyenlők vagyunk, de nem egyformák? Kiflire
kunyerált pénzt acetonra költeni lehet szabadságjog, talán az utolsó? Ne ítélj,
hogy ne ítéltessél? Vagy legalább ne ítéljen az, aki egy folyót leengedett a
torkán és hektárnyi dohányültetvényt letüdőzött eddig még csak nem is hosszú
élete során?
Mindennapi mámorunkat add meg nékünk
ma és így reméljük, hogy a holnapi nappal is megbirkózunk valahogy.
