A gyerek színre lép

 

            - Gyorsan gyorsan gyorsan!

            - Gyorsan mit?

            - A víz! A víz!

            - Milyen víz?- nézek bután, mert hát akármekkora árvíz, a második emeletre azért csak nem... különben is van egy jó kis felfújható gumicsónakunk...

            - A magzatvíz! Gyorsan!

            De hát ez... ez lehetetlen... A számítógép szerint egy hónap múlva. Az orvosok szerint két- három hét. Igaz, az egyik kis kopasz azt mondta, hogy most már bármikor... de ezt csak úgy csendesen mondta, úgyhogy nem is igen figyelt rá senki.

            - A táskát! - rendelkezik amúgy bizonytalan hitvesem a vészhelyzet szülte határozottsággal.

            Jajjajjajj! Jézusmáriaszentjózsefösszesaprószentek, most segítsetek. Nyakunkon a gyerek! A táska, a táska!

            De azért ez is milyen egy dolog attól a gyerektől, hogy csak úgy... jön. Mikor neki tetszik vagy mi.

            - Minden megvan?

            - Egy hónapja készítem... ne kérdezz hülyeségeket, adj egy törülközőt.

 

            Intermezzo az autónál.

            -Benzin van?

            - Kicsit pislákolt a kijelző...

            Remek. Na mindegy. Húsz kilométerre biztos elég, aztán meg... kérek valahol, vagy ilyesmi... bár éjjel egykor...

            Egy gyors telefon a kórházba a doktor úrnak, igen, már vár. Mondja monumentális nyugalommal. Hogy lehet így beszélni a telefonba, mikor ilyen... rettenetes helyzet van?

 

            - Erre tessék- int a nővérke. – Az egészségügyi kártyát kérem.

            - Jujj... az otthon maradt!

            - Hol a... bánatba?

            - A telefon mellett... a jogosítvánnyal meg a...

            -Elég lesz egy személyi igazolvány is.

            - Az is ott maradt. De nem baj, mert úgyis haza kell menned, mert kell ez és ez meg két amaz meg négy ilyen meg négy amolyan... Nyugi, még van időnk- nyugtatgat az asszony. Engem!

            Mi lett volna, ha nem egy hónapig pakolásszuk azt a táskát?

            - Ha esetleg megállítanak a rendőrök, magyarázd el a helyzetet...

            Hogyne. Alezredes úr, tessék már engem inkább visszafelé ellenőrizni, mert véletlenül épp nincs nálam egy büdös irat se, meg amúgy is mindjárt kifogy a benzinem... mellesleg meg apa leszek, vagy mi a szösz...

           

            Várakozás a csillogóan tiszta, vakító fehér fényben fürdő előtérben. Ha jól tudom, az apukák ilyenkor egyik cigartettát szívják a másik után és idegesen járnak fel és alá. Legalább a körömrágásra rászokhattam volna. De mindent csak halogatok én is.

            Doktor érkezik, biccent. Biccentés vissza. Most mit szaporítsuk a szót, mi férfiak.

Bentről egy akkora ordítás, hogy belereszketnek az ablaküvegek. Édes jó istenem, mit csináltam egy szerelmes éjszakával. Vagyis csináltunk. Csak gyere ki épségben, kedves, holtodig a szolgád leszek, de legalább egy hétig biztosan.

            Nővérke érkezik.

            - Nincs semmi probléma... most vizsgálat, egy-két órán belül szülés.

            Mosolyog. Ha tudnád, milyen hálás vagyok neked, te drága. Úgy beszélt, mintha azt mondta volna: - A rétes mindjárt megsül.

            Na. Mindjárt vidámabb a hangulat a fedélzeten. Várunk, mint a pinty. És ahogy egy pinty tud várni... Gyerekem lesz, juhé. Azt már tudom, hogy kisfiú. Na ja, mindkét oldalról annyi a fiú a családban, mint a lom. Lányok csak elszórtan.

            Nicsak, a falon is van egy kisfiú, egy óriási gyógyszerplakáton. Ha a pici szedni fogja ezt a készítményt, akkor olyan boldog és egészséges család leszünk, mint a képen látható. Rettenetes. A kisfiú arca teljesen eltorzult, arcán őrült vigyor, nyelve jó tíz centire kilóg. Apuka és anyuka mereven mosolyog, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Borzasztó... Ha belegondolunk, mennyi minden van... Nyitott gerinc és nyúlszáj és hirtelen csecsemőhalál és gyermekbénulás és... Mi lesz, ha egyikük meghal? Mi lesz, ha mind a ketten   meghalnak? És mi lesz velem? Ha esetleg túl leszünk rajta, én elmegyek a templomba... vagy veszek egy üveg borovicskát... Olyan gyengeséget érzek a szívem körül. Ez a szülés előtti trauma apukáknál, olvastam valami ilyesmit. Remélem, nem esek össze. Kitartás, öregem, mindjárt túl leszel rajta... annyit kibírt már e szív... Lehet, hogy csak én halok meg? Szegény kissrác, még meg se született, már árva...

 

            Ez a padló is milyen érdekes. Két párhuzamos nyompár indul a szülőszobából, melyet a gumikerekek koptattak a műanyag burkolatba. Az egyik  nyompár egyenesen a kórtermek felé vezet. Ez jó. A második elkanyarodik a lift felé... és ez már nem olyan jó, mert arra a műtő van. Az enyémek vajon melyik irányba mennek majd?  És ha nagyobb lesz a gyerek, fogja-e majd érdekelni a foci és a horgászat és a biciklitúrázás és a.... és mi lesz a foglalkozása?

            Mi lesz, ha beteg lesz? Nem kéne valakivel beszélni? Főorvossal, igazgatóval, adjunktussal? Portással, takarítónővel, karbantartóval? Boríték sincs nálam... jaj, mióta várok itt... jé, még csak tizenkét perce...

            - Te vagy az, Józsi? - szólal meg egy kellemesnek nemigen mondható női hang a szomszédos, fehér üvegajtó mögött. (Ezen az emeleten van a belgyógyászat is).

            Mit lehet erre mondani?

            - Józsi? - követelőzik a hang. Mit józsizik ez itt?

            - Úgyis tudom, hogy ott vagy, Józsi - állapítja meg végtelen keserűséggel a nő. A fenébe, ezekre nem felügyel itt senki? Józsizik itt hajnalban.

            - Te Józsi! Ha kimegyek, szétverem a fejedet - közli a hang hideg tárgyilagossággal és ez már több, mint amennyit egy szülés előtt álló apuka el tud viselni.

            - Nincs itt semmiféle Józsi! Tessék bemenni és lefeküdni!

            Rövid hallgatás után a nő őrjítő bizonyossággal állapítja meg: - Te is hazudsz. Tudom, hogy Józsi ott van.

            Elcsoszog. Na, ha itt van a Józsi, hát itt van. Vén boszorkány. Nem elég nekem a magam baja.

            Nővérkék érkeznek. Frissen, csivitelve, fürgén kopogva a műanyag padlón. Ezt hogy csinálják? Hogy ilyen... elevenek, reggel háromkor?

            Lift zörren, gurítható ágyon hatalmas hasú anyuka zihál verejtékes homlokkal.

            - Ő már mindjárt megszül - súgja oda a nővérke, aki, úgy látszik, a bizalmába fogadott. Vagy olyan szerencsétlenül néznék ki?

            Tíz perc, húsz perc, félóra. Nővérke jön, valami fehér csomagocskával, benne valami kis barna, helyenként lilás, de haja is van.

            - Itt van az apuka?

            - Öö... az előbbi hölgy férjére tetszik gondolni? Nincs itt senki, csak én...

            - Maga, maga. András a gyerek, igen? Fiú, háromötven.

            Most valami aprót kér, vagy mi van?

            - Egészséges. Milyen szép haja van - öleli a nővérke a csomagot, mintha... mintha az övé lenne.

            Mármint hogy én? Hogy én volnék az apuka? Keblemre, világ, hadd öleljelek meg. De soha senkinek nem fogom elmondani, hogy egy nappal előtte álmodtam róla. Úgy volt, hogy egy takaró alatt mocorgott valami... és ahogy lassan, félve felemeltem a takarót, előbukkant Andráska. Kicsi volt, barna, kékszemű, sokhajú. Pontosan, mint ez a csomagocska.

            Nővérke el, csomaggal együtt. Vörös köd van, csillagok. Fuvallat kél, talán az Élet szele csapott arcon. Kitolják a kedvest, hősiesen mosolyog, egyik kezét hanyagul a feje alá teszi, mintha nem is történt volna semmi.

            - Jól vagyunk - mosolyog. - Nyugodjál meg...

            Csendben fogom a kezét és szokás szerint hallgatok, mikor szokás szerint annyi mondanivalóm lenne. Még int a kórterem ajtajában.

            Akkor... akkor én most mehetek haza?

            A doktor érkezik, már civilben.

            - Jó reggelt... a gyerek egészséges. Nem volt semmi komplikáció. Tessék nyugodtan hazamenni.

            Ma itt mindenki engem nyugtatgat?

            - Köszönöm szépen, doktor úr...

            Int, visszaintek. Mi férfiak...

            Magának könnyű, doktor úr. De nekem ez volt az első szülésem.  

 

Bájsziköl (18. rész)

 

XVIII. fejezet

Kutyavilág. Mi, nők és a borotválás. Egy Hárpia Maximus. Az Elbeszélés Szelleme nem nyugszik magának. Lázadás a fedélzeten. A Jármű sem nyugszik magának. Reccsen a fog! Megváltó Ötlet a horizont mögött.

 

Ritka nyugodalmas éjszaka volt. A Csapadék megalázottan esegetett, itt-ott kutyák ugattak...

Igen, jól hallottad, Nyájas Olvasó. Azt mondtam bizony, hogy ugattak. Nem, nem hallottál rosszul. Hogyan lehetséges ez, kérdezhetnéd? Hogyan adhat ki egy kifinomult, művelt lény ily állatias hangokat?

Fogózkodj meg, Kedves Olvasó, mert mondok valamit, amitől mindjárt hanyatt esel. A ma leginkább elkülönülő, legelőkelőbb, legdisztingváltabb és persze leggazdagabb társadalmi kasztot ama időkben - melynek tulajdonképpeni jellegét leginkább a „nehéz” és még esetleg a „sötét” jelzőkkel érzékeltethetjük - a kutyákat egyszerűen: kutyába se vették. (Bocsáss meg idétlen szójátékomért, höhö. De hát, ha másoknak szabad, akkor nekem duplán szabad. Mert a mások, az mindig egy tehetségtelen banda. Höhö.)

Szinte hihetetlen, hogy ama lények, aki mai világunkban esténként vakító szmokingban, dúsan felékszerezett, estélyi ruhás hölgyeikkel járnak az operába, egykoron állati sorban leledzettek, s izmos testüket csupán saját szőrzetük fedte.

Hogyan, húzhatnád föl a szemöldöködet meglepődve, sőt talán némileg kételkedve is, hát nem volt ruhájuk?

Hát nem volt.

Igaz, hogy akkor még nem is borotválták egész testüket. Ami, ha jól meggondoljuk, eléggé kellemetlen procedúra. Persze vannak kötekedők, akik szerint ez az egész csak egy újabb idétlen divat. Váltig bizonygatják, hogy az emberiség mindkét nembeli egyedei százezer évekig jól elvoltak anélkül, hogy akár bármijüket is borotválták volna.

Pfúj. Micsoda idők lehettek...

Majd én megmondom. Nehezek voltak, igen! Sőt. Vészterhesek!

Közben Utazónkat aktatáskás férfiú ébresztette, egy szokatlanul harsány jóreggelttel.

Mit ordítozik ez itt korán reggel, kérdezhetnénk az Utazóval együtt mérgesen.

S válaszolhatunk is nyomban, amint azt az Elbeszélés Szelleme szolgálatkészen sugallja:

- Á, enyhe túlzás, hogy ordítozna. Csak egy kicsit harsány, mert jókedvű, erről van szó. S hogy miért jókedvű? Ó, csak mert kitűnően aludt, a dolgai rendben mennek és mert az idén árpából rekordtermés várható. Az már csak hab a tortán, afféle pont az i-n, hogy serény kis felesége finom reggelit csomagolt neki, ráadásul roppant elegánsan, apró kék virágos szalvétába, a zöldpaprikát oly harmonikus alakúra vágva, hogy az tökéletesebben már nem is rímelhetett volna az ellipszoid alakúra kreált szárazkolbász szeleteinek alaphangulatával. Hát mi kell még, hogy az ember derűs hangulatban ébredjen, s az átlagosnál némileg harsányabb jóreggelttel üdvözölje remélhetőleg hasonlóképpen vidám, derűs és elégedett embertársait?

Esetleg egyvalami fokozhatja még derűnket és jó hangulatunkat: ha mondjuk látjuk, hogy a szomszédnak történetesen nem így alakulnak a dolgai.

Még hogy a szomszéd felesége színben, ízben és alakban egyaránt harmonizáló zöldség-  és húsneműekkel töltött pazar emeletes szendvicsekkel örvendeztette volna meg az ő egyetlen, kedves, szeretetreméltó férjeurát

Örvendeztette egy nyavalyát! Hű de nagyravágyó nőszemély volt ez, a Gondviselés óvjon minden férfiút - ha éppen egyéb dolga nincs - sőt minden Ellenségünket is attól, hogy egy ilyenre ráakadjon! Ez volt aztán a hárpia. Sőt, Hárpia Maximus. Maximus & Terribilis. Ő aztán nem szendvicskészítésre pazarolta a drága idejét, de nem ám!

Legszívesebben értekezleteke járt. És ottan felszólalt. Élőkelően értekezve bizonyos dolgokról, amelyek szemmel láthatólag nem érdekeltek senkit. Legkevésbé őt magát. (Rengeteg ilyen értekezlet volt abban az időben. Nyugodtan állíthatjuk hát - s különös módon ebben az egyben még régóta szembenálló felek is egyetértenek - hogy eme korszakra nyugodtan - nyugodtan! - alkalmazhatjuk nemcsak a „nehéz”, de akár a „vészterhes” jelzőket is.)

De hajh, azok a percek - vagyis inkább órák - amikor eme értekezletekre készült! Az a délután a fodrásznál, a röpkén odavetett megjegyzéssel: - Kérem, siessen, értekezletre kell mennem!

S a töprengés a tükrös faliszekrény előtt, a sorsdöntő kérdés önmagának való többszöri feltevése: - Ma vajon mit vegyek fel?

És azok a káprázatos értekezlet előtti beszélgetések! A folyosón! A Befolyásos Emberekkel! Hát mi lehet ennél csodálatosabb széles e világon? Ülni az elnöki asztalnál, friss, kemény csigákba göndörített, amúgy sajnos eléggé ritkás hajazatát lehetőleg mozdulatlanul tartva - hisz a csigák oly könnyen sérülnek - illetve, csak olykor, s éppen csak annyira moccantva, hogy a fülében lógó aranykarikákon oly előnyösen csillanjon meg a fény, s játsszon összhangban a méretes aranylánccal, az ál-zafíros mell-brossal és az ehhez illő nem éppen csekély tömegű karkötővel és órával!

S aztán - hahh! - felszólalni, igazi mondatokat olvasni szép fehér, sejtelmesen susogó ívekről - mely ívek, szerencsétlenek, éppenséggel azt susogták megtört fájdalommal, hogy ”Ej, mennyivel jobb lett volna azért, ha értelmes dolgokat nyomtatnak mireánk!”- ívekről, melyeken oly műgonddal dolgozgatott, miközben csemetéi a szomszéd szobában nonstop tévéztek!

Ja, a csemeték, azok kicsit fájtak eme nőnek. Sajnos minden barátnője tiszta kitűnő bizonyítványokat produkáló utódokkal rendelkezett. És ezt persze minden lehető és lehetetlen alkalommal el is mesélték. Az övéi meg, büdös kölykök, egyáltalán nem voltak tekintettel áldozatkész mamájukra. Na de végül is, valamilyen szinten ez a probléma is megoldódott. Kiderült, hogy elegendő néhány Befolyásos Embert meghívni a kerti gulyáspartira. (Érdekes, hogy bizonyos dolgok mennyire nem változnak. Csakúgy, mint ama nem éppen könnyű és nem éppen vészes terhek nélküli időkben, a Befolyásos Emberek ma is rendkívüli módon szeretnek zabálni meg piálni. Önként adódik a következtetés, hogy eme képességek nélkül nyilván nem is válhattak Befolyásos Emberré.) És láss csodát, a gyerkőcöknek végül mégis csaknem színjeles bizonyítványa lett! (Azért nem tiszta egyes, mert ahhoz, ugye, le kellett volna géppuskázni a fél tanári kart.)

Hát lehet-e csodálkozni, hogy e nagyravágyó teremtés, e Hárpia Maximus Terribilis férje agár-girhességű, mániákus-depressziós alkoholistává vált?

Persze hogy nem lehet. Legalábbis én, az Elbeszélés Szelleme ezen egyáltalán nem csodálkozok, noha világosan le kell szögeznem...

 

- Hé!

- Mi van?

- Hogy jössz te ahhoz, hogy belekontárkodjál az én merész lendületű elbeszélésembe?

- Én, mint az Elbeszélés Szelleme...

- Hagyd már ezt a fennkölt stílust. Nem létezik, hogy állandóan így beszélj. A köznépnek különben is egyszerű, vidám dolgok kellenek. Móka, dal, kacagás, capisto? Ahogy a régi norvégok mondották volt nagyon találóan: cirkusz és kenyér. Te meg jössz holmi ó-pátosszal. Hogy a francba lehet ezt eladni teszerinted?

- Midőn jó szolgálatot tettem Thomas Mannak...

- Persze, persze. De ki a franc olvassa ma már a német mókust? A Bűvös Domb, vagy mi. Olyan vastag könyvet el se lehet olvasni, kinek van arra ideje. Vékonyakat kell írni! Türkizkék, neonzöld meg világítósárga borítólappal, belül meg - ahogy talán már említettem - móka, dal, kacagás! Ez kell ide mostanság, te maradi vénség!

- Már megbocsáss...

- Jó, jó, megbocsátok. Kösz, hogy beszálltál egy kis időre s felfedted előttünk, e szörnyű nőszemély, a Hárpia Maximus & Terribilis cselekedeteinek mozgatórugóit - aki, mint tudjuk, ama aktatáskás férfiú szomszédjának hites felesége volt, aki Utazónkat egy rendkívülien harsány „ Jó reggelttel!” volt bátor ébreszteni. De most már engedd, hogy én folytassam, jó?

- Természetesen. De ily nőktől óva intelek...

- Köszönöm szépen a figyelmeztetést. Majd vigyázok, s ugyanezt ajánljuk Kedves olvasóinknak is. Oké?

- Oké!

- Na, ez már beszéd! Szóval....

 

... Utazónk elkövette azt a hibát, hogy udvariasan megkérdezte az igen boldog állapotban leledző aktatáskás férfiút:

- Elnézést, milyen időt jósol a meteorológia?

- Úgy egy hétig egyfolytában esőt mondanak! - közölte vidáman az aktatáskás, a táskájában lapuló dekoratív emeletes szendvicsekre, szomszédjára, boldogtalan férfitársára és annak úrhatnám terribilis feleségére gondolva.

Hogy a rendkívül kedvezőnek mutatkozó árpatermésről már ne is beszéljünk. (Ugye, Kedves Olvasók legkedvesebbike, még véletlenül sem feledkeztél meg eme fontos nüanszról.)

Utazónk hangulatának emeléséhez az aktatáskás tömör információja szinte semennyivel sem járult hozzá. Sőt. De meg lehet érteni. Egy kissé már elege lett az esőből. Meg mindenféle nedvességből és vízből. (Kivéve a Tengert. De az más.) Villámgyorsan visszaesett az előző esti dúdolás állaptába, majd, miután ez sem segített, előbb hajóskapitánynak, majd lázadó legénységnek képzelte magát. Figyelmesen belenézett előző este nem különösebben tisztán hagyott alumínium utazóedényébe és egy velős katonai káromkodás kíséretében rosszallóan megcsóválta a fejét:

- Kapitány úrnak alássan jelentem, csökken a morál a seregben. Már el se mosogatnak ezek a szemetek.

Lázadó Legénység, kórusban: - Felesleges luxus!

Kapitány (rekedtes hangon, ahogy a Kapitányok szoktak, rájuk reccsen): - Kiköttetek mindenkit! Vasra veretlek benneteket, semmirekellő lázadó banda!

És így tovább, ebben a hangnemben. Hagyjuk. Az ilyen pillanatok nem tartoznak az Utazások legfényesebbjei közé. Ha ez Utazónkon segít...

Valamicskét azért segített is. Képes volt összerámolni minden holmiját, majd nekiállt egy gyors reggelit készíteni. S közben már halkan dudorászta magában az Utazók ősi himnuszát:

- Indulni kell... (a további negyvenhét strófa közzétételétől helyszűke miatt sajnos kénytelenek vagyunk eltekinteni).

Úgy döntött, hogy kissé feldobja szerény reggelijét - kenyér, szalonna - egy kevés csípőspaprikával.

A csípőspaprika! A kapszaicin mérges zamata! Sokakat megmentett már az!

A Jármű csak megcsóválta a kormányszerkezetét. Méghogy kapszaicin! S még fogyasztják is, a barbárok!

A Járművek természetesen ismerték a csípőspaprika csípősségét okozó kapszaicint. Hogy is ne ismerték volna, hisz ők minden valaha létezett, jelenben létező avagy a jövőben létrehozandó vegyületet ismertek. Meg amúgy is mindent tudtak, ily tökéletes lények voltak ők, már ama rendkívül nehéz és...

 

- Helló, helló, nyugodjál már le.

- Mi van? Ki az már megint?

- Én, a Jármű, a történet összes kiadási jogait birtokló Járművek Társulásának képviselője...  

- Hát ez nem létezik. Ilyen nincs. Nem tudok két normális oldalt leírni úgy, hogy valamelyik szereplő bele ne ütné a..nemtommicsodáját a másképpen oly gördülékeny történetbe. Hogy tartsam fenn így a rendkívüli feszültséget, mi? Amúgy mi a gond?

- Immár másodszor kell, hogy figyelmeztesselek, alig tíz oldalnyi szövegen belül, amelyet ti flekknek neveztek.

-Nem egészen értem, mi bajod van már megint?

- Dehogyis nem érted, jaj ne add már itt a kis ártatlant. Te egyszerűen gúnyolódsz mirajtunk.

- Még hogy én gúnyolódok?

- Igenis gúnyolódsz. A túlzásba vitt dicsérő jelzők egyértelműen kifigurázási effektust eredményeznek.

- De kérlek, veletek kapcsolatban semmilyen jelző nem lehet túlzott... híven szerződésünk egy bizonyos pontjához, igyekszem a lehető legjobb színben feltüntetni a kedves, okos, jóságos, mindamellett, de nem utolsósorban nagyon jóképű Járműveket...

- Na persze. Figyuzz ide, hapsikám. Hidd el, hogy nem én javasoltalak a Legfelsőbb Járműtanácsnak. Ugyanis, ha rajtam múlott volna, még mindig primitív képregényszövegeket írnál abba a koszos kis East End-i szerkesztőségben.

- Kikérem magamnak! Az én szövegeim magasan szálló fantáziáról tanúskodnak!

- Na persze. Mint például az, hogy „Uhhh!”, meg „Bajngg!”, meg Bummbumm!”, mi?

- És főleg egyáltalán nem volt koszos! Én rendszerető ember vagyok!

- Hát már hogyne lennél te rendszerető. A takarítás nálad abból állt, hogy összeszedted az üres whiskysüvegeket, ha már nagyon le voltál égve. Jobb lesz, ha befogod a szád és szép rendesen nekiállsz melózni, értem? Kaptál egy munkát, amivel hírnevet és lóvét szerezhetsz nemcsak magadnak, hanem minden leszármazottadnak is hetedíziglen...

- Kíváncsi lennék, honnan szedted ezt a hetedíziglent. Ez olyan biblikus...

- Először is, semmi közöd hozzá, másodszor meg, az Úristentől kaptam ajándékba e nemes szókincset, nemrégiben, még az Őskáosz előtt valamivel. De most már tűnés dolgozni. Tudom, hogy van személyes művészi szabadságod, elismerem, hogy némi tehetség is szorult beléd...

- Némi?!

-... meg hogy ez együtt jár bizonyos fokú lázadási hajlammal, de kérlek, légy eszednél. Gondolj a honoráriumra.

- Ha nem lenne ez a rohadt pénz...

- De van. És amennyire kivetített jövővonalaink láttatni engedik, ez így lesz még vagy négyszázhetvenkilencezer évig.

- Jó, jó. Végül is, épp ideje lecserélni a yachtomat.

- Na látod. Okos fiú vagy te. Pápá! Jó munkát!

 

...szóval a Járművek is ismerték a kapszaicint, csak éppen egész más célra használták, mint a primitív emberiség, amely... Így jó?

 

- Tűrhető. De ne vidd túlzásba, mert...

- Csak vicceltem.

 

...a fejletlen emberiség. A Járművek a kapszaicint egész konkrétan rozsdatisztításra használták azokban az ősi időkben, mikor még fogott rajtuk a rozsda. Ma már persze nem, hisz az új generációs Járművek akár egy szupernova közvetlen közelében vagy egy neutroncsillag középpontjában vagy egy fekete lyuk peremén - a belsejében már nem - is tökéletes biztonságban érezhetik magukat.

Utazónk tehát harapott a csípős paprikából, szemet düllesztett, köhécselt és huhogott, de a kapszaicin azért megtette a magáét. Abbahagyta a reményvesztett dudorászást, nem képzelte magát már sem kapitánynak, sem űrhajósnak, sem szépségverseny-szervezőnek.

És végül is, örökké nem eshet. Indulni kell.

Harapott a szalonnából, jóízűt.

Valami reccsent.

Ah.

Hajjaj.

Hű az anyját.

Az a bizonyos valami nem volt más, mint hőslelkű Utazónk fogtömése.

Hogyhogy tömése, kérdezed te, Nyájas Olvasó, fölöttébb kíváncsi természetednek megfelelően, ami őszintén szólva kezd már lassan az idegeimre menni. Tömni az őskorban a libát szokták, hizlalás céljából, ahogyan az iskolában tanulhattad, ha éppen véletlenül odafigyeltél. Hogy most akkor mi van, hizlalták a fogat, vagy micsoda?

Nem-nem-nem. Akkoriban, ha kilukadt egy fog, a lukakba különböző anyagokból pótlást helyeztek. Hogy miért nem tett be magának egy új fogat?

Kedves, kedves Olvasó. Folyton elfelejted, hogy azokban az időkben még nem volt a mindennapok tartozéka a cserélhető fogkészlet. Ha baj van, kiveszed, az újat beteszed, tetszés szerinti színben - bár nekem ezek az új mattfeketék őszintén szólva nem nagyon tetszenek - és kész. Ilyen idők voltak ezek, bizony.

Nevezhetjük nyugodtan akár nehéz időknek is eme éveket. Sőt.

Vészterheseknek is akár.

Tehát Utazónknak kiesett egy fogtömése. Majdhogy le nem nyelte, de nem. Micsoda lélekjelenlét! Micsoda drámai feszültség!

Utazónk bajban volt, eléggé nagy bajban. Számos nagyszerű Utazást meghiúsított már egy fájós fog. Most mi lesz.

Mindenekelőtt tartunk egy kis hatásszünetet. Az ilyesmi mindig beválik. Tudod, Kedves Olvasó - gyilkos cápa nagyra tátja száját, a szerencsétlen áldozat kitágult szemeiben tükröződnek a rettenetes fogak - és most kis reklám következik, vásároljanak forradalmian új alakú fogkefét. 

Utazónk egy darabig tapogatta nyelvével az éles peremű, kétségbeejtő nagyságú lyukat és kénytelen volt feltenni önmagának a sorsdöntő kérdést: ez a vég? Innen kell visszafordulni, hogy a „Kanyar” presszóban, fermetek mellett azt mondja majd a Jóbarátoknak: kilyukadt a fogam, vissza kellett fordulnom? Hát nem!

Villámcsapásszerűen jött a megváltó ötlet.

Az úgy szokott. Néha tényleg úgy tűnik, mintha a Megváltó Ötletek ott sorakoznak a horizont mögött, valamely szigorú, de bölcs Elme irányítása alatt és létük egyetlen célja a villámcsapásszerű megérkezés, pontosan a kellő pillanatban. Sem előbb, sem később! 

Utazónk kivett számos zsebe egyikéből egy apró, színes csillogó csomagocskát, abból meg egy kicsi kékesfehér kapszulát.

Bekapta. Elkezdte rágni.

Sosem találnád ki, olvasóim Legnyájasabbika. Hősünk úgy döntött, hogy a lukat rágógumival tömi be, emígyen védve azt a hideg italok, édes ételek, stb. irritáló hatásától. Továbbá azt találta ki, hogy ezentúl szájának mindössze 1 – egy - oldalát fogja használni rágás céljaira.

Igazi fenegyerekek voltak ezek az Utazók.

Ma már persze nem tudjuk, hogy egyébként mire volt jó a rágógumi, de sok ilyesmi volt azokban a - kell-e mondanom, milyen? – időkben. Az elnevezése alapján persze azt gondolhatnánk, hogy esetleg rágták, állandó vagy időszakos jelleggel. De ennek semmi értelme nincs. Minek rágták volna? Kinek?

 

Meg vagyunk számolva - Hol a kakas, hol a tyúk?

 

        „Meg vagyunk számolva!”- rémüldöznek az állatok a régi mesében, mert ugye, nem tudják, mi az, hogy számolni.

            Most már mi is „meg vagyunk számolva”, és ha nem rémüldözünk, annak valószínűleg az az oka, hogy a modern fogyasztói állampolgár állandó, csendes kétségbeesésben él. Nem lehet ezt már egy kis rémüldözéssel fokozni!

            Az idei népszámlálás összes kérdése közül mindössze három olyan van, amelyik nem található meg bármelyik adatbankban. Lakhely? Családi állapot? Foglalkozás? Ne hülyéskedjünk már. Ha hetente felhívhat akárki, hogy kölcsönt, biztosítást, váratlan nyereményt, bambusz zoknit, miegyebet ajánljon, akkor igazán mindenkinek minden személyes adata hozzáférhető néhány kattintással.

        Na, jó: tartózkodtam-e külföldön egy évnél hosszabb ideig? Ez még úgy-ahogy megmagyarázható. Gondoskodó állam bácsi így próbálja feltérképezni állampolgárai mozgását e nehéz, kovidos időkben. Hogy hatékonyabb legyen a védekezés, mi másért? De ha valaki telefonál, ha bankkártyát használ, már virtuális lábnyomot hagy, ami nyomon követhető akár az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr.

Marad három kérdés. Anyanyelv. Nemzetiség. Meg a hab a tortán: vallja-e magát más nemzetiséghez tartozónak.

Hű. Tegyük fel, hogy nemzetiségem svéd. Anyanyelvem? Lehet más az anyanyelvem, mint a nemzetiségem? Hát már hogyne lehetne. Ekkora demokráciában?

Akkor legyen az anyanyelvem norvég. Miért ne? Skandináv, Skandináv. Na és ekkor vallom magam japán nemzetiségűnek, mert azok éppen szimpik nekem. Olyan kicsik és okosak.

Különben is, hol maradnak az olyan kérdések, mint hogy hány tyúkom-kakasom van, mekkora a garázs, van kút az udvaron, és ha van, akkor mégis hány darab? (Ezt a kutat sose értettem, mér olyan fontos négyévenként beírni. Lehet, hogy valaki időközben direkt beásta? Vagy fordítva, ásatott közben még hármat? Amik mind jók lesznek rakétasilónak a mocskos imperialisták ellen?)

Hát mi történik itt?

Nagyon egyszerű. Rafinált egérutat kínálnak titkos pánszláv erők a röghözkötött szlovenszkói magyarnak. Nem kell nyíltan vállalni, hogy igen, magyar vagyok, kisebbség, akkor is, ha ezért lenéznek. (Mert lenéznek.) Kellemetlen. Nyíltan vállalni valamit, akár fehéret, akár feketét, nem divat. (Ezért van a szürkének ezer árnyalata.) Most már, pajtás, vallhatod magad kissebséginek, ugyanakkor a többséghez tartozónak - is. Adhatod a gyerkőcöt szlovák iskolába, „hogy ne kínlódjon”, aztán két év múlva kiveheted a szlovák pszichológus tanácsára (megtörtént), mert a gyerek – kínlódik. És rászól a szlovák óvónéni a magyar gyerekre: „Prečo nerozprávaš po slovensky?“ (Ez is megtörtént.) Dehogy tanul meg a gyerek szlovákul. Meg magyarul se. Szünet a szlovák alapiskolában, szinte mindenki „magyarul” beszél. Az idézőjel jogos: ,,add már ide a písomkát”, „vettem két zositot zemepisre”  már csak idézőjeles nyelvnek nevezhető.

Ilyesféle, finoman szólva „etikátlan” trükkökkel régóta próbálkoznak többségi erők, határon innen és túl. Így tűnt el országrésznyi székely Ceaușescu Romániájában, mert a „vallás” kérdésnél római katolikusnak vallották magukat:  a római katolikust Romániában ,,román” vallásnak nevezik. A cél mindig ugyanaz, (volt, lesz): lefejezni egy egységes kisebbséget az értelmiség megsemmisítésével. Ugyanezt csinálták a fasiszták, némileg drasztikusabb eszközökkel, majd a kommunisták. Meg mindenféle „isták”, és ugyanez zajlik a Kárpátalján, ahol az ukrán nacionalizmus lángja éppen fennen lobog.

Senki ebben a zűrzavaros Kárpát-medencében, senki, se magyar, se szlovák, se oláh, se tót, se roma nem tudhatja biztosan, kik voltak az ősei. Ismerjük nagypapit és nagymamit, dédit esetleg, de ükapánk minéműsége múlt ködök homályába vész. És ez csak három nemzedék, amik mögött száz meg száz ős sorjázik.

Mindegy most már. Amit beírtál, az beírattatott, valamint a gyerek is az oskolába. És ezzel el is végeztetett. Ámen.

                                                                                    egy tót-H

           

Ne tekerd el a csapot, szívem

 

                „Szívem” persze eltekeri. De nem is akárhogy. Hogy fér abba a gyönge kis kézbe ennyi erő?

            Jobb sorsra érdemes férfitársam, nyilván te is szembesültél már a megdöbbentő ténnyel: „szívem” oly erővel képes egyetlen tekerintéssel elzárni akár az új csapot is, hogy az nyomban csöpögni kezd. Mintha csak náthás volna, szegény.

            Sokak szerint a gizehi piramisok és a Nazca-sivatag ábrái mellett „szíveink” rettentő erejű csap-eltekerése a harmadik legnagyobb rejtély a Földön. De lehet, hogy az első, ha figyelembe vesszük, hogy „szíveink” hasonlóan bámulatra méltóan képesek a műanyag palack kupakját is RÁ csavarni a palack nyakára. De csak - RÁ. KI viszont már nem tudják nyitni! Ha KI kell nyitni valamit, nyomban erős és értelmes férfitársaik segítségét kérik.

            Sok családi perpatvar szilárd alapját képezte már e probléma, mely perpatvarok rendszerint a férfiember emelkedő szólamú kérdésével kezdődnek, emígyen: „Hogy létezik az, hogy ez a vacak csap már megint csöpög, azt a nyavalyás kólásüveget meg alig bírom kinyitni?!”
            Nos, teljesen nyilvánvalónak látszik, hogy a nők e csodálatos egyirányú képességeikre már réges-rég szert tettek, valamikor az evolúció hajnalán tán - csak éppen nem kerülhetett a felszínre, ugyanis ötven-százezer évvel ezelőtt a csaptelep még eléggé ritkának volt mondható. És a kólásüveg gyakorisága ezt nemigen múlta fölül.

            Bizonyos technokrata vélemények szerint ez egyszerűen csak azért van így, mert a nők egy irányba vannak bekötve. Hát ez nem valami tudományos vélemény, igaz? Egy nőről azért még sem lehet úgy beszélni, mint holmi diódáról vagy tranzisztorról, ami így-úgy lehet bekötve és aszerint ereszti át az áramot, vagy hogy a fenébe van ez. Nem, így egyszerűen nem beszélhetünk! A végén még a „hímsoviniszta disznó” igaztalan vádjával illetnének minket!

            Mások szerint a rettentő erejű tekerés a nők hagyományos biztonságra törekvési igyekezetének egyik transzparens megnyilvánulása. Melynél közrejátszik az a vitathatatlan tény, hogy a nők, az élet dolgaiban természetszerűleg sokkal nagyobb áttekintéssel rendelkező hímekkel ellentétben - egyáltalán nem ismerik a csaptelep működési elvét. Ti., hogy a végén - mármint hogy nem a nő végén, hanem a csaptelep végén, ne tessék már viccelni - egy olyan kis gumiizé van, és ha azt egyetlenegyszer istenesen beszorítja valaki - mondjuk a „szívem” -, akkor az illető csap bizony azon nyomban csöpögni kezd.

            Úgy hírlik, hogy vannak az átlagnál sokkal türelmesebb - és elszántabb - férfiemberek, akik a problémát konfliktus nélkül próbálják megoldani. Tehát mélyen „szívem” szemébe néznek és lassan, gondosan artikulálva elmesélik, hogyan is működik a csaptelep. Kell-e mondani, hogy ezek a bátor vállalkozások rendszeresen zátonyra futottak? E szerencsétlen hímek nyilván először szembesültek a nőnemű lények másik nagy biológiai rejtélyével: a szelektív hallással. Hogy ugyanis a mi drága „szívünk” csak azt hallja meg, amit akar.

Ha például okosan, észérvekkel elmagyarázzuk neki, hogy szerény háztartásunk további zökkenőmentes működésének elengedhetetlen feltétele egy most véletlenül különösen olcsón megszerezhető teleszkópos horgászbot - valódi parafa nyéllel - na, ezt biztosan nem hallja meg.

            Megint mások eltúlzott véleménye szerint az egész problémát és ezzel együtt számos családi összekoccanást kiküszöböli a karos csaptelepek visszavonhatatlan térhódítása. Engedjék meg, hogy ezzel kapcsolatban erősen pesszimista kételkedésünknek adjunk hangot: eltekerni ugyan tényleg nem, de túlhúzni a kart is lehet. Léteznek már olyan elmés találmányok is, amelyek pislákoló mécsfényként világítanak a gyöngéd női kacsók általi csap- eltekerés nyomasztóan komor setétségében. Az eltekerhetetlen csaptelep feltalálója természetesen férfi volt: tekerheti a „szívem” körbe, körbe, körbe, akár egy félóráig is, túltekerni még sem tudja.

            Mindezen roppant erőfeszítések dacára „szíveink” valószínűleg még jó sokáig visszavonhatatlanul eltekerik a csapot. Csak egyet tehetünk hát: elsajátítjuk ama híres távol- keleti filozófiai rendszer egyik tanítását, mely szerint az eleve megváltoztathatatlan dolgoknak jobb békét hagyni. S egy nyugalmas estén esetleg elelmélkedhetünk azon a réges-régi, és máig megcáfolatlan és talán örökké megcáfolhatatlan igazságon: a Világegyetem és a Nők rejtélyei kifürkészhetetlenek.

Bájsziköl (17. rész) - II.

 

Egy idegen város felé közeledtek.

Na jó, ezt mondjuk nem kellett volna külön hangsúlyozni. Milyen lehetne egy város, ha nem idegen, olyasvalaki számára, aki először jár errefelé életében, nemdebár?

De valahogy csak el kell kezdeni egy fejezetet. Ezt nyilván magad is elismered, Kedves - Nyájas Olvasó. Ha nem, nagyot csalódnék ám benned...de nem, te nem vagy ilyen.

Na, de elég a hízelkedésből.

Szóval, mentek.

A Csapadék álnok tervet szőtt. Esze ágában sem volt kiadni a teljes erejét így napközben. Amatőr dolog lett volna - hisz napközben bárhol találhat fedett helyet az Utazó! Egy rongyos csűr, egy elhagyatott deszkabódé, alagút, híd mindig akad valahol!

Nem volt ez kezdő Csapadék, de nem ám. Nagyon is tapasztalt volt, mondhatnánk: szakmájának elismert mestere. (Kapott is néhány ilyen jellegű díjat, még a régebbi időkben.) Majd éjszaka! Akkor majd! Amikor az a szerencsétlen azt hiszi, hogy az egész napi fáradtságos Utazás után végre pihenhet! Akkor bizony lesz nemulass. Egy hibás Csapadék Ellen Védő szerkezettel... A Csapadék szája a füléig ért és a kezét dörzsölgette örömében.

Micsoda éjszaka lesz, juhú.

De most még haladtak. Itt-ott erős Légáramlás nehezítette útjukat, de azért nem annyira, hogy ne tudtak volna haladni. Ezen nem is lehet csodálkozni, hisz a Csapadék pont így beszélte meg vele, lévén, hogy Légáramlás a sógora volt. Eléggé kacifántos módon keveredett a családba, mégpedig úgy, hogy egyszer egy virágos réten...

Sajnos, ezt most nincs idő elmesélni, pedig eléggé kacifántos történet, én mondom. Ez az átkozott permanens időhiány, amiben mindannyian szenvedünk...

Szóval a Csapadék meglehetősen kiterjedt rokoni összeköttetésekkel rendelkezett és ezeket bőven kamatoztatta is, az alávaló. Az Utazónak például - a többi Utazóhoz hasonlatosan - nemigen voltak befolyásos rokoni összeköttetései. Ha igazán hűek akarunk maradni az igazsághoz - és mivel mostanáig is ezt tettük, nem látjuk be, miért kéne változtatni rajta - inkább azt mondhatjuk, hogy Utazónknak nemigen voltak rokoni kapcsolatai. Mármint, hogy nem egyáltalán nem voltak, hisz ő is a szokásos módon jött világra, ha eltekintünk a különféle csodás előjelektől - jövendölés, szent láng, földrengéssel egybekötött szökőár, néhány kárpit meghasadása - de ezek afféle látszat-kapcsolatok voltak inkább.

Ami, ha meggondoljuk, természetes is. Hisz az Utazók annyira különböztek az emberiség túlnyomó, de nem jelentős részétől, annyival magasabb értelmi-érzelmi szférákban gondolkodtak és működtek, hogy saját családjukon belül nem is igen találtak megértésre.

Hogy finoman fejezzük ki magunkat.

Sőt. Egészen pontosan inkább meg-nem-értéssel találkoztak, aminek következtében szinte törvényszerűen elszigetelődtek - nem csekély mértékben - mind társadalmon, mind saját rokonságukon belül is. De mivel rengeteg egyéb jó tulajdonságaik mellett még természetesen nagyvonalúak is voltak, olykor le-leereszkedtek a többiek szintjére.

Akár még beszélgettek is velük, például. Nem komoly témákról, sejtheted. Csak ami a többséget érdekelte, azaz: tévésorozatok, autók, meccs, ruhák. Ha ezek a szegény szerencsétlen rokonok úgy igazából sejtették volna, hogy kikkel is élnek valójában közös fedél alatt... vagy ha csak halvány sejtelmük lett volna, hogyan is él egy Utazó alig néhány évtizeddel később...

De hát, nem tudták. Pech. Most már persze ott sercegnek mind, a másvilág legsötétebb bugyrában, annak is a leges-legfenekén. És ott is egy teljesen különleges részlegben, melynek bejárata fölé az Úristen saját kezűleg rótta föl szokásos másfél méteres lángbetűivel: „Speciális büntetőrészleg mindazok számára, akik egy Utazót életük során akár a legcsekélyebb mértékben is megbántottak avagy fájdalmat okoztak őnékik, akár szóval, akár tettel, akár cselekedettel”. Ott sercegnek ők, üvöltöznek kínjukban, de már késő. Késő! Az Utazók meg olykor le-lerándulnak a fényességes mennyországból, elüldögélnek a fal melletti padokon, ahová nem mennek a kígyók és a marcangoló fenevadak. Hűs sert kortyolgatva gyönyörködnek a látványban és mivel - számos pozitív tulajdonságukon kívül, ahogy azt már említettük - még ráadásul rendkívüli módon érző szívűek is - néha megkérik az Urat: na jó, hatszázmillió év már elég volt, ki a fenét érdekel már ilyen hosszú ideig ez a kínkeserves ordítás. Jóból is megárt a sok, nem igaz?

De az Úr ilyenkor határozottan megrázza a fejét és tömören csak annyit mond: - Jamais.

Hogy miért mondja ezt franciául, azt nem tudja senki, de nagyon úgy néz ki, hogy esze ágában sincs véget vetni az Utazók ellen vétők hosszadalmas és - valljuk csak be - eléggé unalmas kínszenvedésének. Isten igazságos. Ő tudja. Az ő dolga.

A Csapadék közben úgy tett, mint aki itt-ott erőre kap holmi kínos, de egyáltalán nem végzetes kis vereség után - de inkább csak várt.

A rémes, iszonyatos estére, mikor minden erejével...

Nagy titkot nem árulunk el, ha azt mondjuk: az Utazónak valahogy nem tetszett az egész. Nagyon nem tetszett. „Micsoda ravasz egy Csapadék ez”- morfondírozott magában már úgy jó délután felé, bízvást mondhatjuk, hullafáradtan az egész napos küzdelemtől, a Légáramlás-Elleni Tekeréstől, a kisebb-nagyobb megázásoktól - megszáradásoktól. „Ravasz, ravasz Csapadék”- szőtte tovább gondolatai fonalát hősünk. „Ha elkap az éjszaka, ronggyá ázok, bizony mondom tinéktek.”

Hogy miért beszélt enyhén ószövetségi stílusban önmagához?

Szokott. Ilyenkor némileg Teremtőnek érezte magát, s a Teremtő, miután egy négyszemközti beszélgetés során meghallgatta indokait, mélyen egyetértett vele.

„Beleimet immár az éhség kígyói mardossák”- folytatta tovább hasonló stílusban - „valamint erőm is fogytán immár. Vajh mi légyen az a szürke kocka amott a láthatáron? Nahát... egy buszmegálló... kissé rozsdás ámbár, de eléggé szilárd minden bizonnyal. Hahogynem csapadékmentes! Térjünk csak bé ide!”

Betértek.

Esteledett immár - pardon, ez a bibliai stílus eléggé ragadós - s a Csapadék nem bírta tovább fékevesztett mohóságában. Bekeményített! Egyre sűrűsödő hideg eső! Egyre erősödő hideg Légáramlás! Zengés! Dörgés! Villámlás! (Kell-e mondani, hogy valamennyien az alávaló Csapadék rokonai voltak!) Még erősebb Légáramlás! Még sűrűbben ömlő Csapadék!

Utazónk a buszmegálló padján ülve nézte az egész cirkuszt, aztán igen nyugodtan Zacskós Paradicsomlevest főzött és hozzá Szalonnát harapott.

Itt azért el kell mondanom, hogy akkoriban a Szalonna még nem fán termett, mint mostanság. Még nem voltak olyan genetikailag módosított növények, melyek hentesárut termettek volna, amint az manapság minden konyhakertben látható. Állatból volt, egy kövér, ronda, piszkos állatból, istenbizony! Nem, ez nem az írói fantázia szüleménye! Ilyet emberi agy - legyen bár egy szakmáját nagyon értő íróé -  magától képtelen kitalálni, higgyék el!

Szóval az Utazó egykedvűen nézte az Elemek tombolását.

Buszmegálló. Fedett.

Széles a padja. De milyen széles...nahát, akár feküdni is lehet rajta.

És milyen borult az ég és milyen nedves minden és milyen hűvös van.

Az Utazó nem érezte magát a csúcson, ezt képzelhetik. Majd minden holmija átázott - vagy inkább mondhatjuk úgy, hogy csak olyan holmijai voltak, amely az elázottság különböző stádiumaiban leledzettek.

És künn várta ez az átok Csapadék. És mindehhez még volt neki egy Csapadéktól Legcsekélyebb Mértékben Sem Védő Szerkezet, a kutyafáját.

Ez döntött. Komótosan - akárha csak otthon lenne éppen, s a kandallóban jóféle tűz lobogna (a kandallót most szíves engedelmükkel, vagy anélkül most nem magyarázzuk el, nagyon pereg a cselekmény) kiteregette holmijait a buszmegálló rozsdás falaira. Közben dudorászott, rég elfeledett, ősi dallamokat.

Rock yourself away, rock yourself away. Ha legközelebb lááátlak, már nem tekintek rááád.

Ezekben a régi slágerekben nem nagyon tengett túl a logika, az már biztos.

Begurította Járművét is és gondosan bebugyolálta az Eső Ellen A Legcsekélyebb Mértékben Sem Védő Szerkezettel. Így az úton bőszülten elrohanó undorító Kerekes Járművek nem csapták be latyakkal egyiküket sem. 

A Jármű szívében - mármint, ha lett volna neki szíve, meg aortája, meg minden, tudod - az érzelem új húrjai zendültek. (Esetleg pendültek.) Valóban nem volt kellemes ott állni, nézni ezeket a nagyon hosszú, feltűnően kivilágított, magukból egyfolytában elnyomott agresszivitást árasztó, száguldó kerekes fémkupacokat. Nem mintha érdekeltek volna valakit - na, egy Járművet aztán biztosan nem - de akkor is idegesítőek voltak egy kicsit.

„Hej, ez az Utazó”- zendült fel a Jármű lelkében a hála szimfóniája - „Ez aztán...„

Na jó, a hála, az azért túlzás. A lélekről nem is beszélve. A felzendülő szimfóniát meg akár ne is említsük. Vannak ilyen pillanatok, nem érdekes. Nem érdekes, kész, mit nem lehet ezen megérteni, mi?

Na. Az Utazó, a teregetés végeztével, vagy inkább közben új szellemi foglalatosságot talált magának. Miközben künn tomboltak az Elemek! Ehhez szólj!

A dudorászás ugyanis már valahogy nem bizonyult elegendőnek. Most azt találta ki, hogy régi, mitológiai alaknak képzelte magát, s annak nevében beszélt önmagához.

Tudom, hogy ez első hallásra kissé bonyolultnak tűnik, de sose feledd - az Utazók voltak az emberiség krémje. Sok mindenre képesek voltak, amire se Te, se én nem. Na jó, hogy én nem, az nem biztos, de Te akkor se. Ez tény!

Utazónknak ezúttal Micimackóra esett a választása. Nincs ezen mit csodálkozni, inkább csak dicsérni tudjuk derék hősünk kifinomult érzését, hisz e legendás alak, kinek valóságos kilétét ködös mítoszok homálya födi, minden bizonnyal megérdemli, hogy szerény - de emelkedett színvonalú - elbeszélésünkben szerepeljen, ha csak rövidke ideig is, hisz a rendkívül mozgalmas cselekmény ennél sokkal többet aligha is engedne meg!

- Hulla hó és hózik!- kezdte el az Utazó mély pátosszal, ahogy az ilyen óidőkből származó szövegekhez illik. – Mit csinál most Micimackó? (Rövidke kotorászás, kupakzaj.) – Micimackó rumocskát iszik, lassacskán, mert ő egy gourmand a javából! Az nem csak úgy van, hogy Micimackó nem készül fel ilyen esetekre, de nem ám! (Kommentálta tovább önmagát.) –Csapadék, gyühetsz! (Tette hozzá némi vidékies ízű hetykeséggel.)

A Csapadék meg gyütt is. De még hogy gyütt. Verte, püfölte, paskolta az avítt buszmegálló rozsdás tetejét, hogy a víz alul tócsákba gyűlt.

Micimackó - alias Utazó – fütyörészve felhúzta a lábát és kedélyesen gyertyát gyújtott, hogy annak barátságos, meleg fényénél újabb korty rumocskával erősítse meg testét-lelkét. S bizony nem eredménytelenül, mert testét lelkét egyre erősebbnek és szabadabbnak érezte.

A rumocska már csak ilyen. Érdekes, hogy e kékeszöld, gombából erjesztett ital a mai napig fennmaradt, s gondoskodó kormányunknak hála, ma már minden állampolgár kötelezően fogyasztja a napi félliteres fejadagját, tetszés szerint étkezés előtt, közben avagy után. Ebből is látszik, hogy az emberi szabadság minő csimborasszóit hódították meg kitűnő politikusaink áldozatos munkájukkal, kínkeservesen, éjt nappallá téve. A hírek szerint adagunkat nemsokára egy literre növelik, amelyből fél litert mindenki a reggeli hálaadás - hálaadás a kormánynak, természetesen - előtt köteles elfogyasztani, hálistennek. Dehogy is istennek - már megbocsáss, Uram, Vezetőink nyilván szerinted is fontosabbak. És bölcsebbek. És milyen, de milyen jóképűek.

Jut eszembe, némi állami szubvenciót kéne elnyerni szerény kötetem megjelentetéséhez.

De ennek az azelőtti bekezdéshez az égvilágon semmi köze nincsen.

Amúgy a Csapadék őrjöngött. Te is őrjöngenél a helyében, ha ennyire nem jönnének be a számításaid, nem? Hisz jobb sorsra érdemes Csapadékunk nem éppen arra számított, hogy az Utazó - ki e pillanatban történetesen épp Micimackó - egy ilyen igencsak masszívnak mondható - buszmegállóban tölti az éjszakát. Csapadék úgy vélte, majd valahol egy elhagyatott erdőszélen elkapja és a meghibásodott Eső Ellen Védő Szerkezet galád segítségével ronggyá áztatja őkelmét.

Na, ez nem jött be. Csapadékunkban egy villanásnyi időre felötlött a gondolat, hogy újfent csak mozgósítja kiterjedt rokoni összeköttetéseit. Másod-unokatestvérének az első férje, Orkán, simán elbánt volna egy ilyen nyavalyás pléhbódéval.

Csakhogy Orkánnal épp a minap balhézott össze eléggé komolyan. Na, nem éppen halálosan, de mindenesetre eléggé komolyan, hogy per pillanat a segítségkérés halvány gondolata se jöhessen szóba. Fordulhatott volna még... hm, de hozzá sem igazán... mert vele is egy kicsit, ugyebár...

Csapadéknak az utóbbi időben valahogy minden befolyásos rokonával sikerült összebalhéznia. Talán egy kicsit túlságosan is sokszor hívta őket segítségül... De ez persze csak találgatás... S a befolyásos rokonok egy idő után akképpen nyilatkoztak, hogy most már aztán elég legyen a folytonos kunyerálásból, Csapadéknak ideje a saját lábára állnia, elvégre mégiscsak elmúlt hárommilliárd éves.

Bizony, ha jobban megnézzük, Csapadékunk voltaképpen elégé tutyimutyi legénykének bizonyult, akármekkora volt is a szája.

Dühében esett. Ennyit tudott, segítség nélkül, a szerencsétlen flótás. Azzal a nagy pofájával.

 

Kolompszó hallatszott. Birkanyáj tért haza, kövéren és elégedetten az egész napi legelészéstől. Igen jóféle fű nőtt errefelé. A birkapásztor érdekes módon szintén Járművel érkezett, amely kicsit ütött-kopott volt, kicsit rozsdás és főleg nyakig sáros - mármint, ha lett volna nyaka, ugyebár. Utazónk Járműve kicsit viszolyogva létesített elektrovibrációs kapcsolatot vele. Ez a másik Jármű egy kissé...olyan vidékies volt. Meg olyan ápolatlan is...

Természetesen hamarosan kiderült, hogy a Látszat, mint mindig, most is csalt. (Köztudott, hogy Látszat mindig is tisztességtelen játékos volt, a jobb kaszinókból már régen ki is tiltották. Hiába bizonygatta, hogy egyszerűen szenvedélybeteg, holmi orvosi papírokat is mutogatott, a kaszinótulajdonosokat az ilyesmi vajmi kevéssé érdekelte. Csak a pénz!)

A juhpásztor sáros Járműve igazából nagyon is boldognak mondhatta magát.

- Tevékenységem első látásra kissé talán szűkkörű - vallotta. – Ám, ha igényeinket az előttünk álló lehetőségekhez igazítjuk, jó úton indulhatunk el, hogy rátaláljunk a boldogség máskülönben oly ritka kék madarára. Munkám viszonylag egyszerű, bár fizikailag eléggé megterhelő, mondhatni. De talán épp a rendszeres fizikai terhelés az, mely megóv bennünket a léhaságtól és a nem kevésbé veszélyes szenvedély kísértetektől! Szinte egész nap a friss levegőn tartózkodom, a vad természet lágy ölén, ahogy egykoron az ismeretlen, de minden bizonnyal jelentős költő mondotta volt. S a természet állandósága, ugyanakkor állandó változása, ez a csodálatos harmónia is esztétikai gyönyörrel tölt el, oly magasabb rendű szellemi táplálékot képezve számomra, amely nélkül élni immár nem tudok és nem is szeretnék. Ha meg a gazdámról kérdezel, egyszerű, kedélyes fickó, ment minden nagyravágyástól. Egyszerű étkeket eszik, kezével sodorja cigarettáit, néha berúg. Hidd el, nincs nálunk boldogabb páros abban a néhány száz tengeri mérföld sugarú körben, amelyet elektrovibrációs teremmel módomban állt letapogatni!

Járművünk - na persze nem a mi Járművünk, mármint hogy konkrétan a Tied meg az enyém, hanem úgy a mi Járművünk, hogy mostanáig az ő történetét kísértük több-kevesebb figyelemmel - szóval, Járművünk enyhén elszégyellte magát. (Nagy szó!) Hát persze, hogy igaza volt a másik Járműnek, e sztoikus vidéki filozófusnak. Vágyai összhangban álltak lehetőségeivel, s mi más lehet több az általunk ismert Világegyetemben?

Sőt egy kicsit már irigyelte is ezt a másik sáros Járművet. Ugyanakkor bölcsen tudta, hogy hiába próbálna erőnek erejével visszavonulni, csöndes, nyugalmas vidéki életet élni. A megtett Utazások immár végérvényesen átalakították elméjét, s ha afféle új köntösként más életformát óhajtana magára huzigálni, az önmagára erőszakolt idegen szövet esetleg csak eltakarná - esetleg! - de meg nem változtatná a mindig legbelül rejtőző lényeget.

Tényleg.

Az Utazó elégedetten szuszogott hálózsákjában.

A Csapadék, belátva teljes vereségét, immár csak úgy tessék-lássék tevékenykedett.

A pásztor a tűz mellett zsendicét készített, illatosat.