A párki védelmében

(Most aztán nekem esnek mind, nyelvészek, ítészek, középiskolai magyartanárok, ritka nagy egyetértésben.) 

A PÁRKIT? ! VÉDENI? ! De hisz ez…ez a nyelvromlás lehető legkirívóbb példája! Ez egy olyan illusztris példája a szlovakizmusnak, hogy… hogy csak no! Ettől tán még a tramki sem rosszabb. Esetleg a tyepláki. Na, de a párki …? ! Hisz az  magyarul…virsli, nemdebár?

Ami egy igen-igen szép ősmagyar szó. Élénk képzelőerőnknek köszönhetően szinte látni véljük Árpád ősatyánkat, amint ezüsttel kivert, gímszarvasos nyeregtáskájában az első pár (minden bizonnyal még az őshazából hozott) magyar ősvirslivel átnyargal a Vereckei-szoroson.

A párki… igenis… juj, de nehéz ezt kimondani… de muszáj, égessenek meg bár helyesírási szótárakból rakott máglyán… a párki, az  igenis, sokkal kedvesebb, mondhanánk  - emberléptékűbb! Az a két mássalhangzó egymás után még elmegy, ráadásul ez az ”rk”, rk, rrrk… kellemesen ódon hangzású, akárha csak egy vidám kis sárgaréz kávédaráló ropogna nyugodalmasan egy téli vasárnap reggelen, otthonos kávéillatot árasztva szerte az egész lakásban, miközben odakint verébfej nagyságú pelyhekben hull a hó. A párkinak, kérem, még egy „i” is van a végén, ami a csoki-fagyi-suli-gimi-satöbbi esetében határozottan idegesítő, ámde így, az ”rk” után nagyon is kellemetes a páros hallószerveknek.

Na, most hogy a tramki se érezze magát igazságtalanul mellőzöttnek - mely vélemény az ő szempontjából igencsak jogosnak mondható -, a nyelvi játék kedvéért próbáljuk meg lefordítani őtet is. Ööö… teniszcipő. Nagyszerű. Szép magyar sport az, minden bizonnyal. És akkor még nem beszéltünk a tramki édes tejtestvéreiről, a botaszkiról meg a teniszkiről. Ezeket ugyan hogyan fordítsa le az erőnek erejével csakis kristálytiszta magyarsággal beszélni óhajtó kisebbségi? Jaj, kérem, ne erőltessük már azt a tornacipőt! Hisz a tornacipőben már régóta egyáltalán nem csak tornáznak! (Sőt, úgy tűnik, lassan már egyáltalán nem is.) Mint ahogy a népesség túlnyomó része a teniszkiben sem csak - vagy egyáltalán - teniszezik.

A kopácskit meg akár ne is említsük. (De azért csak említsük.) Futballista barátom azzal a világrengető hírrel tért haza a nemzetközi, hagyományosan kolbászevéssel és civilizált vedeléssel kísért labdarúgó-tornáról, hogy a kopácskit a magyarok  csukának hívják! Ami egy igen jóízű hal, fogni is sportos élmény nagyon, de hogy a futballhoz mi köze?

A sportos vonulatot merészen tovább vivén tegyük vizsgálódásunk trágyává - pardon: tegnap a Rádiókabaréban Kazal megint berúgott tudományos borkóstolás közben - esetleg a tricskot, az otyeplovácskit, és természetesen a nagy klasszikust, a tyeplákit. A trikó tán tökmagyar? (Tricote-származék, tehát aligha.) És a többire netántán: melegítő? Esetleg: suhogó? Igen, ezek valóban több, mint elfogadhatóak, a suhogó meg igazán telitalálat, bár talán sosem derül fény a nagy rejtélyre: miért mászkál egy tiszteletben megőszült, legalább negyven kiló súlyfelesleggel rendelkező családapa, aki a „sport” szóról csaknem százszázalékos biztonsággal a ”tévé-sör” párosra asszociál, eredeti kínai Adidas-melegítőben, lábán hasonlóan márkás - botaszkiban?!

Felelősségteljesen merem állítani, józan ítélőképességemnek (többnyire) teljes birtokában, hogy ha a suhogót nem is - talán mert oly pesties - a melegítőt igenis használja olykor-olykor a kisebbségi állampolgár. Rögvest magától adódik a kérdés: vajon mi szabja meg, mely rejtélyes törvény, hogy egy adott szó esetében vajon a magyar eredetit – lett légyen az bár az idétlen virsli – avagy a saját maga által kreált, olykor borzasztó, olykor mulatságos változatot használja?

Igen egyszerű. Elmondom! Amennyiben a magyar eredeti kevesebb szótagszámmal bír, mint a – na jó, ferdített változat – csaknem biztos esélye van a meghonosodásra. Amennyiben nem, csaknem kizárólagosan a többségi nemzet által használt szóalakzat győzedelmeskedik fölényesen. Jó példa erre a horcsica, melynek ősi hegemóniáját igenis jelentékeny mértékben kikezdte immár a mustár. (Értelemszerűen a magasabb műveltséggel rendelkezők körében inkább.) Határesetnek minősíthető viszont a bitofka, amelyet magyartanárom kitartó csökönyösséggel csakis tömbháznak nevez, ám ezzel a szokásával eleddig egyedül maradt városkánkban. A többség maximum panellakást, panelházat hajlandó mondani – ez ugyanis szintén hármas szótagszámú. Viszont alig-alig képes igen gyengécske gyökereket ereszteni a melegítő: négy szótagjával nem sok esélye van a háromszótagos tyeplákival szemben. (Föntemlített olykori használata csakis az otyeplovácskival szemben érvényesül: mert az meg ötszótagos!) 

Ilyen egyszerű! És mielőtt erőnek erejével ún. eredeti magyar szavak használatára intenénk az eltévelyedetteket, jó lenne, ha az élő nyelv egyszerű matematikai törvényszerűségeit - avagy az emberi faj természetes lustaságát - legalább olykor figyelembe vennénk.

Nem olyan könnyű tudatosan, direkte párkit kérni, minekutána sokáig és direkte virslit óhajtottam. (Ez a”rsl”, hát ez valami rettenet.) De most immár - legyen osztályrészem bár megkövezés, avagy lassú tűzön pirítás - megteszem. (Tudatában annak, hogy a jelenkor sosem érheti meg a korokkal előbbre gondolkodó nagy szellemeket.)

Párkit kérek, csakazértis. De – na jó, legyen – mustárral.

Várom az inkvizíció követeit.

Majd én elaltatom

            Egy férfi minden problémát meg tud oldani. Ez egy olyan tény, amelyet valamilyen rejtélyes okból kifolyólag csak a nők nem ismernek el. Különben elég, ha mi, férfiak tudjuk ezt. Nagy teher- de más nem hordhatja. Erre születtünk!

           Talán ez az egyen szabály, amely alól semmilyen kivétel nincs. Sosem láttam még férfiembert- természetesen magamat is beleértve- aki be birkózott volna meg játszi könnyedséggel szinte bármilyen kihívással.

           Elmélkedésem eredményét közöltem is az asszonnyal, mert szeretek értékes gondolatokat másokkal is megosztani. Hadd terjedjen a fény.

            Erre azt mondta, jó és a kezembe nyomta a gyereket.

            - Akkor szoptasd meg. Ja, és mellesleg szülhetsz is egyet.

            Mindig ez van. Mikor a szabadon kószáló szellemet a a prózai tények sarába rántják.

            - Akkor legalább altasd el- így a nej. És lehet, hogy rosszul látok, de szemecskéiben mintha a káröröm tüzes szikrái pattognának.

            Ugyan ki szereti magasabbrendű szellemi energiáit hétköznapi dolgokra pazarolni, ugyan ki? Miért kell a szöget számítógéppel a falba verni? Miért kell a laptopról zsíroskenyeret enni, miért kell egy Masseratival vetőkrumplit fuvarozni, miért?

            De legyen. Így legalább bemutathatom, hogy egyszerű, nyugodt, ámde kellőképpen erélyes fellépéssel mi mindent lehet elérni még egy gyereknél is.

            A baba bizalommal veti rám égszínkék szemecskéit és egyáltalán nem zavarja, hogy a közeli toronyóra haranhgja épp most ütötte el az éjjeli fél kettőt. Valamint, hogy Pazar kétszobás lakótelepi palotánk összes szomszédja fülébe gyömöszölt párnákkal keresi az utat az álmok enyhet adó mezejére, sikertelenül.

            - Ejnye - bejnye- szólok kezdetnek, mert hát mit mondjon az ember egy ilyen kis... izének.

            És lám, a pici lehunyja szemeit, kinyitja szájacskáját... biztosan egy utolsó ásítás következik még...

            Ja, nem. Ordít. Egyáltalán- miért ordít, bele a nagy fekete éjszakába, na nem igaz?

            - Nem éhes?

            Kérem, a választ nem írhatom ide. De a lényege az volt, hogy nem.

            Nyugi. Végül is, erősödik a tüdeje, nem igaz? Úgyse bírja sokáig. Ezzel a hangerővel?

            Nahát, éppen tizenkét perce bömböl. Hogy mi hajt egy ilyen gyereket, arra kéne rájönni! Nem űrkompokat lődözgetni a Marsra... meg bárányokat klónozni, amelyek csak hallgatnak... meg... meg ilyeneket...

            Valószínű, hogy egy ösztönös kis lénnyel szemben nem alkalmazhatóak a tudományos módszerek.

            - Tyutyulu-mutyulu- törnek fel az öntudatlan, ősi szavak az apaság legmélyebb rétegeiből.

            A hatás azonnali. Már nem bömböl oá- oát. Most éppen oá- oá- íí- t bömböl. Csak a hangerő változatlan. Ilyet?

            Kicsit eltartom magamtól, mert a hallószerveimre esetleg még szükség lehet a közeljövőben. Mi lenne, ha megráznám a kölyköt? Persze csak óvatosan, a szentségit.

            Vagyis, akarom mondani, dehogyis rázni. Ez nem fér össze a Spock-módszerrel. Inkább csak úgy erőteljesebben megsimogatni. Esetleg megnyomigálni, a kutyamindenségit.

            Na... mindjárt elhallgatott a szentem. Igy kell ezt csinálni. Csicsíjja, babája... egy kicsit megpihenünk...

            Oá-íí, oá-íí. Ha megállok a ringatásban, rögtön rákezdi. Egész éjszaka mégse ringathatom. Én nem értem, hogy ha egy vacak grillezőre lehet szerelni kicsi motort, hogy forgassa, akkor egy gyerekre miértnem lehet szerelni valamit, hogy ringassa, mi? Ez az egész technika rossz irányba halad. A végén ezt is nekem kell kitalálni. Ezek a nők... százezer éve csak ringatnak és... és jó nekik így. Lássuk csak... Ha a lábára erősítenénk egy kis szíjat... a derekára meg egy olyan szélesebbet, heveder-szerűt... az egészet odaerősítenénk egy ingaszerűen kiképzett elektromágnes rotorjához...

            És ez az evolúció se tökéletes. Ha most mondjuk két méter hosszú karjaim lennének, jó messzire tarthatnám a gyereket a fülemtől. Ez azért lenne jó, mert így reggelre esetleg nem süketülnék meg. Hogy tartozhat ilyen rettenetes hang ilyen kicsi testhez?

Dörömbölnek az ajtón.

- Nyisd ki, szívem! - hallatszik a fürdőszobából. Még ez is.  

Az ajtóban a szomszéd.

            - Ha tovább kínozzák azt a szerencsétlen kis állatot – sziszegi - azonnal kihívom a rendőrséget!

            - De kedves szomszéd... ez csak a gyerek... nézze, hogy ordít...

            A szomszéd néz. A gyerek pajkosan mosolyog és azt mondja: -Gö... gö...

            - A gyerek, mi? - kérdi diadalmasan. – De különben gyereket kínozni, az majdnem olyan, mint állatot. Mindkettő védtelen teremtmény.

            - Dehogy kínozzuk mi... éppen altatom...

            - Ne nézzen hülyének! - mondja hidegen. (Mit ad ez nekem tanácsokat?) – Ilyen hangot csak fizikai kínzással lehetséges kicsikarni. Állatvédő vagyok. Vigyázzon magára.

            Micsoda egy hét. Már volt két biztosítási ügynök, egy befektetési tanácsadó, kettő darab Jehova tanúja meg egy román edény- és paplanárus, aki sarokcsiszolóban is utazott. Pont egy állatvédő hiányzott.

            - Jó éjszakát!

            Bevágja az ajtót ez az állat... védő.

            Nej érkezik, vizes hajjal.

            - Milyen jól megy neked ez az altatás- jegyzi meg a szokásos epébe mártott lépesméz-hangon. – Akkor most leülök egy kicsit a számítógéphez. A végén még rendes apukát faragok belőled.

            Fújj, szél, szakadj meg! Kárpitok, hasadjatok! Nekem mondja ezt! Nekem! Aki bármikor leviszem a gyereket friss levegőre, a sarki presszó felé.

            Na mindegy. Férfi vagyok, erős vagyok. Téged, kölyök, meg akkor is elaltatlak, ha... ha nem tudom, mi lesz. Azokban a régi receptekben, azokban volt valami. Az a drága jó mákhaj- főzet, az. Attól aztán aludt a gyerek, egy egész napot is. Fektessük csak be a kiságyba... kicsit simogassuk a hasikóját... oáá.... a lábikóját, oáá- oiíí... mintha már gyengülne... kicsit rátámaszkodunk a kiságyra... hogy el tud álmosodni az ember, érdekes...

            - Te meg mit csainálsz itt?

            - Én... öö... izé... a gyereket altatom, nem látod? Jé... tényleg alszik.

             -Hogyne. Veled együtt. Alszol a kiságyon lógva, mint az a hogyishívják, az az őserdei állat.

            - De elalatattam!

            - Persze, hajnali fél ötre. Mert már olyan fáradt volt szegény, hogy semmi egyebet nem tudott csinálni. Teát adtál neki?

            - Öö... természetesen.

            - Kíváncsi lennék... na, menj, feküdj le, te.. altató. Úgyis mindjárt szoptatni kell. Vagy azt is vállalod?

            Fölényesen mosolygok magamban az ilyen alantas piszkálódáson. Az asszony asszonyból van- sose ismerné be, hogy egy férfiember gyakorlatilag bármire képes. Nemcsak hogy elaltattam, de még én is pihentem mellette. (Hogy a kiságyon lógva, az egy mellékes technikai kérdés.). Ezt meg ő nem tudja utánam csinálni.

            Méghogy szoptatni. Hát ezt esetleg nem. Bár egy kis akarattal... ha egy kicsit ráülnénk erre a szülés & szoptatás problematikára, férfitársaim... de sajnos... Hát van mindenre időnk?

Fogyasztói hiszekegy

         Hiszek egy reklámban, mindenható médiában, hiszek az antibakteriális fertőtlenítőben, melynek láttára visítva menekülnek a vírusok. Hiszek a Szent és Egyedülvaló Vécétisztítóban, valamint, hogy a toalettkacsa egyedüli életcélja az, hogy legéppuskázza a baktériumokat. Hiszem, hogy egy izmos, jóképű, homlokba lógó tincsű szuperman csak azért látogatott meg egy műanyag flakonnal a hóna alatt, hogy egyetlen férfias mozdulattal kitisztítsa a vécélefolyómat, amivel napok óta izzadtan hiába küszködök, mert belékötött a betonkemény trutyi. Hiszem, hogy Judit haja csak félig korpás és így jár-kel ebben a földi siralomvölgyben, míg egyszer aztán beszappanozza a fejét csodasamponnal, amitől nyomban boldog lesz. Hiszem, hogy Béres Erika felfedezte az ólvézbetétet, hiszem, hogy tamponnal a lábam között hófehér nadrágban is mászhatok fára, aminek kisóvodásaim nagyon örülnek, mert ilyet még sose láttak. Hiszek a Világ Legjobb Sörében - mind a nyolcban -, de legalább ugyanúgy hiszek a kilencven százalékos árengedményben, és az ő Testvérében, a nyolcvanhét százalék hozamú bankbetétben, és hiszem, hogy mindig mindenhol mindenből éppen végkiárusítás van, csak itt, csak most és csak nekem. Hiszek a pihepuha papír zsebkendőben, melybe vöröslő és váladékozó orromat boldogan törölhetem, és hiszek a tizenhetedik emeletről legurítható vécépapírban. Hiszek a fölöttünk magasan lakozó mobilszolgáltatóban, aki egyfolytában azon fáradozik, hogy én személy szerint legalább két hétig mobiltelefonozhassak teljesen ingyen, ráadásul teli lesz piros pontokkal a lakás, és hiszem, hogy ez nem a vérnyomástól van. De hiszek az Egyedül Idvezítő Kutyatápban is, amitől kedvencünk szőre olyan fényes lesz, hogy szinte kedvünk lenne bundát készíttetni belőle, ráadásul nem fázik meg szegényke szakadó esőben sem, mindamellett mindig magasabbra ugrik, mint a szomszéd kutyája, az a szomorúszemű… hogy is ne hihetnék, mikor a tápban marhahús meg lazac van, amihez én elég ritkán jutok. Hiszem, hogy akkor se leszek büdös, ha két hétig egyfolytában futok a Szaharában, mert beszpréjeztem magam a hónom alatt, meg… meg mindenütt, ahol kell. Hiszek a Megváltásban, melyet a biztosítótársaság hozand el minden arra érdemesnek… hiszem, hogy ha egy rakás pénzt befizetek, egy részét majdnem biztosan visszakapom… és ebből kilencvenhét évesen nyugodtan elmehetek a tengerpartra egy nagy piros szörfdeszkával a hónom alatt, ráadásul meglesz mind a harminckét hófehér, hibátlan fogam… de lehet, hogy több is. Hiszem, hogy egy forró vízbe dobott tablettától minden betegségem elmúlik, még a halálosak is… és az a legkevesebb, hogy nyugodtan üldögélhetek szakadó esőben egy padon a parkban. Hiszem, hogy autót szerelni kizárólag hófehér kezeslábasban lehet, és ha nyakig olajosan kimászok a kocsi alól, életem párja nem hülyéz le, hanem mosolyogva mélymosást végez, minek hatására a kezeslábas ugyanolyan fehér, vagy még fehérebb lesz, de legalábbis nem olyan szürkés, mint a lüke szomszédé. És ugyanúgy hiszem, hogy ha a zsúfolt villamoson egy kibolyhosodott gyapjúpulóverű nő csodálkozástól kikerekedett szemmel megtapogatja az én nem-kibolyhosodott, de egyébként tökugyanolyan gyapjúpulóveremet, akkor nem nézek rá furán, hanem diadalmasan előrántok egy doboz mosóport, amit eddig ravaszul a hátam mögött dugdostam. Hiszem, hogy testsúlyom százhúsz kilogrammról egy hét alatt negyvennyolcra csökkenhet anélkül, hogy akár csak egyetlen egyszer is megerőltetném magam fizikailag, noha közben zabálok, mint egy disznó, és hiszem, hogy a fogyás előtti fényképen látható dagadt vén bibircsókos orrú fekete boszorkány azonos a második fotón tündöklő karcsú, szőke szexbombával. Hiszem, hiszem, hiszem!

           

A Csend Hercegének felemelkedése és bukása

       Ma már senki sem tudja, mily rettentő trauma érte a Csend Hercegét zsenge gyermekkorában. Mondják, megerőszakolták, mint annyi védtelen gyermeket ama sötét, vészterhes korban, a XX.... –ik század vége felé. Az elmúlt évszázad folyamán semmilyen írásos vagy képi dokumentum nem került elő, ami a fenti, inkább legendát, mint állítást megerősítené avagy cáfolná.

            Mások szerint a Csend Hercege négyéves korában egy rettentő horrorfilmet nézett végig, kis ágyának virágmintás függönyét pajkosan elhúzva, mialatt jó szülei azt hitték, mélyen alszik a szeretett gyermek.

            Jövőbeli nevéhez illően pályafutását csöndben kezdte. Biztosan tudjuk- hisz akkoriban már létezett némi primitív elektronikus kommunikáció- hogy törvényes polgármesteri választások győzteseként került szülővárosa élére. Hivatalosan a szokásos gladiátorjátékok megrendezése után néhány nappal iktatták be,valószínűleg 21.. ben. Hosszú hónapokig semmi sem utalt arra, hogy bármiben is különbözne bármely polgármester elődjétől. Ugyanúgy bezsebelte a kenőpénzeket, ugyanúgy lebonyolította illegális ingatlan- spekulációit, amelyekről mindenki tudott. Ugyanúgy kedvezményeket adott a helyi alvilág prominenseinek, s cserébe ugyanúgy kedvezményeket kapott, például nem gyújtották fel az autóját- legalábbis nem túl gyakran-, s ugyanúgy szerette magát különféle rendezvényeken fotóztatni.  

            Ám egyszer különös dolog történt.  

Az új polgármester a hivatali dolgozók cipőtalpainak elviselhetetlen kopogására hivatkozva mindegyikükkel puha posztópapucsot vásároltatott és ezentúl csakis ebben dolgozhattak. Még a hivatalos ügyekben érkezőknek is, akik szokásos ajándékaikat hozták a polgármesternek és közvetlen alárendelt­jeinek, nesztelen, puha gumitalpú posztópapucsot kellett húzniuk a bejáratnál.

Voltak, akik örültek a dolognak, voltak, akik nem, ahogy az már váratlan intézkedések után lenni szokott. Ama hölgyeknek például, akik körültekintően megválasztott ajándékaikon kívül más egyebükkel is kívántak a hatalom képviselőinek kedveskedni, kifejezetten rosszul esett. Valljuk be, némi igazuk azért volt. Valóban nem lélekemelő látvány egy merészen kivágott, bíbor estélyi ruhás, ízlésesen ékszerezett szexuális démon- fekete posztópapucsban.

A fiatal polgármester következő rendelete meghökkentette még az edzettebb városlakókat is. Az új, hivatalos nevén Posztópapucs- Rendelet a város minden lakosa számára kötelezővé tette a nesztelen lábbeli használatát. Ekkor még senki sem vádolhatta a jövendő Csend Hercegét holmi antidemokra­tizmussal, hisz a posztópapucson belül mindenki azt hordott, amit csak akart: báli cipellőt, cowboycsizmát, túrabakancsot. Amit csak akart!

Az intézkedés betartását a szénfekete egyenruhás, halálfej-jelvényes városi rendőrök szigorúan ellenőrizték. Kezdetben még nem is büntették halállal, csak egyszerű csonkítással, és igazán mindenki szabadon választhatott, melyik testrészét csapja le a bakó a nagyközönség üdvrivalgása közepette. A legtöbb polgár roppantul büszke volt rá, hogy városukban ily gondot fordítanak egy látszólag oly jelentéktelen apróságra, mint a csend. (A rendelet eredményeképp a városban rendkívüli módon elszaporodtak a posztópapucs-készítők. Egyes adatok szerint bizonyos időszakokban a város minden második polgára posztópapucs- készítő volt.)

A híres Autóduda-Rendelet szintén a nagy többség viharos tetszésnyilvánítását váltotta ki. Eszerint a város területén az autódudák, autótrombiták, autógitárok, de még a kerékpárcsöngők ill.  kerékpár- harangjátékok használata is fővesztés terhe mellett tilos. A rendelet nem tiltotta meg a figyelmeztető jellegű hangjelző berendezések használatát- végül is, demokrácia volt- éppencsak minden ilyen zajforrás maximálisan 0,4 dB hangerősségű lehetett. Az autódudák és kerékpárcsöngők ezentúl csak egészen - egészen halkan - maximum 0,4 dB - hangerővel sóhajthattak, lágyan zümmöghettek, esetleg szelíden ciripelhettek - de semmiképpen sem dudálhattak, ill. csöngethettek.

            Néhány nyilvános kivégzés után a helyzet konszolidálódott. A városba tévedő idegen autósokat a rendőrség egyszeri figyelmeztetés után a polgármesteri hivatal tornyába telepített levegő- föld rakétákkal likvidálta.

         A polgármester népszerűsége egyre nőtt, s nem csak a csendháborítók elleni következetes harca miatt. Sok polgár szívesen fogadta az idegen autósok fennmaradt értéktárgyainak szétosztását is. (Már amennyi megmaradt egy rakéta becsapódása után, természetesen.) Senkit sem lepett meg, mikor mikor megnyerte a tartományi választásokat- és azzal az ígéretével, hogy kormányfővé való választása esetén az ország határain belül a tökéletes csend elérésére fog törekedni, hihetetlen számú szavazót vonzott magához az ellenfelek táborából. (Tudnunk kell, hogy a korabeli orvosi látleletek szerint ekkor a lakosság nagy része már erősen halláskárosult volt. A mindenütt dübörgő zene, a lármás autók, a csattogó légkalapácsok, a folyton ki- s becsapódó ajtók, a süvítő repülőgépek korában ez nem is lehetett másként.)

            Az új kormányfő első rendelete a főváros harangtornyaira és órajátékaira vonatkozott. Bizonyos fennmaradt krónikatöredékek szerint, mikor a frissen megválasztott államfő először hallotta meg a város legrégibb és legöregebb harangjának bongását, azonnal összeesett és csaknem meghalt. Ez az epizód - már amennyiben igaz - rávilágíthat valamelyest ama bizonyos gyermekkori megrázkódtatás természetére.

            Egy ilyen százszázalékosan demokratikus országban lehetetlenség volt megtiltani, hogy a harangok egyszerűen ne harangozzanak. Az ellen viszont, hogy karbantartás és állagmegóvás ürügyén vastag gumival vonják be őket, senkinek semmi kifogása nem lehetett. S a gumiharang, az himbálózhat ugyan, amennyit s ahogyan csak akar, hangot nem ad ki egy szálat se, az egyszer biztos!

            A harangokat nemsokára a biciklicsengők és a villamoscsengők is követték az örök hallgatásba. A Gumiharang-Rendelet kiegészítése - melyet a törvényalkotók stílusosan a Gumiharang-Rendelet Kiegészítésének neveztek el - a biciklicsöngők anyagául kizárólag parafát vagy zselatint (de tetszés szerinti színben) engedélyezett. A villamoscsöngők helyett a vezető vidám színű fényjeleket használt, míg a megállókat két egészen halkan összecsendülő borospohár hangja jelezte.

            Ekkor kezdett elterjedni a „Csend Hercege” elnevezés. Először talán egy csapszék borgőzös vendégének ajkáról röppent az éjszakába, mint már annyi jelentékeny dolog a világtörténelem folyamán. Hízelgő elnevezés volt, tagadhatatlan- kissé úgy hangzott, mintha a Zaj Korszakának egy Megváltó vetett volna véget: Ő, A Csend Hercege. Nagy valószínűséggel valóban nem önmaga eszelte ki e dicső nevet- hálás alattvalói találták ki, akik kezdeti rendelkezéseiért, melyekkel végre valóban megnyugvást szerzett az elkínzott emberi hallószerveknek, bizony nagyon szerették. Az viszont bizonyos, hogy egy idő után minden általa szentesített hirdetményen, minden szerződésben és hivatalos rendelkezésben így szerepel az aláírása: Mi, a Csend Hercege. Ahogy az már lenni szokott, hálátlan, cinikus alattvalók egy kis csoportja merőben más elnevezéssel illette: egymás között, suttogva, egyszerűen csak „A Csendes Bolond”-nak titulálták. Óvatosságuk teljességgel érthető volt. Ekkor egy harsány utcai füttyszóért márt felnégyelés járt, később a családtagok teljes kiirtása, harmadfokú rokonságig bezárólag.

            Hogy éppen ebben az időben volt legtöretlenebb népszerűsége, az sokat elárul arról, mennyit szenvedett a kor embere a rettenetes zajoktól. Amikor a füttyszóért felnégyeltetés, egy hangosan bevágott ajtóért kiherélés, egy túl hangosra állított audio- lejátszóért elevenen megnyúzás járt- A Csend Hercegét akkor szerették a legjobban.

            Csend-Országban nemsokára még a kulcsok sem csörögtek. Puha plasztikkulcsot használt mindenki, bár egyes források szerint bizonyos csoportok sokáig őrizgettek titkos katakombáikban hangosan csörgő, rozsdás kulcccsomókat. Nemsokára minden gyár is áttetsző burkolat alatt dolgozott, melyek mákszemnyi zajt sem engedtek át. Csend- Országban már nem csikorogtak a fékek, s az autók puha filckerekei nesztelenül gördültek a fekete gumiaszfalton. Ha a sofőrök esetleg nem tudták kikerülni az útjukba kerülő akadályokat, ki kellett szállniuk és megbeszélniük a dolgot. Vak embereknél testi kontaktust voltak kénytelenek kialakítani: vállveregetéssel, majd szóban megkérni, hogy legyenek már szívesek odébbfáradni. (Később megjelent az autóból kidugható teleszkópos műkéz is- mindannyian tudjuk, micsoda érték ma egy ilyen műkéz a régiségpiacon.)

            Csendországban végre valóban teljes lett a csönd. Az ország berendezkedését diktatúraként értékelték bizonyos irigykedő szomszéd országok vezetői, de annyit azért ők is elismertek, hogy csendes diktatúra. Egy idő után Csendország területén a madarak csivitelése lett a legnagyobb zaj.  Az se sokáig. Az éjel- nappal csendalkotó és zajgátló berendezéseken dolgozó tudósok kifejlesztették a TOCSEGÉP-et, azaz a Totális Csend Gépezetet. Egyetlenegy központi sugárforrás minden zajt semlegesített az ország területén. A madarak csak tátogtak, de egy szikra hang nem sok, annyi se jött ki a torkukon. Az emberi beszéd szinte teljesen megszűnt, ugyanis kiderült, hogy az emberek egyfolytában halkan suttogni sem nem tudnak, sem nem akarnak. Nagyon úgy nézett ki, hogy a népesság túlnyomó része nagyon szereti a csendet- ezt fennen hangoztatták is-, de leginkább csak azért, hogy jobban hallják saját hangjukat. Érdekes biológiai tünemény jelentkezett nemsokára: néhány embernek, mindennapi beszéd híján, előbb jelentékenyen összeszűkült, majd teljességel össze is nőtt a szájnyílása.

            A TOCSEGÉP tökéletes működésének köszönhetően nemsokára egyetlen zajforrás sem maradt szerte az országban. Kivéve...

            Egy, furamód, mégis megmaradt. Bárhogy igyekeztek a TOCSEGÉP zseniális és szorgalmas mukatársai, bárhogyan is modulálták a frekvenciát, hullámhosszat, rezgéssszámot, amplitúdót, a TOCSEGÉP továbbra is minden zajt semlegesített- kivéve a gyermeksírást.

            A Csend Hercege némán ordítva- erre egyedül ő volt képes az egész világon- tépte a haját pompás lakótermei mélyén. Szemmel láthatóan egyfolytában szenvedett. Állandóan hallotta a gyereksírást, mert kisgyerekek szinte egyfolytában születtek. (Akkora csend volt az országban, hogy az állampolgároknak a Zaj Korszaka után lépten- nyomon ölelkezni támadt kedvük.) És a TOCSEGÉP, amely eddig abszolút megbízhatónak mutatkozott, nem és nem segített!

            A Csend Hercege kéthetes álmatlanság után rendkívüli csendben kiadta legújabb, s mint a későbbiek folyamán kiderült, egyben legutolsó rendeletét is: minden újszülöttet el kell pusztítani. A fekete ruhás, halálfej- jelvényes Csend-Őrök már csak a parancsra vártak...

            Persze egyetlen újszülöttet sem gyilkoltak le. A rettentő parancs előtti éjszakán kámzsás összesküvők járták be a várost... A lázadás kirobbant, a Csend Hercegét saját Csend- Őrei ismeretlen helyre hurcolták. Mint kiderült, az összesküvés már évek óta ezer szállal hálózta be a várost. És senki más nem szervezhette az összeesküvést, mint azok, akikre a Zajkorszak semmiféle hatással nem volt: a Süketnémák Szövetsége. Ők az ezernyi korlátozó előírásnak semmiféle hasznát nem látták, hisz nagyon mély csendben éldegéltek már azelőtt is. Nekik a fülsiketítően durrogó légkalapács csak egy pattogó fémdarab volt, mely néma, izzadt munkás izmos kezében vergődik. Az ő fülükben már minden ajtó rég nesztelenül zárult és minden autó szikrázó csöndben suhant, bármekkora hangládát szerelt is bele a gazdája. Utódaik viszont nekik is voltak- és a süketnémák, az örök csendben élők egyáltalán nem vágytak arra, hogy utódaik tökéletes csendben nőjenek fel.

            A Csendes Forradalom után- mert találékony történészek így nevezték el az eseményt- süketnémának lenni oly rangot jelentett is egyben, amilyet kevesen mondhatnak magukénak a hallók között is. Sőt, a fiatal generáció nemsokára természetesen a jelbeszédet is alkalmazni kezdte, ebben is hasonlítani kívánván példaképeikhez, a hős süketnémákhoz.

            A Csend Korszakából furamód elég sok minden megmaradt. Úgy általában sokkal csendesebb lett a világ. A nesztelen posztópapucs évtizedekre meghatározta a lábbeli- divatot. Megmaradt a gumiharang, mert olyan kedvesen és halkan pufogott, sőt, megmaradtak a Csend- Őrök is.

            Mesélik, hogy odafönn, a hóhatár közelében mai napig él egy csöndes néptörzs, ahol bűnnek számít a hangos szó. A fémet nem használják, noha ismerik, mert szerintük túl hangosan csörömpöl. Talán ők a Csend Hercegének mai leszármazottai.

Kaszinótojás

             Ismerik, nem? Tudják, mi benne a legvonzóbb? Az, hogy a kaszinótojás lényegében nem más, mint egy kicsi, leegyszerűsített, egyszemélyes svédasztal, dobozba zárva. Na persze, jobb helyeken kapható tányéron is, de ott nem túl sűrűn fordulunk elő, ugyebár. Különben is, a tányéros kaszinótojás egy kicsit olyan, mint az orosz rulett vaktölténnyel: a lényeg hiányzik belőle, ha értik, mire gondolok. A kaszinótojás inkább afféle vad nagyvárosi dzsungel-étek kell, hogy legyen, villámgyors fogyasztást lehetővé téve, ugyanakkor érintetlenül hagyva az illúziót, hogy most azért tényleg táplálkozunk.

A kaszinótojás tulajdonképpen több fogást is tartalmaz. Előételként elfogyasztható belőle az 1 - egy - karika szalámi, szezonban esetleg a díszítményt imitáló petrezselyemzöldjével. Egyszer találkoztam egy olyan kaszinótojással, amelyben 2 – két -  karika szalámi volt, de ebben az esetben valószínűleg soha többé meg nem ismétlődő csoda történt - ez a csoda tulajdonképpeni lényege -, vagy a kaszinótojás-előállító kisiparosok lehettek nem teljesen beszámítható állapotban. („Nem beszámítható” Kelet-Közép-Európában = alkoholos befolyásoltság állapotában lévő, másnapos, stb.) Hajlok még arra a feltételezésre is, hogy felajzott képzeletem játéka volt az egész csupán. (A felajzott képzelet, amint azt nyilván önök is tapasztalták, olykor igencsak fura játékokat produkál.)

Na persze lehet a kaszinótojásban karika szalámi helyett cafatnyi sonka is, de ezt igazi kaszinótojás-ínyenc csak ritkán vásárolja, mert a., a sonka olyan vizes géptermék, b., hamarabb zöldül.

Az is jó még a kaszinótojásban, hogy tetszés szerinti szénhidrát mennyiséget fogyaszthatunk hozzá. De sosem kenyeret, vigyázat: a kaszinótojás kifinomult mivoltához légiesen könnyes péksütemény illik leginkább. Na most hogy zsemle-é, avagy netán kifli, azt mindenki ízlése szerint szabadon eldöntheti- szabadnak mondott társadalmunkban nemsokára lehet, hogy tényleg ez lesz az egyetlen választási lehetőségünk.

Még inkább hajlunk az első látásra talán némileg merésznek tűnő feltételezés felé, hogy a zsömlét inkább a Nap- vonzalmú, kerekded kedélyű embertársaink vállalják, míg a Hold- kifli mindazok, akik esetleg bevallott vagy titkos vonzalmat táplálnak az éj sötét fejedelemnője, Diána- Artemisz iránt. (De ez csak puszta feltételezés, semmi több.)

E rövid mitológiai kitérő után térjünk csak vissza a mi kedves kaszinótojásunkhoz. Ily módon, ha a fent említett szalámidarabkához csak két péksüteményt is fogyasztunk el, nyomban támad némi alapunk a feltételezéshez: íme, máris ettünk valamit! És ez még csak a kezdet. Hisz főfogás gyanánt jöhet a majonézes krumplisaláta, amit oly sokáig tunkolhatunk kifli, avagy zsemlecsücsökkel-mármint, ha feltételezzük, hogy a zsemlének, mint olyannak, egyáltalán lehet csücske. Na most mindazok, akik kerültek valaha múló pénzzavarba, tehát az ország lakosságának mintegy 99,5 %-a, tehát egy-két vállalkozó és zsírosbukszájú képviselőink kivételével gyakorlatilag mindenki, nagyon jól tudja, hogy az eddig elfogyasztott kaszinótojás- mennyiséghez legalább három péksütemény dukál. Eddig!

És ugye milyen könnyű alliterálni az elhangzottakról az utóbbi pár évben egyre gyakrabban elhangzó kérdésre:- Hogyhogy most így nincs pénz meg úgy nincs pénz, azelőtt meg volt mindenre? Nos, felebarátaim, engedtessék meg nekem, hogy az e téren uralkodó homályba néhány rövid szóval világosságot vigyek. A helyzet a következő: egy adott társadalomban mindig adott mennyiségű pénzösszeg kering. Amiből logikusan következik, hogy pénz ugyanannyi van, mint azelőtt- csak másképp van elosztva. Most úgy van, hogy ha valaki többet akar, akkor el kell vennie a többiektől. (De lehet, hogy ez azelőtt, meg mindig is így volt.) Ilyen egyszerű! Csak el kell dönteni, melyik oldalra akarsz állni! (Na, ez meg egészen biztosan így volt azelőtt is, meg mindig is.)

Érdekes, hogy mi minden eszébe nem jut az embernek holmi kaszinótojásról, hát nem? De gyerünk, gyerünk csak tovább! Hiszen még hátravan a zamatos, gömbölyded fél keménytojás, az egész, apró dobozba kényszerített, miniatűr svédasztal lelkének leglényege! S ha ekkor netántán ellenállhatatlan kényszert érzünk újabb péksüteményt fogyasztani, ám tegyük meg! Csapjunk a hengerek közé! Rúgjunk ki a hámból! Ugorjunk bele a nagybőgőbe! És a legvégén az egész fejedelmi lakoma maradványát, a dobozka oldalára tapadt majonéz- sávokat is kitörülgethetjük egy újabb zsemlével! Ezzel kapcsolatban legyünk a végletekig alaposak és körültekintőek: lehetséges, hogy e sávokban miniatűr keménytojás- törmelékek rejteznek. Kis szerencsével akár sárgája- morzsákra is bukkanhatunk!

A kaszinótojás igazi virtuózai - mondhatnánk, a kaszinótojás Mozartjai - eleve számolnak minden lehetőséggel. Szemtanúja voltam- s e látvány örökre meghatározta életemet- amint egy fiatalember a kaszinótojásához rögtön öt zsömlét kért. A sorban állók persze mosolyogtak, egyikük tréfásan meg is jegyezte: - Ez biztos diák.

De az ifjú arcán nyoma sem látszott zavarnak! Mint korának annyi meg nem értett géniusza mérte végig megvetően a tömeget, s szemében a zsenik lángoló tüzével mind az ötöt jóízűen elfogyasztotta.

Így kell élni. Lázadj, ha tudsz.

Altatási trükkök

                 A közhiedelem szerint a babákat természetesen ringatással lehet leginkább elaltatni. Mint a közhiedelmek nagy része, természetesen ez is téves.

            Kérem, modern baba már csak megvetően kacag ezen az egész dolgon. Próbáljuk csak ringatni...igen, így...persze, elcsendesedik. Egy időre. Még lehet, hogy el is alszik...egy időre. De pár perc múlva már a tettek mezejére lép - ebben még az sem zavarja, hogy még nem is tud járni - és bebizonyítja a régi gyanút, hogy a baba tulajdonképpen egy kis ember és egy rendőrségi sziréna kereszteződéséből jött létre.

            A következő lépés, melyre a kétségbeesett szülő elszánja magát, rendszerint a dallamos avagy dallamtalan gügyögés. Ezek teljességgel egyenrangúak, amennyiben egy idő után úgyse alszik el egyikre se. Az eljárás során a magyar nyelv korlátozott számú mahánhangzóit kombináljuk tetszőlesges mássalhangzókkal. Néhány példa: tyütyütyü, nyunyunyu, mumumu. Tapasztalhatjuk, hogy a baba érdeklődve figyel - de lehet, hogy szánakozva - de aztán megint átmegy szirénába.

            Ilyenkor előkerülhet két tetszés szerinti tárgy, amely összeütögetve bármilyen hangot kiad. Ezért a gumilabda és a vattacsomó például nem jó. Mobil és cumi igen - de persze nem a cumi gumis vége, mert az nem szól. Nászajándékul kapott kristályváza is kitűnő, így legalább végre használjuk valamire.

            Nos, miután imígyen telítettük a kölyköt különféle zajokkal – és ordít- eljött az ideje, hogy visszaemlékezzünk viharos ifjúságunkra, melynek egy mámoros részét néptánc- összejöveteleken töltöttük. Higgyjék el, hogy egy friss csapásolás, egy fürge, kopogós verbunk, bő ujjpattintgatással kísérve, szinte csodákat művel. Néhány bősz csujjogató még tuningol az egészen. A módszer hátránya, hogy vitatkozni kell az alattunk lakó szomszéddal, aki azt szeretené, hogy a vaddisznócsordát azonnal telepítsük ki a lakásból. Hát, ez se lesz normálisabb. Honnan kerülne ide akár egy árva vaddisznó is? (De ne ítéljük meg túl szigorúan szegényt. Rohanó korunkban előbb- utóbb valamennyien produkálunk valamilyen kóros tünetet.

            Nos, a gyerek ordít. Most már valóban eljöt az ideje, hogy elrévedjünk a dicső múltban, midőn egy jó főzetnyi mákhéj még a legerőszakosabban sivalkodó kisdedet is hoszzú időre kiütötte. Akár egy egész napra is. Micsoda boldogság... egy egész nap... Mondják, mákos kalács is nagyon segít. De hajnali háromkor, valamilyen oknál fogva, az ember nem szívesen áll le tésztát dagasztani. (Mert még azt hiszi, hogy hajnalig aludhat egy- két órát).

            Itt már csak a kreativitás segíthet. Ez egy olyan tulajdonság, amely fánlakó őseinkből ripsz-ropsz pár százezer év alatt homo sapienst varázsolt. Ha segített az evolúcióban, biztos gyerekre is jó. Mondjuk... így kapásból... dudorásszuk példának okáért az Internacionálét - jól belénkverték, krízishelyzetben mindig előjön - és közben hüvelykujjunkkal szelíden simogassuk a baba halántékát. S lám, működik! Majd egy fél óra hosszat hat. DE messze még a hajnal.. három óra húsz... Mi mindent kipróbálhatunk még addig... Mondjuk, háromszor megfordulunk napnyugatnak és meredeken átköpünk a bal vállunk fölött. Szenes víz is segített már sokaknak, de sajnos, nekünk már csak radiátoraink vannak. El ne felejtsek holnap pár mázsa szenet venni. Nem lenne jó a széntabletta esetleg? A szénatom ugyanaz benne, vagy mi a fene...

            A gyerek végül természetesen elalszik. És ehhez mindössze annyi kellett, hogy egyik kezünkkel a homlokocskáját masszírozzuk, a másikkal teácskát itatunk vele, a harmadikkal meg játékcsörgőt zörgetünk nagy erővel. Jé, ez három, pedig eredetileg, ha jól emlékszem, nincs is, csak két kezem. Csak nem növesztettem egyet nagy hirtelen? Mire nem képes egy szülő...

            Hogy a lábunkkal mit csinálunk? Hát, ami a nótában van: „A lábamon alig-alig állok...”

A világ legboldogabb embere

          Itt ül, nem hinnéd. Hogy ő a világ legboldogabb embere, az persze nem valami hivatalos felmérés eredménye. Nem is lehet. Vagy lehet? Na jó, ha szigorúan vesszük… Kérem, a mai tudomány… pár elektróda, kicsi zümmögő masina és nyomban kiderül, hogy a bal-, avagy netán a jobb prefrontális homloklebenyed aktív-é? És kész. De hát ki érti ezeket a mérési eredményeket? Pár tudós, állítólag. De mivel őket meg végképp senki nem érti, az egész ügy ennyiben marad. Ez a pár meg - mondják, lehet - szintén boldogtalan. Hát akkor? Mire mennek az elektródáikkal?

Semmire. Méricskélni meg itt amúgy sem igen lehetne. Egy vonaton? Zakatolás- döcögés- rázkódás közepette?

Ott van még a probléma, hogy akkor honnan tudjuk, hogy ez, itt a bal sor negyvenkettes ülésén a világ legboldogabb embere? Nem, tudni aztán végképp nem tudhatjuk. Kérem, az ilyesmit egyszerűen - érezni. Hát ez nem valami tudományos kategória, mi?

Persze nő. Hogy is lehetne boldog egy férfi? A folytonos nyüzsgölődésével, a folytonos világot-megváltoztatni-akarásával, a folytonos- de hát tudják. Láttak már férfit, nem? Na ugye. Még a legszelídebbnek is van valami őrült kedvtelése, vagy valami őrült elve, amiről hiába bizonyosodik be, akár többször is egymásután, hogy egy színtiszta marhaság, a keményfejű férfiember nem enged. Azt hiszi, attól férfi, hogy ő nem enged. És a legtöbb így is hal meg. Pedig ha tudnák…

De nem tudják, ez az.

Axióma: fogadjuk el, hogy bizonyos dolgokat egyszerűen - megérez az ember. Ebben az esetben itt ül, velünk szemben, egy zakatoló helyiérdekűn a világ leges-legboldogabb embere. Jaj, már megint, hogy miből látni. De hát EZ az axióma! Hogy látni és kész! Hogy de mégis…?

            Először is ott van az a gyöngyházszín ragyogás, ami kidereng a bőre mögül. Valami nagy, nyugodt, végtelen és bölcs… öö… VALAMI kisugárzása, ami, meglehet, ott volt mindannyiunkban, egykor, mikor megszülettünk. Csak mi elvesztettük, ez a nő meg nem. Vagy ha elvesztette is, most végre, biztosan megtalálta.

            Csak ül. Mint egy súlyos tömbnyi végtelen nyugalom. Egy hegyből faragott csendes magabiztosság. Ül itt, halkan, előkelően és gyöngyház-színűen, mint egy frissen kicsomagolt ékszeresdoboz. Körülötte izgő-mozgó, nyugtalan kis emberek izegnek, mozognak és nyugtalankodnak. Egyik keresztrejtvényt fejt, egész úton, fejét makacsul lesunyva, nehogy valaki megszólítsa. A másik meg eszik, rág és nyel és nyel és rág, mereven kibámulva az ablakon, mintha tulajdonképpen nem is ő rágna és nyelne és nyelne és rágna, hanem valaki egészen más, akihez neki aztán végképp semmi köze nincsen.

            Na persze a nő is eszik. Eszik? Ez nem evés. Ez valami földöntúlian csodálatos és kristálytisztán éteri tevékenység, amit ez csinál. Csak jobb híján használjuk rá az „evés” kifejezést, mert haloványan emlékeztet a többi ember hasonló tevékenységére. Noha – természetesen - nem ambróziát fogyaszt, sem nem nektárt, sem nem mannát. Mit eszik, mit eszik.

            Szalámis zsömlét eszik. De - ezt látni kell, na.

            Ahogy beleharap. Ahogy azok az egészséges fehér fogai belemélyednek a hétköznapi barnapiros zsemle héjába és ahogy a zsemle egyszerű ízétől kis mosoly fut át az arcán, és ez az egészen kicsi futó mosoly a végtelen nagy és tiszta és kék szemek alá finom szarkalábakat gyűr. Kimondottan úgy néz ki, mintha minden egyes foga külön is örülne minden falatnak, amit rághat és mintha minden egyes foga külön örülne és hálálkodna, hogy rághat, darabolhat és apríthat, amiknél boldogítóbb tevékenység egy fog számára el sem képzelhető. És szemmel láthatólag hasonló véleményen vannak az ízlelőbimbói meg a nyelve meg a nyelőcsöve meg minden kis izma meg ina meg csontja. És mind azt sugallja, vagyis, dehogy is sugallja, csak egyszerűen, sallangmentesen közli, hogy ennek az embernek - mesebeli teremtésnek? - , ennek a nagy, tiszta - kék szemű, vastag - barna hajfonatú asszonynak fikarcnyi baja sincs a külvilággal.

            Hát ki látott már ilyet! Hisz lassan az egész emberiség arról híres, hogy igenis van baja a külvilággal! De ez, ez itt nem ilyen! Eszi a zsömléjét, szelíden aprókat harapva és finomakat nyelve. Most végre világos mindannyiunknak, az egész utazóközönségnek, hogy igen, enni így kell, és rágni is így kell és nyelni is. És ahogy mi eddig ettünk, az csak valami igen halovány kísérlet volt részünkről az igazi evésre, valami roppant primitív, durva és mechanikus utánzata annak a szívszakasztóan költői tevékenységnek, amit ez a lény, itt, a bal sor negyvenkettes ülésén végez.

            És még csak a zsömle héjánál tart. Mi lesz, ha elér a szalámihoz?

       Persze, mások is észreveszik lassan e csodajelenséget. Még a lesunyt fejjel keresztrejtvényt fejtő, még az ablakon kibámulva evő is. Egy kissé meg is változnak, legalább egy pillanatra, ahogy a bűvös gyöngyszín kisugárzás hatókörébe kerülnek. (A hosszú gyorsvonatnak ez a második osztályú kocsija belülről észrevehetően világosabb is, mint a többi. Ez tény.)

            Itt van például mindjárt a kalauz. A jegyeket kéri. Nem, dehogy, nem udvariatlanul. Csak éppen olyan hivatalosan. Míg a nőhöz nem ér, természetesen. Ekkor mozdulatai meglassúbbodnak, fekete bőrtáskáján újonnan csillan a fény és rideg „Jegyeket kérem.” egyszeriben úgy hangzik, mint egy hálatelt szívvel elrebegett imádság valamely felettünkvalóhoz, aki egész biztosan szeret minket és vigyáz ránk és gondoskodik mindannyiunkról és ehhez kétség nem férhet. A kalauz már mosolyog, nem hivatalos- udvariasan, hanem igazándiból, csak úgy, mert valamilyen rejtélyes oknál fogva egyszeriben mosolyogni való kedve támadt. Mosolyog, kiegyenesedik, mintha régóta hordott nehéz tehertől szabadult volna. Melle kifeszül, annyi levegő tolul belé, mint tán még soha és egyszeriben nagyon is jól tudja - amiben eddig olykor kételkedett - hogy kék egyenruhás, piros sapkás és csillogó fekete oldaltáskás kalauznak lenni nem éppen a legutolsó dolog a világon.

            Pedig ez a nő, úgyis mint a világ legboldogabb embere, ekkor még hátra sem dobta a haját. Most viszont, igen, most, ebben a szent pillanatban hátradobja.

            Hú.

        Egyszerű, vastag, barna és súlyos hajfonat. Közönséges piros befőttesgumival összefogva. Hátra kell dobnia, vagy legalábbis a másik vállára, mert ezen az oldalon van a zsebe és abban van a menetjegy. Lendül a nehéz, barna fonat és a fülkében most már nem csak gyöngyházszín fény dereng, hanem vidám barna fények és sárga villanások is cikáznak, szelíd,  otthonos illat száll és ha igazán oda tudnánk figyelni, egész biztosan lágy dallamok is hallatszanának. És a kalauz, úgyis mint férfi, egyszeriben kristálytisztán érzi, hogy nem lehet nagyobb és férfiasabb dolog az életben, mint hazamenni és végigsimítani egy ilyen hajfonatot.

A kalauz ez okból a boldogságtól részegen támolyog el, és elhatározza, hogy virágot vesz a feleségének, amire tizennégy földi év óta nem volt példa.

            Vagy itt van az agresszív részeg, aki végigtilinkál az ülések között, fennhangon szidva, fenyegetve és ígérgetve valamit, valakit és valakinek. És direkt rátámaszkodik minden ülésre, hogy mindenki lássa, milyen rettentően részeg ő, mert az egy olyan menő dolog. (Férfiak, ha játszanak.) A kalauz már sehol, az utasok riadtan úgy tesznek, mintha észre se vennék a dülöngélő, direkt-részeg, pattanásos kis tinédzsert.

            Ekkor ért a nőhöz. Részegre nem hat olyan gyorsan a gyöngyház-szín ragyogás és ez a szerencsétlen részeg volt rendesen, még ha rá is játszott. Megállt - nagy nehezen - a nő előtt és nagyon látszott, hogy mindjárt valami roppant férfias dolgot fog csinálni, például gorombáskodni vagy ilyesmit. És ráemelte a nőre, a gyöngyházszínűen-derengőre zavaros pillantását. Hűvös és józan, derűsen kék és nyugodt, tiszta és mély szemekbe nézett. A szemekből láthatatlan, békés, de roppant energiájú sugarak hatoltak a részeg srác - vagy inkább: a férfiasan részegnek akarni látszó srác - szemébe, pupillájába, szemlencséjébe, szembogarába, retinájába, szaruhártyájába, majd e fura sugár a szemfenéken landolt és nyomban tömör üzenetet küldött a pillanatnyilag alkoholos vérben tántorgó agysejtekhez: -Nyugi, öcsém.

            És öcsém megnyugodott. Szemlesütve elbotorkál egy sarokba, csak éppen annyira tántorogva, amennyire igazából részeg volt. És meghunyászkodva, beesett vállal kibámul az ablakon, egy kicsit még morog, dünnyög és átkozódik, úgy magának, valaki ellen, miatt vagy mellett, aztán alvást színlelve lecsukja a szemét, mert azt azért mégse mondhatja, hogy jaj de hülye voltam, tessék már megbocsátani.

Az olyan férfiatlan.

            A világ legboldogabb embere, a gyöngyházszín-ragyogású nő meg csak ül nyugodtan, fantasztikusan egyenes derékkal és derűsen, mintha mi se történt volna és minden lepattan róla és senki meg nem bánthatja, mert erősebb mindenkinél.

            Üldögél. Mosolyog. Kibámul az ablakon. Szalámis zsömlét eszik. Aztán rettentő nagy hasára kulcsolja kezét és befelé figyel.

            Mintha mozdult volna a gyerek.

Miszter Multikulturális

Mostanság, midőn végképp kiment a divatból szlovákiai magyarnak lenni, önként adódik a kérdés: vajon ki lehet az a nemes lelkű férfiú - netán hölgy -, aki a legtöbbet tette a különböző kultúrák közeledéséért? Vajon ki lehet az, aki fáradtságot nem ismerve lesben áll nemzetek és civilizációk határmezsgyéjén, e sokszor feszültségtől szikrázó képzeletbeli választóvonalon? Aki szorgos bibliai halász módjára kiemeli a kavalkádból a legjobbat! A legszebbet! A legértékesebbet! Tálcán kínálva ez által a lehetőséget: - Emberek! Eljött az idő! Le az egy nemzetiséghez tartozással!

Vajon ki az, aki ezt az emberfeletti munkát elvégezte helyettünk, mindenek tetejébe semmilyen anyagi ellenszolgáltatást nem kívánva? (Ezért az egyért nem.)

Nos, szorgos team-ünk kiderítette. Mert képzeljétek csak el, drága felebarátjaim, e nagy ember oly szerény, hogy magától még csak nem is jelentkezett. Ő - választott szakmája szerint isten után a második ember, esetleg bizonyos területeken vele minimum egyenlő - Ő már csak ilyen.

Hogy magyar, ahhoz kétség abszolúte nem férhet. Hozzá képest Árpád apánk is csak valamiféle félvér szláv fajzat lehetett. És ezt nemcsak zsinóros dolmánya bizonyítja, melyet inkább csak sátoros ünnepeken visel. Midőn gyermekek közé vegyül - vinni a fényt - egyszerű trikót ölt magára, régi, meghitt jelszavakkal ékítve. Hadd tanuljanak a kis lurkók! Régi szép idők, mikor Horthy derék legényei e jelszavakat harsogva rövid szexuális vizsgálatnak vetették alá vonakodó embertársaikat!

Tehát, hogy magyar, az tuti. Kevés ilyen biztos dolog van a világon. Mondjuk, minket erről nem is nagyon kellett meggyőzni. De szlovák honfitársaink szívébe belopni magunkat! Tyű, az nagyon nehéz. Sokak szerint egyenesen lehetetlen. Na, de ő aztán nem ismer lehetetlent. Neki ilyen nincs.

Hőslelkű bibliai őséhez, Ábrahámhoz hasonlatosan képes volt saját vérét áldozni az ügy oltárán. Sőt. Ábrahámhoz viszonyítva pozitívan jön ki az összehasonlításból. Mert Ábrahám, ugye, csak egy, azaz egy darab vérét. Arra se került sor, mert az Úr az utolsó pillanatban közbeszóla. De a mi emberünk egyenesen kettő, azaz kettő darab tulajdon vérét áldozta a nemes ügy oltárán. És emígyen a két gyerkőc egy nem túl közeli alapfokú tanintézményben sajátította el a többségi nemzet édes anyanyelvét. (Némi női vonzerő is közbenjárhatott az ügyben, két legyet ütve egyetlen csapással, amikor is két szerető szív, avagy egyéb testrész egymásra talál és ez jó.) És hogy miért egy nem túl közeliben? Azért, drága édes felebarátaim az úrban, mert még mindig vannak kisebbségi népünk tagjai között is bizonyos erősen korlátolt egyének, akik erre már felkapnák a fejüket. Hogyan? Hogy az ősmagyar eszméket hirdető, libériás lajbiban dolmányzó mindkét gyerekét többségibe íratta?  Hogy lehetséges? Mi? Tán csak nem aquát prédikálunk és sutyiban vinót iszunk? Mi?

Mondanák ezek a korlátolt, butuska egyének. Ugye, most már értitek, remélem, hogy miért a nem túl közeli. Ezért, és csakis ezért. Holmi fafejű egyének miatt, akik nem értik az idő vasfogát, mely folyamatosan elszáguld felettük.

Na és most jönnek az indiánok. Ez azért nem volt könnyű. Emberünk mindenesetre bármilyen ruházathoz indián jelvényt visel. Megvan! Hisz ezzel két (egymástól is) sokat szenvedett nép, és a szintén elnyomott amerikai indiánok között vert fényesen ragyogó multikulturális szivárványhidat e nagy ember! Hogy kik nyomták el őket? A mocskos sápadtarcúak! Azok! Akikhez mindannyian tartozunk. Hű! Érzik már e hármas találkozópontnak a multikulturális izzását? Én már igen! Hű! Hármaspont… három halom… címerek… Tátra, Fátra, Mátra… És három szín… mindkét nemzet zászlajában… az indiánokéban nem, mert nem tudtak szőni… ezért jártak bőrruhában… de a jelvényük szintén három színű… Tátra- Fátra- Mátra! Isten – Haza - Nemzet! Hű!

Emberünk nemsokára átveszi nem csekély honoráriummal járó kitüntetését. Vitathatatlan, hogy senki nem tett, nem tehetett többet a magyar, a szlovák, valamint a kizsákmányolt indián nép közeledéséért.

Zárókőként leginkább a dél- amerikai hopi indiánok közismert jelmondata illenék ide: „Am akyra, lana Gwana, alam akeryma, tbana Bwana. Gámen.” A gyengébbek kedvéért (akik alig néhányan vannak): „Minden tettünknek következménye van, ezért menjetek békével és többé ne vétkezzetek, áldás, békesség szálljon minden multikulturális tevékenységre. Gámen.”

Ha észrevették, a dél-amerikai hopi indiánok „gámen”- je mindössze egyetlenegy betűvel különbözik az európai „ámen”- től.     

Hétköznapi közöny

               Kávéskanál csörren, reggeli hangulatban. Harapás kenyér, korty tej, szól a rádió, amint azt az LGT halhatatlanul megénekelte.

            „ ... kivégezték az iraki túszokat. Az elfogott katonák közölték nevüket, rangfokozatukat, egységük számát, majd térdelő helyzetben tarkón lőtték őket... „

            Ez a tej ma mintha nem lenne olyan friss. Méghogy tartós, piha. Mikor is vettem?

            „ ... feldarabolta édesanyját, majd diszkóba ment a tizenéves... „

            Tudom, hogy a kávé növeli a vérnyomást, na és? Van az az izé tabletta, aminek eszembe is jutna a neve, ha beszedtem volna. Na, hát azt kéne szedni. Egy jó kis tablicsek, jó erős kávéval leöblítve, az az igazi...

            „ .. rendszeresen megerőszakolta saját lányát és unokáját a... „

            Holnap veszek disznósajtot. Van az igazi, füstölt, amit valódi sertésgyomorba töltenek. Annak van ám csak illata!

            „...negyvenezer mésszel leöntött holttestre bukkantak az egyik kelet-afrikai...“

            Nagyszerű dolog, hogy szezonon kívül is árulnak már zöldpaprikát. Vagy nem is olyan nagyszerű? De hát mindenki eszi...mégiscsak vitamin...

            Ugye, képesek vagyunk szemrebbenés nélkül megreggelizni, miközben dobhártyánkat püföli a hétköznapi borzalom? Az ember alkalmazkodóképessége mesés. Mindent képes megszokni, talán az akasztást kivéve. Reggelizni rémes hírek hallgatása közben abszolút normálissá vált. Normálissá? Nem, az nem lehet, nem szabad, hogy normális legyen. A „sajnos” szócskával kiegészítve mondjuk inkább: mindennapossá. Mint ahogy megszokott dolog a rokoni csevely terített asztalnál, melyhez járvány, földrengés, kiontott belek és akószámra spriccelő vér képei szolgáltatnak kísérteties hátteret. Az épp soron következő „elveszett nemzedék” életérzése ez a hétköznapi közöny, amelyet az erőszakos orrba-szájba tálalás - csak neked, csak itt, csak most - tesz életképessé. S hogy mi mindent tartalmaz és hogy vajon honnan eredhet? Minden bizonnyal benne van az az ovis élmény, mikor az elfoglalt óvónéni a kreatív foglalkozást egy szürke képmagnó-kattintással helyettesítette visszavonhatatlanul. S benne van az egykor – és nagyon úgy néz ki, hogy hosszú időre szintén visszavonhatatlanul - óriásira duzzasztott állami iskolák akol-mentalitása, amelyekben - a kis falusi iskoláktól eltérően - egyénekkel már nem igazán lehet foglalkozni. Csak a tömeggel. Hovatovább egyénekkel, pláne egyéniségekkel már találkozni sem nagyon lehet, inkább csak a tömeg látszólag elkülönült elemeivel, akik olyan rettenetes görcsösséggel próbálnak mindannyian egyéniségeknek látszani, hogy ez a hiábavaló igyekezetük teljességgel egyformává varázsolja őket. És benne lehet még, persze, a léleknyomorító sorkatonai szolgálat, amihez hozzájárult egy egykor talán jó szándékú emberek által létrehozott, zavarossá vált munkásideológia. Amely elsöprő sikerét nem utolsósorban minden bizonnyal annak is köszönhette, hogy külső attribútumaiban közös vonásokat mutathatott akár még a krisztusi „egy atyának egy gyermekei vagyunk” szintén sokszor sárba rántott eszmével. És persze igen jól trágyázza ezt az univerzális, lassan az egész világot átfogó  életérzést  az ilyen Mac-izék, az ilyen hot-akármizék jól szervezett rendszere, amely, mivel mindenütt jelen van és mindenütt egyforma, valamiféle hamis otthonosságtudatot, egyfajta kvázi-világhazát, olcsó haza-pótlékot kínál a rég elvesztett eredeti helyett. Az eszkimó gyerkőc ugyanúgy gyilkos Rambó-akárhányra játszik, mint mondjuk oklahomai kortársa, hisz az emberi testbe csapódó golyók, a kifröccsenő vér és a haláltusa görcsébe merevedett test látványát ugyanolyan házimozi-minőségben élvezheti.

            Nagymama még nem így volt a hírekkel. Igazándiból könnyekre fakadt, ha autóbaleset áldozatairól hallott - ami ma két sor bármely napilapban - és a döbbenettől elkerekedett szemmel sietett át a szomszéd nagymamához, hogy elújságolja a rettenetes hírt. Mondhatjuk talán, hogy még tett is valamit: rózsafüzért vett elő, imádságot mormolt, ami lehet, hogy közvetlenül nem segített, de hogy a közönytől igen messze volt, az biztos. És bizony, igazi, őszinte részvétet érzett, meg hálát, hogy nem vele vagy szeretteivel esett meg ez a szörnyű dolog, meg még tán alázatot is, a sors, az élet, vagy a felettünkvaló - kinek-kinek tetszése szerint - véghetetlen hatalmával szemben. Egyszóval csupa olyasmit, amin ma már csak mosolyognak harci rajzfilmeken kőkeményre edződött unokái. Nekik már igen nehéz, vagy esetleg lehetetlen elmagyarázni, hogy milyen kevés is az a valami, ami vérengző őseinktől elválaszt minket. Tényleg, mi az? A betűvetés tudománya? A szép iránti érzék, amit hivatalosan művészetnek is neveznek? Vagy mégis a részvét, a gyengébbek iránt érzett szánalom? Lehet, hogy kevés lesz ez, nagyon kevés.

            Hogyan juthattunk idáig? Hogyan akarhattuk? Akartuk?

Újhelyi este

Lágy tavaszi alkonyat borul a városra, fakó harangszó szól, mintha igazából ő sem tudna örülni a feltámadásnak. Az alkonyattal egy időben érkeznek a bringások, új idők városi lovagjai. A sima kockakövekkel kirakott tér, az utcára ereszkedő meredek kőlépcső, a templom előtti, szelíd lejtésű pár lépcsőfok, középen az alig látható homorulattal, a normális eloszlású Gauss-görbe rajzolatával, az vonzza őket.  Először csak egy sötéthajú srác jön, kemény pofacsontú. Speciális kerékpárján speciális áttétek, pici meghajtó fogaskerék, mellyel közúti forgalomban alig halad, lépcsőn viszont igen. Szuper-speciálisan alacsony apró ülés, amelyre gyakorlatilag nincs is szükség, e sport állva műveltetik. Kis gonoszkodást latba vetve az ülést jelképező tányérka inkább csak arra jó, hogy a vázrúd az illető végbelébe ne nyomakodjék erőszakosan. Speciális természetesen a térd- és a könyökvédő is, na meg a sisak, amelynek funkciója lehet még, bár eleddig soha senki a büdös életben nem tudta megmagyarázni, miért is kell egy lépcsőn biciklivel haladni.

Vagy például sípályán lezötyögni kerékpárral, az se kóser. Majdnem annyira képtelen, mint a halak visszaengedése horgászat után. Igen speciális sportok ezek.

A kemény pofacsontú először a Gauss-görbe rajzolatával büszkélkedő szelíd lépcsőkkel próbálkozik. De persze nem a lépcsőkre merőlegesen, hisz az ellenkezne a fizika törvényeivel. Kivéve természetesen, ha első meghajtású kerékpár van a birtokunkban.

De ezt még nem találták fel. Vagyis hogy tulajdonképpen igen, csak aztán nem sokáig használták, ez is milyen egy érdekes dolog.

Tehát a kemény pofacsontú először megáll a lépcső előtt - meg kell adni, szépen egyensúlyoz - majd először az első kereket ugrasztja föl az első lépcsőfokra - rövid egyensúly-nyerő szünet - majd hátsó kerék-egyensúlyozás… Ahány lépcsőfok van, annyiszor. Négy van. A srácnak egyszer sem sikerül feljutnia. Elégedetlenül csóválja a fejét.

Ez a tevékenység, a sikerek és kudarcok, a kitűzött feladatok elérése és el nem érése szépen kitölti az életét. Mint mindannyiunkét bármilyen tevékenység, sikerek, kudarcok, elért és el nem ért célok.

A kemény pofacsontúhoz most egy másik, egy sokkal-sokkal fiatalabb csatlakozik. Szeplős arcán az éretlenség hamvas virága nyiladozik még, tudatlan, mint egy kisbárány, gyanútlan, mint egy naposcsibe. Vágyai egyszerűek: minél jobban megtanulni a lépcsőkön biciklizni és minél gyorsabban bekerülni a „nagyok” közé. Föntemlített fennkölt céloktól vezérelve szinte egyfolytában kérdésekkel bombázza a kemény pofacsontút, mely kérdések kizárólag kerékpárok, ezen belül pedálok, ülések, hajtókarok és fogaskerekek milyenségére vonatkoznak.

Ekkor hirtelen úgy néz ki, hogy a szeplős kis naposcsibének haza kell mennie. A mama nyilván igen pontosan kitűzte a vacsora időpontját és ő bizony még fényévekre van attól, hogy a szülői önkény ellen lázadjon. Vagy még messzebb.

- Itt leszel még? - néz reménykedve a kemény pofacsontúra, alulról felfele, szeplősen vigyorgó, tudatlan naposcsibe. Legszívesebben persze azt kérdezné, hogy „Meddig leszel itt? ” De ezt, érzi, valamilyen okból nem lehet megkérdezni. Ki ő? Egy naposcsibe. Mióta vonnak kérdőre naposcsibék félisteneket? Semmióta.

A naposcsibe számára az, aki képes biciklivel felugrándozni a Gauss-görbére hajazó kőlépcsőkön, egyszerűen csak félisten.

Minimum. A naposcsibe tehát csak annyit mer megkérdezni, azt is végtelen tisztelettel, abszolúte felkészülve a teljes mértékű elutasításra:

- Itt leszel még?

-  Nem tom - szűri a szót fukarul a kemény pofacsontú két biciklis figura között.

Kész. Számára a naposcsibe ezzel el van intézve. Miért vigyorog még itt ilyen idétlenül azzal a szeplős képével?

Hej, nehéz félistennek lenni.

- Esetleg fél hétkor még itt leszel? - kérdezi a naposcsibe, végtelenül elámulva önmaga merészségén.

- Lehet - vakkantja kiálló pofacsont, némileg engedékenyebben, mert éppen sikerült feljebb kapaszkodnia egy lépcsőfokon, amelyek, mint már említettük, a Gauss-görbe rajzolatát mutatják.

- De biztos? - kérdi mohón naposcsibe, s nyomban rájön, hogy túl messzire ment.

            - Honnét tudjam? - kiált fel ingerülten kiálló pofacsont.

Nem elég, hogy egy lépcsőfokkal lejjebb zöttyent. Még ez a naposcsibe is.

- Jó, akkor én megyek - sóhajt a naposcsibe, titkon tán abban reménykedve, hogy valaki utánaszól: - Ne menj még…

            Hahaha. Szegény csibe. El is csipog a szerencsétlen, azzal a nagy sisakjával, amiben csaknem úgy néz ki, mint egy bicikliző gomba.

Ha van ilyen.

                                                   -o-o-o-

Snitt. Közben naposcsibe elment, visszajött, újabb srácok jöttek. Nagymenők, sáros szuper-bringákkal, rövidgatyeszban, a hegyekből. Meg jöttek tejfelesszájúak, naposcsibe-korabeliek, nevetséges, ütött-kopott kis biciklikkel. A naposcsibe ezek között sztár.  Térdvédőjével. Gombafejével.

Csak éppen nem tudja értékelni. Többre vágyik őkelme. Konkrétan arra, hogy az idősebbek befogadják. A nagymenők. Amire persze hiába vár, csak ő még ezt nem tudja. Nagymenők ugyanis nem fogadnak be naposcsibéket. Ők aztán sose. Legföljebb megtűrik. Kifutófiúnak. Csicskásnak. Csúszómászónak.

Naposcsibe áll, biciklijével, a korabeli gyerekek között, de rájuk sem néz. Szeme vágyódóan az utca túloldalára tapad, ahol a nagymenők tanácskoznak, biztosan valami rettentően fontos és izgalmas és nagymenős dologról. Biztosan.

Csibe áll, néz, s az egyik kisgyerek megkérdi tőle, félénken, tisztelettel, mint olyasvalakitől illik, akinek tőlük eltérően jó bringája, valódi térdvédője, sőt, sisakja is van:

- Elmész?

Ebben a félénk, alázatos kis kérdésben annyi vágyódás, félelem, mindamellett sértett igazságérzet van, hogy a csibe egy pillanatra megrezdül. Talán érzi tudat alatt már, hogy a menők között kifutófiú lesz csak mindig, s talán azt is érzi: ha elmegy, többé nem térhet vissza soha. És ha mégis megpróbálná, többé már sohasem lenne minden olyan, mint azelőtt.

Nem léphetsz kétszer ugyanegy folyóba, naposcsibe. Soha, soha.

- Igen? Elmégy hozzájuk? - kérdi újfent sürgetőlég a vékonyka hang gazdája.

- Még nem tom - vakkantja most csibe, hangjában ugyanolyan mázsányi közömbösséggel, mint ahogy neki mondta nemrég a kiálló pofacsontú.

Dehogynem tudod, te szerencsétlen. Elmész te bizony s aztán olyan keservesen térhetsz csak vissza, akár Ibsen Gomböntője. Kínkeservesen, csalódva és sajnálkozva, bizony.

El is megy. Határozottnak szánt fürge mozdulattal bringára pattan, átkerekezik a zebrán. Megérkezett a nagyok birodalmába.

A csoport szélén áll meg. Máshol nem is állhat. Bennfentes mozdulattal könyököl a kormányra, mintha életében soha máshová nem is tartozott volna. Arcára a feszült figyelem sikerületlen maszkját erőlteti. Úgy tíz percig gyűjti a bátorságot, hogy valami semmi kis megjegyzéssel bekapcsolódhasson a társalgásba.

Nagyszerű érzés levegőnek nézni valakit úgy, hogy az illető semmit sem tehet ellene. Naposcsibe sürgősen megvizsgálja a hátsó fogaskereket, aprólékosan. Közben a siker minden reménye nélkül próbál úgy tenni, mintha igazából semmi sem történt volna. Átkozza immár nagyravágyását, visszasírná már sztárságát az alsóbb körökben, a félénk, ütött-kopott kisbiciklis gyerekek között.

Késő, késő, buta csibe.

A nagymenők éppen a nőkről beszélnek. Mi másról is beszélhetnének tizenéves srácok, ugye. Szó esik valamiféle csajokról is, akik a templom előtti padokon üldögélhetnek mostanság esetleg.

- Csajok? - horkan fel a csibe tettrekészen. - Hol?

S hozzá még tenyerével is árnyékolja a szemét, mint egy sziú indián.

- Akkor megyünk, nem?- teszi még hozzá lángoló fülekkel. A szeplők kigyúlnak arcán, mint megannyi közlekedési lámpa. Hogy a többiek tényleg elindulnak, megpróbálja betudni a saját érdekének, a barom, s a csendet, ami a női témákkal kapcsolatos megjegyzését követte, egyetértésnek.

Ugyan, csibike. Te nemcsak hogy még nem csókolóztál soha, de alig vagy túl az első hugi/mama - meglesésen a fürdőszoba kulcslyukán keresztül.

A templomtéren megállnak mind, mint egy dráma szereplői az utolsó, összegző felvonásban. A srácok kunsztokat adnak elő spéci járgányaikon, közben magabiztosan a nőstényekről és a legújabb számokról - nem törzsszámokról- beszélgetnek.  A tér egyik sarkában a kopott biciklis kisgyerekek álldogálnak szomorúan, s titkon úgy érzik, megérett a csibe immár a halálra, mivelhogy rútul elárulta őket. És a lócákon, amodébb, cserfes csitrik társalognak. Hangosan. Öntudatlan kis kereskedők, magukat árulva, kelletve. Tavasz van, fészekrakás ideje, s rajtuk úgy jelenik meg a miniszoknya, mint pontyok fején a párzási kiütések. A templomban megkondulnak a harangok és az utolsó elkésett hívő mögött is becsattan a vasalt ajtó.

De nem, még egy úr jön. Őszes, ballonkabátos, frissen borotvált. Délelőttje jelentékeny részét a templomba való készülődéssel töltötte. Szólni fog, nem vitás, ez már messziről látszik. Jön, mint az isten haragja, megállíthatatlanul. Gábriel arkangyalban sem lobogott magabiztosabb tűz, midőn őseinket kikergette a paradicsomból. A lépcső tetején áll meg, tehát az összes szereplő feje fölött, ami még csak fokozza arkangyaliságát. Valamint az is, hogy a friss húsvéti szél, jobb dolga nem lévén, jelentőségteljesen hátrafújja a zord öreg ropogós ballonkabátját, sőt, egy keveset a hajából is.

- Tessék! - szól tömören, s hozzá a kezét is emeli, a szabványos drámai mozdulattal, mutatva az utat a templom felé.

Szereplők röhögcsélnek és félhangosan - de azért úgy, hogy az arkangyal hallja - gúnyos megjegyzéseket tesznek.

Arkangyal erre indulatosan fejét csóválja, s mivel ezt korántsem érzi elégségesnek, hozzá vadul, lekicsinylően legyint, mit legyint, suhint, félig összeszorított ököllel, bele egyenest az engedelmesen szétváló levegőbe. Aztán bemegy, a templomba, öles - vagy még nagyobb - léptekkel. Pardon, nem is hogy megy, hanem inkább viharzik. S a vasalt templomajtó nehezet döndül utána. De lehet, hogy nem is döndül, hanem csuklik.

Mintha nem is igazán lenne ínyére az arkangyal-falat.