Utazás a prosztatám körül - Szobatársak, fakazán

 

Két nap férfit érlelő magány után szobatársat kapok. Sem hozzám, sem máshoz a köszönésen kívül egy szót sem szól. Viszont harmadnap, vasárnap, látogatási nap lévén, kapok tőle egy alkoholmentes dobozos sört. Nyilván a kedves hozzátartozói hozták be.

Annyi hamar kiderül, hogy ez az illető úgy jár-kel ebben a keserves nagyvilágban, mintha minden női szem rajta függne. Szemmel láthatóan a legcsekélyebb mértékben sem zavarja, hogy testi adottságai ezt nemigen indokolják. Sosem hagyná el a szobát úgy, hogy erősen gyérülő haját a mosdó fölötti tükörben keresztül ne fésülné kopaszodó feje búbján. Zord felelősség légköre lengi körül, mintha a nap minden percében döntenie kellene: a lába elé omló hajadonok/és nem hajadonok közül vajon melyiket részesítse először különleges kegyeiben?

Az első könnyebb fajsúlyú vizitre két doktornő és két nővér érkezett.

- A vérnyomása? Nem magas?

A pasas felült az ágyban kisimította a pizsamáját és szemmel láthatóan nagyon sajnálta, hogy nincs a pizsamazsebben a fésűje. Így csak az ujjaival rendezett át négy-öt hajszálat egyik oldalról a másikra.

- Nem magas. Ugyanis otthon hagytam a feleségemet.

A négy nő nem röhögte magát halálra. Finoman mondva.

-Allergiás valamire?

-A nőkre - vágja rá azonnal.

Ezt már nem állták meg szó nélkül.

-Az probléma. Itt ugyanis nincs egy férfi dolgozó sem.

-Tényleg? - ámult el hősünk őszintén, mert az ő világában természetesen elképzelhetetlen olyan munkahely, ahol a nők nem a férfiak elnéző felügyelete alatt pepecselnek valami lényegtelen aprósággal.

-Akkor én itt nagyon jól fogom magam érezni.

És sugárzó, afféle tulajdonosi mosolyt villantott a négy hölgyeményre, mintha azok csakis és kizárólag az ő magántulajdonai lennének, akiket bármikor eladhat.

-Mikor operálnak meg?

-Azt majd a professzor úr az esti nagyviziten megmondja.

-Csak mert sürgős lenne a dolog. Holnap délre otthon akarok lenni. Az asszony rántott húst süt.

A négy nő erre már nem válaszolt, noha szemmel láthatóan lett volna némi mondanivalójuk. A páciensekkel csínján kell bánni. Pénzt hoznak a kórháznak és a jó gazda jól bánik a fejőstehenekkel. Érződött némi szánalom is a részükről: ezen a helyen csak addig viccelődik valaki, míg át nem esik valamilyen beavatkozáson. Becsövezve, ágyhoz kötve, vécézés és zuhanyozás nélkül, álmatlanul hánykolódva, fájdalmakkal küszködve előbb-utóbb mindenkiben elapad a humor forrása.

Egy nap, mikor véletlenül elengedtek ebédelni a saját lábamon. „lekapcsolódás után”, természetesen - megint új lakó érkezett. Ez se mutatkozott valami bőbeszédűnek. Hurrá! Két néma szobatárs akár a sors ajándékának is tekinthető. Szép csendben mindhárman pihentető délutáni álomba merültünk.

Mikor felkeltem, a szememnek se akartam hinni. A két néma levente lázas diskurzusba merülve ült az asztalnál. Mi változott? Mi gyújtotta lángra a hamu alatt lappangó parazsat? Rejtett lelki vonzalom? Avagy két magányos lélek húrjainak egyszeri, megismételhetetlen, véletlenszerű összecsendülése egy vigasztalan, fekete - komor diszharmonikus akkordban, mely a felszínre rezegteti eme elárvult entitások mélypszichéjében rejlő, opálos homályzattal ragyogó kincseket?

Fülelek. Nem, nem. Sem lelki húrok, sem opálzattal ragyogó kincsek.

Hanem a fakazán. Ez a két megszállott évek óta fával tüzel két isten hátamögötti falucskában valahol fenn a hegyek között. Mindjárt kiderült, hogy egymástól nem is olyan messze. A négy öt órán keresztül zajló fakazán - brainstorming során valószínűleg mindent megbeszéltek, amit csak erről a rendkívül érdekfeszítő témáról tudni lehet és érdemes. Tudták, hogy a magyar fakazán oldallemez-vastagsága mindössze négy milliméter. Így aztán, ha sokat és erősen tüzelnek benne, akkor szétég. Az orosz fakazán, az igen, az hatos lemezből van. Az aztán bírja. Viszont könnyen szétfagy. Ugye, nagyon kíváncsiak, hogy vajon miért?

-Az alján - emeli fel az ujját jelentőségteljesen az egyik néma levente - az alján van egy kis csőszerű pöcök, abban egy háromnyolcados légtelenítő csavar. De a cső, meg a csavar között van egy kis tér. Fél liter víz!

A másik néma levente helytelenítően csóválja a fejét. Még egy ökör is tudja, hogy egy fél liternyi víz tökéletesen elég bármilyen derék hat milliméteres falvastagságú orosz fakazán szétfagyasztásához. Ettől még egy T-34-es tank is szétfagyna.

-Nekem az első télen szétfagyott.

-És? - kérdezte a másik néma levente feszült kíváncsisággal.

-Vettem egy másikat. Ha egy olyan tizenöt fokos szögben megdöntöd, kifolyik minden víz. Mai napig azzal fűtök.

-De akkor meg kell lazítani a merev csatlakozásokat.

-Fél óra munka egy franciakulccsal. Annyit megér egy fakazán.

-Az biztos. Egy jó fakazán!.

Annyiban még megegyeztek, hogy azokat, akik nyers fával tüzelnek, csak jól fejbe kéne vágni egy nagy darab nedves fával, aztán meg felhasogatni az illetőt és eltüzelni, hogy megtudja, mit érez egy szegény fakazán, ha nedves dolgokat raknak bele.

Ekkor hál istennek egy kicsit elaludtam. Mire feleszméltam, a két néma levente üveges pillantásokkal üldögélt az asztal mellett és próbáltak úgy tenni, mintha egyáltalán nem lennének álmosak. Csak a társalgás menete vett egy kissé más fordulatot.

-Vagy itt van ez a piramis. Amibe beleteszed a borotvát és sose megy ki az éle. Kell, hogy legyen benne valami energia! Én kipróbáltam!

-Ki?

-Ki. - Vettem két pohár vizet, kiraktam az ablakpárkányra. Télen!  Az egyiket betakartam a piramissal.

-És?

-Nem fagyott be!

-És a másik?

-Az be. Van ebben a piramisban valami energia. Nálunk csináltak egyet vasból. Hogy oda járjanak az emberek feltöltődni. Csak a papok lebontották. Mert az övék volt a telek eredetileg. Meg hogy ez az energiapiramis biztos valami mágia.

A másik néma levente, hősiesen küszködve az álom démonjaival, szintén bizonyítani kívánta jártasságát a rejtélyek területén.

-És Jézus? Ő mit csinált harmincéves koráig? Erről miért nem beszél senki?

Többre nem tellett az erejükből. Sem azelőtt, sem ezután soha többé nem beszélgettek ennyit. A kövérebbik, közvetlen ágyszomszédom hetedszer van itt. A hólyagja rendszeresen telenő polipokkal, amiket kiégetnek. Most éppen nem műthető, magas a vérnyomása.

A névérke a fejét csóválja.

-Fél?

-Ne vicceljen már. Tudom, mi vár rám.

-És otthon nem magas a vérnyomása?

-Nem. Igaz, hogy sose mérem.

A nővérke az égre néz, aztán kimegy orvosságért.

Mindkét szobatársam rendelkezik egy csodálatosan irigylésre méltó és rendkívül ritka tulajdonsággal: bármikor, napszaktól függetlenül, másodperceken belül képesek elaludni. Sőt! Kimondottan úgy néz ki, hogy itteni létüket a minél folyamatosabb alvásra tették fel. Így hólyagospolipos ágyszomszédom egyre korábban oltja le a villanyt, de már első nap is háromnegyed kilenccel indított. Eddigi személyes rekordja negyed nyolc, ami kissé különös, mivelhogy ezen a földrajzi szélességen ilyenkor még világos van. És kérem, amennyire a szuszogásukból meg tudom ítélni, tényleg alszanak. Sajnos, kiderül, hogy amilyen gyorsan elcsucsukálnak, olyan gyorsan el is kezdenek horkolni, duóban, nem csekély hangerővel. Érdekes, hogy a másik horkolása egyiküket sem zavarja. És én? Olvasni szoktam, éjfélekig. Kint, az ebédlőben, a tévé alatt volt néhány ritka pocsék, de legalább unalmas könyv. Villanyt nem gyújtok, hadd aludjanak már ezek szegények, ha annyira akarnak. Az állam alá helyezett mobillal elég jól megy az olvasás. Hogy éjjelilámpa? Ugyan, hol van itt ilyesmi.

Csak még ez a fantasztikus telihold ne lenne, amely teljes erejéből ragyog Kassa háztetői felett. Persze, elméletileg hívhatná bárki az ügyeletes ápolónőt, húzná már le azt a nyomorult rolót, mielőtt valaki farkasemberré változik. Hívhatná, de nem itt. A vezetékek bénán fityegnek a falra akasztva és már első nap közölték mindenkivel: ha baj van, tessék kiabálni. A régi kórház messze nem a Grace klinika, ahol a páciens egyetlen aritmikus szívdobbanására egy komplett orvosi team ront be az üvegezett lengőajtón, és az egyiknek az a feladata, hogy két szikrázó vasalót nyom a páciens melléhez, aki ettől a plafonig dobálja magát, ami igen szép teljesítmény ahhoz képest, hogy már halott, a másik magánkívül ordítozik, hogy „Elveszítjük, elveszítjük” és közben a haját tépi, a harmadiknak meg az a dolga, hogy szerelmes a főorvosba és beúszik egy lágy kép, ahogy a legutóbbi műtét alkalmával ő húzta fel szerelmének az égszínkék gumikesztyűt.

Kis kárörömmel konstatálom, hogy hiába akarnak ezek az én szobatársaim akár már fél nyolckor is elaludni. Ajtó ki, két villany fel. /Egy a központi, a plafonon, a másik a hagyományos gömb, a mosdó felett. /

-Vérnyomásmérés! - kiáltja a nővér messze csengő, szép magas szoprán hangján, akárha azonnali atomtámadást jelentene be. És mér. Ajtó bezár, villany marad. Na, de vajon ki oltja el? Hát az álmosabbik. Hol egyikük, hol másikuk, mert én, ugye, a három csövemmel ebben a meccsben eleve nem vehetek részt. Két pasas ártatlanul horkol, én meg olvasok, mobillal. Félóra múlva ajtó ki, két villany fel.

-Antibiotikumok! - sikítja a nővér álomgyilkos hangon. Reggelig még van egy „Fájdalomcsillapítók!”, háromszori pisitasak - ürítés jó hangosan csobogva egy nagy vederbe, valamint még két - három „benézés”, de ez villanynélküli. A nővér csak a fejét dugja be az ajtón:

-Minden rendben?

Ez a két mormota ennek ellenére akárhány alkalommal, akármilyen gyorsan el tud aludni. Lehet, hogy otthon egyáltalán nem alszanak?

Még három óra napfelkeltéig.