2024. március 4., hétfő

Szobatársak, fakazán

 

Két nap férfit érlelő magány után szobatársat kapok. Sem hozzám, sem máshoz a köszönésen kívül egy szót sem szól. Viszont harmadnap, vasárnap, látogatási nap lévén, kapok tőle egy alkoholmentes dobozos sört. Nyilván a kedves hozzátartozói hozták be.

Annyi hamar kiderül, hogy ez az illető úgy jár-kel ebben a keserves nagyvilágban, mintha minden női szem rajta függne. Szemmel láthatóan a legcsekélyebb mértékben sem zavarja, hogy testi adottságai ezt nemigen indokolják. Sosem hagyná el a szobát úgy, hogy erősen gyérülő haját a mosdó fölötti tükörben keresztül ne fésülné kopaszodó feje búbján. Zord felelősség légköre lengi körül, mintha a nap minden percében döntenie kellene: a lába elé omló hajadonok/és nem hajadonok közül vajon melyiket részesítse először különleges kegyeiben?

Az első könnyebb fajsúlyú vizitre két doktornő és két nővér érkezett.

- A vérnyomása? Nem magas?

A pasas felült az ágyban kisimította a pizsamáját és szemmel láthatóan nagyon sajnálta, hogy nincs a pizsamazsebben a fésűje. Így csak az ujjaival rendezett át négy-öt hajszálat egyik oldalról a másikra.

- Nem magas. Ugyanis otthon hagytam a feleségemet.

A négy nő nem röhögte magát halálra. Finoman mondva.

-Allergiás valamire?

-A nőkre - vágja rá azonnal.

Ezt már nem állták meg szó nélkül.

-Az probléma. Itt ugyanis nincs egy férfi dolgozó sem.

-Tényleg? - ámult el hősünk őszintén, mert az ő világában természetesen elképzelhetetlen olyan munkahely, ahol a nők nem a férfiak elnéző felügyelete alatt pepecselnek valami lényegtelen aprósággal.

-Akkor én itt nagyon jól fogom magam érezni.

És sugárzó, afféle tulajdonosi mosolyt villantott a négy hölgyeményre, mintha azok csakis és kizárólag az ő magántulajdonai lennének, akiket bármikor eladhat.

-Mikor operálnak meg?

-Azt majd a professzor úr az esti nagyviziten megmondja.

-Csak mert sürgős lenne a dolog. Holnap délre otthon akarok lenni. Az asszony rántott húst süt.

A négy nő erre már nem válaszolt, noha szemmel láthatóan lett volna némi mondanivalójuk. A páciensekkel csínján kell bánni. Pénzt hoznak a kórháznak és a jó gazda jól bánik a fejőstehenekkel. Érződött némi szánalom is a részükről: ezen a helyen csak addig viccelődik valaki, míg át nem esik valamilyen beavatkozáson. Becsövezve, ágyhoz kötve, vécézés és zuhanyozás nélkül, álmatlanul hánykolódva, fájdalmakkal küszködve előbb-utóbb mindenkiben elapad a humor forrása.

Egy nap, mikor véletlenül elengedtek ebédelni a saját lábamon. „lekapcsolódás után”, természetesen - megint új lakó érkezett. Ez se mutatkozott valami bőbeszédűnek. Hurrá! Két néma szobatárs akár a sors ajándékának is tekinthető. Szép csendben mindhárman pihentető délutáni álomba merültünk.

Mikor felkeltem, a szememnek se akartam hinni. A két néma levente lázas diskurzusba merülve ült az asztalnál. Mi változott? Mi gyújtotta lángra a hamu alatt lappangó parazsat? Rejtett lelki vonzalom? Avagy két magányos lélek húrjainak egyszeri, megismételhetetlen, véletlenszerű összecsendülése egy vigasztalan, fekete - komor diszharmonikus akkordban, mely a felszínre rezegteti eme elárvult entitások mélypszichéjében rejlő, opálos homályzattal ragyogó kincseket?

Fülelek. Nem, nem. Sem lelki húrok, sem opálzattal ragyogó kincsek.

Hanem a fakazán. Ez a két megszállott évek óta fával tüzel két isten hátamögötti falucskában valahol fenn a hegyek között. Mindjárt kiderült, hogy egymástól nem is olyan messze. A négy öt órán keresztül zajló fakazán - brainstorming során valószínűleg mindent megbeszéltek, amit csak erről a rendkívül érdekfeszítő témáról tudni lehet és érdemes. Tudták, hogy a magyar fakazán oldallemez-vastagsága mindössze négy milliméter. Így aztán, ha sokat és erősen tüzelnek benne, akkor szétég. Az orosz fakazán, az igen, az hatos lemezből van. Az aztán bírja. Viszont könnyen szétfagy. Ugye, nagyon kíváncsiak, hogy vajon miért?

-Az alján - emeli fel az ujját jelentőségteljesen az egyik néma levente - az alján van egy kis csőszerű pöcök, abban egy háromnyolcados légtelenítő csavar. De a cső, meg a csavar között van egy kis tér. Fél liter víz!

A másik néma levente helytelenítően csóválja a fejét. Még egy ökör is tudja, hogy egy fél liternyi víz tökéletesen elég bármilyen derék hat milliméteres falvastagságú orosz fakazán szétfagyasztásához. Ettől még egy T-34-es tank is szétfagyna.

-Nekem az első télen szétfagyott.

-És? - kérdezte a másik néma levente feszült kíváncsisággal.

-Vettem egy másikat. Ha egy olyan tizenöt fokos szögben megdöntöd, kifolyik minden víz. Mai napig azzal fűtök.

-De akkor meg kell lazítani a merev csatlakozásokat.

-Fél óra munka egy franciakulccsal. Annyit megér egy fakazán.

-Az biztos. Egy jó fakazán!.

Annyiban még megegyeztek, hogy azokat, akik nyers fával tüzelnek, csak jól fejbe kéne vágni egy nagy darab nedves fával, aztán meg felhasogatni az illetőt és eltüzelni, hogy megtudja, mit érez egy szegény fakazán, ha nedves dolgokat raknak bele.

Ekkor hál istennek egy kicsit elaludtam. Mire feleszméltam, a két néma levente üveges pillantásokkal üldögélt az asztal mellett és próbáltak úgy tenni, mintha egyáltalán nem lennének álmosak. Csak a társalgás menete vett egy kissé más fordulatot.

-Vagy itt van ez a piramis. Amibe beleteszed a borotvát és sose megy ki az éle. Kell, hogy legyen benne valami energia! Én kipróbáltam!

-Ki?

-Ki. - Vettem két pohár vizet, kiraktam az ablakpárkányra. Télen!  Az egyiket betakartam a piramissal.

-És?

-Nem fagyott be!

-És a másik?

-Az be. Van ebben a piramisban valami energia. Nálunk csináltak egyet vasból. Hogy oda járjanak az emberek feltöltődni. Csak a papok lebontották. Mert az övék volt a telek eredetileg. Meg hogy ez az energiapiramis biztos valami mágia.

A másik néma levente, hősiesen küszködve az álom démonjaival, szintén bizonyítani kívánta jártasságát a rejtélyek területén.

-És Jézus? Ő mit csinált harmincéves koráig? Erről miért nem beszél senki?

Többre nem tellett az erejükből. Sem azelőtt, sem ezután soha többé nem beszélgettek ennyit. A kövérebbik, közvetlen ágyszomszédom hetedszer van itt. A hólyagja rendszeresen telenő polipokkal, amiket kiégetnek. Most éppen nem műthető, magas a vérnyomása.

A névérke a fejét csóválja.

-Fél?

-Ne vicceljen már. Tudom, mi vár rám.

-És otthon nem magas a vérnyomása?

-Nem. Igaz, hogy sose mérem.

A nővérke az égre néz, aztán kimegy orvosságért.

Mindkét szobatársam rendelkezik egy csodálatosan irigylésre méltó és rendkívül ritka tulajdonsággal: bármikor, napszaktól függetlenül, másodperceken belül képesek elaludni. Sőt! Kimondottan úgy néz ki, hogy itteni létüket a minél folyamatosabb alvásra tették fel. Így hólyagospolipos ágyszomszédom egyre korábban oltja le a villanyt, de már első nap is háromnegyed kilenccel indított. Eddigi személyes rekordja negyed nyolc, ami kissé különös, mivelhogy ezen a földrajzi szélességen ilyenkor még világos van. És kérem, amennyire a szuszogásukból meg tudom ítélni, tényleg alszanak. Sajnos, kiderül, hogy amilyen gyorsan elcsucsukálnak, olyan gyorsan el is kezdenek horkolni, duóban, nem csekély hangerővel. Érdekes, hogy a másik horkolása egyiküket sem zavarja. És én? Olvasni szoktam, éjfélekig. Kint, az ebédlőben, a tévé alatt volt néhány ritka pocsék, de legalább unalmas könyv. Villanyt nem gyújtok, hadd aludjanak már ezek szegények, ha annyira akarnak. Az állam alá helyezett mobillal elég jól megy az olvasás. Hogy éjjelilámpa? Ugyan, hol van itt ilyesmi.

Csak még ez a fantasztikus telihold ne lenne, amely teljes erejéből ragyog Kassa háztetői felett. Persze, elméletileg hívhatná bárki az ügyeletes ápolónőt, húzná már le azt a nyomorult rolót, mielőtt valaki farkasemberré változik. Hívhatná, de nem itt. A vezetékek bénán fityegnek a falra akasztva és már első nap közölték mindenkivel: ha baj van, tessék kiabálni. A régi kórház messze nem a Grace klinika, ahol a páciens egyetlen aritmikus szívdobbanására egy komplett orvosi team ront be az üvegezett lengőajtón, és az egyiknek az a feladata, hogy két szikrázó vasalót nyom a páciens melléhez, aki ettől a plafonig dobálja magát, ami igen szép teljesítmény ahhoz képest, hogy már halott, a másik magánkívül ordítozik, hogy „Elveszítjük, elveszítjük” és közben a haját tépi, a harmadiknak meg az a dolga, hogy szerelmes a főorvosba és beúszik egy lágy kép, ahogy a legutóbbi műtét alkalmával ő húzta fel szerelmének az égszínkék gumikesztyűt.

Kis kárörömmel konstatálom, hogy hiába akarnak ezek az én szobatársaim akár már fél nyolckor is elaludni. Ajtó ki, két villany fel. /Egy a központi, a plafonon, a másik a hagyományos gömb, a mosdó felett. /

-Vérnyomásmérés! - kiáltja a nővér messze csengő, szép magas szoprán hangján, akárha azonnali atomtámadást jelentene be. És mér. Ajtó bezár, villany marad. Na, de vajon ki oltja el? Hát az álmosabbik. Hol egyikük, hol másikuk, mert én, ugye, a három csövemmel ebben a meccsben eleve nem vehetek részt. Két pasas ártatlanul horkol, én meg olvasok, mobillal. Félóra múlva ajtó ki, két villany fel.

-Antibiotikumok! - sikítja a nővér álomgyilkos hangon. Reggelig még van egy „Fájdalomcsillapítók!”, háromszori pisitasak - ürítés jó hangosan csobogva egy nagy vederbe, valamint még két - három „benézés”, de ez villanynélküli. A nővér csak a fejét dugja be az ajtón:

-Minden rendben?

Ez a két mormota ennek ellenére akárhány alkalommal, akármilyen gyorsan el tud aludni. Lehet, hogy otthon egyáltalán nem alszanak?

Még három óra napfelkeltéig.

 

2023. október 29., vasárnap

Pisitasi és férfiasság

 

A vizeletes zacskó a katéterrel együtt nem egy könnyen elrejthető dolog.  Már csak azért sem, mert a katéter a közhiedelemmel ellentétben nem egy vékony, hajlékony csövecske, hanem jó fél centi vastag, eléggé masszív berendezés. /Másmilyen persze nem is lehet: el kell benne férnie a sebészeti eszköznek, a már említett kisflexáknak, plusz kamera, megvilágítás, elszívás, mert a vért biztosan muszáj valahogy eltávolítani. Minderre normális esetben már kell egy kisfurgon, de hát nyilván minden olyan picire és sikkesre van csinálva, hogy éppen elférjen. Az orvostudomány bizonyos szempontból csodálatos. Mindezeket az információkat természetesen nem az orvosoktól tudom, mert azok aztán maguktól nem árulnának el semmit, sőt, kifejezetten sumákolnak. Mindből kivétel nélkül igen jó partizán lehetett volna./ A katéter végén egy hármas csatlakozó leledzik, amelyekből kettő input, egy output. A paciens fénykorában, tehát közvetlenül a műtét után leginkább egy olyan szűrőberendezéshez hasonlatos, amelyen folyamatosan híg sós vizet és egyéb segédanyagokat pumpálnak keresztül. Egyáltalán, az egész urológiai osztály sokban hasonlít a vízszereléshez. Itt is, ott is különböző átmérőjű csövek, elosztók, szűkületek, fityingek, fél- és háromnegyed colos redukciók kopnak, dugulnak el, avagy mondják fel végérvényesen a szolgálatot. És akkor jön a belevaló vízszerelő bácsi, adott estben szakorvos, aki megbontja a falat ill. az emberi testet és oldja a problémát a szűrőberendezések filtereinek tisztításával, csőcserével, elöregedett csatlakozások pótlásával.

Szóval, ezt az egész terjedelmes dokkoló- rendszert, plusz a tasakot nem könnyű elrejteni. Falusi szemérmességem egyértelműen visszariadt attól a gondolattól, hogy egy bennem végződő szerelvényt kézben lóbálva vigyek az ebédlőasztalhoz, majd azt hanyagul a széktámlára akasztva költsem el szerény táplálékunkat. Amint azt oly sokan szemrebbenés nélkül megtették sorstársaim közül.  Vagy vállukra akasztva leballagnak a közeli büfébe, s szemmel láthatóan egyiküket sem izgatja, hogy útközben körülbelül kétszáz emberrel találkoznak, akár nőkkel, akár gyerekekkel. Bevallom őszintén, a közömbösségnek ezekre a magaslataira sosem sikerült eljutnom. És mégha csak a széktámlára akasztanák. Egyesek ráadásul vidoran lóbálják, mint egy ridikült. A nők persze, mint annyi más mindent, ezt is sokkal ügyesebben oldották meg. Én mondom, az, hogy a férfitársadalom fennmaradt a Földön, az leginkább a nők szánalmának köszönhető. A nők ugyanis: köpenyt hordanak. „Hogy ez nekem nem jutott eszembe” csap a homlokára a mafla férfi, mert lám, milyen egyszerű az egész alvázat elfödni egy jó kényelmes köpennyel.

Végül is egy laza melegítőnadrág mellett döntök, az enyhén suhogós széles szárú fajtából. Némi kísérletezés után kiderül, hogy az egyik szárában viszonylag kényelmesen elfér a cső, a másikban meg a tasak. Kissé bizonytalanul tipegő léptekkel, meg úgy is, mint akit sóval jól fenékbe lőttek, elvonulok a vacsorához. Itt aztán villámgyorsan kiderül, hogy fent említett szemérmességi gondjaimmal valószínűleg egyedül állok.

Férfiak egy szál csíkos, pettyes, virágos, kockás, Micimackós, Miki egeres gatyában, ki – kivillanó ezzel meg azzal. Súlyosan téved mindenki, aki holmi alantas, kicsapongó fantáziától űzve erotikus légkört sejt az urológiai osztály steril légkörében. Az urológiai problémák a hatvanadik év táján kezdődnek úgy istenigazából. Aki ebben a korban - minden önkritikát és egyben minden valóságos alapot nélkülözve - bármilyen csekély mértékben is erotikusnak képzeli magát, az igen súlyosan téved.

Azért akadt egy úriember, aki szemmel láthatóan igen nagy jelentőséget tulajdonított a férfiasságnak, a férfias szerszámnak /és ez alatt nem Bosch akkumulátoros fúrót értett/, meg úgy egyáltalán, a szexualitásnak, mint olyannak. Ezt onnan tudni, hogy ő aztán semmiféle rejtegetéssel nem kísérletezett. Csíkos pizsamája sliccén egy az egyben, teljes, nem lebecsülendő életnagyságban kilógatta, amit ki lehet lógatni, végén a hármas elosztóval együtt. A méretes férfiékítmény, amely jobb pornólapokban is sikerrel pályázhatott volna „Az év hímtagja” megtisztelő címre, sokat látott nővérek és ámuló paciens - pillantások kereszttüzében vonult be az ebédlőbe. Mivel hősünk amúgy is jócskán kiemelkedett az átlagmagasságú tömegből, a közszemlére kitett testrész igen veszélyes közelségben himbálózott egy levesestányér felett. Nem kell ahhoz gondolatolvasónak lenni, hogy kitaláljuk, mi járt minden jelenlévő táplálkozó agyában: „Beleér. Vagy legalábbis leveri a levesestányért.”

Nos, végül is egyik sem történt meg, de ez nem a pasason múlott. Viszont mellém ült. Némi hallgatás után kibökte:

- A férfinak a férfiasság az élete. E nélkül nem ér semmit a férfi. Így teremtett minket a jóisten.

A Bibliából másra emlékszek ugyan, de azért két kanál leves között ezt is tudomásul lehet venni, hagyományosan érdeklődő arcot vágva. Mindig is nagyon érdekeltek farokmeghosszabbító fétisek, mint például nagy autó, nagy ház, stb.

Közelebb hajolt.

- Ha valakinek kiveszik a prosztatáját, annak vége. Nem férfi többé. Az már nem élet. Akarsz egy kiflit?

- Tessék?

- Egy kiflit. Én úgyse eszem meg.

- Öö, igen, kösz.

Egy egész kifli a szűkös kórházi koszt mellett életet menthet. Itt és most nincs helye semmiféle tartózkodásnak.

Asztaltársam közben miskolci meg sátoraljaújhelyi rokonokról beszél, amiből egyértelműen betájolható, nyilván régi magyar kassai család leszármazottja, aki még valamit ért is magyarul, de már nem beszél. Exhibicionista estéje után valaki nyilván rászólt, mert az eset többé nem ismétlődött meg.

Pár nap múlva behoznak egy bácsit, na jó, tőlem vagy öt évvel idősebb, valami jó istenhátamögötti gumicsizmás vidékről, tehát nagyjából onnan, ahol lakom. Ott még egész generációk nőttek fel úgy, hogy élő, eleven szlovákot nem láttak, csak a televízióban. A bácsi ráadásul demens, tehát nem csak beszélnie bajos, de amit mond, azt szinte egyáltalán nem is érteni. Ráadásul tolókocsis. A mutogatós pasi ez első perctől kisajátította. Minden étkezéshez betolja az ebédlőbe, aztán vissza a kórterembe, elébe rakja a tányért, kanalat, poharat. És tolmácsol, valamint folyamatosan szóval tartja. Az öreg kitűnő hallgatóság, mert sosem szól vissza egy szót sem.      

 

2023. október 22., vasárnap

Covid előtt, Covid után

 

                Valami biztosan megmarad, még ha megint más is lesz ezután a világ. A történelem szekere túl nagyot döccent, hogysem minden ugyanúgy mehessen, mint azelőtt.

            Egész biztos megmaradnak például a csomagküldő-, és egyéb futár-cégek. Még a távvásárlás legádázabb ellenségei is - mint például én - rájöttek, milyen hallatlanul kényelmes az otthon melegéből megrendelni építőanyagot és konyhabútort, nyári ruhát vagy könyvet, kiskutyát, avagy ebédet. Na jó, nem mindig azt kapod, amit elképzeltél, de a modern ember kényelem utáni vágya - jóindulatúan ne nevezzük majomember korunkból itt maradt lustaságnak - könnyedén felül ír minden apró bosszúságot. Az ételrendelés már amúgy is régóta diadalmas léptekkel tör előre, szerény magánstatisztikánk szerint egyértelműen egyre kevesebbet főzünk. Ami azért érdekes, mert egyre több főzőműsort nézünk és egyre több konyhai kütyüt vásárlunk. Némi sarkítással, ám az igazságtól nem túlságosan eltávolodva állíthatjuk: minél több kütyüt veszünk és minél több főzőműsort nézünk, annál kevesebbet főzünk. Ami logikus is, mert ha valaki sokat vásárol, annak pénzt kell keresnie, ha a szabad idejében meg tévét néz, akkor nincs ideje főzni. Viszont egyre többen mutatják magukat az interneten, egy állítólag frissen elkészült fogás fényképével illusztrálva.  Akkor mégis csak egyre többet főzünk? Á, nem. Csak többet csacsogunk róla. Nagyanyáink egy büdös szó komment nélkül olyan ebédeket rittyentettek az asztalra, hogy egy született vegetáriánus is térden állva könyörgött volna csak néhány falatért. De nem könyöröghetett, mert akkor még nem voltak vegetáriánusok. Bár az úgynevezett egyszerű parasztembert a heti egyszeri - vasárnapi – húsevésével nyugodtan besorolhatjuk egy „vegetáriánus light” kategóriába. Valószínűleg ezért nem volt szükségük sem életmód-tanácsadásra, sem emésztésserkentő tablettákra, sem kolonoszkópiára.

            Mi marad még? Covid után? On-line oktatás? Soha nem működött igazán, soha nem is fog. Húsz gyereket egyszerre tanítani lehetetlen. Ha kettő bejelentkezik, három kiesik. És mi van azokkal, akiknek esélyük sincs? Miért? Mert nem minden gyereknek van mobiltelefonja, sem laptopja. Pozsonyban lehet, ahol a törvényeket hozzák okos emberek. (Ott se.) Akik a legesélytelenebbekkel már nem is számolnak. Nem is tudnak róluk. Nem is akarnak. Minek is ugyan, ezektől még kitelik, hogy el se mennek szavazni. Vagy nem arra. Jaj, rasszista polgártárs, nem a romákról van szó, bármennyire is szeretnéd. Normál gádzsó emberekről, akik szegények.

            Különben is, online, nem online, egykutya. A tanulás mára már leginkább önkéntes alapokon nyugszik. Az iskola nem az a hely, ahol diákok tanulnak, inkább afféle bulis találkahely, ahol sok gyerek van együtt, sok mindent csinálnak, a tanulás meg megmaradt egy- két tanár, egy-két diák, meg egy-két szülő magánügyének.

            És még mi maradt? Megmaradt a sötétség. A járvány azt is megmutatta, hogy minél több a hozzáférhető információ, annál inkább terjednek a létező legprimitívebb babonák, ujjból szopott gyógymódok (természetesen garantáltan természetes hatóanyaggal), valamint a mindenféle fajta zavaros kuruzslások, vajákosságok, okkult és oktalan boszorkányságok. Látszatra értelmes, felnőtt, ivarérett, homo sapiens fajhoz tartozó egyedek tesznek úgy, mint Alice Tükörörszágban, aki „volt úgy, hogy éhgyomorra két képtelenséget is elhitt.” Az önkéntes alapokon nyugvó vakcináció éppolyan demokratikus téveszme, mint az önkéntes tanulás. Mindkettőre még jellemző, hogy tökéletesen eredménytelen. Erre még az Egyesült Államokban is - mely köztudottan az egyetemes világszabadság hivatalos főhadiszállása - rájöttek és egyszerűen kötelezővé tették. Lehet, ezzel kellett volna kezdeni nálunk is, és az a sok antivakszer még mindig élne, akik azóta már nem.

            Talán legközelebb. Világjárvány lesz, nyugi. Ahol egy egész emberiség képtelen nyugodtan otthon ülni a fenekén, ott ez elkerülhetetlen.

2023. szeptember 24., vasárnap

Kapcsolódások és táplálkozások

 

- Lekapcsolódunk, Tóth úr? – búgja a fátyolos hangú kedves nővér, ami azt jelenti: két csövet leszerel, a harmadik a pisitasival együtt nyakba akasztva viselendő. És ez egyben azt is jelenti, hogy saját lábamon vánszoroghatok el az ebédlőig. A búgóhangú aggódva tipeg mellettem, majd némi habozás után távozik.

Egy bizonyos éhségi szint után, hogy kinek hány liter vizelet lóg a nyakában éppen, és hogy az mennyire véres, gennyes, zavaros, avagy világos, szinte egyáltalán nem számít. Kórházi koszthoz eleddig kétszer volt szerencsém, amikor is a helyi kórház két jeles sebésze próbált meg gyakorolni rajtam, néhány hosszanti, valamint mélységi vágás erejéig. Kérem szépen: szinte biztos, hogy minden kórházban tudnak főzni. Ezt a mai káposztás-knédlis húsétel is fényesen bizonyítja. A diétakategória enyhe, gyakorlatilag semmilyen korlátozást nem jelent, sót meg úgyse tesznek semmibe. Az adagok kórháziak, például, ha otthon tálalnék ennyit fiamnak, harsány, csengő kacagással jutalmazna, hogy már megint milyen vicces vagyok.

Azért akadt egy-két igen meglepő ételféleség. Az egyik a köles volt hagymás babbal, zöldséges szószban. Utoljára ilyet Bud Spencer-filmben láttam, éppen csak a fakanál hiányzott mellőle. A másik meglepetés az annyira meglepetés volt, hogy a mai napig nem tudom, mi a ménkű lehetett. Első látásra hideg, merev zsírban eltett, kockára formázott darált csirkebélre emlékeztetett, noha biztosan nem az volt. Az íze távolról - nagyon távolról - húsra emlékeztetett. Ezt már csak szemüveg nélkül mertem megenni. Minek az a sok optikai információ.  

Vacsora után nyomban mellém penderedik a búgóhangú.

- Rákapcsolódunk, igen? - kérdi hangjában ezernyi csábos ígérettel. Mit válaszolhat egy ilyen kérdésre a férfi, ha még férfi egyáltalán?

- Máris - suttogom, közel hajolva hozzá, hogy csak ő, egyedül és csakis ő halhassa. – De még előtte elmennék nagyvécére… ha nem gond…

- Dehogyis - suttog ő is, noha a folyosó már néptelen, csak ketten andalgunk a férfimosdó irányába. Megvár.

- Akkor - süti le a szemét szemérmesen - kapcsolódunk?

- Kapcsolódunk -, suttogom rekedten, s e két egyszerű szóban minden benne van. Két magányos emberi lélek a Kozmikus Világegyetem rettentő, jéghideg Káoszában ismét egymásra talált, hogy mindörökre egyesüljenek.

Másnapra a vizeletem véres lesz, két napig le se szállhatok az ágyról. Életemben először ágyba kapok reggelit, ebédet, vacsorát. Három csövön áramlanak belőlem - belém a mindenféle folyadékok.

2023. szeptember 17., vasárnap

Utazás a prosztatám körül

 

- Le a gatyát…úgy... hajoljon előre...

És a következő pillanatban a kedves, fiatal, szőke, törékeny testalkatú doktornő úgy benyomja a megfelelő ujját a megfelelő testnyílásba, hogy szabályszerűen felakad a szemem.

- Érez fájdalmat?

- Hrrr...- tolmácsolom adekvát érzéseimet.

-  Tessék?

- Nnnn...- egészítem ki az előbbieket, nehogy valami tévedés essék.

- Akkor jó - bólint, majd még hozzáteszi nagy kegyesen: - Kicsit feküdjön még. Mindjárt jobb lesz.

Azzal eldobja az égszínkék gumikesztyűt és ugyanazzal a kecses kis kacsójával, amellyel eddig egészen más tájakon kalandozott, már írja is a zárójelentést, mely szerint a beteg operációra tökéletesen alkalmas.

A magára hagyatott emberfia meg közben fekszik az oldalán az egyszer használatos papírlepedőn, amit egy nagy zöld gurigáról tekernek le és gondolkodik, miért van itt csupa nő? Eleddig kizárólag hímnemű urológusokkal, hozott össze a, hát nem a jószerencse, mert az azért túlzás, hanem, mondjuk így, a sors. Miért megy egy nő urológusnak? Igaz is, miért megy egy férfi szülésznek? /Na jó, pénzért, de az legalább érthető./  Nem perverz ez egy kicsit? Esetleg valami nagy általános női összeesküvés van itt éppen kibontakozóban?

Tizenegy órára lezajlik a felvételi procedúra. Elolvasom a betegek névsorát az irodaajtón. Négy női név. Az egyik ráadásul „ová“ nélkül, ami olyasmi a mai szlovák társadalomban, mintha egy muzulmán nyilvánosan égetné a Koránt Mekka főterén.

Másnap megoperálnak. Az altató nem egészen a műtét végéig hat, de a lumbális injekciónak köszönhetően deréktól lefelé úgyse érzek semmit. Annyit még látok, hogy a képernyőn két kis sarokcsiszoló - közismertebb nevén flexa - szép sárga-kék színű, nagy gyorsasággal trancsíroz valami hosszúkás izét, amiből bőven ömlik a vér.

 

2023. szeptember 10., vasárnap

Ház az óceán partján

 

Mc. Flurry kapitány - vagy, ahogy szakmai körökben ismerték, a Rémfarkas - feltette egy székre Martens-bakancsos lábát és alaposan behúzta a szíjakat. „Ez az alap“ – mondogatta mindig a kiképzésen is. Egyáltalán nem bírta azokat a pökhendi ifjoncokat, akik laza bakancsszíjjal rohangáltak a gyakorlópályán. Különösen nem, ha még meg is magyarázták neki - neki, a Rémfarkasnak - hogy ők akármilyen bakancsszíjjal ugyanolyan teljesítményre képesek, mint - bárki. Sőt. Akár abszolúte bakancsszíj nélkül is.

„Taknyosok“- horkantott a kapitány megvetően. „Azt azért szeretném látni, hogy kibírnak húsz évet ilyen terepen. De szerencsére már csak egy év és vége. Visszavonulok. Kell az a ház az óceán partján.“

Ellenőrizte a felszerelését. Hang - fény gránátok, rendben. Tucatnyi dobócsillag, oké. Bénító gázspray, gumibot. Motorbicikli-lánc és karmos vasgyűrű. Ez persze ritkán elég. Úgyhogy vágó- és szúrófegyverek: a hatvan centis Rambó-kés, övre akasztva. Hátán keresztbe két szamurájkard. És végül a tűzerő: kissé régimódi, de hatékony és megbízható Smith and Wesson tizenkét lövetű. És persze, a megszokott, megkopott Kalasnyikov. Már minden kollégája Uzzit, vagy valami még modernebbet hordott. „Kaszálni - oktatta őket a kapitány gúnyosan. „De a Kalasnyikovval lőni is lehet. És nem segít a fa sem.“

Ezzel azért a kollégái is egyetértettek. Mindannyian nagyokat kacagtak azokon az akciófilmeken, amelyekben a főhős egy fatörzs, netán egy fal mögött keres menedéket a Kalasnyikov - golyózápor elől. Egy fegyver elől, amelyik köztudottan a vasúti sínt is keresztüllövi, na persze.

A kapitány behunyta a szemét és mélyet lélegzett. „Már csak egy év“- gondolta magában. Odalépett az ajtóhoz. Tudta, mi vár rá, ha kinyitja, de kétszer egymás után ugyanaz a forgatókönyv még sosem játszódott le.

Ideges mozdulatokkal előszedett egy piros tablettát a zsebéből és gyorsan lenyelte. Erre is csak az utóbbi egy évben szokott rá. Kell egy ház az óceán partján és kész. Még egyszer végignézett magán. Aztán berontott az ajtón.

Az általános iskola IV. C osztályában elkezdődött a földrajzóra. És a kapitány tudta, hogy tízéves, számítógépes játékokon felnőtt gyerekekkel nem lehet kukoricázni. Mi ezeknek egy emberi élet? Csak egy pöccentés a játékkonzolon.

 

 

2023. szeptember 3., vasárnap

Volt egyszer egy villanytelep

 

Üresen ásítozik az egykor dicsőséges villanytelep monumentális betonparkolója. Ott, ahol egykoron műszakváltás idején egymást érték az autóbuszok és a személykocsik sofőrjei azon igyekeztek, hogy jó parkolóhelyet találjanak, már csak a fű sarjad az aszfalt tenyérnyi repedéseiből.

A nagy elbocsátási hullámok után Közép - Európa legnagyobb hőerőműve, a kommunizmus egyik zászlóshajója kapacitásának töredékével működött csupán, ha egyáltalán működött. Az egykori alkalmazottak figyelik azért a füstöt a hatalmas kémények felett: működik éppen? Egy hétig? Két hónapig? Már megint nem? Hiába, akit egyszer a villanytelep füstje megcsapott, az mindig is nosztalgiával fog visszagondolni a régi szép időkre, mikor ez az üzem a „biztos munkahely - jó kereset“ jelképévé vált. A tizenkét órás műszakok ugyancsak sok szabadidővel jártak, amit az ügyesebbje szorgalmas pluszmunkával töltött ki. A legtöbben fóliáztak, esetleg termelési módozatokkal alapozták meg családjuk anyagi biztonságát, jövőjét. Soha annyi emeletes ház nem épült a környékbeli falvakban, mint azokban a szocialista években. Angliát, Amerikát megjárt földiek nem győztek csodálkozni, mennyi gazdag ember lakik ebben az átkos kommunizmusban: Nyugaton a falazott házak a gazdagság szimbólumai, a pórnép mai napig összetákolt „bungalow“ – ban lakik, amit ha elvisz az első hurrikán, hát elvisz.

Sokan, sokféleképpen próbálták már úgymond „megmenteni“ a villanytelepet. Minden éppen regnáló országgyűlési képviselő választási zászlajára tűzte e nemes feladatot, de, amint azt tudjuk, a választási ígéretek, azok a bizonyos sziklaszilárd valamint atombiztos ígéretek, amelyeket még soha sehol senki nem tartott be ezen a forgó sártekén. Tüzeltek itt már a régi típusú szilárd és folyékony tüzelőanyagokon kívül mindennel, ami csak valamelyest is hajlandó lángrakapni. Szennyvíztisztítók kiszárított üledékével és fűrészporral, barnaszénnel és faforgáccsal. Újabban az „osztályzott műanyag hulladék“ a menő. És, hogy ebben mi is van tulajdonképpen? A szó szoros, átvitt és egyéb értelmében egyaránt: minden. Pet-palacktól a polietilén fóliákig, egyszer használatos injekciós tűtől a gumióvszerig. Hát, ha ez osztályozott műanyag, akkor valami nagyon furcsa és földi lények számára felfoghatatlan kritériumok alapján osztályozták. Talán csupa kis E. T. dolgozik ebben a rejtélyes osztályozóban. (Talán nem hiába mondják sokan: „Köztünk vannak.“)

Elvileg ez a „minden“ nagyon is jól ég. Bár, hogy az „osztályozott műanyag hulladékban“ mit keres az akkumulátoros fúró (aku nélkül azért) - azt nem tudni. És honnan van ennyi osztályozott műanyag? Ó, az nem probléma. Olasz barátaink például ebben is nagyon szívesen segítenek. Sok-sok ilyen speciális tüzelőanyaggal megrakott kamion érkezik Szlovákiába, jelenleg is. Különböző helyekre, különböző lerakatokra, országszerte. Egy idő után a lerakatok megtelnek. A kamionok sora megritkul, majd megszűnik. A szél, a nap kikezdi a bálákat és egy idő után minden fán, minden bokron, minden tóban és patakban megjelenik a polietilén szemét.

Hát, egy idő után ez azért kissé idegesíti a helyi lakosokat, akiknek már a kamionáradat is sok volt. Olyannyira, hogy az egyik közismert szlovák tévécsatornának is megért egy dokumentumfilmet. Amint azt szemfüles oknyomozó riporterek kiderítették, a forgatókönyv minden esetben ugyanaz: I. jön egy cég és jó pénzért (természetesen nekünk jó, a cégnek csak zsebpénz) kibérel egy földterületet. II. „Lerakatot“ létesít, ahová ömlik a szemét. (Pardon, “osztályozott műanyag hulladék“.) III. „Lerakat“ megtelik. IV. azaz utolsó fázis: a cég eltűnik.

A bérbeadók lassan belátják, hogy korán örültek annak a kis pénznek. Az elképzelés jó volt, az egyébként teljességgel hasznavehetetlen földdarabért végre pénzt fizet valaki. Csak hát a “valaki“ eltűnt. Maradt a hulladék. Az erőműben legalább elégetik. A villanytelep illetékese nyilatkozik: a szóban forgó műanyag hulladék teljes mértékben megfelel az európai szabványoknak. (Vagy esetleg valamelyik földönkívülinek.)

Kérem: az erőmű megint működött egy darabig. Tehát meg van mentve. Itt van. Áll még. Néha füstölög, önmagában, talán az elmúlt dicsőségen révedezik. Végül is, a legsötétebb forgatókönyv megint nem teljesedett: t.i., hogy az egészet darabokra szedik és eladják ócskavasnak. Szerény információink szerint ez is egy lehetséges opció. Furcsa módon talán az energiaválság tehet jót az erőművel. Ha minden kötél szakad, ha már mindenki fázni fog, csak hoznak megint valami égetnivalót. És akkor talán megint felszáll a fehér füst a vajáni villanytelep kéményeiből, fennen hirdetve: csak alszik az óriás, nem halott.