Sétáltatom a mikroténzacskót

 

        Na, nem mintha friss levegőre vágyna szegény. A mikroténzacskók kifejezetten jól bírják a bezártságot. Sőt, mondhatjuk, hogy egyéb vágyaik is szinte minimálisak. Egy mikroténzacskó például a legritkább esetben ideges. Nem is nagyon küzd rohanó korunk stresszes életformájával és mondjuk a nemi élet se izgatja annyira.

            A ”sétáltatás” tehát ez esetben inkább csak afféle terminus technicus, amit jobb híján használ az ember. Másként nevezni különben bajos volna azt a két és fél perces és mintegy ötvenméternyi utat, amelyet a szóbanforgó mikroténzacskó az élelmiszerbolttól szerény munkahelyemig megtesz.

            Gondoljunk csak bele. Nem vitás, hogy a mikroténzacskó korunk technikai vívmánya. Tudós koponyák nemzedékeinek megfeszített agymunkájára volt szükség puszta létrejöttéhez. Valahol, messze, távoli gyárakban, zörgő- zakatoló gépsorok között sok- sok munkás áll váltott műszakban és a saját két keze munkájával termeli a mikroténzacskót, éjjel-nappal. Állnak ott fáradtan, olykor jókedvűen, olykor másnaposan, máskor meg abszolút fitten a szalag mellett és csak termelnek és termelnek. A kész terméket meg csomagolják - természetesen mikroténzacskóba -, majd autókra, kamionokra, tán még repülőgépekre is rakják. És mindezt miért? Azért a kábé kétperces, mintegy ötvenméternyi útért, amit ez a sok munkával létrehozott csomagolóanyag a bolttól a rendeltetési helyéig megtesz.

            Hát ehhez képest a tiszavirág élete jogal nevezhető maratoni hosszúságúnak. Miért, kérdezzük a költővel? Mire jó ez az egész, ez a rengeteg sürgés-forgás, termelés, igyekvés, munkálkodás? Mire jó, ha a mikroténzacskót, miután betöltöte rendeltetését, azaz két percig burkolt mondjuk két kiflit, kidobjuk?

           Mert kidobjuk. Voltak bátor és merész szellemek, akik őrült és vad kísérletképpen próbáltak ismét csomagolni valamit a mikroténzacskóba. Ma már tudjuk, hogy fantasztikus vállalkozásuk eleve kudarcra ítéltetett. A mikrotén zacskó olyan rémesen vékony, hogy kimondottan csak egyszeri használatra alkalmas.

          Hát igazság ez? Hogy ily rövid és tartalmatlan lét után ily hamar ellobbanjon egy mikroténzacskó életének lángja? S ily kegyetlen gyorsasággal hulljon a kukába, majd a szemétdombon kössön ki, ahol a játszi szél felkapja s művésziesen kidekorál véle egy virágzó galagonyát? Esetleg egy zöldre festett kiskertkaput? Vagy dévajul széthordja a vízparton, az erdőben, a szántóföldeken, amit a horgászok, erdőjárók és mezőgazdászok oly erőteljes kifejezésekkel honorálnak?

            Válasz nincs. A mikroténzacskók és a világegyetem rejtélyei kifürkészhetetlenek.

Bájsziköl (27. rész)

 

XXVII. fejezet

 

Az Olvasó dicsérete. Dübörögjünk! Kis segítség a meg nem születetteknek. Mestersége a sorozatgyilkosság. Ki a jó fiú? A Folyton Dolgozó Pasi esete.

 

Kis fennsíkot szeltek át, kicsi folyó, vagy inkább nagyobb patak (ezen órákig el lehet vitatkozni) völgyében haladva. A folyócska-patak két oldalán apró szántóföldek terültek el, s a langy verőfényben egyetlenegy ember dolgozott, ameddig a szem ellátott. Utazónk igencsak megörült neki, noha általában nem ez volt a szokása, ha emberekkel találkozott.

Tudniillik ha emberekkel találkozott, általában az volt a szokása, hogy egyáltalán nem örült nekik.

De ennek most igen. Ugyanis nemigen tudta, merre menjen tovább. Térképén egy fránya törés pont azt a helyet tette olvashatatlanná, ahol pillanatnyilag tartózkodott.

És ez mindig így volt. Soha – ismételjük - soha nem volt még rá példa, hogy törés a térképen ne pont azt a helyet tette volna tönkre, ahol az Utazó éppen tartózkodott.

Vagyis könnyen lehetséges, ahogy sokan gyanítják, a Világegyetemet egy eléggé rosszindulatú lény alakította olyanná, amilyen. Igazad van, Nyájas Olvasó, mélységesen, halálosan és abszolút százszázalékosan igazad van abban, hogy a fenti feltevést más bizonyítékok is megerősíteni látszanak. Te is ... csak nem te is erre gondoltál? Nahát, ez hihetetlen. Félelmetes, mennyire egy hullámhosszon vagyunk. Nem szeretem a túlzásokat, de azt azért egész nyugodt lelkiismerettel állíthatom: párját ritkítja az ilyen Olvasó-Szerző kapcsolat. Nagyon úgy néz ki, hogy te minden Olvasók legderekabbja vagy, ezt meg kell, hogy mondjam, ahogy szoktam, nyíltan, a szemedbe.

Hol is tartottam? Nem mintha nem tudnám, de valami feszültség növekszik bennem... mintha valami belső hang arra biztatna, hogy ideje lenne befejezni ezt a történetet... de nem, nem tehetem... mégsem okozhatok csalódást Olvasók százmillióinak... hogy hányan lennének öngyilkosok, meg se merem saccolni... de hát én se szeretném emberi roncsként végezni, emiatt a folyamatos alkotói feszültség miatt... én is ember vagyok - legalábbis félig - emberei vágyakkal, reményekkel, óhajokkal... milyen jó lenne végre egy jót enni... meg pláne inni... esetleg szerelmeskedni...

Hát nem is tudom. Erre még majd visszatérünk. Úgyis éppen párhuzamosan dolgozok egy – egyelőre - negyvenhét kötetesre tervezett önéletrajzi regényfolyamon, abban talán szorítok némi helyet.

Szóval....hogy az Utazó nem igazán szeretett emberekkel találkozni? Persze önként adódik a kérdés: ha magányra vágyott, miért nem vett magának egy világítótornyot vagy egy citadellát vagy egy lovagvárat sziklabércen vagy legalább egy nyamvadt trópusi szigetet?

Nos, legkedvesebb Nyájas Olvasón, nem emlékszem egész pontosan: említettem-e már valamit - valamicskét! – azon idők természetével kapcsolatban, amelyben Utazónk éldegélt. Amennyiben igen, emlékszel - feleslegesen nem ismétlünk. Lacafacára nincs idő. Dübörögjön az elbeszélés szekere, dübörögjön.

Esetleg - mielőtt észtveszejtő sebességgel tovább dübörögnénk - tisztázhatnánk, hogy ugyan miért örült meg az Utazó egy vadidegen embernek? És mi köze van örömének egy nyamvadt töréshez a térképen?

Na, most kapaszkodj meg, Nyájas Olvasó. Kapaszkodsz? Erősen? Akkor elmondom, hogy azokban az időkben még nem léteztek önregeneráló térképek. Mennyivel könnyebb manapság! Elvégre mi ma egy térkép? Kis, formátlan, barnászöld csomagocska, amit bárhová felakaszthatsz, de azt se muszáj, hisz van neki nyolc erős kis lábacskája, amelyekkel akármeddig bírja az iramot. Táplálására nincs gondod, hisz útszéli dudváktól rozsdás autóalkatrészeken keresztül nagyszemű kavicsig mindent elfogyaszt. Ahol meg végképp semmi ilyesmi nincs, ott egyszerűen megcsapolja a kozmikus energiát. Igaz, minden ilyen energiacsapolással új világ teremtődik valahol, de miért ne segíthetnénk egy kicsit azoknak, akik még nem születtek meg? Hát csak jobb életben lenni, mint holmi nemlétben kókadozni eónokon át, na nem igaz? Mindenki jól jár!

Bizonyos pesszimisták szerint - ezek sose halnak ki, mintha még szaporodnának is - olyan, hogy mindenki jól jár, eleve nem létezik. És hogy egyszer ennek meglesz a következménye.

Ha az ilyenekre hallgatnánk, sose jutnánk előre. Igaz, amúgy se, de így meg végképp.

Akkor most már tudjuk, hogy hős Utazónk miért állt meg a dolgozó pasi mellett. Információért.

- Jó napot kívánok! - szólt illedelmesen. De a pasi oda se bagózott, csak vágta a hantot egy kiskapával irgalmatlanul.

- Elnézést - próbálkozott az Utazó egy másik, akkoriban használatos formulával.

Semmi. Esetleg csak annyi, hogy a pasi szemében mintha a megvetés rőt lángja lobogott volna.

Utazónk megütődött. Az egész Utazás folyamán - sőt más Utazások folyamán is - az volt az általános tapasztalat, hogy az emberek furamód segítőkészek. Olykor meglepően, zavarba ejtően segítőkészek. Mint például az a szakadt, torzonborz és teljesen őrültnek látszó alak, aki önzetlenül segített Utazónknak egy kényes ügyben, egy bizonyos korábbi Utazás alkalmával. Noha kevéssé bizalomgerjesztően szakadt és torzonborz volt, és, mint a későbbiekből kiviláglik, teljesen őrült is. Ugyanis, miután nagyon kedvesen és önzetlenül segített Utazónknak, hazament és egy piros láncfűrésszel megpróbálta feldarabolni egész családját. (ún. „szeretteit”).

Igazad van, Nyájas Olvasó - ez még önmagában messze nem volna elég, hogy csak úgy őrültnek tituláljunk valakit. Hisz a korabeli - majd a későbbiek folyamán, alkalmasabb időben kiválasztunk egyet-kettőt az ajkunkon tolongó ezernyi jelző közül - dokumentumokból kiviláglik, hogy az emberiség nem csekély részének éppen a sorozatgyilkosság volt a fő mestersége. Tehát csak azért, mert valaki kinyírta a családját, még nem mondhatjuk, hogy különösképpen kilógott volna a sorból. (A hirtelen kategorizálás amúgy sem vezet soha semmi jóra.)

Az Illető - nevezzük csak így, hisz Utazónknak sem mutatkozott be annak idején - őrültségének százszázalékos bizonyítéka a piros láncfűrész volt.

Épeszű ember így nem gyilkol. Még egy csecsemő is tudja, hogy minden rendes gyilkos zöld, kék, barna, esetleg fekete láncfűrészt használ, mert ezeken sokkal jobban látszik a vér. Pirosat! Nevetséges! Az űrület legbiztosabb jele!

Mai szép, új világunkban persze - melyben, mint azt nyilván te is érzékeled, Nyájas Olvasó, minden a létező legtökéletesebben van elrendezve - a sorozatgyilkosokkal is egészen másként bánunk. Sokkal humánusabban, mondhatni. Hisz ama régmúlt, sötét időkben az elfogott sorozatgyilkosokat rács és/vagy üvegfal mögött tartották. Írott üzeneteket csak egy zajos, kétoldalas fiókon juttathattak ki cellájukból, nagy csapkodással. Ráadásul állandóan bögyös rendőr-pszichológusnők rohamának voltak kitéve, hiába csettintgettek elutasítólag a nyelvükkel. A pszichológusnők rendszerint éppen egy újabb sorozatgyilkos kilétére próbáltak fényt deríteni a már elfogott, csapdosós-fiókos segítségével. Noha a még - de már nem sokáig, hála a bögyös rendőr-pszichológusnőnek - szabadlábon levő még üzenetet is küld egy tekercs vécépapíron a bent lévőnek.  Pedig akkoriban milyen nehéz volt vécépapírra írni!

Ma már nem, tudjuk: a nagyteljesítményű, mindamellett zsebben hordozható vécépapír- írógépek segítségével bármely hátrányos helyzetű sorozatgyilkos üzenhet már lesittelt példaképének.

Hát, nem lehetett valami könnyű meló akkoriban sorozatgyilkosnak lenni. Sokan mégis vállalták! Ma bezzeg! Ne adj isten egy gyereket beimádkozni a Sorozatgyilkos-Tanonciskolába. Pedig annyi az önkéntes áldozat! Egy-egy öregebb sorozatgyilkos háza előtt szezonban napokig állnak a sorok. Ez egy ilyen divat lett, így múlni ki. Halottkémek hada alig győzi lefóliázni a széttrancsírozott tetemeket, törölgetni a vért, pucolni a láncfűrészt.

Ha jól meggondoljuk, manapság egy halottkémnek sokkal nehezebb, mint egy tömeggyilkosnak. És nem is fizetik túl őket. Igaz, biztos nem is pénzért teszik. Azt csinálják, amit szeretnek. Mert bennük még van hivatástudat.

Talán ezért van, hogy a tömeggyilkolás manapság már be sem került az adrenalinsportok közé. Inkább olyan nyugdíjasoknak való véres kis cirkusz lett belőle. De nyilván te is tudod, Nyájas Olvasó, mi most az igazán izgalmas. Te már próbáltad? Én se, de alig várom, hogy amolyan igazi, dögös izgalmat éljek át. Gondolj csak bele, megáll az eszem: negyven évig tisztes családapának lenni! Felnevelni néhány gyereket! Negyven évig ugyanazzal a műbőr aktatáskával járni melóba! Apám, ez már valami! Hű! Minden nap szalámis zsömle, minden vasárnap rántott hús! A hideg borzongás szaladgál a hátamon! Ezt végigcsinálni! Ezek a jó fiúk, nem holmi nyamvadt baltás gyilkos!

De erről ennyit. Közkívánatra később visszatérünk a témára. Hisz dübörgünk, Nyájas Olvasó, tudod jól. Dübörgünk, a nyilvánvalóan diadalmas vég1kifejlet felé.

Szóval, a pasas nemigen szólt.

- Tessék mondani - udvariaskodott tovább bizonytalanul Utazónk.

A pasi végre kegyeskedett ráemelni véreres szemét, majd göbös öklével végigtörülte izzadó homlokát. Az izzadtságot a keze fejéről meg lógó ülepű, ócska munkásruhájába törülte. Majd - még mindig az Utazót fixírozva, úgy tűnt, számonkérőleg - megszólalt:

- Maga honnét gyütt? (Megint csak igazad van, Nyájas Olvasó. Akkoriban ezt a beszédmódot „tájszólásnak” nevezték.)

- Öö... a Fennsíkról - közölte az Utazó, a lehető leghívebben az igazsághoz.

- Kirándulni, mi? - firtatta a pasi, úgy tűnt, megvetőleg.

- Öö... Egen!- alkalmazkodott az Utazó villámgyorsan a tájszóláshoz, mert az volt a tapasztalata, hogy az ilyesmi bizalmat ébreszt. Mindamellett nem tudta levetkezni ama rossz szokását, hogy minden mondatát két „ö” betűvel kezdje, midőn bizonytalannak érezte magát- azaz, ha emberekkel volt kénytelen társalogni. Utazónk még a „kirándulás” kifejezés fölött is hajlandó volt nagyvonalúan elsiklani, noha egy Utazót holmi „kirándulónak” titulálni...

„Igaza van az én drága, szeretett Utazómnak”- gondolta a Jármű, mert már régen nem szerepelt a történetben. „Ahogy az én népem legnagyobb költője mondotta: - A fűszál lehajlik, mégis megmarad. „Rejtély, honnan szedte ezt a metaforát költőóriásunk”- szőtte tovább gondolatait a Jármű. „Valahogy olyan kultúraidegennek tűnik.”

Mellesleg, a Járműnek igaza volt abban, hogy a költőjüknek igaza volt: A Jármű bolygóján csak fű nőtt. A többi, nagyobb, merevebb, vagy, ha úgy tetszik, gerincesebb növény, amely nem volt hajlandó meghajolni, már régen kipusztult.

A költőknek mindig igazuk van. Még ha hazudnak, akkor is. Főleg akkor.

A pasas indulatosan nagyot köpött a markába - hogy csak úgy loccsant a kérges tenyérben - aztán rövidnyelű kapáját esmeg a hantba vágva így morgott maga elé sötéten:

- Egész életemben sose nem vótam még szabadságon. Mer sose nem értem rá mer dógozni kellett. Maga biztos jó gazdag, mi, hogy semmi dóga nincs, csak kirándulgatni, mi?

- Ööö - tett zavarában az Utazó még egy „ö” betűt a szokásos mondat eleji kettőhöz. –Nem, dehogy vagyok gazdag...de dógoztam egy ideig, oszt most utazok...

Az öreg megvetőleg mérte végig, de közben egy pillanatra sem hagyta abba a hantaprítást. Figyelemre méltó teljesítmény volt.  Próbáld csak ki, Nyájas Olvasó! Próbálj megvetőleg nézni, mondjuk, egy virágvázára, és közben valamit csinálni a kezeddel, mondjuk, malmozni. Na, ugye, nem megy.

- Elszórni a pénzt, amit megkeresett, mi? Oszt ugyan mit dógozott?

Az „ugyan” szócskába igen jelentékeny mennyiségű megvetést sűrített a pasi.

- Öö... sokfélét csinálok. Utoljára gödröket ástam. Azt elég nehéz vót csinányi - nyomta tovább a tájszólást az Utazó.

- Gödröket, mi? - horkant fel az öreg. – Tizenöt évig ástam gödröket mindennap. Sziklás talajba. Vasárnap is, mer azt duplán fizették. Magának milyen talaj vót?

- Agyag - vallotta be töredelmesen az Utazó, s nagy bűnbánatában mindkét szó eleji „ö”- ről tökéletesen megfeledkezett. – Szombat-vasárnap még sose dógoztunk - mondta meg az igazat, amilyen mafla vót. (Vagyishogy volt. Ezzel a tájszólással tisztába meghülyít engem is. )

- Aha! - rikkantotta diadalmasan az öreg. – Szóval még szombaton se! Még éccaka is, ha kellett! Tüzet raktunk, hogy lássunk! Na, maga ugyan hányszor dógozott éccaka hetente?

- Egyszer - gyónt tovább az Utazó, a maflája. De azt már nem mondta, hogy nem hetente, hanem összesen. Azt se, hogy tüzet se kellett rakniuk, mert mindenki kapott egy jó erős homloklámpát. Vagyishogy már éppen mondta volna - a maflája - amikor...

Amikor a Jármű már nem bírta tovább. Az Utazónak szemmel láthatóan külső segítségre volt szüksége, hogy levetkezze vele született avagy szerzett - nem tudni - maflaságát. És ez a segítség nem volt más, mint a jó öreg, mindig kéznél lévő elektrovibrációs tér!

Na, a Jármű túlságosan nem vette igénybe az erőtér gyakorlatilag végtelen potenciálját. Éppen csak moccantott, éppen csak serkentett egy kicsit vele. Utazónk agyában egy elektron magasabb energiaszintű pályára került (közben kibocsátott egy fotont is, de ez mellékes). Vegyérték változott, egy molekulában új kapcsolódási lehetőség alakult ki, amit egy véletlenül arra kószáló atom rögvest ki is használt. Merőben új vegyület született, amit ideiglenesen nevezzünk anti-maflovinnak, mivel hogy Utazónk veleszületett - avagy szerzett - maflaságát átmenetileg neutralizálta.

Úgyhogy Utazónk jócskán meglepődött ama szavakon, melyek ajakát a következő másodpercekben elhagyták.

- És kényszerítették, hogy éccaka meg vasárnap is dógozzon? (Mint látjuk, továbbra is sikerrel alkalmazta a mesterséges tájszólást.)

- Kényszerítettek? - hökkent meg az öreg. – Dehogy kényszerítettek! Örültünk, ha dógozhattunk. Megfogtunk minden dukátot, nem úgy, mint manapság. Csak a pénzt szórni! Kirándulgatni!

- A kiránduláshoz nem kell olyan sok pénz - ellenkezett az Utazó meglepetten, a Jármű áldásos beavatkozásának köszönhetően. – Az ember vásárol néhány híres-hírhedt Zacskóslevest, meg valami aprópénz a zsebbe...

- Osztán hol alszik, mi?

- Az Eső Ellen Védő Szerkezetben. Az nem kerül pénzbe. Vagy néha csak úgy is, a földön.

- Ha egész nap dógozna, nem vóna kedve holmi szerkezetekben aludni, az már egyszer biztos. Nézzen meg engem! A jövő héten leszek kerek hatvan esztendős, de eddig minden éjszakámat ágyban töltöttem, ahogy rendes emberhez illik!

- Attól még lehet valaki rendes ember, hogy néha nem ágyban alszik - ellenkezett az Utazó fokozott döbbenettel önnönmaga váratlan merészsége fölött. (Máskor ilyen esetekben - tehát mindig, ha emberek segítségére szorult - már régen elköszönt volna az akkoriban szokásos formulával: ”Bocsánatot kívánok”.

A Jármű kuncogott. Azaz, igazad van, legkedvesebb Nyájas Olvasóm, mélységesen igazad van: csak kuncogott volna őkelme, amennyiben rendelkezett volna a kuncogáshoz, mint olyanhoz szükséges szervekkel, melyeket a tömörség kedvéért - mely e történetnek az állandó és egyre fokozódó intenzív dübörgés mellett talán legfeltűnőbb sajátossága - nevezzünk egyszerűen kuncogószerveknek.

Szokott – de még mindig megdöbbentő - széles látókörödet figyelembe véve, Nyájas Olvasó, nem árulunk el nagy titkot, ha elmeséljük: A Jármű anyabolygóján - mely igen érdekes módon egy hatszögletű nap körül kering - már régen nem csak tilos, de mélységesen megvetendőnek számít mindenfajta munkának nevezhető tevékenység, mely heti három napnál többet vett igénybe. Ma már - hisz az ottani társadalom csakúgy a tökéletes megvilágosodás stádiumába lépett, mint a mienk - természetesen egy Járművet sem semmisítenek meg (noha a régi égetőkemence még áll) csak azért, mert magáról megfeledkezve mondjuk egész héten krumplit kapált vagy éjt nappallá téve csillogóra varázsolta lakása minden egyes négyzetmilliméterét. Ma már ilyesmiért csak egy egyszerű száműzetés jár az FDSz-re, amely egy bonyolult, többszörösen kódolt és igen ravaszul rejtjelezett rövidítése a Folyton Dolgozók Szigetének. Jó messzire fekszik minden lakott szárazföldtől - mind a tizenhéttől - s ott azok a szerencsétlen eltévelyedettek annyit dolgozhatnak, amennyit csak akarnak. A parti homokban állandóan szerteszét hevernek a legkülönbözőbb szerszámok, az ásótól a motoros kapáig és a lombfűrésztől az alagútfúró pajzsig bezárólag. A beteg Járművek átlagban úgy havonta egyszer szakítanak mintegy tízpercnyi időt, hogy összejöjjenek és elmeséljék, ki ásózott többet, vagy hogy ki hány éjszaka rakta fel a lambériát bungalója társalgójának falára. (Az ottani híres Fehér Éjszakák ezt lehetővé teszik.) Persze legkésőbb tíz perc után valamelyikük okvetlenül a fejére csapott - illetve, csapott volna, de fej hiányában az ezzel adekvát tevékenységet hajtotta végre - és kijelentette: ”Jesszusom, én itt ülök, a kertemben meg nő a parlagfű!”, vagy hogy „... cségit, elbeszéljük az időt, otthon meg megköt a beton!”

Tehát lényegében ezen kuncogott – volna - a Jármű. Bár némileg szomorkásan szemlélte, hogy a Földön micsoda kőkorszaki állapotok uralkodnak: ez a dolgozó pasi is minden különösebb következmény nélkül dolgozott annyit, amennyit bírt- a felsőbbrendű faj önkéntelen szánakozása volt ez a primitívebb élőlények iránt.

(Remélem, ezért a csaknem észrevehetetlen diszkrécióval megfogalmazott seggnyalásért kapok némi rendkívüli prémiumot. Rám férne, ez az igazság. És ha ez az igazság, akkor miért mondanónk mást, na nem igaz? Mondják- hallani- némely szerzőnek ez a szokása. De nem a miénk! Miért is tennőnk ilyet, hisz dús fantáziánk, alkotó tehetségünk, mesterségbeli tudásunk amúgy is fényévekre a szürke átlag fölé emel bennünket! )

            Az Epizódunk elején gerjesztett állapotba került elektron egy mély, megkönnyebbült sóhajjal visszatért rendes, energiában valamelyest szegényebb pályájára. „Hiába, mindenütt jó, de a legjobb otthon”- dünnyögte megkönnyebbülten maga el, majd kényelmes papucsba bújt és kevert magának egy megfelelő erősségű italt a kandalló előtti üldögéléshez. Vegyértékek reaktiválódtak, vegyülékek ismét alkotóelemeikre bomlottak.

Utazónk döbbent csöndben elmélkedett mindazon, amit nemrégiben száján kiszalasztott. A Folyton Dolgozó Pasi rövidnyelű kapájával rendületlenül aprította a hantot, morcosan dünnyögve magában:

- Hat... hét... hat? Most akkor hatszor vagy hétszer kapáltam át ezt a nyavajás parcellát? Idejön holmi külországbeli idegen... aki tán sose dógozott... oszt teljesen összezavar...

Folyton Dolgozó Pasinknak igaza volt! A külországbeliek döntő többsége ugyanis teljességgel idegen a - nevezzük így - hazaiaknak. Ez egy olyan ősi természeti törvény, hogy még ma is, rettenetesen gyönyörű és új és szépséges világunkban is érvényes.

- Ön biztosan jól ismeri a vidéket - szólalt meg végre Utazónk, némileg behízelgő hangon. – Meg tudná mondani, merre menjek Ezésez felé?

A pasi nem dőlt be. Megvetőleg felegyenesedett - el kell ismerni, hogy erre kevesen képesek - és morrant egyet: - Arra!

Ugyanakkor rövidnyelű kapájával mintegy százhetvenöt fokos ívet írt le.

Utazónk sóhajtott egyet. Kellett neki taktikázni!

Bár ezt az általa „taktikázásnak” nevezett eljárást tíz független megfigyelő közül kilenc egész öttized szánalmas alakoskodásnak könyvelte volna el.

Hogy az öttized? Kérem. A Statisztika csodákra képes. Semmiség számára nulla egész öttized embert kreálni. Vagy bármennyit.

Mivel eléggé sietősen indultak el, már nem hallották, hogy a Folyton Dolgozó utánuk morran:

- Hülye külországbeli idegen... innen minden út a tenger felé vezet...

 

Benne vagyok, no oszt mi?

 

            - Na?

            - Mit na?

            - Milyen?

            - Mi milyen?

            Várjál már, testvér, végigtapogatom magam. (Nem úgy…te…valóságsó-fantáziájú… )

            Hát… valahogy nem érzek semmit, igazán. Pedig ott voltam, éjfélkor, istenháta megetti - amit még csak ki lehet heverni - de ráadásul BAZ-megyei - s ezt már bajos kiheverni - településen.

            Örömmáglya lobogott. Lovasok fáklyával úgymond határtiprást végeztek. (Visszafelé azért még kérték az útlevelünket). A probléma mindig abban rejlett, hogy a kőfalak igazából az emberek között állnak. Szemüveges sámánleány sámándobot püfölt, nagyon sámánosan, pongyolás sámánfiú ütemre hajladozott. Turbános ipse korhű jelmezben, alul- fekete félcipő. Kilóg a lóláb. Mérföldhosszú beszédeket tartanak a górék, ugyanúgy, mint régen, szerelmesen szép szavukba. Mint ötven éve, mint ezer éve, halálra untatva egy fáradt, álmos, és fázó tömeget. (Úgyis mindenki a koncertre várt).

            És most itt állunk, mindannyian, várva a csodát. Ha nem segít varázsbársony-forradalom, esetleg tán bűbájos egyesülés-varázsige. Tátsd ki szépen a szád. Ááá… nű, nem jön semmi sülve. Kellemes meglepetés viszont, hogy a rizsa ára (egyelőre) nem lett hetven korona, mint ahogyan azt jobb körökben már előre terjesztették. Mások meg cukrot vásároltak, halomnyit, hogy legyen őszre, a borba. Mert fel fog menni… hja, uraim, a régi cocialista beidegződéseket éppoly nehéz kiheverni, mint a BAZ-megyei születést. Ezeken mostanáig még egy regementnyi sámán sem tudott segíteni. Mongyák, még a  … még a zagykontrol se! Még… még a… réjki se, asse! A genetikus emlékezet már csak így kódol: változás van? Árak puff, felfele. Ilyen eccerű!

            Valakik meg, nem adják el a lakást, mert az unióban drágább lesz. „Tudod te, mibe kerül egy kétszobás osztrákba?” Mert BAZ-megyét nemsokára elözönlik a tirolinadrágos, jódlizó sógorok, mi? Mind itt fog akarni lakni, mert már elegük van a komfortból meg az autópályákból meg mindenből, mi?

            Ja! Leállt az ukrán benzincsempészet.(Vagy egy hétre). A nikotin szerelmesei - vagy rabjai, e kettőt oly nehéz olykor egymástól megkülönböztetni - meg lassan ráfanyalodnak a hazaira.

            Nem nehéz prognosztizálni egy csaknem akkora csalódáshullámot, mint az ún. bársonyos ún. forradalmat követően. Azért csaknem akkorát, mert akkora már nem lehet: mint ahogy nem lehet féléven belül kétszer halálosan szerelmesnek lenni, ugyanúgy csalódni sem lehet ekkorákat, rövid időn belül. Az ember már csak így van megtervezve. Ecce homo, ahogy a norvégok mondják.

            Az örömtüzek melege lassan elenyészik, a szemüveges sámánleányzó visszamegy a hivatalba, a sámánfiú is csak otthon fog pongyolában mászkálni, a tévé előtt. Megint tekeredik a prés, mert az új lehetőségekkel nem a mindennapi emberek élnek majd, hanem azok, akik, mint mindig, pofátlanul odafurakodnak a mások által rakott tűzhöz. Megint valamivel nagyobb lélegzetet kell vennünk, megint valamivel tovább kell maradnunk a víz alatt. A végén még megszokjuk?  Csak úgy ne járjunk, mint a… öö… „kisebbségi zenész” lova.

            Benne vagyok. No oszt mi? 

Bájsziköl (26. rész)

 

XXVI. fejezet

 

Az Ember felhúzza az orrát. Szemétkedés és visszaszemétkedés. Szükséges információk a Föld alakjáról és a folyékony áramról. A kiskígyók nem undorodnak. Az Utazók mindennapos csodái.

 

A délután folyamán egy egész kicsi városkába érkeztek. Szűk utcák, magas házak - és nem a telekárak miatt, ahogyan azt régebben gondolták. Mai, modern korunk lángeszű tudósai fényt derítettek erre a rejtélyre is. (Mint ahogy az összes többire.) A szűk utcák - magas házak tünetegyüttest a beteljesületlen emberi vágyakozás manifesztumaként pozícionálták.

Ez volt az az idő ugyanis, mikor az ember nagy „E”- vel rájött, hogy mekkora parány a világűr mérhetetlen messzeségeihez, anyagtömegeihez és korszakaihoz képest. Valamint arra is, hogy ez az egész lassan forgó, színesen pulzáló kóceráj nem az ő kedvéért teremtődött. Sőt, mi több, esélye sincs rá, hogy mondjuk kutassa, pláne, hogy valaha is megértse. És mivel az Ember nagy „E”- vel roppant sértődékeny lény volt, bizony meg is sértődött. „Mi a fene”- gondolta magában morcosan - „Mi az, hogy nem nekem csinálták? Hát ugyan kinek, ha nem nekem? És mi az, hogy, hogy egy vacak kis Naprendszerbe bebörtönözve kell élnem?”

És az Ember nagy „E”- vel felhúzta az orrát!

Persze, előbb utóbb bele kellett törődnie. A Világegyetemmel nem lehet viccelni. De ezt a sértést az Ember nagy „E”- vel sosem feledte el: kínzóan marcangolta lelkének legbelsejét és ezt tudományos szóval komplexusnak nevezzük. Nos, mindenki másként próbálja megoldani saját komplexusait. Van, aki turkálja az orrát - ez talán a legelterjedtebb módszer ősidők óta -, van, aki láncfűrésszel felporcióz néhány idegesítő szomszédot. Mivel az Ember az orrturkálást nem tartotta méltó válasznak a Világegyetem elvesztéséért, legközelebbi szomszédai meg negyvenhét kvadrillió fényévnyire éltek és fütyültek rá, tudatalatti vágyakozásának permanens elfojtásából megszülettek az első, ég felé nyúló, többemeletes épületek, majd a felhőkarcolók. Persze, eléggé átlátszó volt ez az egész: majdnem mind űrrakétára emlékeztetett.

A házak, amelyek között éppen Utazónk haladt Járművével, messze nem voltak ilyen magasak, de az alapterületükhöz képest azért meglepően magasak voltak. Tiszta űrhajó, persze - csak éppen fönn, minden ablak előtt, mellett és között színes alsógatyákat és egyéb fehérneműket lengetett a langyos szellő. Ez már a Maffia birodalma volt, amely, csakúgy, mint manapság, pénzszerzéssel és félelemkeltéssel foglalkozott. Igaz, akkor még nem fizettek adót. Mai szép, új és modern korunk, melyben oly boldogan élünk, ezt is megoldotta: az emberiségnek pontosan a fele maffiózó, a fele áldozat és kéthetenként cserélnek. Mégiscsak más, hogy ha mondjuk valaki szemétkedik és ijesztget, azt a másik hónapban nyugodtan visszaszemétkedheted és visszaijesztgetheted.

Most képzeld el, Nyájas Olvasó, milyen kellemetlen kor lehetett az, amikor még nem így volt.

Ha csak annyit mondunk, hogy nehéz és vészterhes, akkor még szinte semmit se mondtunk.

 

Erősen esteledett, nagyon erősen esteledett. Az égre felmásztak az első bámész csillagok, mert a csillagok régtől fogva kíváncsi természetűek. (Ezért is öregednek olyan hamar.)

Meglepetten láthatjuk, hogy Utazónknak, a viszonylag késői óra dacára még mindig nincs hol álomra hajtania fejét. Csak keresgetett, csak válogatott, jobbnál jobb táborhelyeket szemlélt meg és vetett el. Egy barlangról úgy vélte, túl tágas, ez a patak meg túl széles, és a vize sem megfelelő hőmérsékletű, amabban a kis ligetben meg ugyan puha volt a mohapárna, de sajnos a smaragdzöldnek egy pont olyan árnyalata, amelyet végképp nem szeretett.

A Jármű csak nézett mérgesen, azaz, csak nézett volna, ha történetesen lettek volna szemgolyói. De nem voltak, úgyhogy inkább érzékelt, mintsem nézett. De mérgesnek azért mérges volt. Nagyon jól tudta, hogy az Utazó a sok kitűnő táborhely után kiválaszt egy lehető leg- meg-nemfelelőbbet, ahol az éjszaka felét átsóhajtozza majd, hogy jaj, milyen hülye volt, miért is nem állt meg itt meg a barlangnál, a patakparton vagy a kis ligetben. Reggel meg, ha felcihelődnek, egy félórán belül legalább ugyanannyi vagy még több és még kitűnőbb hely mellett haladnak majd el, az Utazó meg délig azon fog sóhajtozni, hogy jaj, ha este csak egy kicsit tovább megy, micsoda élvezet lett volna táborozni itt is, meg ott is, meg amott is. Mindig ez volt. Hogy miért, azt nem tudta senki.

Akkor. Ma már persze tudjuk, hogy ha az aranymetszés misztikusan tökéletesen szent számát elosztjuk a pível és beillesztjük a Fibonacci-sorozat egy megfelelő helyére - tudod, nyulak - akkor egy végtelenül rejtélyes és imaginárius számot kapunk, de olyat ám, hogy ahhoz képest a közönséges imaginárius számok egyenesen reálisnak tűnnek. A módszer helyességében nincs okunk kételkedni, még akkor sem, ha összesen egy tudós érti az egészet az egész földön és ezt is csak ő állítja saját magáról.

Vagyis ugyanaz a helyzet, mint a kocka alakú földdel: évszázadokig tartott bebizonyítani, hogy igazából egy rombusz alakú síkság és egy Adelaide nevű pingvin tartja a fején.

Végül is valami teljességgel képtelen helyen táboroztak le. Rettentő autópályák gyűrűjében, amolyan őrült Kerekes Járművek közötti senkiföldjén. Meg kellett várniuk, míg az est beálltával lanyhul a forgalom, ekkor gyorsan átrohantak a sima aszfalton, a túloldalon meg az Utazó meg óvatosan átemelte a Járművet a korláton. A Jármű hallgatagon tűrte, noha elektrovibrációs terének egyetlen moccantásával füstölgő szélű lyukat égethetett volna vastag pléhlemezen.

De nem akart feltűnősködni.

Tény és való, hogy az aszfaltgyűrűbe zárt bokros ligetes kis földdarabnál elhagyatottabbat nehezen találtak volna közel s távol. A borzalmas Kerekes Járművek gumicsikorgása és vad, vérszomjas Sofőrjeik artikulálatlan rikácsolása csak tompa, monoton zajként hatolt át a lombok sűrű szövevényén. Egy füves rész közepén magas acélkonstrukció viselte a magasfeszültségű vezeték terhét.

Alázatosan bocsánatodat kérem, Nyájas Olvasó, hogy elfelejtettem megemlíteni: azokban a szörnyű időkben még nem találták fel a folyékony elektromosságot. Ma már persze, ha valakinek kell egy-két liter áram valamire - mondjuk genetikai kísérletekre - hát egyszerűen csak leballag a kis kék zománcos kannával a sarki Áramboltba, ahol mindössze két platina guinea áráért annyit merít a nagy üstből, amennyit csak akar.

De ez nem akkor volt. Hát, voltak egy idők, nem mondom. Mindenesetre a hatalmas acélszerkezet, valamint a hozzávaló betontalapzat kiváló szétpakolási lehetőséget nyújtott az Utazónak. Úgy gondolta, hogy azt a nagy, lekerekített sarkú követ amott ide hozza és azon üldögélve főzi meg a híres-hírhedt Zacskóslevest. Emellett egy ilyen kövön biztosan kiválóan lehet elmélkedni is. Oda is ment, hogy felemelje a követ és tervezett helyére szállítsa. Fel is emelte.   

A nagy, szürke, lekerekített sarkú kő alatt egy nagy, barna, meglepett kígyó feküdt összetekeredve. Egy pillanatig farkasszemet néztek - noha a kígyónak ebben nem volt valami nagy gyakorlata. Aztán az Utazó helyből három métert ugrott hátra. (A nagy, szürke, lekerekített sarkú kővel a kezében!) Ugyanerre érzett erős késztetést a nagy, barna kígyó is, de mivel nem volt lába - ebben hasonlított a Járműhöz - csak villámgyorsan hátracsusszant és sürgősen eliszkolt a kövek között.

Sok kígyó félt az emberektől. Sokan egyenesen undorodtak. A kiskígyók persze nem. Nyugodtan odaadhattál nekik egy embert játszani, egyáltalán nem kezdtek el idegesen sziszegni meg csörögni, mint a felnőtt kígyók. A kígyók tehát egyáltalán nem „velük született undort” éreztek az emberek iránt, ahogyan azt sokan közülük állították.

Az Utazó csak állt, lihegett, belső elválasztású mirigyei gőzerővel termelték a hormonokat. Aztán hirtelen megkönnyebbülésében úgy eldobta a nagy, szürke, lekerekített sarkú követ, hogy a Jármű csak bámult. (Nem a szemével, persze.) Sosem hitte volna, hogy emberi lény ilyen ugrásra és ekkora dobásra képes legyen. Messze túlhaladta az akkori idők olimpikonjainak a teljesítményét, az biztos.

Ma már persze, mikor egy mondjuk egy kalapácsvető már serdülő korában kétszer körüldobja a Földet, csak mosolygunk ezen.                      

De ez nem akkor volt, hanem most. Micsoda idők.

Mint látnivaló, az Utazó is tartott kissé a kígyóktól, sok más emberhez hasonlóan. A legtöbben holmi „velük született gyűlöletről” beszélnek, mármint, ha szóhoz jutnak a rémülettől egy kígyó puszta megpillantása után. (Érdekes, hogy a kígyópopuláció jelentékeny része is hasonló nézeteket vall.)

Nos, ez a gyűlölet-dolog a kígyók és az emberek között puszta félreértésen alapul. (Mint minden gyűlölet, egyébként.) A kiváltó okra már sem egyik, sem másik fél nem emlékszik. (Ez hosszantartó, érthetetlen gyűlölködéseknél szintén gyakori.) Ha visszaemlékeznének, lehet, hogy mindannyian jót kacagnának - de sajnos, nem tudnak visszaemlékezni. Egyik fél sem.

Ilyenek a félreértések. Fogadni mernék, hogy ha a kígyók és az emberek csak egy kicsit is jobban megismernék egymás lelkivilágát, kézen fogva sétálnának a virágos réten, gondtalan beszélgetésbe merülve. És ha a jóakarat megvan, még az sem jelenthet leküzdhetetlen akadályt, hogy a kígyóknak nincs keze. Nagy ügy! Sétálni kéz nélkül is lehet! A kéz lényegében csak egy megcsontosodott attribútum, amit modern ember egy könnyed mozdulattal elvet magától. Ne legyünk már ennyire az előítéletek rabja! Igenis, sétáljanak csak kéz nélkül!

Mint a kígyók. Bizony, ők másban is példaképeink lehetnek: oly tökélyre vitték a görcsös előítéletektől való szabadulást, hogy nem csak kéz, de egyenesen láb nélkül is tudnak sétálni. Nyugodtan! Észre sem veszik!

Hát, van még mit tanulnunk a kígyóktól. Különösen görcsös előítéletektől való szabadulás terén.

Nos, Utazónk viszont ama nehéz korban élt, amikor az előítéletek kígyók és emberek közt szinte gátlástalanul tomboltak.

Azt azért túlzás lenne állítani, hogy mondjuk kimondottan félt volna. Arra azért ügyelt, hogy csakis lábujjhegyen járjon a fűben - noha mi sem értjük igazán, milyen védelmet nyújthat a lábujjhegyen járás egy esetleg agresszív kígyóval szemben. Arra is gondosan ügyelt, hogy lehetőleg ne érjen hozzá egyetlen fűszálhoz se- bár e tevékenység gyakorlati haszna véleményünk szerint szintén elhanyagolható egy támadó kígyó ellenében.

Nos, ezen kívül szinte semmi sem utalt arra, hogy bármiben is figyelembe venné néhány esetleges kígyó jelenlétét. A legközelebbi bokorról tört ugyan egy vastag husángot, s igaz, hogy ettől reggelig már meg sem vált, s az is igaz, hogy az éjszaka folyamán már nem is hagyta el a magasfeszültségű vezeték tartóoszlopának masszív betontalapzatát - de ez minden.

Idegei megnyugtatása végett Zacskóslevest főzött. Némi vizet tett bele, hogy ne legyen túl sűrű, majd kenyérbelet aprított bele, hogy ne legyen túl ritka. Ez az Utazók ősi módszere volt az éppen rendelkezésre álló szűkös élelmiszerkészlet gyors szaporítására. Amint azt te is tudod, Nyájas olvasó, az írott emberi történelem folyamán már történt néhány hasonló kísérlet: például a vizet egy alig valamivel táplálóbb, de összehasonlíthatatlanul jobb hangulatot gerjesztő itallá változtatni, vagy mondjuk egészen kevés halból és elhanyagolható mennyiségű pékáruból meglepően nagy létszámú éhes tömeget jóllakatni. De senki sem ért el olyan látványos eredményeket e téren, mint éppen az Utazók. Hisz valóban, aki képes hetekig a híres- hírhedt Zacskóslevesen tengődni és közben ráadásul még Utazni is, az a fent említett, egykor csodaszámba menő eseteknél nagyobb csodát visz véghez.

Nos, hogy ne feszítsük tovább a kiállt izgalmaktól nyilván már a körmét tövig rágó Nyájas Olvasó idegeinek húrját: jelentjük, hogy az éjszaka különösebb események nélkül telt el. Vérszomjas kígyók hordái nem próbálták a faágakról az Utazó nyakába vetni magukat, a betontalapzatot sem próbálták alulról átfúrni minden bizonnyal kőkemény és borotvaéles fogazatukkal. Hát persze hogy nem: az Utazóval találkozó kígyó már régen otthon ült népes családja körében és a kandalló tüzébe meredve éppen most mondta el tizenhetedszer, hogy milyem ocsmány volt az Utazó teste azzal a sok érthetetlen végtaggal, hogyan szaladt végig a jeges undor az ő, a kígyó testén, meghallva azt a szörnyű kiáltást, amit az Utazó kibocsátott az ő, a kígyó láttára.

- Nem tehetek róla- suttogta kígyónk, üveges szemmel maga elé meredve, összecsavart farkával viszkispoharat szorongatva, kivételesen felesége hivatalos engedélyével. – Egyszerűen nem tehetek róla. Ösztönösen irtózom az emberektől. Ilyennek születtem, így fogok meghalni, sajnálom.

Utazónk reggelre kelve igencsak megéhezett az átélt izgalmaktól. De semmiképpen nem akart e kígyós helyen reggelizni - ösztönösen irtózott a kígyóktól, nem tehetett róla. - Ilyennek születtem, így fogok meghalni - suttogta maga elé drámaian. Mire összecsomagolt, már olyan éhes volt, hogy talán még egy kígyót is képes lett volna megenni. Hangsúlyozzuk: talán!