Uborkaszezon, dinnyeszezon

Nem tudom, észrevették-e. Kérem, eltűnt az uborkaszezon. Hasonlóan nincs többé dinnyeszezon sem. S a kobakosok keserű sorsában a szerény hónapos retek is osztozik. Félreértés ne essék: nem az említett zöldségek - vagy kissé tényszerűbben: pirosságok - tűntek ám el. Dehogy! Sőt!

            A dinnyeszezon természetesen azért tűnt el, mert dinnyét immár bármikor lehet kapni. Akár karácsonykor is. Mit hogy „akár”, karácsonykor esetenként még jobban is. Mit mondjak, per pillanat olyan nyolcvan cent per kiló áron. (Volt olyan szezon - mikor még volt szezon -, hogy nyáron volt ennyi.) Tehát nem csak hogy mindig kapható, de ráadásul, bár ez viszonylagos, olcsó is. Hogy ez hogy lehet? Sajnos, nem áll rendelkezésünkre az egész újság, hogy belemerülhessünk a világpiaci törvények végtelen örvényébe: elégedjünk meg tehát annyival, hogy valaha végtelen Földünk egyetlen nagyobb falu lett, ahol fürge repülőgépek rém olcsó dinnyét pakolnak föl ott, ahol terem télen is, és elhozzák a tátott szájjal bámuló közép- kelet- európaiaknak is, akik tényleg annyira csodálkoznak, hogy még meg is tapogatják: -Jé! Dinnye télen!

            Abba se nagyon menjünk bele, hogy e téli dinnye bizonyos pesszimisták szerint, akik Közép- Kelet- Európában hagyományosan a népesség mintegy 99, 9 százalékát teszik ki, a lehető legteljesebb mértékben íz- és zamat nélküli. De a legjobb esetben is tökízű. (De ez fordítva egyáltalán nem működik. Tehát például a tök sohasem dinnyeízű. Ha télen árulják, akkor se.)

            Több független megfigyelő egybehangzó állítása szerint nemcsak ám az ilyen szezonok tűntek el észrevétlenül.

            Hanem az évszakok is. Tehát a szelíd gyümölcsérlelő ősznek, légben szálló ökörnyállal, színes levélpompával, stb., annyi, mert a forró száraz nyár után jön ám a hideg azonnal. Meg a virágpompával ékeskedő, szép fokozatosan ébredő tavasz is visszavonult, mert a hideg téli hónapok után ripsz- ropsz nyakunkon az év eleji forróság, a megszokott nagyobbodó ózonlyukkal és erősödő ultraibolya sugárzással együtt.

            Egyesek szerint persze azért kár ezekért az évszakokért. Kérem! Ebbe már aligha van beleszólásunk! Az éghajlat-változás, a globális felmelegedéstől kezdve a váratlan nyári viharokig a Tátrában vagy olyan kozmikus erők munkája, amikhez képest picuri porszemek vagyunk csupán, akárhogy is jár a szánk, vagy pedig igenis hogy mi okoztuk, ebben az esetben meg úgy kell nekünk.

            Tudják, valahogy olyan egy- ízű lett a világ. Hisz a dinnye zamatát a gondos termesztésen kívül nyilvánvalóan az is meghatározta, hogy évente alig egy hónapig volt újdonság. Az első zöld uborka részegítően tavaszi illata is, csak hasonlóan kevés időre késztetett heveny uborkaevésre olyan megátalkodott egyéneket is, akik egyébként soha szájukba sem vették e nemes zöldséget.

            Volt egy fagyis, Csomár nevezetű. Amennyire tudom, az egész szoci- vagy mi- alatt az egész országrészben ő volt az egyetlen maszek, talán mutogatásra szánták az elvtársak, vagy valami statisztika-kozmetikázásra, vagy csak igen jó kapcsolatai voltak, fene tudja. Természetesen neki volt a legjobb fagyija, meglett, öt- hatéves fejjel úgy hittük, az egész világon. (De a cukrászdai színes löttynél azért százszor jobb volt.) A nyár hivatalosan akkor kezdődött, mikor Csomár- ugyancsak egyedi darabnak számító- háromszólamú autódudájával megérkezett. Több generáció nőtt fel úgy, hogy semmi másra nem vágyott szenvedélyesebben, mint Csomár fagyijára.

            Namármost, úgy tizennyolc-húsz évesen, az első pénzkeresetek idején az emberben még igen élénken élnek a gyerekkori vágyakozások amúgy is kiirthatatlan emlékei. És persze, vehet már ekkor nemcsak „egy kicsit”, vagy „egy nagyot”, netán: „egy hármast”, hanem gyakorlatilag: amennyi beléfér. Vagy még többet.

            Micsoda keserves egy csalódás volt. Az a fagyi ugyanis, mint kiderült, attól olyan csodálatos, hogy lehetőleg hosszan és reménytelenül vágyakozunk rá. Igen, önöknek természetesen igazuk van: ugyanígy van ez ezekkel a szezonokkal, meg évszakokkal is, hogy egyebeket akár ne is említsünk. Csak akkor sajnálkozunk elvesztett dolgokon, mikor már végérvényesen és visszavonhatatlanul elvesztettük őket.

            Szóval ki a fenének kell a dinnye, ha mindig kapható?

           

Tervezem a jövőt

           Most már muszáj vagyok ez ügyben lépni, mert hogy a nejem szerint én nem tervezem a jövőt. Mások bezzeg...

            ... mert a Józsi, a te barátod, az bezzeg szépen eltervezte a jövőjét.

            - Tényleg?

            - Tényleg, és légy szíves, ne gúnyolódj.

            - Csak annyit mondtam, tényleg.

            - De azt nagyon gúnyosan.

            ...mint megtudtam, a Józsi, az igen. Mert megbeszélte a feleségével az eljegyzést, meg hogy mi lesz a menü, meg hogy hol fognak lakni és milyen új lengyel bútort vesznek, meg igazi bőrfotelt, természetesen, ami a megállapodás csalhatatlan és megnyugtató jele, nemdebár. És szépen eldöntötték azt is, hogy lesz pont két gyerekük, esetleg max három, egy kisfiú, egy kislány, és hogy a kisebbik - a lány - társastáncra fog járni, a nagyobbik műkorcsolyára, a harmadikat meg csak úgy otthon fogják babusgatni, mert az idegsebész lesz és ezért nem szabad idegesnek lennie, a legkisebb meg vadászpilóta lesz, a középső meg karmester a filmharmónián.

            És hogy ezzel szemben én szinte alig tervezem a jövőt. Csak élek a mának... mint egy pillangó, mely játszin szökell virágról virágra... de mindjárt elmúlik a nyár és mehet kölcsönkérni barátjától, a hangyától...

            ( - A Józsitól?

            - Te csak ne gúnyolódj. )

            Hát kérem szépen, ennek mától vége. Mostantól úgy tervezem a jövőt, de úgy... figyelj, drága, és hangoljuk össze az óráinkat,  mert most már szükség lesz rá.

            Folyó hó tizennyolcadikán négy óra nulla-nullakor ébresztő. Rövid bemelegítés után körülfutjuk a lakótömböt, majd a könnyű reggelit követőleg hét óra tizenöt perckor egészséges fiúutódot nemzünk. Másnap, azaz már négy sejtes korában be is íratjuk a képességfejlesztő óvodába, hogy később ne kelljen sorba állni. (Előrelátó ember idejekorán gondol az ilyesmire). Legjobb lesz, ha mindjárt közép- és főiskolát is választunk neki, meg vagy két egyetemet, mert mire felnő, minden csórónak lesz már legalább két diplomája. Egyúttal eldönthetjük, hogy milyen öltönyben ballagjon és hogy hol lakjon, hogy szegénykémnek ne kelljen az agyát terhelnie ilyen földi dolgokkal. Ideje lesz feladni egy apróhirdetést is, párválasztás céljából, nehogy már az a nagy kapkodás legyen, ha ivarérett korba kerül a szentem. (Még hogy én nem tervezem a jövőt... Ha éppen tudni akarod, drága, a gyerekszoba tapétájának mintáját oly kristálytisztán látom magam előtt, mint még soha.)

            Közben persze családi házunk is lesz (hogy miből, na ezt az egyet még én sem tudom), melynek 11,6 m hosszú homlokzati falát nyolc tujafából készült 1,92 m magas élősövény ékesíti, melyhez a kertben négy darab almafa- kettő ranett, kettő jonatán- valamint egy- egy körte, illetve szilva ad méltó hátteret, harmonizálva a két háromszög, egy négyszög és egy dodekaéder alakú virágágyással. A tizenegy darab, egyenként 11,5 cm magas lépcsőfokon fellépdelve bejutunk a hallba, melynek falait valódi vörösfenyő utánzatú tapéta ékíti - színárnyalat - szám: 0402 -, míg a mennyezetről régimódi, 295 apró, csilingelő alkatrészből álló cseh álkristálycsillár ontja ránk pazar fényét három huszonöt wattos izzóból, összességükben ezáltal mintegy kétszáz lux fényerősséget képviselve. És éjszaka, drága, kiülünk a három tő Otelló fajtájú szőlőből kiképzett lugasunkba, ahol is megszámoljuk mind a 2 642 517 szabad szemmel látható csillagot, miközben hogy, hogy nem, testfelületünk mintegy 82 százaléka összeér, míg ajakink a 8-16 mp időintervallumba eső hosszúságú csókban forrnak össze vadul... S ezzel megtettük az előkészületeket második gyermekünk létrehozásához, aki szabad idejében bélyegeket fog gyűjteni és csincsillát tenyészteni, követve általunk beléplántált természetes hajlamait, és ha egy csepp szerencséje van, eltöri a lábát és kap egy rakás pénzt, mert mi előrelátólag igen részletes életbiztosítást kötünk neki, jégveréstől szemmelverésig és tűzkártól oszkárig bezárólag. Szabad idejében persze – este hattól hat-tizenötig -, játszhat egész pontosan hathúros gitárján, A-4-es kottalapokból, persze csak ha megcsinálta a leckéjét, du. 16 óra 20 és este 20 óra 15 között, még ha le is számítjuk a 15 perc 8 mp-ig tartó vacsoraidőt, melynek során magéhoz veszi 360 kcal energiatartalmú, minimálisan negyven százaléknyi növényi rostot és húsz gramm fehérjét tartalmazó táplálékát, mialatt szép kilencven fokos szögben ül a negyvenkét centiméter magasságú széken.

            Még hogy én nem tervezem a jövőt...dehogy nem, szívem... egész a végsőkig... voltam én már künn a temetőben is, kinézni egy szép kis árnyas parcellát... szép kilátással... ne félj, jól megnéztem, balról egy hentes, jobbról egy tanár, szóval csupa jobb ember... mert akárkivel azért mégse fekszünk össze... Most mit bőgsz? Hogy ennyire azért mégse tervezzük?  Tudod, szívem semmiképpen sem szeretnék a Józsitól lemaradni...ő már régen kijár az asszonnyal a virágokat locsolgatni... kéz a kézben ábrándoznak, hogy milyen szép lesz a gyászszertartás... kiválasztják a zenét, ilyesmi... most éppen egy Pink Floyd, ha jól tudom... Szerinted kövirózsa jó lesz fölém? Nem értelek, a múltkor meg az volt a baj, hogy nem tervezem a jövőt...pedig ezt csak úgy összeütöttem, hevenyészve...ha adsz még egy kis időt, órára szétírom az elkövetkező néhány évtizedet...

           

Halsaláta-gyűlölet

          A halsaláta, másik közismert szlovenszkói nevén a "treszka", az egy olyan étekfajta, amit leginkább szegény értelmiségiek - vagyis mind -, egyéb diákok és katonák fogyasztottak nagy-nagy előszeretettel. Nemzedékek mártogatták kiflijeiket a kerekded dobozva, élvezve azt a rendkívüli előnyt, hogy az ilyenfajta ebédhez nem kell semmiféle szerszám. Most őszintén: van ideje egy diáknak mosogatni? Na ugye.

        Falusi suttyóként városi iskolába felkerülve sokan találták magukat szembe azzal a ténnyel, hogy a halsaláta: büdös. A későbbiek folyamán ez olyaténképpen módosult, hogy tulajdonképpen nem is büdös, csak egy kicsikét halszagú. De mivelhogy amúgy meg igen olcsó, ez rendben is lenne. Vékonypénzű ifjak kis halszagnál nagyobb kellemetlenségeket is kénytelenek elviselni gyomruk megtöltésének magasztos célja által vezéreltetve. (Jussanak csak eszünkbe a fenemód egészséges szójatermékek.) A halsaláta tehát - s ezt minden túlzás nélkül mondhatjuk -, mindennapi fegyverünkké vált a létért folytatott kemény küzdelemben.

            Most már gyűlölöm. Hogy miért? Mert elvette az ifjúságom. Eleddig, valahányszor megláttam kerekded, barátságos dobozát, valami melegség öntötte el a szívemet. Régi menzák kockás műanyag abrosszal borított, csámpás asztalai merülnek fel az emlékezet ködéből. S a magányos vasárnap esti hideg vacsorák... (A többiek hazamentek, mert nem ötszáz kilométerre laktak.) Akkor találkoztunk először... Bevallom...megszerettem... s talán ő is engem. Egymáshoz kapcsolódtunk ezer szállal. Ő volt a hajnali diákmulatságok megszokott kísérője, a rettenetes, ösztöndíj előtti utolsó napok permanens vigasztalója. Sokszor föltettem azóta a kérdést: vajon adtam-e önmagamból ugyanannyit, mint ő, a halsaláta, a drága. S a keserű válasz: nem! Mily sokat kaptam, s mily keveset adtam őnéki cserébe!

            Mindegy. Vége! Köztünk mindennek, mindörökre. Mert a hűtlen céda - más szó nincs rá -, megváltozott. Nem külsőleg! S a csekély külső változásokat hogyan is róhatnám föl neki, én, akinek például már a haja se... de ezt most hagyjuk. Belül lett más, értik?

            Előbb csak pletyka volt, mit nem volt nehéz elhessegetni. De aztán nem bírtam tovább...Tudnom kellett, mindenáron, hogy szabaduljak a féltékenység mardosó kínjaitól...

            És bementem az önkiszolgálóba és elolvastam a mostanáig oly kedves kerekded dobozka oldalán az apróbetűs feliratot. Ott állt, feketén, fehéren. Sebzett vadként hanyatlottam hátra, de kételkednem többé már nem lehetett.

            E-betűs aromatizátorok sora, akikkel azelőtt szóba sem állt! S a végén: gumiarábikum. Ragasztó! Hát ragasztót nem eszem, történjék bármi. Már az E-betűket is nehezen bocsátottam volna meg - noha E-betű már szinte mindenben van. De az nem lehet mentség, hogy mások is.. !

            Tehát agyő, nagy ő. Ég veled, halsaláta, te drága! (De még milyen drága.) Emlékedet megőrzöm, búbánatos szívem csücskiben. Légy csak te boldog az E-betűiddel meg a gumiarábikumoddal. Köztünk mindennek vége, mindörökre, te csalfa.

            De sosem feledlek.

Olvasók a kuka mellett

             Kukák mellett olykor egész meglepő dolgokat találni.

            Most éppen jókora kartondoboz sárgállik a fakó tavaszi napsütésben. Hát ez ... könyvek. Igazi kincs olvasó embernek, aki életének nem jelentéktelen részében könyveket olvas, vásárol, cserél, kölcsönad és vesz, könyvtárba jár és órákig bóklászik antikváriumokban.

            - Apuka, ezt mind hazavisszük?

         A hároméves kisfiú számára még nem szemét, ami a kuka mellett hever. Inkább olyasvalami, ami szemmel láthatóan erős izgalomba hozza apukát.

            Nézzük csak. Dickens, Andersen, Graham Green. Fallada, Gogol és Gorkij. Száll a kakukk fészkére, A postás mindig kétszer csenget. Bocaccio Dekameronja, Moldova és Szerb Antal. Remarque és a Káma Szútra. Csin Ping Mej, mint megtudom, középkori kínai szerző.

            Egy olvasni szerető- és tudó- ember könyvei, aki már biztosan nincs közöttünk. Esetleg valamely égi antikváriumban bolyong izgatottan, ama csodás régi könyvszag után vágyakozva.

            Mintha saját könyvtáram egy részét látnám papírdobozba gyömöszölve, minden cél és rendszer nélkül. Meg más könyvtárakét, ismerősökét, olvasó barátokét, akiknek írók művei különösebb magyarázat nélkül jelentenek valamit. Történeteket. Kalandot.  Életérzést? Választ minden kérdésre? Egy fontos darabkát a földi létből?

- Jé, könyvek! – áll meg mellettünk a szomszédasszony, két teli bevásárlószatyorral. – Leküldöm a férjemet, az is ilyen könyvbolond.

Legyünk ám bolondok. Nemsokára ketten szedegetjük a könyveket, látszólag előzékenyen a másikkal szemben, amúgy meg némi sietséggel, mert ekkora kincset némi emberi mohóság nélkül nem engedhetünk át - csak úgy -  embertársunknak. Még ha százszor keresztény felebarátunk, akkor se!

- Hát ti? - int ki egy olvasó jó barát kocsijából. És így, hármasban átválogatjuk az egész papírdoboznyi könyvet, míg el nem fogy az egész. A könyvtár egykor volt gazdája nyugodtan lóbálhatja lábát valamely felhőszélen, az égi antikvárium előtt: a hagyaték méltó kezekbe került.

Legyünk ám bolondok. De csak a bolondok tudják, hogy bolondnak lenni nem is olyan bolondság. Ahogy a nagy klasszikus fogalmazott: „Minden bizonnyal kéj az őrület, de e kéjt csak az őrült ismeri.”

Támadnak az uborkák

              Kis kert nagy öröm, tartja a mondás.

            Ez éven az uborkák kezdetben igen nagy örömöt okoztak. Engedelmeskedve a legfőbb parancsnak, szaporodtak és sokasodtak. És nőttek és nőttek. És teremtek. Valami volt a levegőben? Vagy van? Kis csernobili maradványsugárzás (vagy nem is olyan kicsi)? Netán ufó szállt le a közelben, az generált volna stimuláló erőteret?

            A hat tő uborkáról egyre több a napi termés. És nagyok.

            Mivel zöldséget ki nem dobunk - annyi munka után - természetszerűleg meg kell enni az összeset. Kezdetnek beszüntettem mindennemű folyadékfelvételt. Mivel az uborkák kilencvenkilenc százaléka tiszta víz, napi négy-öt, fél-háromnegyed kilós termés ezt bőségesen fedezi.

            De az uborkák egy hét múlva már vödörszámra teremtek. A kezdő kertész ilyenkor boldogan - és naivan - megkérdezi a szomszédokat, barátokat, ismerősöket: - Nem kell egy kis uborka?

            Mert adni olyan jó! (Jobb, mint kapni, amint azt a bokszolók is tudják.)

            Csak legyintenek: - Annyi van, mint a nyű. Hozz karácsonykor. (Ez egy ilyen kertészvicc.)

            De az uborkát akkor sem dobom ki! Nem én! Lássuk csak. Hogy is kell kovászos uborkát készíteni? A nyers uborkához, megsózva, nem is árt egy kis kovászos változatosság. Finom is az!

            De az uborkák már ládaszámra teremtek. Ez valami bőtermő fajta lehet.

            Uborkát nem dobunk ki. Uborkasaláta! Ez az!

            Az uborka elborította a fóliasátrat és már az ajtón türemkedett ki, mikor végre kénytelen voltam elismerni: az uborkák győztek. Kiütéssel. Az uborkától már kiütést kaptam, de a tizedrészét se bírtuk elfogyasztani. Még akkor se, ha uborkát uborkával ettünk.

            De ez persze csak egy elvesztett csata. A háború még nem dőlt el, de nem ám! Jövőre! Jövőre olyan új ételeket találok fel, amelyek lehetővé teszik szinte tetszőleges mennyiségű uborkatermés folyamatos elfogyasztását.

            A bolgár jogurtos uborkaleves csak a kezdeti lépés. Rántott uborka! Ez még nem volt! Miért, krumplit lehet, uborkát nem? Mert az amerikai? Ne legyünk már ilyen zöldségsoviniszták! És úgy gondolom, az uborkapörkölt - sok hagymával - szintén nem egy megvetendő étel.

            Az uborkaszínű horizont mögött új távlatok sejlenek fel. Jó fokhagymás uborkakolbász. Uborkahurka. Uborkasajt. Halászlé mintájára uborkalé. Uborkapástétom! Töltött uborka! Uborkaragu! Uborkasoté! Uborka Gordon Bleu! Uborkabecsinált! Uborkagulyás! Uborkás csusza!

            És legvégül, desszertnek, természetesen uborkatorta.

         Lehet ugyan, hogy végül elvisznek egy bizonyos házba, amelyet én akkorra már uborkaalakúnak fogok látni. Nem érdekes! Folyton ez a meg nem értett zsenik sorsa.

A nagy klasszikusok. És boldogan éltek…

       - Na, gyere, kisfiam, mesélek neked… nem, elég volt abból a csúnya, véres, erőszakos tévéből… ne ordíts, tíz percet valószínűleg túlélsz képernyő nélkül…  Na, gyere, valami szép, kedves mesét. Ami nem árt a zsenge lelkednek. Lássuk csak… kezdjük a klasszikusokkal… Ez az! Hófehérke és a hét törpe. Igen… Gonosz, irigy boszorkány… vadász ölje meg Hófehérkét… Vágja ki a szívét egy nagy késsel? Hát, nem is tudom… a fiatalkorú Hófehérke önként beköltözik hét élemedett korú bányamunkáshoz… főz, mos, vasal, takarít és még pénzt se kér… gonosz boszorkány, háromszoros gyilkossági kísérlet… ebből kettő mérgezéses… Bűn és bűnhődés, Hófehérke karrierje az új pasas oldalán, aki halottakat csókolgat, „mert nem tudott ellenállni a szépségének”… Na, ezt inkább ne. Várjál csak… na, ez az. Piroska és a farkas. Hú, ez mekkora klasszikus. Egy gyönyörű mese! Na… nagymama beteg az erdő közepén egy kis faházban… tényleg, hogy került oda? Száműzték? Bort küld neki a menye. Ez milyen betegség… Bort? Egy kiskorúval? A setét erdő leges-legközepébe? Hát, nem tudom… Bekapta a nagymamát, egybe. Piroskát is, igen. Hogy fértek el? Hát, nehezen. Vadász hallja, hogy benn élnek… tehát az emésztőnedvek nem tettek nagy kárt bennük.  Vadász felvágja… hogyhogy a farkas nem ébredt fel? Biztos megitta a bort… Aztán bevarrja, minden helyi érzéstelenítés nélkül. Hogy fájt-e neki? Á, dehogy… a farkasok fájdalomküszöbe legendásan magas. Tudod mit, hagyjuk Piroskát a csudába. Legyen inkább… ah, a jó öreg Andersen. A nagy klasszikus, ez írt ám csak gyönyörű dolgokat. Itt van mindjárt… A kis gyufaárus lány. Hm, megfagy a nyílt utcán, a járókelők közömbösen haladnak el mellette… Andersent is hagyjuk a csudába. Hogy ez milyen depressziós lehetett. Ez neki mese… még jó, hogy nem írt szomorú dolgokat. Megvan, Grimm! Azok aztán csak szép meséket írtak. Hétfejű sárkány, fejeit levágják… egyenként… persze, biztos fájt neki, szegénynek. Ez a lovag is… egy szadista állat, az… nem, ma már ilyesmi nem történhet meg. Az állatvédők kinyírnák. A lovagot, persze… Elég. Vissza a tiszta forráshoz! Magyar népmesék! Beugrott a kútba, ezt azért ne… Miszlikbe aprította… Vér folyik a kapufélfából, ezt se… vérét vette… vérrel meglocsolta… vér hagymával… ja, ez nem, ez egy disznóöléses étel volt. Na, valami tréfás mesét. Sánta lány… púpos… szingli lány… kisebbségi… Nem! Nem, ma már nem gúnyoljuk hátrányos helyzetű embertársainkat!

            Tudod mit, kisfiam, menj vissza tévét nézni. Igen, amelyikben a karatézó lila pettyes mutáns panda szétrúgja egy másik dimenzióból időutazással visszaérkezett rusnya zöld utálatos kövér szörnyeteg fejét. Igen, aztán kinyírja a lézerkardjával. Igen, teljesen miszlikbe aprítja. Igen, igen, patakokban folyik a vér. Ez pont jó lesz a te zsenge ifjú lelkednek. Ez legalább felkészít az életre.

Eccerű emberek háza

           „Egy nagyvonalú ház - értelmes áron!” – hirdeti önmagát a reklámszöveg. A képen egy háromtornyos várkastély látható, vizesárokkal és felvonóval, igaz, csak alig háromhektáros vadasparkkal. Az „értelmes ár” meg úgy nagyjából egy miniszter többévi fizetésével lehet egyenlő, és azért csak nagyjából, mert igazából senki sem tudja, hogy mennyit keres egy miniszter.

            A háztulajdonos saját bevallása szerint „eccerű ízlésű, mindennapi ember”. Nagyon szívesen bemutatja ”vityillóját”, ahogy ő nevezi:

            - A képen látható ház talán kissé nagyobbnak tűnik a szokásosnál - bár nem biztos, hogy egy kétszáznegyven méteres homlokzat igazából nagynak nevezhető. Elég, ha figyelembe vesszük, hogy mennyi limuzin érkezik csak egy közönséges estélyre is. Arról nem is beszélve, hogy felnő a gyerek is - hogy repül az idő! - akinek szintén valamelyes személyzetre - testőr, lakáj, pohárnok, stb. - lesz szüksége. Ez a pár tucat ember - és ebben már benne van az orvos-team is - éppen hogy elfér a déli szárnyban, amely a hetes számú főkaputól alig másfél óra sétával közelíthető meg.

            Esetleg lehetnek, akik szerint bizonyos szempontból luxusnak tűnhet a háromszáz méteres benti medence is, mely a bejárati hall egy eldugott sarkában terül el. De hát csak harmincszor került többe, mint egy tízméteres, úgyhogy nem volt min gondolkodni. A víz alatti szaunáért, megmondom őszintén, a gyerek nyaggatott, de ma már nem tudjuk elképzelni az életünket nélküle, s persze ugyanígy vagyunk a pezsgőfürdővel is. Bevallom, kezdetben szokatlan volt az állítható hullámzás, egy kissé talán a programozható tszunami is, de megmondta a pszichológusunk: hétköznapi ember számára talán mindez túlzás volna, de akik egész nap végsőkig feszített szellemi agymunkával fogadják egy adrenalinkorszak kihívásait, mindez nemhogy luxus, de egyenesen szükséges.

            A télikertre meg igazából semmi szükségünk nem volt, csak nagyon szerettünk volna munkát adni harminc foglalkozás nélküli kertésznek. Nem, nem nagy. A szokásos pálmafák, fikuszok, néhány mamutfenyő. És hát, az a kisebb orangután populáció... olyan kedvesek... úgy hallani, Afrikában már olyan kevés van...

Talán már említettem, hogy ez a ház igazából eccerű emberek számára épült. Ezért van például a harangtoronyba vezető csigalépcső egyszerű cédrusfából. Más esetleg variálná... de a mi ízlésünk már csak ilyen egyszerű, parasztos... ezért olyan kicsi a cseppkőbarlang is. A sallangmentes, rusztikális ízlést dícséri az egyszínű padlózat is az egész házban... fehér.. nem tudom pontosan, valami carrarai izé... Hogy a kandallóban mi forog? Ó, csak egy ökör nyárson... eccerű emberek vagyunk mi, nem szeressük a sok cécót a vacsora körül... különben is, ami megmarad, megeszik a gárdisták. Az ökör egyébként nagyon egészséges... mondta is a házi ökörszakértőnk... különben is, mindig kefirt iszunk utána.

            Hogy hátul az a csúcsíves épület? Eccerű, gótikus családi kápolna... koronázási templom volt, vagy mi a szösz... elhoztuk, mert olyan szép színesek az üvegek rajta.

            Hogy miért átlátszó a kutyaház? Ja, a havernak volt egy darab hegyikristálya. Abból faragta unalmában. Nem, nem kutya. Masztodon... klónozta egy barátom a névnapomra.... Kihaltak? Látja, ezt nem is tudtam... szegények... Hát... tudja, masztodonnak lenni se lehetett fenékig tejfel...

            Végül be kell vallanom, hogy bármennyire is visszafogtuk magunkat, kicsit mégis többe került az átlagosnál...de aki nem szégyelli a becsületes kétkezi munkát, igen jelentékeny összeget takaríthat meg. Talán nem hiszik el - de ezzel a két kezemmel mutattam meg, hová építsék a helikopter-leszállóhelyet. Eccerű embereknél ez már csak így van...

Cigaretta az erkélyen

        Srrrc. Srrc, sercen a gyufa. Psss-szss, lobban a láng. Ph-ph-phh- phhh...(benntartani)... elégedetten füstöt... phüü... kifújni...

            Alant a kertben vedlett filagória, mellette elvadult almafa. Keszekusza korona. Most éppen havas. Phh-phhh-pfuúú...

            Megpróbálom elképzelni, hogy itt van a kertben. Akkor is, mikor a keszekusza koronájú fa már nem havas. Hanem, mondjuk, épp virágzik. Majd meg termést hoz, nagy sárga, savanyú almákat, amiket senki sem szeret. Phh... phhh...

            Kérdés, mire jó ez a fa egyáltalán? Ha csak olyan savanyú almákat terem. Amiket nem szeret senki?

            Igaz, jól árnyékolja a filagóriát. Meg hát, a levegőt is ... tisztítsa. Tisztítja.

        A képzelet még odébb iramodik. Az almafa levelei pirulnak, peregnek. És ismét csupaszok. Phh- phhuú...

            Megpróbálom elképzelni, hogy akkor már itt van.

            Sőt. Nem csak akkor, hanem máskor is. Akkor is, mikor ez a fa, ez a haszontalan almafa ismét fehéredik a virágoktól. Majd ismét termést hoz- amiket úgyse eszik senki- , majd megint leveti piruló lombruháját. És ismét pucér lesz és havas és ismét és ismét. Phh- phhuú...

            És Ő még mindig itt van. És aztán is, már mindig. És először kicsi és- állítólag- járni se tud és ha leteszed a fűbe, hát esetleg rúgkapál és bömböl. Ennyit tud, meg enni meg aludni. Jobb esetben.

            Az almafa - a senkinek sem kellő - virágzik, a jácintok épp bújnak a hűvös földből és Ő már mászik. És álmos darazsak zümmögnek a nyári hőségben és az almafa senkinek sem kellő, savanyú, sárga almákat terem. És Ő... Ő már föláll. És jár és beszél. Egyelőre senki sem érti, de ez nem fontos. Phh... phhuú... És már mindig itt lesz, egészen, míg meg nem halok. Mondhatni, örökké. Nekem legalábbis. Meg még, ha nem leszek, azután is.

            Phh- phhh- phuúúú.

            Megpróbálom elképzelni.

            Phuúúúúú.

            Megpróbálom elképzelni, hogy van egy gyerekem.