Géczi Lajos azon
jellegzetes tanáregyéniségek egyike volt, akik munkásságukkal sok generációnyi
értelmiségi pályáját alapozták meg. Ő és még néhány másik tanár kivételes emberi
nagyságuk és szintén emberi gyarlóságaik ellenére olyan tarisznyát akasztottak
az érettségizettek nyakába, amivel bátran nekivághattak bármelyik hazai vagy
külhoni egyetemnek, Kassától Pozsonyig és Prágától Budapestig. Tárgyi tudás
mellett szigorú magyarság- és főleg kissebségtudatot is plántált a nebulók makrancos
fejébe. A nagy költők kulcsverseit, a
nagy írók meghatározó regényeit az osztály leggyengébb tanulójának is olvasnia
kellett, fejből megtanulni. Ha vért izzadt, akkor is, ha matematikából,
fizikából és egyéb rettenetes tantárgyakból akár hatosa volt, akkor is.
Valószínűleg közelebb kerültem hozzá, mint a legtöbb tanítványa. Nemcsak azért,
mert első irodalmi zsengéimet javítgatta, (majd közölte, hogy ilyen névvel írni
nem lehet, sürgősen válasszak egy másikat), hanem mert réges-régi időkben
vállvetve próbáltunk létrehozni egy ma is vállalható újságot. Egy olyat, amely
nem aktuálpolitikai hízelkedéseket tartalmaz, hanem eredeti véleményeket, netán
irodalmi alkotásokat, a „többet ér egy rossz vers, mint egy jó pártgyűlés”
mottó szellemében.
Idősebb korában
sokat utazgatott, s ilyenkor háza-kertje őrzésével- karbantartásával engem
bízott meg. – Nyugodtan hívhatsz vendégeket. – közölte nagylelkűen. - Itt a fa,
ezt úgyis el kell tüzelni, ezen a helyen rakhattok tüzet.
Hát, raktunk is.
Tudják, vannak olyan összejövetelek, amikor egy idő után néhányan felívják
néhány ismerősüket, hogy itt milyen jó buli van. Akik szintén felhívják néhány
ismerősüket. Így aztán a miniatűr kert egy idő után afféle szabadtéri amerikai
lagzi jellegét öltötte, közepén a fennen lobogó máglyatűzzel. Hazatérte után
diplomatikusan megkérdezte: - Khm… a szőlőre felakasztva találtam egy
szemüveget. Nem hiányzik a jogos gazdájának?
De, hiányzott.
Fő, hogy megkerült, nem? Fiatalok voltunk, szabadok s boldogok, csak akkor
persze még ezt nem tudtuk.
Jellemző, hogy
képes volt huszon-egynéhány gyereket vonatra pakolni és elvinni a román
tengerpartra, egy árva tanárnővel. Egy színtársulat tagjait, akik Móricz
Zsigmond: „Árvácska” című darabjával akkorra már bejárták az Ung-vidék és
Bodrogköz művelődési házait, Sárospatakot, sőt a Nemzeti Színház világot
jelentő deszkáin is megjelenhettek. Egy gyorsvonatról valahogy lekéstünk, és
képes volt addig nyaggatni az állomásfőnököt, annak főnökét, bárkit és
mindenkit, folyamatosan és kreatívan káromkodni oroszul és németül, míg meg nem
állítottak egy másik gyorsot, amin persze állva kellett utaznunk, de kit
érdekelt.
Itt van előttem
az „Ungi népmesék”, benne az ajánlás: „Tóth Feriék leendő gyerekének”. Az
évszám: 2003. Sok víz lefolyt azóta az Ungon, de valami sosem változik. Számosan besorolták a „nehéz ember”
kategóriába. Minden közösségben van egy-két ilyen. Jellemző tulajdonságuk, hogy
akkor is véleményt mondanak, ha senki nem akarja. Akik szavukat emelik olyan
potomság miatt, hogy ezen a táblán helytelen a magyar fordítás. Meg hasonlók,
amiből az égvilágon semmi hasznuk sincs. Ebből a szempontból „nehéz embernek”
lenni követendő példa is lehet. Mármint ha valaki bírja, akár egy életen át.
Köszönök
mindent, tanár úr.
