Nő a kocsmában

 

            Ez nem az a vidék, ahol a nők kocsmába járnak. Asszonynak még minig tűzhely mellett a helye, itt a végeken. De nem idevalósi. KI hord itt fekete bőrruhát? Kijárkál itt doromboló Harley-Davidsonon?

           A motorosok egyik fajtája minden szabad idejét járgánya bütykölésével tölti, amelyre centenként rakta össze a pénzt, amúgy meg legjobban érzi magát nyakig olajosan.

            A másik fajta „motoros” pénzt kér és kap újgazdag apucitól és az összes motor- alkatrész közül egyedül a tanksapkát ismeri közelebbről. Mert abba kell tölteni a benzint. Vagy az olajat, ez olyan bizonytalan.

- Mér van ilyen hangja ennek a motornak? – kérdi egy törzsvendég őszintén csodálkozva.

- Lyukas a kipufogója - hangzik el az ősi vicc és nevetnek.

A bőrrel borított leányzó határozott léptekkel a pulthoz menetel.

- Van önöknél... – és egy bizonyos fajta üdítőitalt kér, amely teljes egészében szintetikus és amelyhez éppen mostanság próbálnak sohasem létezett legendát kreálni bizniszmenek leleményes kiszolgálói.

- Van.

- És igazi?

Erre már sokan felkapják a fejüket. Egy műkóla? Hogy igazi-e? „Igazi” nem lehet!

A sok vihart látott csaposnő kissé bizonytalan a kérdést illetőleg. Hogyne, hisz mondjuk hitelt megtagadni az arra méltatlanoktól, esetleg nyújtani az arra érdemeseknek, az igen, ahhoz ért. De egy ilyen nyakatekert logikai feladványhoz... mely nyilván sok klasszikus görög filozófusnak is fejfájást okozott volna... hogy vajon igazi-e a mű... nem, ez meghaladja az ő véges erejét.

- Biztosan - hangzik a bizonytalan válasz. Különben is, nem mindegy? Ugyanaz a ... szóval ugyanaz van mindegyikben. Keze már várakozóan pihen a csap gombján...

A bőrös leányzó arcára ellenben a kétség setét árnyéka vetül. Több hónapos motoros múltja nyilván nem engedi meg, hogy nem igazi műt igyon.

Fejlődik a világ. Ebben a kiskocsmában is van már három doboz gyümölcslé, sőt, nem is egyformák. Igaz, hogy ezeket senki nem issza, mert ide komoly emberek járnak.

- Több fajta nincs? - gyűjti tovább a leányzó az információt e furcsa helyen.

A csaposnő most már határozottan nemet int. Az biztos, hogy nincs. Ez is inkább dekoráció.

A leényzó mélyet, lemondóat sóhajt, mint Beethowen sóhajthatott volna, ha a „Boci, boci tarka” lejátszására kérik fel.

- Akkor ebből két decit.

Ennyiből itt pálinkát isznak, de mindegy.

- Szívószál... véletlenül?

Ekkor már az egész kocsma, ahogy mondani szokás, egy emberként figyel. Mégiscsak nagy esemény, ha egy másik világból látogat el ide valaki.

A kedélyek aztán lenyugszanak. Minden csoda három napig tart. A leányka elnyalogatja a két decijét, aztán nyeregbe pattan. Haját szertefújja a szél, mert ez alapvetően hozzátartozik a motorozás vad izgalmaihoz. Na jó, most az egyszer nem kapta meg az igazit, a Mindenből A Legjobbat, Mert Megérdemled, de a Harley meg a bőrszerkó akkor is megvan. Ez biztos valami nagyon elmaradott vidék, amiben véletlenül igaza is van.

Csak az előbbi törzsvendég nincs megbékélve a kipufogó hangjával:

- Pedig amúgy elég szép motor.

Bájsziköl (21. rész)

 

XXI. fejezet

 

Az Utazó kipurcan. Vajon folytatódik - e a történet? Egy Valami segít. Ajándék egy Hölgynek

 

Utazónkkal valami igen-igen fura dolog történt egy nem is különösebben erős emelkedőn. Egyszerre csak úgy érezte, hogy valahogy öö... nemigen bír, vagy mi. Konkrétan meg mintha egész kicsikét gumivá váltak volna az izmai. Nyögött. Szuszogott. Erőlködött. És nem és nem!

Mérgesen lepattant a nyeregből - na jó, nem annyira lepattant, mint inkább lekászmálódott - és tüzetesen végignézte a Járművet, nincs-e valami baja. Valami kis, rejtett hibája, ami magyarázatot adna erre a rejtélyes nem-bírásra.

Persze semmi. A Jármű olyan rendben volt, mint a pinty. És ahogy egy pinty rendben tud lenni - tudjuk- az nem semmi. Mióta világ a világ, még soha senki nem látott nem-rendben lévő pintyet, de nem ám. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a pintyek - mint olyanok - rendben levése már- már legendás.

Persze ezt a Jármű is nyugodtan megmondhatta volna - vagy akár idegesen is -, de nem. Nem is annyira azért, mintha a mondáshoz nem lettek volna meg a szükséges szájizmai - noha nem voltak, ez tény és való - hanem főleg a mondáshoz szükséges akaratlagos szándék teljes hiánya miatt.

A Jármű ugyanis teljesen világosan látta, s ehhez még csodás elektrovibrációs terét sem kellett igénybe vennie, hogy az Utazó - kipurcant. Nem agyilag - az még odébb van, jó karban lévő Utazó, ha egy kicsit is vigyáz magára, akár negyvenéves koráig is csaknem teljesen normális maradhat - hanem csak úgy simán, fizikailag.

Az Utazó ezután mintegy tizenöt percig elálldigállt az útpadkán, azon törve a fejét, hogy vajon milyen romlott ételt ehetett, ami ennyire legyengítette. De persze nem fogyasztott ilyet, erre maga is rájött. Igazából tudta is - lelke legmélyén, mert a dolgokat igazából csak ott lehet tudni - de azért alaposan utánanézett.

A biztonság kedvéért saját lábizomzatát is alaposan szemügyre vette, oly részletesen, mintha még sosem látott volna ilyet. Noha természetesen nem ez volt az első találkozása saját lábizomzatával. De hiába nyomogatta végig négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre a vádliját, térd- és bokaízületeit, semmit nem talált.

Tehát továbbra sem lelt magyarázatot az altestén hovatovább eluralkodó gumi-érzésre. De akkor vajon mi a nyű, ahogy ama - mint köztudott, nem könnyű és nem teljesen veszélytelen - kor egyik lánglelkű költője kérdezte volt.

Utazónk sóhajtott. Jó, jó. Tudta ő - igen, a lelke legmélyén, milyen igazad van, Nyájas Olvasó! - hogy szó sincs itt semmiféle gumisodásról. (Persze elvileg effajta gumisodásnak különösebb akadálya nincsen, csakhogy ama katalizátort, mely az izomsejtek vulkanizált gumi- illetve kaucsukká válását előidézi, az Utazó korában még nem találták fel. Ebből is látszik, hogy micsoda egy kor volt ez, amikor...na, de ne térjünk el a tárgytól.)

Az Utazó újfent sóhajtott.

Egyáltalán, ez egy olyan sóhajtozós történet. És mivel egyelőre nem is igen van címe - na jó, nincs, mert hét éve, mióta írom, még nem volt időm kitalálni, annyira lekötött - esetleg lehetne a címe is olyan... sóhajtozós, nem gondolod, legkedvesebb Nyájas Olvasóm? Esetleg... mondjuk... Sóhajok Hídja? Nem, ezt mintha már hallottuk volna valahol...nem, az egyáltalán nem probléma, hogy az egy híd, ez meg egy történet.

A történetek írásában talán ez az egyetlen pozitív dolog: gyakorlatilag azt csinálsz, amit akarsz. Míg le nem teszed a tollad, természetesen. Aztán persze jön a külvilág, nagy vidáman és puff! Jól orrbavág, ahogy szokta.

Esetleg lehetne „Sóhajtásnyi történet”? Ejnye-bejnye, Nyájas Olvasó, némileg értetlenkedő ábrázatod láttán akaratlanul is azt kell, hogy higgyem: egy röpke pillanatra mintha elvesztetted volna a történet fonalát.

Valahogy mintha lankadna a figyelmed. Úgy tűnik, hiába minden igyekezetem a meseszövés végletekig menő egyszerűsítésére.

Na de most az egyszer még keblemre ölellek. Kanyarodjunk vissza az utolsó cikornyához.

Az Utazó sóhajtott, mert rájött, hogy kipurcant. És mivel ereje legvégén járt, úgy vélte, ideje bevetni a Legvégső Fegyvert Ilyen Esetekben: a módszert, amiben még sohasem csalatkozott, sem ő, sem más széles e földtekén, az egyedüli gyógymódot, mely ilyen, csaknem teljesen reménytelen esetekben is a siker reményével kecsegtethet, hogy kikecmeregve szorult helyzetéből ismét nekivághasson a kalandok hímes mezejének, játszi pillangóként egyik kalandvirágról a másikra szökellve könnyedén: tehát hozzálátni Önmaga Gátlástalan Szidalmazásához. (Vagy, ahogy mi, szakemberek egymás között csak emlegetjük: az ÖGSz-hez.)

Ez ősi módszer mára már jobbára feledésbe merült: mai szép, boldog, új világunk merész Utazónak könnyű, hordozható, levehető fedlapú, kis fogyasztású, környezetbarát anyagból készült, UV-álló és természetesen nem ráncosodó szidalmazógépek állnak a rendelkezésükre. Tetszés szerinti színben.

Na de persze a mi Utazónknak ilyenje még nem volt. Na, most nem akartam felhívni a figyelmedet, Nyájas Olvasó, hogy ez az apróság is milyen híven jelzi azon idők szorosabban vett milyenségét. És a memóriánkban tülekedő töméntelen jelző közül mindössze kettő alkalmas igazán e kor jellemzésére. Az egyik a „nehéz”. A másik...ne vágj közbe! Igen, a „vészterhes”! Na, mindegy. Legalább látom, hogy olykor mégiscsak figyelsz.

Nem tudom, kedves Nyájas Olvasó, hogy észrevetted-e már: ez nem egy olyan könyv, amit a levesestálnak döntve is lehet olvasni.

Ott hagytuk abba - ha jól emlékszem, márpedig ilyesmiben ritkán tévedek - hogy az Utazó nekilátott Önmaga Gátlástalan Szidalmazásához. És most már tényleg ne szakíts félbe, mert különben sohasem juttatjuk el ezt a szerencsétlen Utazót vágyott úticéljához, azaz a tengerhez.

Apropó, tenger. Tudtad, hogy...na, mindegy. Erről talán majd máskor. És most már tényleg légy szíves nem elvonni a figyelmemet.

- Te gumilábú puhány - kezdte az Utazó az ÖGSz-t. Te nyálkás pióca, te világnyamvadék, te degenerált őstulok.

(Itt egy kicsit megpihent, mert a „világnyamvadék” új volt a repertoárjában és az új dolgok létrehozása mindig kimerít. Ha nem hiszed, Nyájas Olvasó, próbálj csak kiásni egy négy méter mély, ugyanolyan széles és hosszú gödröt. Különösen sziklás talajban.)

- Te elfuserált országúti giliszta, te mocskos, önmagát Utazónak - piha! Utazónak!- nevező elvetemült! - közölte önmagával az Utazó indulatosan.

            - Te anyaszomorító!- tette még hozzá, csak úgy mellékesen.

            - Most már elég legyen a nyálas nyavalygásból és szedd össze magad, te gerinctelen bélféreg, te gyáva nyúl, te erőtlen, tohonya, tehetetlen - itt egy kicsit gondolkozott az alliteráción, aztán kivágta: -... tetű!

            Megkönnyebbülten törölte meg a homlokát. Hát, ez megvolna. Azért ezt nagyon kell tudni csinálni. Elégedetten vett egy nagy lendületet és nyeregbe pattant.

            Pattant volna, ha képes lett volna rá, mert a lába összecsuklott, mintha ténylegesen gumiarábikumból formálta volna a vicces kedvű teremtő. Hát ez, hogy lehet? Különösen azután, hogy féloldalas tirádát zengedeztünk az ÖGSz-ről?

            Be kell, hogy valljam, Nyájas Olvasó, én sem igazán értem a dolgot. Ezzel természetesen korántsem arra kívánok célozni, hogy esetleg halványlila fogalmam sincs a történet további folytatását illetőleg. Még a gondolat is szentségtörő, nemdebár.

            De a történetet nem én írom.

A történet önmagát írja.

            Felsőbb hatalmak vezetik kezemet, nem vitás.

            Remélem, ezzel kellő világosságot, ugyanakkor kellő homályosságot is teremtettünk.

            Tehát az ÖGSz még soha, semmilyen körülmények között sem mondott csődöt. Soha. Semmikor. Csak most. Érthetetlen.

            Rövid szünet után folytatjuk.

 

            A feszültség további fokozása érdekében- ha ez még egyáltalán lehetséges- föltehetjük a sorsdöntő kérdést: kinek áll hatalmában megmenteni a főhőst, ha még az írói lelemény is csődöt mond? (Nem mintha csődöt mondott volna, ezt most csak úgy eljátsszuk.) Hisz ha a cselekmény eddigi iramló lendülete itt véglegesen megtorpan- azaz megáll- akkor a könyvnek itt, ezen az oldalon egyszer s mindenkorra vége! Hát ki akarja ezt? Ki akarhatja ezt egyáltalán?

            Legyünk demokratikusak. Bocsássuk szavazásra a kérdést. Kérdezzük meg a szereplőket. Te, Utazó?

            -Én... nem annyira. Szeretnék már végre hazajutni. Elegem van a híres- hírhedt Zacskóslevesből meg az eső ellen nem védő Esővédő Szerkezetben való alvásból. Mellesleg, otthon vár egy lány, akitől apró, barna virágmintás keszkenőt kaptam. És az öreg fehérruhás mókus megmondta, hogy találkoznom kell az Igaz Szerelemmel is.

            -Jármű, légy szíves, ne nézegess az égre. Vagy legalábbis ne tegyél úgy,  mintha az égre próbálnál nézegetni nem létező látószerveidel. Inkább halljuk a véleményed.

            -Menjen tovább a story. Eddig nem olyan rossz, annak dacára, hogy az írta, aki. Később esetleg megfilmesíthetjük, persze néhány dublőrrel, személyesen már nem vállalom a veszélyt. Emberek is jók lesznek ilyen egyszerűbb feladatokra.

            -Emberek?! Te megőrültél. Elromlott az elektrovibrációs tered. Hát hogy helyettesítsen egy ember egy Járművet? Nem is hasonlít!

            -Az biztos. De a halivúdi dublőrök vannak olyan színvonalon, hogy bármit helyettesítsenek. Akár egy biciklit is, hidd el. Mellesleg, az elektrovibrációs tér sosem romlik el. Időtlen, anyagtalan és kezdet nélküli. Mint a jobb dolgok általában.

            -Na jó. Még valaki a mellékszereplők közül?

            -Én, az Elbeszélés Szelleme, midőn jó szolgálatot tettem Rabelais és Cervantes és Adams uraknak...

            -Oké, oké, tudjuk. Mi mást akarhat az Elbeszélés Szelleme, mint hogy elbeszéljék? Ez világos! És Te, Nyájas Olvasó? Értem, a kórusban zúgó igenlő hangorkán nyilván egyértelmű helyeslésedre utal. Nos, most már csak én, a Szerzőtök, ugyebár, maradtam.

            Az az igazság, hogy kezdek én ebbe belefáradni. Mondjuk abba is hagyhatnám, ugye... de azt hiszem, néha a sajnálat és részvét patakjainak is meg kell nyitnunk szívünk kiskapuit. Ám legyen. Tekintve, hogy nélkülem tapodtat sem haladhattok tovább, vágjunk bele! A történet,  mint mindig, ismét tovább írja az írót!

            Mintha ott hagytukuk volna abba, hogy az Utazón már az ÖGSz sem segített, akármilyen színvonalasan is hajtotta végre. De akkor mi ád újból viharzó lendületet a történet pergő iramlatának? Vajon mi?

 

            Itt már csak egy Valami segíthetett.

            Ez különben mindig így van. Két Valami sohasem segít, legalábbis, eddig nem volt rá példa. Egy Valami! Az igen!

            És ez nem volt más, mint a Véletlen. A Véletlen, amelyről nem tudunk és persze nem is tudhatunk semmit - hisz, ha tudnánk, nem is hívhatnánk így - ha tudnánk, miféle, semmiképpen sem lehetne a neve egy fosztóképzőt tartalmazó szó - mert ha „vélnénk”, hogy mi, akkor esetleg „vélőnek” kellene neveznünk - de semmiképpen sem „vél-etlennek”!

Igen, a Véletlen jött a segítségére az egész megszorult bagázsnak, a szerzőtől - pardon: a Szerzőtől - a szereplőkig bezárólag. A Véletlen, mely álruhában járja a Világegyetemet, belebújik az elektronok táncába ugyanúgy, mint emberi sorsokba, a Véletlen, mely alakját folyton-folyvást változtatva, csak saját szeszélyeit követve ott és akkor avatkozik bele a dolgok menetébe, ahol és amikor neki tetszik.

Mint például most.

A Véletlen ezúttal egy Utánfutós Kerekes Jármű alakjában vetődött erre, amely mit szállított? Na, mit?

Hát semmi mást, mint egy kis hajót. Egy kicsi, talán egy-két személyes, de mindennel felszerelt vitorlást, árboccal, horgonylánccal, miegyébbel. És a Kerekes Jármű által szállított hajócska megjelenése egycsapásra kirántotta amúgy hihetetlenül gördülékeny elbeszélésünk pillanatnyilag abszolúte kátyúba jutott szekerét.

E hajócska jelezte először egyértelműen eddigi Utazásunk alatt, hogy de igenis, van Tenger valahol, és egész biztosan azúrkék és a fehér tarajú hullámok völgyeiben vidám delfincsapat enyeleg és a parton ezerszín kavicson tapos a láb, melyek mindegyike egészen biztosan más formájú, mint a többi. Utazónk szemében ismét acélosan csillant a fény, a Jármű fura bizsergést érzett elektrovibrációs terének legvégén, az Elbeszélés Szelleme ismét nekicihelődött, hogy dús tapasztalataival segítségére legyen a szerzőnek - pontosabban: a Szerzőnek -, az örök pesszimistának, aki szégyenszemre csaknem félbehagyott egy csodálatosan fennkölt, rendkívüli módon humoros, mindamellett nemcsak könnyed, de emelkedett szellemiséggel bíró könyvet csupán csak azért, mert unja a banánt vagy elfáradt vagy mi a túró.

Előre, rajta hát, mindannyian! Közös erővel! Könny csillan szemeinkben ily szokatlan méretű összefogás láttán!

Amúgy meg el kéne küldeni az Utazót aludni. Elég fáradtnak látszik már szegény. Mégse kelhet át egy országon pihenés nélkül, hát hogy érkezzen meg a szerencsétlen a tengerpartra, karikás szemekkel? Mégse járja. Küldjük aludni.

 

...sötétedett már, s hőslelkű Utazónk egyre inkább érezte, hogy húzza tagjait az áldott anyaföld lefele. Minek húzta, minek húzta, hát mert vele volt a gravitáció, az anyafölddel, természetesen, azért húzta. Hisz édestestvérek ők ketten, ez köztudomású. Gravitáció nélkül nincs Föld, Föld nélkül meg... na jó, ő azért ellenne.

Ezt már az ókori törökök is tudták. (Persze, persze, az ókori görögök is, de a törökök jobban.)

Szóval, ahogy megy, mendegél hőslelkű Utazónk és - mint említettük - éppen húzza az a jóságos anyaföld a tagjait lefele, egyszerre csak észrevesz a domboldalban egy olyan apró, piros cserepes ... nem, nem házat... olyan izét, na... kicsi ház, aminek nincsen oldala? Szóval egy ilyet. Asztal is volt benne, vastag deszkából, meg padok. Más nem, mert nem is fért volna, olyan kicsi volt ez a cserepes kis... megvan! Ezt a valamit, a fennmaradt dokumentumok tanúsága szerint „allegóriának” hívták akkoriban. Egyesek makacsul holmi „filagóriát” emlegetnek, de ennek persze semmi értelme nincs. Hogy az „allegóriának”?

E név köztudottan az „alig-óra” századok folyamán elkoptatott módosulata. Oly pihenőhelyet jelöl, ahol az emberek munka közben - után, alatt - rövid ideig megpihenhettek: alig egy óráig.

Az egész micsoda az elhagyatottság kellemes, megnyugtató légkörét árasztotta, azon kívül a tartószerkezet faoszlopaiból valódi rozsdás szögek álltak ki,  amikre igen előnyösen lehet különböző dolgokat akasztgatni, amint azt Utazónk sasszemmel legott felmérte.

Ha már így benne volt a felmérésben, gondolatban felállított egy optimális görbület-pályát is, amivel Járművével a dombon felcaplathatott. (Konkrétan egy enyhén hiperbolikus parabola volt, ha valakit érdekel.)

A kis...izét szőlő övezte, a fürtök még zöldek és éretlenek voltak, de imitt-amott már sárgultak is, s Utazónk ebből megértette, hogy ismét elmúlt egy nyár, bizony.

- Bizony - sóhajtott mélyet, hogy szelíden asszociáljon az előző mondat végére, majd dolgokat akasztgatott a szögekre, amelyek, mint azt már említettük, e célra kiváltképp alkalmasak voltak.

„Elmúlt a nyár, elmúlik lassan egy újabb Utazás is”- morfondírozott tovább az Utazó, majd gondolatai váratlan hirtelenséggel egy teljességgel másik vágányra ugrottak. „Mit kéne vinnem ajándék gyanánt a barna virágmintás keszkenőt ajándékozó leánynak vajon?

A Jármű enyhén megcsóválta a fejét. Csóválta volna. Ekkora bakugrásokra még az ő fantasztikus intellektusa sem tudott magyarázatot találni. Az emberek minden jelentéktelenségük dacára olykor okoztak meglepetéseket a Járműveknek.

És ahogy az Utazó gondolkodott, körültekintett s fenn, a hegyoromzaton, gőgös, rideg sziklák tövében sárga-kék csillanást vélt felfedezni a lenyugvó nap utolsó sugarainál. És sasszemébe ekkor újfenn acélos fény költözött, lelkében magasra lobbant az áldozatkészség rőzselángja. És legott felhágott a hegyoromzatra, izzadva, küszködve, ezerszer ezer veszéllyel dacolva, meredek szakadékok peremén kúszva és szirtfalakon függeszkedve, hogy elérjen az oromra, ahol a sárga-kék villanások izzottak egyre haloványabban a lenyugvó nap bíbor tüzénél.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy az életével játszott.

És mikor odaért, lehajolt az apró, sárga-kék csodákhoz. És látta, hogy azok - virágok. Szerény, de kemény és szívós havasi növénykék, melyek szigorúan védettek voltak, de Utazónkat ez ebben a lelkiállapotában nemigen érdekelte. És letépett egyetlen egyet és kebelén dédelgetve - mondjuk, úgy a szíve fölött - és ismét ezerszer ezer, esetleg valamivel több veszéllyel dacolva levitte az egyes számú alaptáborba, akarjuk mondani, a kis... izébe.

Ott még egyszer átvette magában a történteket és úgy gondolta, hogy bevinne még egy- két életveszélyes szakadékot, hóvihart, miegyebet a történetbe, melyet majd az illető Hölgynek szándékszott színesen előadni. Talán néhány küzdelmet is veszélyes vadállattal, yetivel, óriáskígyóval, ilyesmivel. Utazónk az ilyesfajta előadásmódot - mindenki más számára érthetetlenül - „humorosnak” nevezte.

            A szép kis kék virágot egy üres sertésmájkrémes dobozba rakta és körbetekerte ragasztószalaggal.

            Ragasztószalag nélkül valamirevaló Utazó el sem indul.

            A kis, piros cserepes...micsoda egyik enyhén rozsdás tartóoszlopának dőlve a Jármű csöndesen fohászkodott magában. Úgy vélte, az Utazó kezd teljesen begolyózni.

            Nos, éjszaka, éjszaka nem történt semmi különös. Utazónk sebtiben harapott valamit, aztán kényelmesen felvackolódott az asztalra és nyugovóra tért. Hajnalban egy sündisznó fújtatott e közelben, válaszul tücskök ciripeltek, olykor-olykor meg közbeszólt – ultrahangon - egy denevér. Utazónk mindezt nem hallotta, s ha hallotta volna, sem lett volna sok haszna belőle.

            Ugyanis sem sündisznóul, sem tücsökül, de még denevérül, sem tudott egy árva kukkot sem. Manapság persze - amint azt te is tudod, Nyájas Olvasó - merőben más a helyzet. Nincs olyan Utazó jelenleg, aki ne tudna legalább valamelyest tücsökül és denevérül és sokan sündisznóul is jól megértetik magukat (ha törve is).  

            Én mondom, bizonyos szempontból fura kor volt ez. Amennyiben kedved tartja, Nyájas Olvasó, nyugodtan nevezheted akár „nehéznek” is e kort, kedves Nyájas Olvasó. Felőlem!

 

Monitor a hátsó ülésen

 

         Hurrá, nem kell többé a gyerekekkel törődnöm vezetés közben, mert már van olyan autó, melynek fejtámlájához kiszedhető DVD-monitor csatlakoztatható, amely teljesen, ismétlem teljesen független az audio-rendszertől és ezáltal közben zenét is hallgathatok elöl!

            Így a reklámszöveg. Na persze nem pontosan ezekkel a szavakkal. A hirdetések elmés kiagyalói sohasem fogalmaznak ilyen egyszerűen és parasztosan. Ők azt az egész világon elterjedt gügyögő virágnyelvet használják, mintha a kocsi lehetséges vásárlói felerészben csecsemők, felerészben meg mentálisan erősen elmaradott egyének lennének. Szó szerint:   „A hátsó ülés kis utasainak kedvenc DVD-jük nyújt kikapcsolódást.“ Amire nyilván igen nagy szükségük van szegénykéknek az egész napi fárasztó óvodai robotolás után. El nem bírják maguk képzelni, mit összeidegeskedik egy ilyen gyerek csak az óvónénivel. És akkor még nem beszéltünk a családi gondjairól. És hogy micsoda stresszel is jár egy ilyen felelős kiscsoportos állás. Hát egy kis DVD-s lazítást csak megérdemel a szentem az egész napi gürizés után, na nem? „Kiszedhető és állítható LCD-monitor” – büszkélkedik tovább a reklámszöveg. Ó, ti szerencsétlenek, hát egy cseppet nem gondolkodtok? Hát mi a jó büdös francnak kiszedni azt a fránya monitort? Hisz akkor fennáll a szörnyű veszély, hogy gyerkőcünk akár hosszú másodpercekre is DVD nélkül marad! Hát meg akarjátok ölni azt a kölyköt, vagy mi? Szadisták! Ti nem vagytok képesek felmérni a gyerekre leselkedő veszélyek nagyságát! Hisz, ha képernyő nélkül marad, előbb-utóbb egész biztosan valami szörnyűségre vetemedik. Mint például - borzalom! – észreveszi az ablak előtt elsuhanó tájat, vagy pedig - huh, még kimondani is rettenetes - elkezd apukával beszélgetni. Na, hát ez az utóbbi már tényleg mindennek a teteje lenne. Hisz így valamilyen kapcsolat alakulna ki a családtagok között, ami egy modern individuális társadalomban már mégiscsak hallatlan. Nem is tagadja ezt a reklámszöveg, kérem szépen: „Az elöl ülők a zavartalan nyugalomnak örülhetnek.”  Arról nem is beszélve, hogy „Meglátja, a leghosszabb út is elrepül.” Ami ugye azért fontos, mert amúgy az utazás egy abszolúte felesleges időpocsékoló tevékenység, és az a régi nép, amely azt mondta, hogy „Navigare necesse est”, biztos csupa fafejből állt. (Ki is pusztultak szegények.) Ha ehhez még hozzávesszük, hogy „A DVD a beépített audio- rendszertől függetlenül működtethető”, akkor a mélységes ámulattól már akár a földhöz is verhetjük ülőgumóinkat. Hisz egyszerűen remek egy dolog, hogy az audi-izé független, mert így az elöl ülők hallgathatják a jó kis zenét, míg a hátul ülő csemeték nézhetik a jó kis rajzfilmet (ha ugyan be nem csempésznek egy pornókazettát), esetleg valami egészen más zenével. Hogy ez esetleg zavarólag hathat? Hölgyeim és uraim, feltaláló irodánk ingyen és bérmentve rendelkezésükre bocsát egy nagyon, egyszerű, praktikus, mindamellett forradalmian új találmányt: egy kis beépíthető gombnyomásra felemelkedő válaszfalacskát az első ülés mögé. Így az elöl ülő szülők és a hátul ülő csemeték már végképp nem zavarnák egymás nyugalmát. Külön kérésre mondjuk tükröző üveggel és akkor már nem is kéne egymást látniuk. „A monitorhoz természetesen távirányító is tartozik.” Természetesen. Nehogy már a szegény túlterhelt gyerekeknek karjuk kinyújtásával kelljen fáradozniuk. Végül is, ha mozogni akar, ott az összerakható kondigép, nem?

            Gyorsaság a kulcsszó, kedveseim. Meg a kényelem. Így lesz csak elégedett az ember. Főleg, ha a szájába is rágják, hogyan lehet elégedett. Aki meg nem elégedett, az ugye boldogtalan. Aki meg boldogtalan, az rosszul érzi magát, mert bűntudata van, hogy nem boldog. És erről biztos csak saját maga tehet. Tehát aki boldogtalan, az bűnös. Ki van ez találva.

Itt van, a lakásban

 

         Igen. Lehet, hogy fura, de így van. Nálam, bent. Nahát! Csak úgy fogta magát, bejött. Beköltözött. Érthetetlen.

            Na most, hogy ezt akarta-é valaki? Ööö... hát persze, hogy akarta! Hisz ha nem akarta volna valaki, akkor nem is lenne itt, nem igaz? Igenis, hogy akarta! Akar-TUK! Közös erővel! Egyöntetűen, mondhatni.

           De azért fura. Roppant-roppant fura. Senki se gondolta volna. Legkevésbé ő. Meg én. Hogy csak úgy. Jó, jó, én is akartam. Persze, hogy akartam. Már mér ne akartam volna?! Úgy se volt itt senki, sokáig, rajtam kívül. Ami egy idő után határozottan, izé... nem, nem idegesítő! Csak olyan, izé, ööö... fura, ez az!

            Vagy nem? Na mindegy. De hogy csak úgy itt van...? Meg... meg hogy itt is marad? Ez már majdnem olyan, mintha... el se akarna menni. Sebaj. Olyan szép együtt élni valakivel.

            Mondja mindenki, aki együtt él valakivel. De hát mást nem is igen mondhat, mi? Mert ha neki- mármint annak, aki mondja- nem jó együtt élni valakivel, akkor elválnak útjaik, nemdebár? És akkor már nem él senkivel. Na, akkor kéne megkérdezni! Mikor épp nem él senkivel! Esetleg: mondjuk valamivel később, mondjuk egy másvalakivel. És ha azzal jól elvan, akkor mondhatja ismét, hogy együtt élni jó valakivel. Vagy akkor is mondja esetleg, ha... ha nem is igaz?

            Állítólag vannak ilyen nagy léptékű társadalmi hazugságok. És akkor még meg sem kérdeztük azokat, akik sose nem is éltek senkivel. Meg nem is akarnak. Nagyon zavaros ez az ügy, kérem szépen.

            Persze végső soron jó, hogy itt van, azért. Nálam. Nálunk. Bent. A lakásomban. A lakásunkban. Csak ezek a rettenetes dolgok ne lennének. A múltkor is- psszt!- nézem, hát az asztalon- még ilyet- ott van a bélyeggyűjteményem. És ez még semmi. De kinyitva! Most szóljanak hozzá! Kinyitva, az asztalon. Mikor annak a barna könyvespolc jobb fölső szekrénykéjében a helye, hátul, közvetlenül a régi bankjegyek albuma mellett. És persze bezárva.

            Nem szóltam, mert én egy türelmes ember vagyok. Meg még azt hinné, hogy holmi szőrszálhasogatóval van dolga, aki minden csomón csak a kákát keresi folyton. De ezt a rendetlenséget már nem bírom idegekkel. Képzeljék, a múltkor- psszt!- hát a fotel karfáján egy olyan izé... vékony, fekete, csipkékkel... olyan kantárféle, két púppal... Megvan! Melltartó. Csak úgy ledobja, akárhol, mint... mint kígyó a bőrét, nemtörődömül. Nahát! Vagy ezt nem szokták, izé, felakasztani? Valami speciális vállfára, vagy ilyesmi? Vagy legalább... összehajtani? Mert a normális ruhát ugye szépen összehajtogatjuk , élére, természetesen, és szépen betesszük a helyére, a szekrénybe. A nadrágot a vállfára, az ingek mellé, az ingeket legszélre. Mármint a rövid ujjúakat, mert a hosszú ujjúak a másik szélére jönnek. Így van ez itt mindig, kezitcsókolom, tizennégy éve. Valami rendszernek csak kell lenni, nem? Legalább valami minimálisnak!

            És még a cipőket nem is mondtam. Képzeljék csak- psszt!- leteszi strégen az előszoba falához. Mikor annak a cipőtartóban a helye, pontosan merőlegesen a cipőtartó hossztengelyére, azaz egyúttal a fal síkjára is. Na jó! Én nem vagyok olyan! Egy- két fok igazán nem számít! De azért egy tizennégy fokos eltérés...! Már bocsásson meg a világ! Egészcipők fent, balra barnák, félcipők lent, jobbra papucsok! Ezt még egy óvodás is tudja, kérem szépen! Hát ennyit nem lehet megjegyezni... egy matematika-tanárnőnek...Na meg még hogy strégen áll az a nyavalyás cipő. De még az egyik le is dől néha. Csak fekszik az oldalán, mint egy... egy léket kapott bárka... egy kész Titanic... De nem szólok, nem én. Még azt hinné a drága, hogy valami végletekig pedáns pasassal van dolga... aki minden szőrszálat folyton csak széthasogat... Nem szólok én, egy árva szó, annyit se.

            Még a konzerveket is kibírtam. Ezt nem mondtam még? Neeem? Képzeljék magukat az én helyembe. Csak próbálják meg. Egy este hazamegyek... mit sem sejtve, értik...abszolúte gyanútlanul... kinyitom a konyhaszekrényt... azt hittem, ott helyben összesek. Én még ilyet nem láttam. Nem is igen hittem a szememnek, míg meg nem tapogattam... a marhahúskonzervet... ahogy ott fekszik a tonhalkonzerv mellett... mikor még egy csecsemő is tudja, hogy annak a sertésmájkonzerv mellett a helye, balra hátul, a befőttek előtt, a száraztésztától mintegy tizenöt centiméternyire balra.

            Szóval... rettenetes, egyszerűen... Képzeljék el azt a lakást... ezt a... ezt a romhalmazt... Ezt a... ezt a... csatamezőt! Ruhadarabok a bútorokon! Konzervek, cipők, bélyeggyűjtemény. Mi jöhet még, kérdem én? Nem kéne mégis... izé, szólni? Hogy azért mégis, valami minimális kis rendet csak be kéne tartani? Pusztán a legszükségesebbet... hogy egy nyavalyás konzerv helyét ne tudja valaki megjegyezni... A múltkor már attól féltem, hogy elszánom magam... valami végzetes lépésre... De nem, azt nem lehet, csak úgy...

          Hisz az ember mégse dobja ki a lakásból... csak úgy... a saját feleségét...  ...állítólag... 

Bájsziköl (20. rész)

 

XX. fejezet

 

            Egy város, egy nindzsa. Utazónk lihegni kényszerül, majd rakéta-üzemanyagot fogyaszt.  A rettenetes szorbok és szokásaik.

 

            Valamilyen „Nindzsas” nevű város közepén állott meg éppen az Utazó, térképet nézegetni. (Tudod, Nyájas Olvasó: beszélő- éneklő- zenélő- táncoló térképet, amilyenek manapság divatosak, hanem csak olyan némát, amilyen volt neki, szegénynek. Ne feledd: nem könnyű idők voltak ezek. Sőt. Minden túlzás nélkül nevezhetőek nemcsak nehezeknek,              de - akár - vészterheseknek is.)

Első hallásra nyilván nem egészen érthető, hogyan került ide, a Felföld peremére ez a japános elnevezés: Nindzsas. Na, de ha hajlandóak vagyunk némi plusz időt és energiát szánni arra, hogy úgy istenigazából a dolgok mögé nézzünk - és miért is ne lennénk hajlandóak? - akkor nyilván találunk valamilyen ésszerű magyarázatot. Az ésszerű magyarázatok alapvető jellemvonása ugyanis éppenséggel az, hogy - kellő keresés után, persze - megtalálhatóak. Lássuk csak... igen... most jó... kicsit balra.... ez az, megvan! Most éppen jól belelátunk a dolgok mögé!

A furán nindzsás nevű város értelemszerűen egy nindzsáról kapta a nevét.

(Most alaposan mellbevágtalak, mi? Azért nem rossz néha egy szakemberrel alaposan a dolgok mögé tekinteni, mi?)

A dolog a következőképpen történt: egyszer erre vetődött egy vándor japán nindzsa. S hát, ahogy a sarki teázóban a pincérnő elébetette a teáját, a nindzsa azon nyomban úgy belehabarodott - nem a teába, haha, hanem a  pincérnőbe, haha - hogy soha többé nem tudott kihabarodni belőle. Legott szegre akasztotta fekete, titokzatos jelekkel díszített fejkendőjét, alufóliába csomagolta ősi szamurájkardját (a szamurájkardokat MINDIG így raktározzák) és a csinos pincérnővel nemsokára egymáséi lettek, és akár boldogan, akár boldogtalanul addig éltek, amíg meg nem haltak, ami egy nagy igazság, a mondat akármelyik részét nézzük is.

Így már talán érthető, miért volt ebben a városban annyi keletiesen vágott szemű polgár és hogy miért esett átlagban minden ötvennégy lakosra egy szamurájkard- és dobócsillag- kereskedés.

És most, hogy mindezt ilyen szépen megvilágítottuk - alaposan a dolgok mögé tekintve - térjünk vissza a mi bátor Utazónkhoz, aki egy furcsamód keleties nevű városka kellős közepén, a szemafor előtt aggódó homlokráncolással böngészte közönséges, nem beszélő térképét.

Nem, Legnyájasabb Olvasóm, nem fogom elmagyarázni, hogy mi az a szemafor. Valamit egyszerűen tenned kell már végre műveltséged ordító hiányosságainak megszüntetésére. Mellesleg minden történelemkönyvben benne van, még talán az óvodás-történelemkönyvben is. Egészen érdekesek ezek az új óvodás-történelemkönyvek, nem gondolod? Hiába, nagy fejlődés az, ha egy csecsemő már az anyaméhben megtanul olvasni. Amúgy a szemafor egy olyan izé... villogó fa, színes gömbfényekkel...  ami olyan... Mindegy. Nézz utána és kész.

Szóval, az Utazó böngészett, némileg aggódva. Ekkor megállt mellette egy idősebb bácsi, némileg rozzant Járművével, melynek kormányszerkezetéről különböző szatyrok lógtak le, teli káposztával, spenóttal és egyéb kerti zöldséggel.

- Merre, merre? - kérdezte kedélyesen, látva az Utazó tanácstalanságát.

- Erre és erre - mondta az igazsághoz híven hőslelkű Utazónk, hisz most nem egy nyamvadt romiszármazék osztrik zsaru kérdezte, amint az már egyszer megesett, hanem egy normális, hétköznapi ember.

- Jöjjön mögöttem, mutatom az utat - ajánlotta szívélyesen az ismeretlen. Az Utazó udvariasan megköszönte. Magában könnyedén mosolygott. Na, nem azon, hogy az öreg biciklije, a ráaggatott szatyrokkal, a szatyrokból kikandikáló főzeléknövényekkel úgy nézett ki, mint egy jól felszerelt mozgó zöldségkereskedés. Nem, hiszen az ilyesmi abban az időben, mikor még nem ültettek mobilis növényeket, amelyek hívásra kihúzták magukat a földből és engedelmesen elaraszoltak a konyháig, meglehetősen megszokott látvány volt. (Ezek is voltak egy idők, én mondom.)

Utazónk igazából azon mosolygott, hogy ő, a híres és sokat próbált Utazó, úgyis, mint az Országutak Merész Vándora, valamint Idegen Országok Tántoríthatatlan Meghódítója egy ócska, kerti növényekkel megrakott Jármű mögött halad.

- Bírja a tempót? - kiáltott hátra az öreg atyai aggodalommal.

Utazónk elfojtotta kitörni készülő kacagását. (De nem egykönnyen.) Még hogy bírja-e a tempót, jó vicc, hahaha. Hogy ő? Bírja? A tempót?

Az öreg gyorsított. Hegynek fölfelé. Az Utazó is gyorsított, mert itt mást csinálni egyszerűen nem lehetett. Már fütyült a szél mellett. Már lihegett és zihált. Már apró verejtékcsöppek indultak el hajhagymái tövéből, hogy homlokán végigszánkázva izzadtságpatakocskákká egyesüljenek, melyek homályt vontak két szép szemére. Később már nem is szánkáztak - mármint a verejtékcsöppek - mert útközben felszáradtak. Utazónk ajkán a játszi mosoly előbb görcsössé vált, majd gyorsan lefagyott, hogy csörömpölve törjön szét a járdán.

Most már elárulhatjuk, hogy a Jármű is somolygott ám rendesen! Persze csak amúgy befelé. A somolygásban ugyanis erősen gátolta a száj, nemkülönben a szükséges nevetőizmok abszolút nemléte. Természetesen az Utazón somolygott – magában - mert ő persze már rég letárgyalta az egész ügyet ütött-kopott Jármű-kollégájával, talán mondanom sem kell, hogy a híresen sokoldalú elektrovibrációs kapcsolatot véve igénybe. Az öreg ifjúsági kerékpáros-bajnok, valamint mélytengeri búvár cápahalász és felemás-korlát rekorder és krikettkapus, meg szupermaraton-futó volt. (Sokszor egyszerre.) Kedvenc szórakozásai közé tartozott szemaforos     - lásd előbb - kereszteződéseknél gyanútlan turistákat leszólítani és jól megizzasztani őket.

Utazónk, tudtán kívül, derekasan helytállt. A dombtetőre érve mindketten lihegve és izzadva álltak meg. Az öreg elismerően bólogatott, amire minden joga megvolt, mert még feleannyira sem izzadt és lihegett, mint az Utazó.

- Itt lakom - mutatta a piros cserepes, még vakolatlan falú házacskát. – Ráér? Vendégem egy kávéra meg egy féldecire.

Hoppá, ágaskodott fel az Utazóban rögvest egy nagy piros felkiáltójel. Kávé, mi, kávécska? Féldecicske, mi? Leitatjuk a hülye turistát, aztán meg... ki tudja! Utazónk hallott már egy-két - de lehet, hogy három-négy- történetet azokról, akik kávécskáztak, féldecicskéztek, és utána meg...

Szóval Utazónk némileg gyanakodott. Mint kiderült, szokás szerint teljesen feleslegesen.

Nos, minden bizonnyal égsz a kíváncsiságtól, Nyájas Olvasó, hogy megvilágítsam számodra a rejtélyt: hogyhogy az Utazó „feleslegesen gyanakodott”. Meg kell, hogy mondjam: ama régi korban - amelyet már csak ezért is felruházhatunk az újdonság erejével ható „nehéz” jelzővel, esetleg, ha teljesen következetesek akarunk maradni (és mivel mostanáig ezen fáradoztunk, a továbbiakban sem kívánunk másképp cselekedni), akkor akár a „vészterhes” kifejezés sem jogtalan túlzás - azokban a réges-rég elfeledett időkben még nem úgy volt, mint ma.

Másképp volt. Ma az ember - vagy az állat, mert az majdnem ugyanaz - úgy january- february tájékán befeküdt az évi aktuális aggódótáborba és ezzel letudta az egész évre a dolgot. (Ez is érdekes, hogy az a sok nyelv hogy eltűnt és mára csak az english maradt.) Mai modern agyberendezésünkkel föl sem foghatjuk, mit össze nem aggodalmaskodott feleslegesen ama kor hősies embere!

Mi meg nem. Csaknem egész éven át élhetjük derűs gondtalanságban modern, tökéletes életünket.

A tudomány nagy dolog.

Szóval, az Utazó, korának megrögzött szokását követve, feleslegesen aggódott. Mindamellett nem szívesen utasította volna vissza a meghívást. Nagyon kíváncsi volt, hogyan élnek az olyan emberek, akiknek országán nemrégiben háború söpört végig.

Követte hát a barátságos idegent fel a piroscserepes házacskáig. A házigazda leültette, kávéval és egy másik itallal kínálta, melynek neve „sligovica” volt. A színes címkén az elnevezés alatt egy kétjegyű, százalékarányt jelző szám állott, mely közelebb volt a százhoz, mint az ötvenhez.

Nos, a fennmaradt csekély számú régészeti lelet alapján nem igazán tudjuk, hogyan fogyasztották ezt az italt, mely manapság leginkább a Marsra induló teherűrhajók üzemanyagául szolgál. Mindenki tudja, hogy a teherűrhajók üzemanyag-csöveit azért muszáj zselatinból készíteni, mert a „sligovica” bármilyen speciális fémötvözetet percek alatt ragyásra mar. És akkoriban azt itták volna az emberek? Hihetetlen, de a fennmaradt feljegyzések egyöntetűen ezt bizonyítják!

Én csak annyit mondok: lehet, hogy ez nehéz kor volt.

Még az is lehet, hogy vészterhes.

De hogy igazi férfiak teremtek akkoriban, az biztos. Mert akkor még férfi volt a férfi és a nő - ki nem találnád, Nyájas Olvasó - nő volt.

És akkor még nem beszéltünk arról, mennyivel ízesebb volt a gyümölcs a fákon és hogy mennyivel szebben daloltak az énekesmadarak. Meg hogy mennyivel olcsóbb volt a tej. És jobb ízű is, persze. És a tél is télen volt, a nyár meg nyáron, nem úgy, mint ma. Tavaly is, egy rendelettel megszüntették a tavaszt. Fent, a górék, persze, ki más. Tetvek.

Én mondom, a mai időkre is alkalmazhatnánk – olykor - a „nehéz” jelzőt. Nem, azt hogy „vészterhes”, azt semmiképp. Ilyen rosszul azért nem állunk.

Az Utazó kényelmesen iszogatott az árnyas lugas árnyékában és egy idő után eléggé oldottnak érezte magát, hogy kérdéseket tegyen fel.

Te is tökéletesen oldott lennél, hidd el, Nyájas Olvasó, ha rakéta-üzemanyagot fogyasztanál féldeciszámra. Hidd el!

- És az a sok romos épület a háború következménye? - kérdezte. Ami persze egy nagy hülyeség volt: naná, hogy az a sok romos épület a háború következménye. Nehezen képzelhető el ugyanis, hogy az ország minden lakosán egyszerre törjön ki a kollektív elmebaj és önerőből verjék szét saját házaikat. Az Utazó tudta, hogy irtó nagy hülyeséget kérdezett, de ez nem zavarta. Oldott volt.

Ha az ember eléggé oldott, nagyon engedékeny tud lenni önmagával szemben. A „sligovicának”, a régmúlt idők e rettenetes italának ilyen hatása is volt. Hiába, na, ama kor házi vegyészei tudtak valamit. Mert lehet, hogy a rakéta-csöveket szétmarja - de viszont milyen üdvös hatással van az elmére! Nagy kár, hogy a mai kákabélű ember nem tudja meginni: lehet, hogy teljesen új dimenziók tárulnának fel előttünk. De hát nem lehet, igaz, nem is nagyon próbálta senki. A „sligovica” ún. „szilvából” készül, de szilvafa már csak a Jupiter egyik holdján található vad állapotban - annyira vad, hogy ha igen rossz napja van, még a turistákat is képes megharapni. Sajnos, hiába tizennégy kilós egy ilyen jupiteri szilva, iható sligovicát akkor sem lehet belőle főzni. Páran próbálták ugyan, de az eredmény még rosszabb volt, mint az algából párolt whisky esetében. (Ami nagy szó, mert az kétszer is megnyerte „Az év legundorítóbb kotyvaléka” versenyt.) Az igazság az, hogy amúgy sem ismerek senkit, aki képes lenne meginni a régmúlt idők rettenetes „sligovicáját”- és nem csak azért, mert tudja, hogy szétenné a nyelőcsövét. Az előítéletektől nagyon nehéz megszabadulni ám! Kezedet a szívedre, Nyájas Olvasó: Te vajon képes lennél-e lehörpinteni egy adag rakétahajtóanyagot? Na, ugye.

Az Utazó, a harmadik pohárka után, tökéletes békében önmagával és a világgal és dacára annak, hogy hülyeséget kérdezett, éppen nosztalgikus hangulatba került: elábrándozott szerény otthonáról, a „Kanyar” kocsmáról, ahol ilyentájt a „fermet” nevű italt kortyolgatta, itt-ott sörrel leöblítve, mely kombináció oly üdvös hatással bír az emberi szervezetre. (És végül, de nem utolsósorban elábrándozott ama leányról, aki azt a bizonyos barna virágos keszkenőt adta. Úgy vélem, ezt a leányt már nyugodtan írhatjuk „Leánynak” is, főleg az Utazó szempontjából, ha értik, mire gondolok.)

Eltűnődött a fehér ruhás, kristálygömbös öreg szavain, aki úgy mondta, még a szerelemmel is találkoznia kell. Talán ez lenne az? A szerelem? Pontosabban: a Szerelem? Meglátjuk, meglátjuk!

Így morfondírozott magában a mi hősies lelkű, bátor és jelen pillanatban ugyancsak oldott hangulatban leledző Utazónk.

A Jármű közben az égre emelte a tekintetét. Mármint, nem az igazi tekintetét, mert az egyszerűen nem volt neki, minél fogva nem is igen emelhette sehová - és egész lényét elöntötte az aggodalom az ő szeretve tisztelt Utazója iránt. Nagyon aggódott érte. „Ez is meg fog őrülni”- gondolta. „Ugyanolyan rettenetesen eszement lesz, int az összes többi szerelmes. Jajjaj.”

Aztán feltűnés nélkül, hogy az emberek észre ne vegyék, odébb somfordált néhány lépést. A „sligovicával” szemben még egy Jármű sem viselkedhetett könnyelműen. Bármilyen ellenálló is volt a karosszériájuk amúgy.

A szívélyes vendéglátó bólintott. (Nem tudom, emlékszel-  az Utazó hülye kérdésére a házak kifogásolható állapotát illetően, Nyájas Olvasó.)  

- Igen. Ez a rettenetes szorbok műve - bólintott még egyszer, hogy nyomatékosítsa előbbi bólintását.

- És tulajdonképpen mi volt a nézeteltérés oka? - firtatta az Utazó, mert most éppen firtatós kedvében volt. Valószínűsíthetjük, hogy a sligovicától: eme ital másik nem elhanyagolható mellékhatása ugyanis a firtatókedv jelentékeny növekedése volt.

- A szorboknak nem kell ok - mondta komoran vendéglátója.

- De hát mégsem állnak le ok nélkül háborúzni valakivel - ellenkezett az Utazó, mert a negyedik pohár sligovicától mintha az ellenkezési hajlama is erőteljesen aktivizálódott volna.

- Dehogynem - jelentette ki a házigazda ellentmondást nem tűrően, majd közelebb hajolt és csaknem suttogásig lehalkította a hangját. – Mindenki tudja, hogy a szorbok géppisztollyal az oldalukon születnek. Van, amelyik rohamkéssel a szájában jön világra.

- Tényleg? - ámult az Utazó, aki egyre rejtettebb képességeket fedezett fel önmagában. Most például ámulva észlelte, hogy hogy milyen könnyedén képes elámulni. Hú, de mélyen rejtezett mostanáig ez a jó kis képesség! Érdekes, hogy ugyanakkor, mintha a firtató hajlama is megmaradt volna, sőt. Ez okból nyomban feltett egy újabb firtató kérdést:

- És ezek a viszonylag nehéz és meglehetősen szögletes tárgyak nem nehezítik meg a szülést, mint olyant?

- Egy szorb anyának? - kacagott fel vendéglátója drámaian, akár egy bajazzó.

- Egy szorb anyának ez semmiség, higgye meg, uram!

Látom az értetlenkedés halovány csillogását a szemedben, Nyájas Olvasó. Mint hű kalauzod szövevényes, ámde érdekfeszítő történetünk fonalának gombolyítása során, kötelességemnek érzem, hogy kis magyarázatot fűzzek az előtted valószínűleg ismeretlen „bajazzó” kifejezéshez. A bajazzók félig mitikus, mondabeli lények, akiknek élete a korabeli források szerint egy merő móka és kacagás volt. Olyannyira, hogy nem is úgy köszöntötték egymást, hogy például „Jó napot kívánok.” Ha két bajazzó találkozott az utcán, akkor a fiatalabbik - esetleg a társadalmi ranglétra alacsonyabb fokán álló - így szólítota meg a másikat: -Kacagj, Bajazzó!

A másik bajazzó erre udvariasan meghajolt és szintúgy válaszolt: - Kacagj, bajazzó!

Majd mindketten nevettek egy sort, mielőtt tovább mentek volna a dolgukra.

 

- És tulajdonképpen.. hol vannak most ezek a szorbok?- tett eleget közben az Utazó további firtatási késztetésének.

- Hát itt - bökött hátra a hüvelykujjával a házigazda. – A határ másik oldalán!

- És öö... messze van az a határ?- aggodalmaskodott egy kissé az Utazó, talán, mert gyengülőben volt a sligovica hatása. (Ezt elkerülendő, a házigazda nyomban töltött is neki még egy pohárkával).

- Dehogy... itt van, a patakon túl.

Utazónk elgondolkodott. Valami azt súgta neki, hogy vannak nyugisabb helyek is a világon, ahol kedvére csatangolhat Járművével.

- És azután elmentek? Elmentek, haza, a szorbok?

- El. Mindig így vannak. Rájuk jön az öldökölhetnék meg a verekedhenék meg az erőszakolhatnék és akkor nekiugranak valamelyik szomszédnak. Szorbia nyolc állammal határos, eddig hét ellen viselt háborút.

- És a nyolcadik?  

- Az még nem került sorra - válaszolta tömören a házigazda. - De talán a jövő héten azt is megtámadják. Tudja, mikor elmentek, felgyújtották a házamat, kivágták az összes szőlőt, gyümölcsfát, meg az élősövényt. Meg elvitték a deszkakerítést is.

- A kerítést? - ámult az Utazó. – Hát azt meg minek? (Most már nagyon úgy nézett ki, hogy az ámulási hajlam felülkerekedett a többin).

- Mindenünnen minden mozdíthatót hazavisznek. Otthon óriási máglyát raknak, körbetáncolják és vért isznak.

- Máglyát raknak? Körbetáncolják? Vért isznak?- lovallta bele magát az ámulásba egyre jobban az Utazó. – De hát ha elégetik az összes rablott holmit, akkor nem is származik semmi előnyük az egész háborúból!

- Pontosan - hajolt előre a házigazda. – Abszolúte semmit nem keresnek rajta. Sőt, ráfizetnek. Ez az egyetlen nép a világon, mely nem anyagi érdekből kezd háborút. Tisztán lelkesedésből csinálják. Most csend van odaát, mert éppen gyűjtenek a következő háborúra. A főváros főterén van egy óriási bronz malacpersely. Terepszínű ruhába bújtatott, szilaj arckifejezésű, kézigránáttal és géppisztollyal felszerelt, mellén keresztbevetve két töltényheveder, szóval olyan igazi szorb malac. Minden arra járó beledob valami aprópénzt, két-három év alatt összejön egy újabb háborúra.

- Hát - csapott a térdére egy nagyot az Utazó. – Nekem most már mennem kell. Köszönöm szépen a vendéglátást.

- Még legalább egy utolsó sligovicát! - serénykedett a házigazda. – Ne sértsen meg!

Az Utazó senkit nem kívánt megsérteni. Megitták, könnybelábadt szemekkel egymásra meredtek és elmosolyodtak.

Ama ősi italnak ez volt az utolsó, igen fura mellékhatása: vadidegen embereket arra késztetett, hogy egymásra mosolyogjanak.

Érdekes, hogy a szorbokra még ez sem volt hatással. Vederszámra itták a sligovicát, de még csak a szájuk sarka sem húzódott volna feljebb egy millimétert sem.

Igaz, mint megtudtuk, igazi szorb amúgy is vért iszik. A Jármű átnézett a határ másik oldalára. A szorbok látszólag békésen szántottak-vetettek. Igaz, valamilyen szúró- vagy vágófegyvere még a csecsszopónak is volt. Mulatságos látvány volt, ahogy egy szorb csecsemő oldalán a rendszeres használattól kifényesedett pillangókéssel anyatejért gőgicsél.

A Jármű elgondolkozott. Mennyi megoldatlan rejtély, mennyi feltáratlan titok! Milyen végtelen és hatalmas a Világegyetem!

 

Kiskapu és bádogosok

 

Szép új világunkban a csalásnak, átverésnek olyan sokféle formája létezik, hogy azt szinte számon tartani is lehetetlen. Múltkorában egy díszes társaságról esett szó, amely ,,utazási irodaként” sóz rá szerencsétlen nyugdíjasokra értéktelen kacatokat mesés összegekért. Ez a módszer nagyon is kifinomult, mondhatnánk akár viszonylag kulturáltnak is.  Kell hozzá némi gógyi - nevezzük észnek, ha akarjuk -, kell sziklaszilárd jogi alap - egy gyakorlatilag megtámadhatatlan adásvételi szerződés, kell egy nagyon jól megszervezett logisztikai háttér.

            Durvább pénzszerzési módszereket használnak például a román csatornaszerelők, akik echte magyarnak vallják magukat. A szó szoros és átvitt értelmében egyaránt sötét fickók ezek, akik előszeretettel specializálják magukat nyugdíjasokra, esetleg egyedülállókra. Hogy miért? Először is: nagyon ritka az az idős ember, aki csukja a kapuját. Ők még a bizalom légkörében nőttek fel, egy olyan világban, ahol a szomszéd bármikor átjöhet egy tányér túrós lepénnyel és vice versa. Másodszor: az idős állampolgárok rendszeresen nyugdíjhoz jutnak, és ebből csodával határos módon még félre is tudnak tenni. Apránként, sok-sok hónapon át így szedik össze  a ,,temetési pénzt”, ami jelenleg minimum egy-két ezer euró. Harmadszor: a nyugdíjasok között viszonylag kevés a feketeöves karatézó, aki azt a gané bagázst - pardon: bádogos szakmunkásokat – egyszerűen leverné a földbe, ahogy illik. Ja: és nem tesznek feljelentést, mert semmiféle rendőrségben és csendőrségben nem hisznek egy leélt élet tapasztalataival a hátuk mögött. Közrejátszik természetesen egy erős pszichikai gátlás is: akit annyira nagyon átvertek, hogy a füle kétfelé áll és utólag szembesül azzal, hogy milyen primitív, megalázó módon verték át, az inkább igyekszik miharabb elfelejteni az egészet. Sőt: hogy önbecsülését legalább valamelyest megőrizze, perverz módon ilyeneket mond: - Ennek a munkának ennyi az ára. És milyen gyorsan dolgoznak. Persze. Gyorsan, mert mielőbb el akarják húzni a csíkot, míg valaki el nem kezd gondolkodni.  Ennyi az ára, mi? Ezerhatszáz euró kétórás munkáért, mi? (Megtörtént.)

            Na, de lássunk egy konkrét példát, „mely többet ér ezer csalfa szónál”, ahogy a híres dán mondás tartja.

Manyi néni magányos nyugdíjas. Pipa. A kaput sose csukja be, ha a fia ezerszer húzza rá az eget, akkor se. Újabb pipa. Naná, hogy van otthon temetési pénze. Főpipa. Szépen fejlett, munkanélküli, tetovált izomcsávó jön fel az udvarra. Nyilván ő a Főbádogos. Manyi néni a kiskertben kapálgat.

- Nagyon olcsón dolgozunk… nagyon jól… megmondhassák, akiknél vótunk….

A Főbádogos arcán elszánt segíteni vágyás és a szakma iránti végtelen alázat földöntúli visszfénye ragyog. (Ezt tükör előtt gyakorolta, biztos.)

Manyi néni egyből bedől.

-Hát, nézze meg.

Izomcsávó Főbádogos szakértő szemmel szemügyre veszi a lefolyócsatornát, amiből egy cső mered ki egy rozsdás pléhhordóba, az esővíznek. Virágoknak csak az a jó.

Főbádogos ezután egy súlyos mozdulattal letépi az egészet.

- Látja, milyen rohadt…. biztos ilyen az egész házon.

Manyi néni hümmög. Hát, nem is gondolta volna.

- Hát jól van….megisznak egy kávét?

Ekkor már hárman sündörögnek az udvaron. Be a konyhába, csüccs.

És ekkor kérnek egy nagy vasrudat. Vagy csövet, ami van. Manyi néni rövid gondolkodás után hoz is. Nem is tudta, hogy ilyen is kell a csatornaszereléshez. Kávé megivódott, a mesterek munkához látnak. Gyorsan dolgoznak, meg kell hagyni. Manyi néni kimegy gyomlálni, mit fog itt lábatlankodni. Mire visszajön, az egyik szaki a pince irányába igyekszik, a másik a nappaliba kotorász a fiókos szekrényben.

- Maga meg mit keres ott?

Választ nem kap. Csak egy kérdést.

- Ebbe mi van? - emel ki egy borítékot csalhatatlan szimattal a Főbádogos. Manyi néni már kezd tisztába jönni, hogy kikkel van tulajdonképpen dolga. Meg mindig is felvágott nyelve volt.

- Abba? Ló… - és egy négylábú haszonállat olyan testrészét nevezi meg, ami abba a borítékba semmiképpen sem férhet bele.

            Főbádogos otthonosan kinyitja a nagyszekrényt, ha már itt van, és visszahőköl. Manyi néni fia hivatásos katonatiszt volt, sorban állnak a paszományos egyenruhák.

- Hát akkor mi megyünk is… kérem a pénzt. És mond egy összeget, hogy Manyi nénivel megfordul a világ.

- Nekem annyi nincs. - hebegi.

- Kérjen kölcsön, de gyorsan ám. Vagy menjek a vasrúdért?

            Manyi néni feladja. Olvasott, tájékozott hölgy, tudja jól, hogy gyönyörű biztonságos demokráciánkban évente agyonvernek néhány magányos kisnyugdíjast nyaknélküli, tetovált izomcsávók. És végigjárja a szomszédokat. Majd lassan letörleszti az adósságot. Sokáig élt még, sok gyönyörű virágot nevelt csodálatos kertjében, amit mindig megbámultak az emberek.

            De a kiskaput továbbra sem zárta be soha. Mert hát akkor, hogy jön át a szomszéd néni a túrós lepénnyel.