A párki védelmében

 

(Most aztán nekem esnek mind, nyelvészek, ítészek, középiskolai magyartanárok, ritka nagy egyetértésben).  

A PÁRKIT? ! VÉDENI? ! De hisz ez… ez a nyelvromlás lehető legkirívóbb példája! Ez egy olyan illusztris példája a szlovakizmusnak, hogy… hogy csak no!

Ettől tán még a tramki sem rosszabb. Esetleg a tyepláki. Na de a párki …? ! Hisz az  magyarul… virsli, nemdebár?

Ami egy igen-igen szép ősmagyar szó. Élénk képzelőerőnknek köszönhetően szinte látni véljük Árpád ősatyánkat, amint ezüsttel kivert, gímszarvasos nyeregtáskájában az első pár (minden bizonnyal még az őshazából hozott) magyar ősvirslivel átnyargal a Vereckei-szoroson.

A párki… igenis… juj, de nehéz ezt kimondani… de muszáj, égessenek meg bár helyesírási szótárakból rakott máglyán… a párki, az  igenis, sokkal kedvesebb, mondhanánk  - emberléptékűbb! Az a két mássalhangzó egymás után még elmegy, ráadásul ez az”rk”, rk, rrrk… kellemesen ódon hangzású, akárha csak egy vidám kis sárgaréz kávédaráló ropogna nyugodalmasan egy téli vasárnap reggelen, otthonos kávéillatot árasztva szerte az egész lakásban, miközben odakint verébfej nagyságú pelyhekben hull a hó. A párkinak, kérem, még egy „i” is van a végén, ami a csoki-fagyi-suli-gimi-satöbbi-i esetében határozottan idegesítő, ámde így, az”rk” után nagyon is kellemetes a páros hallószerveknek.

Na most, hogy a tramki se érezze magát igazságtalanul mellőzöttnek- mely vélemény az ő szempontjából igencsak jogosnak mondható - a nyelvi játék kedvéért próbáljuk meg lefordítani őtet is. Ööö… teniszcipő. Nagyszerű. Szép magyar sport az, minden bizonnyal. És akkor még nem beszéltünk a tramki édes tejtestvéreiről, a botaszkiról meg a teniszkiről. Ezeket ugyan hogyan fordítsa le az erőnek erejével csakis kristálytiszta magyarsággal beszélni óhajtó kisebbségi? Jaj, kérem, ne erőltessük már azt a tornacipőt! Hisz a tornacipőben már régóta egyáltalán nem csak tornáznak! (Sőt, úgy tűnik, lassan már egyáltalán nem is). Mint ahogy a népesség túlnyomó része a teniszkiben sem csak-vagy egyáltalán-teniszezik.

A kopácskit meg akár ne is említsük. (De azért csak említsük). Futballista barátom azzal a világrengető hírrel tért haza a nemzetközi, hagyományosan kolbászevéssel és civilizált vedeléssel kísért labdarúgó-tornáról, hogy a kopácskit a magyarok - csukának hívják! Ami egy igen jóízű hal, fogni is sportos élmény nagyon, de hogy a futballhoz mi köze?

A sportos vonulatot merészen tovább vivén tegyük vizsgálódásunk trágyává - pardon: tegnap a Rádiókabaréban Kazal megint berúgott tudományos borkóstolás közben - esetleg a tricskot, az otyeplovácskit, és természetesen a nagy klasszikust, a tyeplákit. A trikó tán tökmagyar? (Tricote-származék, tehát aligha). És a többire netántán: melegítő? Esetleg: suhogó? Igen, ezek valóban több, mint elfogadhatóak, a suhogó meg igazán telitalálat, bár talán sosem derül fény a nagy rejtélyre: miért mászkál egy tiszteletben megőszült, legalább negyven kiló súlyfelesleggel rendelkező családapa, aki a „sport” szóról csaknem százszázalékos biztonsággal a ”tévé-sör” párosra asszociál, eredeti kínai Adidas - melegítőben, lábán hasonlóan márkás-botaszkiban?!

Felelősségteljesen merem állítani, józan ítélőképességemnek (többnyire) teljes birtokában, hogy ha a suhogót nem is - talán mert oly pesties - a melegítőt igenis használja olykor-olykor a kisebbségi állampolgár. Rögvest magától adódik a kérdés: vajon mi szabja meg, mely rejtélyes törvény, hogy egy adott szó esetében vajon a magyar eredetit – lett légyen az bár az idétlen virsli – avagy a saját maga által kreált, olykor borzasztó, olykor mulatságos változatot használja?

Igen egyszerű. Elmondom! Amennyiben a magyar eredeti kevesebb szótagszámmal bír, mint a – na jó, ferdített változat – csaknem biztos esélye van a meghonosodásra. Amennyiben nem, csaknem kizárólagosan a többségi nemzet által használt szóalakzat győzedelmeskedik fölényesen. Jó példa erre a horcsica, melynek ősi hegemóniáját igenis jelentékeny mértékben kikezdte immár a mustár. (Értelemszerűen a magasabb műveltséggel rendelkezők körében inkább.) Határesetnek minősíthető viszont a bitofka, amelyet magyartanárom kitartó csökönyösséggel csakis tömbháznak nevez, ám ezzel a szokásával eleddig egyedül maradt városkánkban. A többség maximum panellakást, panelházat hajlandó mondani – ez ugyanis szintén hármas szótagszámú. Viszont alig-alig képes igen gyengécske gyökereket ereszteni a melegítő: négy szótagjával nem sok esélye van a háromszótagos tyeplákival szemben. (Föntemlített olykori használata csakis az otyeplovácskival szemben érvényesül: mert az meg ötszótagos! ) 

Ilyen egyszerű! És mielőtt erőnek erejével ún. eredeti magyar szavak használatára intenénk az eltévelyedetteket, jó lenne, ha az élő nyelv egyszerű matematikai törvényszerűségeit - avagy az emberi faj természetes lustaságát - legalább olykor figyelembe vennénk.

Nem olyan könnyű tudatosan, direkte párkit kérni, minekutána sokáig és direkte virslit óhajtottam. (Ez a”rsl”,hát ez valami rettenet.) De most immár - legyen osztályrészem bár megkövezés, avagy lassú tűzön pirítás - megteszem. (Tudatában annak, hogy a jelenkor sosem érheti meg a korokkal előbbre gondolkodó nagy szellemeket).

Párkit kérek, csakazértis. De – na jó, legyen – mustárral.

Várom az inkvizíció követeit.

 

A kő

 

Újsághír: „Sir Arthur Raleigh, a brit Királyi Régészeti Tanszék docense dél-afrikai ásatásai során egy csaknem teljes épségben fönnmaradt Homo Erectus csontvázat talált. Az igazi szenzációt az az áttetsző kő jelentette, amely a csontváz bal tenyerének csontjai közül került elő és amely a tüzetesebb vizsgálat során rendkívül széptüzű nyers gyémántnak bizonyult... „

           

            Mu erősen hunyorogva nézett körül a forróságtól szikrázó erdőszélen. Látszólag semmi sem mozdult, csak a hatalmas, színes papagájok rikkantottak olykor-olykor. Mu figyelmesen beleszimatolt a levegőbe, de az enyhe szellő nem hozta feléje a Nagy Görbefogú Csíkos Isten csípős szagát, akinek már jó néhány törzsbelije esett áldozatul.

             Dühödten vakargatta szőrös hónalját. Ilyenkor, a Száraz Évszak kellős közepén, mikor tombolnak a tetvek, legszívesebben levetette volna a bundáját. Még egyszer körbeszimatolt, aztán négykézláb, néha-néha két lábra emelkedve és figyelmesen körülkémlelve a forrás felé bandukolt. Vastag szája már cserepes volt a szomjúságtól.

            A sziklahasadék, melyből a forrás fakadt, szinte porzott a szárazságtól, csak a legalján csordogált egy vékony, szegényes erecske. Olyan sekély volt, hogy nyalnia kellett a földet, ha valami kis nedvességhez akart jutni.  Még sohasem látta ilyen kicsinek a forrást, még sohasem késett ennyit a Nagy Lezúduló Vizek várva várt időszaka. Lehet, hogy már el sem jön többé? Lehet, hogy már sohasem fognak nagy vízpászmák zuhogni az égből és mindig ilyen meleg lesz és mindig így csípnek majd a tetvek?

            Orra-szája teli lett agyagos homokal, mire úgy-ahogy oltotta szomját. Fejét rázva köpködött jobbra- balra, mikor hirtelen valami fényeset vett észre a hasadék peremén. Kíváncsian utánanyúlt, de sehogy sem érte el. Esetleg ha lehasalna és becsúszna... de akkor hátulról teljesen védtelen marad. De vajon mi lehet az, ami ilyen gyönyörűen fénylik? Egy ideig hadakozott benne a kíváncsiság és a félelem, aztán Mu döntött. Lehasalt, félig becsúszott a repedésbe... még egy kicsit... Áttetsző kő ragyogott az orra előtt a válla fölött beeső fényben. Akár a Nap... megfogja? De hátha forró... mint a Nap... Lassan, óvatosan megérintette és nyomban el is kapta a kezét.

            Nem történt semmi. Ezt a furcsa valamit tehát el lehet venni. Szőrös mancsával megfogta, de a kő meg sem mozdult. Alsó része mintha belenőtt volna a sziklába. Mu azonban türelmes volt és szőrös karjaiban nagy erő rejlett. Addig nyomogatta, forgatta, tolta, ütögette a követ, míg az meg nem lazult és bele nem esett a sárba. Villámgyorsan felmarkolta és fürgén kitornászta magát a hasadékból. Eszébe jutott, hogy a háta mögött talán éppen most emelkedik a sárgán hullámzó fűtenger fölé a Görbefogú hatalmas, rémséges feje. A gondolatra kiverte a hideg veríték és a hátán minden szőrszál az égnek meredt. Boltozatos szemöldökíve alól gyors pillantást vetett a levegőbe és vastag, lapos, fekete orrával a légbe szimatolt.

            Semmi sem mozdult. Óvatosan maga elé nyújtotta a tenyerét. A kő fénye csak itt- ott törte át a rárakódott vastag sárréteget. Mu beletörölte a bundájába, egyidejűleg néhány bosszantó élősködőt is agyonnyomva vele, majd ismét elérenyújtotta a tenyerét.

            Mintha egy darab Nap lobbant volna lángra a markában, úgy szórta a kő a vakító sugarakat. Tiszta volt, csaknem teljesen áttetsző, mélytüzű és villogó.

            Mu ámulva nézte egy ideig. Még a veszélyről is megfeledkezett. Aztán gyorsan észbekapott és a kővel a markában elindult az erdő széle, a biztonságot jelentő fák irányába. Elővigyázatosan osont, többnyire négykézláb, olykor három végtagján egyensúlyozva. Időről időre mozdulatlanná merevedett, alaposan körülnézett és körülszaglászott. Ilyenkor pár pillanatra óvatosan két lábra állt.

            Alig pár lépésre volt csak a hatalmas fáktól, amikort szeme sarkából mozgást vett észre. Azon nyomban lekushadt a fűbe. Szíve a torkában dobogott, ahogy vigyázva ide- oda forgatta a fejét. Nem messze tőle hatalmas, kecses test lépdelt nesztelenül a száraz fűcsomók között. Az állatot tenyérnyi széles, sötétbarna- sárga sávok díszítették. A hatalmas fejből szörnyű, halált hozó tépőfogak íveltek csaknem karnyi hosszúságban hátrafelé. A fenevad testén szinte hallhatóan görögtek az izmok, ahogy kecsesen lépdelt, köbe- körbevillantva rémséges sárga szemeit.

            Mu szívdobogva várakozott. A szörnyeteg egyelőre nem vette észre. A szél jó irányból fújt, már érezte a nehéz, csípős ragadozószagot. Ha az állat elfordulna és kicsivel arrébb kotródna, talán elérhetné a fákat...

            A Görbefogú váratlanul egyenesen feléje fordult. Úgy tetszett, pontosan Mu szemébe bámul és most már csak azon gondolkodik, vajon szép lassan sétáljon- e oda vagy inkább egyetlen hatalmas ugrással vesse rá magát áldozatára. Mu igyekezett egészen kicsire zsugorodni.

            A fenevad egy pillanatra elfordult. Most!

            Mu szőrös teste kilőtt nyílként pattant ki a fűből és vágtatott az előre kiszemelt fa felé. Csak néhány méter! Háta mögöt baljós huppanás hallatszott, ahogy a Görbefogú egyetlen ugrással a nyomában termett. Mu minden erejével előrevetette magát és ahogy elérte az alsó ágat, azonnal átlendült a törzs másik oldalára, majd fölfelé.

            A Görbefogú pengeéles karmai hosszú csíkokat vágtak a fatörzsbe, ahogy lefelé csúszott. Mély hangon kurrogott, körüljárta a fát és sóvárogva bámult fölfelé. Tapasztalatból nagyon is jól tudta, milyen finom, zsengehúsú csemege ez a szőrös kis lény.

            Mu fennsőbbségesen nézett le rá a biztonságot adó faágak közül. Aztán megnyugodva kivette a szájából a követ. Még jó, hogy ugrás közben le nem nyelte. Önfeledten bámulta a villogó csodát, csak a Görbefogú mélyhangú dorombolása zavarta kissé, aki éppen a karmait élesítette a fatörzsön, hatalmas kéregdarabokat szakítva ki belőle. Mu rávicsorgott, fenyegetően ugrált egy biztonságos, vastag faágon, hozzávágott a Görbefogúhoz néhány kemény, zöld gyümölcsöt, amelyek amúgy is ehetetlenek voltak, aztán ismét szájába kapta zsákmányát és elinalt az összefüggő fakoronák között.

            A Görbefogú undorodva megszaglászta a vastaghéjú, éretlen terméseket, aztán csalódottan elkotródott.

             A szokásos vastag liánon érkezett a horda éjszakai szálláshelyére. Másként be sem lehetett jutni, mert a buja őserdőben megbúvó kicsiny tisztást minden oldalról szúrós bozót övezte. A nagytüskéjű bokrok közé még maga a Görbefogú sem bújt szívesen, így Mu és társai meglehetős biztonságban tölthették az éjszakát. Legföljebb a Nagy Lábnélküli Csúszómászó Isten vitt el közülük egyet- egyet, de hát ez már régóta hozzátartozott az élet rendjéhez.

            Alighogy lehuppant gallyakból és puha fűből készült fészke mellé, nyomban körülvették a többiek. Torokhangon rikoltozva üdvözölték, míg legöregebb társuk, az őszsörényű Aia erélyesen le nem csendesítette őket. Mu ugrándozva, mellét döngetve és combját csapkodva beszámolt feldferítő útjáról. Röviden ismertette a forrás állapotát, mire a törzs nőstényei nyomban kétségbeesett visítozásba kezdetk. Mu elfintorította az orrát és valami olyasmit gondolt, hogy mennyivel elviselhetőbb lenne az élet, ha ezek a nőstények nem rikácsolnának folyton- folyvást. Aztán rátért szerencsés kimenetelű kalandjára a Görbefogúval. Társai elszörnyedve hallgatták. A hideg futkározott a hátukon, mikor elmesélte, hogyan vette észre őt a vadállat. A rémület hangját hallatták, mikor előadta, hogyan ugrott föl a fára az utolsó pillanatban és hogyan csattantak össze a hatalmas, görbe tépőfogak alig valamivel a talpa alatt. A végén természetesen könnyedén hozzátette, miként dobálta meg a szörnyeteget éretlen gyümölcsökkel. A törzs hímjei leplezetlen csodálatuknak, valamint irígységüknek adtak hangot, míg nőstények szemében kissé más érzések buja visszfényei csillogtak. Mu, mint fiatal hím, ezt nagyon is rendjénvalónak találta.

            Mindezidáig egy szó sem esett a kőről. Mint vérbeli elbeszélő, a végére hagyta a csattanót. Úgy tervezte, ezzel aztán végképp leteríti a hallgatóságát. Először megpróbálta elmagyarázni, mi ez és hogyan jutott hozzá, de ehhez a szokásos kéz-, láb- és fejmozdulatok, a hörrenések, makogások és vinnyogások nem bizonyultak elégségesnek. Az új, csodás dolog leírásához új fogalmakra lett volna szükség- ezek még Mu agyának legfenekén rejtőzködtek csak. Igy hát föladta a hiábavaló küzdelmet és minden további magyarázat helyett egyszerűen kitárta tenyerét a hallgatóság felé. A kő ekkorra már teljesen megtisztult a sártól és mocsoktól. Ahogy fény érte, mintha pici tűz lobbant volna lángra Mu tenyerében.

            A horda egyszeriben elnémult. Még az örökké hangoskodó nőstények is döbbentek meredtek a kőre. Még soha senki közülük nem látott ilyen fényességes, csodálatos valamit.

            A kezdeti csöndet az ijedtség halk suttogásai törték meg. A tüzet, az igazi  tüzet már ismerték és féltek is tőle. A Nagy Lezúduló Vizek Idején a villámok olykor lángralobbantották az őserdő egy- egy kiszáradt fáját. Akkor hogyan lehetséges, hogy a társuk egy kicsike tűzdarabot tart a tenyerén?

            Mu leengedte a karját, mivel ugyan hatásos, de eléggé fárasztó volt sokáig így tartani. Különben is elégedetten nyugtázta, hogy immáron sikerült elérnie a kívánt eredményt. A társai egy kissé úgy néztek rá, ahogy a Nagy Görbefogú Csíkos Istenre szoktak. Egy ideig zavartan pusmogtak, aztán persze megint Aiát, a legöregebbet lökdösték előre.

            Az öreg megállt Mu előtt(alig valamivel közelebb, mint a többiek), aztán óvatosan szemügyre vette a követ. Jó alaposan megszemlélte minden oldalról, majd alulról és felülről is. Aztán bátran fölé tartotta a tenyerét- noha arca közben rángatózott az idegességtől.  Érezte, hogy egyáltalán nem éget, bárhogy is fénylik is ez a micsoda. Dünnyögött egy sort az orra alatt, hogy a többiekben a mély gondolkodás látszatát keltse, aztán megvonta a vállát és azt a rövid, egyszótagú szót hallatta, amivel a fajtájabeliek a teljes tanácstalanságot szokták kifejezni.

            A horda ezt némileg csalódottan vette tudomásul- ha Aia se tudja, mi ez,akkor vajon ki?-, aztán, némileg felbátorodva, körülvették a zsákmányszerzőt. Mu morcosan vette észre, hogy az ő saját személye- csodálatos bátorsága, ravaszsága és fürgesége- kezd háttérbe szorulni a kő mellett. El is dugta nyomban a háta mögé. Csak hosszas könyörgés után volt hajlandó ismét elővenni, mikor úgy érezte, hogy tekintélye ismét a régi magasságokba emelkedett. Egy ideig jól elszórakozott azzal, hogy hol eldugta, hol meg elővette a követ- persze nem azonnal, hadd türelmetlenkedjenek egy kicsit.

            Végül megelégelte a játékot. Különben is fáradt volt már. Bemászott a fészekbe, ahol már várta egy gömbölyű kis nőstény, akivel már korábban is sikerült eltöltenie egy- két kellemes órát. Most sem történt másképp- de a követ egy pillanatra sem eresztette el. Mikor nősténye elégedetten szuszogva elaludt, Mu nem követte a példáját. Egész éjszaka töprengett. A holdat bámulta, meg a tenyerében villogó követ. Csak hajnal felé nyomta el az álom.

 

            Halk neszezésre ébredt. Valami ólálkodott a fészek körül! Mu és nősténye egy szemvillanás alatt a fészek legvédettebb sarkába húzódtak, támadásra vagy menekülésre egyaránt készen. Dobogó szívvel lapultak a levelek között, mikor a fészek pereme fölött egy fiatal hím fajtabeli feje bukkant föl. Egy ideig farkasszemet néztek egymással, aztán a fiatal hím tétován körülnézett és lassan, körülményesen visszavonult. Egyáltalán, úgy viselkedett, mint aki egész véletlenül tévedt erre.

            Mu dühödten képen törülte a kis nőstényt, mert hát valakin csak le kellett vezetnie a mérgét. Ezután hosszas engesztelési szertartás következett, melynek során Mu kapotzt a képére két igen hosszú, véres karmolást. A viszály végül is mindkét fél számára elfogadható eredménnyel zárult. Elfoglalták előbbi helyzetüket, de Mu hajnalig már nem tudott elaludni.

            A fiatal hím nyilvánvalóan a követ akarta megszerezni.

            Hajnalban álmosan és dühösen kászálódott ki a fészekből és bárhogyan könyörögtek is a többek, mély torokhnagon kaffogva, vicsorogva, acsarkodva és fenekedve, még csak megmutatni sem volt hajlandó a követ. Szemével a fiatal hím után kutatott, aki éjszaka a fészek körül ólálkodott, mert szívesen beleharapott volna egyet. Még föl is ágaskodott, de így sem sikerült fekfedeznie sehol.

            Óvatos torokköszörülés hallatszott a háta mögött. Villámgyorsan megpördült, hogy akár nyomban odasózzon, ha kell. A tegnap esti látogató állt előtte tisztes távolságban. Tenyerében nagy, sárga, nedvdús gyümölcsöt tartott. Egy ideig kaffogva vitatkoztak az éjszaka történtekről, Mu bosszúszomjasan, a másik békülélenyen, aztán, mikor látta, hogy Mu dühe lohadóban van, közelebb lépett- óvatosan persze- és a lába elé helyezte a sárga gyümölcsöt.

            Aztán gyorsan visszavonult és várakozóan nézett rá íves szemöldökcsontja alól.

            Mu rendkívül figyelmesen megvizsgálta a gyümölcsöt, mintha sosem látott volna még ilyet. Megtapogatta, megnyalogatta- aztán jóízűen befalta. Mindezek után tenyerét a fiatal hím elé tartotta és kinyitotta. A kő, ha lehet, a hajnali nap sugaraiban még szebben sziporkázott. A töbiek áhítattal nézték, kikerekedett, csodálkozó szemmel, míg össze nem csukta a markát. Aztán az egész társaság elrohant és Munak hamarosan a füle sem látszott ki a sok gyümölcsből, ehető gyökérből, zsenge falevélből. Fennsőbbségesen csipegetett egy keveset ebből, egy keveset abból, végül egy friss madártojást fogadott el, amelyet az utolsónak érkező hozott nagy lihegve. Begyakorolt mozdulattal kinyújtotta a karját,. Kinyitotta a tenyerét, várt egy kicsit (de nem túl sokat) míg a többiek kigyönyörködték magukat. Aztán ismét eldugta a kincset.

           

            A kő alaposan megváltoztatta a horda életét. Mu hamarosan már egyáltalán nem járt élelem után. Miért is járta volna az őserdő veszélyes ösvényeit, ahol különféle rémséges vadállatok lestek gyönge húsára, mikor szép nyugodtan éldegélhetett a horda szálláshelyán is. Kapott élelmet. Hoztak neki friss vizet is. Ezenkívül összefogdosták a tetveit és elhajtották róla a moszkitókat is, ha netán éppen aludni kívánt. Hogy a fiatal nőstényekről már ne is beszéljünk, akik egy pillanatra mind- mind látni szerették volna a követ.

            A Görbefogú szíve repesett volna örömében, ha most látja Mut, aki bizony ellustult és alaposan meghízott. Most már semmi esélye sem lett volna elmenekülni az éles karmok elől.

           Aznap különösen forrón tűzött a nap. Társai ma furcsa, fürtös bogyókat hoztak neki, amelyek kissé túlérettek voltak, de nagyon jóízűek. Mu kezdetben csak óvatosan kóstolgatta a félig megerjedt gyümölcsöt, de aztán egyre nagyobb kedvvel eszegetett. Sőt, egy idő múltával fenemód jó kedve kerekedett. Egy kicsit mintha zsibbadt volnaa szája széle és a testét is furamód könnyűnek érezte. Hamarosan csillogó szemekkel támolygott ide- oda, mert mintha bizseregtek volna a lábai. Szállt! Lebegett! Környezete könnyű, imbolygó ködbe burkolózott. Bizonytalanul tett még néhány lépést, aztán egy bokor tövében földre rogyott és szinte azon nyomban horkolni kezdett. Csak a követ szorította makacsul a markában.  

            Társai döbbenten nézték. Próbálták óvatosan paskolni, lökdösni, de Mu sehogysem akart fölébredni. Csak dünnyögött, morgott és néha vadul a levegőbe suhintott a kezével. A bámészkodók ilyenkor ijedten szöktek hátra. Végül is ott hagyták, hadd aludjon.

            A tűző napsugarak egyre jobban rövidítették a bokor árnyékát. Először Mu kezét kezdte perzselni az izzó Nap. A kő alatt, amelyet szorosan összeszorított ujjai között tartott, pici, fényes pont jelent meg.

            Mu éppen azt álmodta, hogy a Nagy Lábnélküli Csúszómászó Isten üldözi, sőt már meg is közelítette és már ki is tátotta a száját, hogy egyben lenyelje... ekkor felébredt, mert valami igencsak perzselte a tenyerét. Zavaros fejjel nézte a csillámló követ, aztán ordítva pattant ki a bokor alól, mert a bőre már gyengón füstölni kezdett. Sziszegve a másik tenyerébe tette át a követ, amely furcsamód most egyáltalán nem volt forró. Egy ideig ült, kábán bámulva, aztán lassan szeme elé emelte kézfejét, mintha most látná először. Vastag bőrén barnás folt látszott. Egy kicsit sajgott. Semmi kétség, a kő megégette. Ezt Mu kissé ijedten vette tudomásul, mert egyszer mér sikerült beleülnie egy teljesen hamuvá égett óriási fa üszkeibe. Mivel egyébként nem érzett semmi különöset (nem úgy mint akkor, amikor fogyó holdtól újholdig egyáltalán nem tudott leülni), lassan megnyugodott. Csak azt nem értette, mitől olyan rettenetesen szomjas. Nem is volt olyan nagy meleg.

            Nehéz fejjel, töprengve nézte a követ, amelyet most az árnyékban nyugvó másik kezében tartott. Mu csak töprengett, töprengett némán. Aztán homályos agyában nehezen, akadozva felbukkant egy furcsa, nagyon furcsa gondolat. Ismét a napra helyezte a követ, türelmesen várakozva. Addig forgatta, míg a pici, fényes pont ismét megjelent. Kisvártatva füstölögni, majd parázslani kezdett a száraz fű. Aztén felcsaptak az első apró lángnyelvek is. Mu meredten nézte a pici tüzet, amely tenyérnyi helyen égette a füvet, aztán észbekapott. Ismerte jól a perzselő szavannatüzeket, tudta, hogy ha a lángok elharapóznak, annak nem lesz jó vége. Gyorsan földet szórt a parázsra. Egy kicsit ugrált is rajta, míg az utolsó füstfoszlány is el nem enyészett, aztán kikaparta a követ a megfeketedett göröngyök alól.

            Alig várta, hogy társai megtérjenek zsákmányszerző körútjukról.

           

            Este, mire a Nap súlyos, vérvörös korongja a látóhatár mögé bukott, az őserdő eddigi félelmetes sötétjét már tűz fénye űzte el. A horda apraja- nagyja a tűz köré kuporodott és egymáshoz bújva bámulták a lángokat. A zsarátnok sárga fénye meleget és biztonságot ígérve tükröződött vissza a fekete szemekben.

            Mu kissé távolabb, egyedül üldögélt egy kiszáradt fatörzsön. Elmerülten hallgatta az éjszaka titokzatos neszeit és szórakozottan figyelte társait, akik újsütetű tisztelettel néztek rá.

            Mu ezek után a lehető legnagyobb tekintélyre tett szert. Sokkal nagyobbra, mint akár az öreg, őszsörényű Aia, akit nem sokkal ezután párharcban megölt és és törzsének hagyományos szokása szerint agyvelejét a tűz mellett elfogyasztotta. A tűzgyújtás szertartása mindennap megismétlődött. A tűztől még a legnagyobb állatok is féltek, így érthető, milyen diadalmámorban úszott a horda egyik este, mikor egy betolakodó óriáskígyót izzó ágakkal kényszerítettek menekülésre. Ezentúl sokkal nagyobb biztonságban élhettek, mert- bár ez szinte hihetetlen volt- a tűztől még a Nagy Görbefogú Csíkos Isten is félt.

            Még jobban megtanulták becsülni a tüzet, mikor az égből egyszerre csak puha, fehér, hideg valamik kezdtek szállingózni. Mu és társai egy ideig csodálkozva ízlelgették a számukra eddig ismeretlen csemegét, aztán fázósan összehúzták magukat.

            Az eddigi dús növényzet elpusztult, megfagyott. A tűznek most már állandóan lobognia kellett a horda új szálláshelyén, egy tágas hegyi barlangban. Hamarosan eljött az idő, mikor tűz nélkül már csak meghalni lehetett.

            Nemzedékek nőttek fel így. Megtanultak tüzet gyújtani a rejtélyes, csodálatos kő nélkül is. Tűzben keményre edzett dárdáikkal és nyilaikkal meg merték támadni a Görbe Agyarú Óriási Szőrös Istent is, minden állatok legnagyobikát, akinek egyébként a fél lábszáráig sem értek. És egyre újabb és újabb nemzedékek nőttek fel, akik egyre csupaszabbak és csupaszabbak lettek, mégis minden állat rettegett tőlük.

            Mu csontjai már régen a szavanna földjében porladtak, ott, ahol olyan ügyesen megmenekült a Görbefogútól. Testét virágszirmokkal borítva, a csoda- követ bal tenyerébe helyezve temették el, az addigra már igencsak megszaporodott horda minden tagjának részvétele mellett. De őt és a csodálatos követ nem felejtették el sokáig, nagyon- nagyon sokáig.

            Később elfelejtették.

Bájsziköl (29. rész)

 

XXIX., egyben utolsó fejezet,

melyben egy gyilkos cápa téved. Utazónk valószínűleg megőrül és a Járműnek is megvannak a maga speciális problémái. Búcsúfermet és logikátlan halfogás. Még egy felesleges jelenet.

 

Gyilkos cápák voltak.

Az egyik már tátotta a száját, hogy leharapja és péppé trancsírozza a fogaival az Utazó fejét, mikor társa finoman oldalba bökte: - Hagyd...

- Parancsolod te?- udvariaskodott hatszáznegyvenhét borotvaéles foggal rendelkező társa.

- Dehogy... nem látod? Először van a tengernél...

- Ja,,, a fene. Kösz, hogy szóltál. Már majdnem bekaptam.

- Semmiség.

- Azért viselhetnének ezek az újoncok valami megkülönböztető jelzést... fizethettem volna a büntetést.

- Vigyázni kell...

- Igazad van. Még egyszer kösz. De hogy ezek a rohadt szemét politikusok mit csinálnak a parlamentben, arra kíváncsi lennék.

- Ugyan... semmit. Egymást cseszegetik meg gazdagodnak, nem tudtad?

- Ja, most hogy mondod... na húzzunk el innen, mielőtt valaki meglátna.

A két hatalmas, sötét, sokfogú árnyék eltűnt a zöldes félhomályban.

Utazónk természetesen nem vette észre, hogy csaknem megették. „A tenger!”- gondolta mámorosan. „Hát itt vagyunk!”

Kicaplatott a vízből és elgondolkodva a Jármű felé indult. Lassú, ünnepélyes mozdulatokkal levette a kormányról az egyszerű, barna, apró fehér virágokkal díszített keszkenőt, amelyet ama bizonyos Hölgytől kapott indulás előtt - és akiről mindössze annyit tudunk, hogy jó néhányszor felbukkant már az Utazó gondolatai között. A kendőt homlokkendőnek használta az egész Utazás alatt, így jócskán kifehérítette már a rárakódó só is.

Elgondolkodva simogatta egy ideig a kopottas textíliát. Eztán hirtelen rettentő sok rekeszű útizsákja egyik mély zsebébe nyúlt. Elővette a konzervdobozt, a kis kék virágocskával, amelyet élete kockáztatásával szerzett meg, midőn a kis, piros cserepes...izében táborozott.  

Akkoriban - érthetetlen módon - az emberek a legritkább esetben fogyasztottak élő állatokat. Minékünk meglehetősen undorítónak tűnik egy darab mozdulatlan hús - és hogy mennyivel élvezetesebb a konzervcsirkéből előpattanó élő állatot félórás hajkurászás után szétmarcangolni, arról akár ne is beszéljünk. Oly idők voltak ezek, Nyájas Olvasó, mikor bizonyos dolgok nemcsak, hogy úgy egyszerűen nehezek, de -olykor- egyenesen vészterhesek voltak!

Utazónk mosolygott.

A Jármű nemigen értette, mit lehet mosolyogni egy üres konzervdoboz fölött - egy teli fölött még csak-csak - de valami szörnyű gyanú ébredezett benne.

Utazónk ismét a vízpartra battyogott és vagy egy órácskát keresgélt a vízpartot borító, a lehető legszínesebb és legváltozatosabb formájú kavicsok között. Majd diadalkiáltással kiválasztott egyet, amely semmiben sem különbözött a többitől és gyengéden a konzervdobozba hullajtotta.

A Jármű éberen figyelt. Eleget hallott már derék Utazókról, akik végül nem bírták el az Utazással járó rettentő fizikai és lelki megterhelést.

És úgy megőrültek, hogy öröm volt nézni.

Aztán a konzervdoboz fedelét lezárta. Körbetekerte ragasztószalaggal. Betekerte újságpapírral és körültekerte dróttal. Betette egy nejlonszatyorba, a szatyort meg egy kis cipzáros táskába. A táskát végül egy rongyba tekerte és elrejtette Útibatyujának legelterjedtebb, ráadásul ütésálló rekeszébe. Közben - kell-e mondanunk? - egyfolytában mosolygott.

„Vészhelyzet!”- rikkantotta- volna- a Jármű, de ehelyett inkább csak úgy magában rikkantott, noha ez első látásra képtelenségnek hangzik. Második látásra még inkább, de hát mi csak emberek vagyunk. (Legalábbis nagyrészt.) Egy Járműnek magában rikkantani semmiség volt, még annyi se, mint nekünk köhécselni egyet. Külön elnevezésük is volt a magában rikkantásra: zseniális tömörséggel „makkantásnak” nevezték.

Szóval, a Jármű vészhelyzet fennforgását ítélte meg, s ez okból felrúgta az erkölcsi szabályokat, már amennyi volt neki - és gyorsan belekukkantott az Utazó agyába.

Amit ott látott, attól csaknem hátratántorodott. De csak csaknem. Utazónk gondolatvilágát ugyanis per pillanat teljesen kitöltötte az egyszerű virágokkal ékesített keszkenőt ajándékozó Hölgy képe. De teljesen, még egy mikromilliméternyi hely sem maradt. A Jármű döbbenten nézte – érzékelte - hogy a kép lassan elenyészik, és egy másik úszik rá lassan, mint színes diapozitív: piros cserepes, muskátlis kis házikó - így ránézésre egy szoba-konyha - melynek udvarán kendermagos tyúkok kapirgáltak szelíden kodácsolva. A vén eperfa alatt egy hófehér és természetesen Bodri névre hallgató komondor szunyókált lógó piros nyelvvel. A kép fölött régies folyóírással ez a felirat hullámzott át pántlika formájában: „Mindenütt jó, de a legjobb otthon”.

A Jármű a szívét markolászta, azaz...tudjuk...„Jesszusom”- gondolta- „végül nekem lesz elsősegélyre szükségem.”

Pedig a java még hátra volt. A képen látszott a kis barna keszkenőt ajándékozó Hölgy képe, amint éppen frissen mosott fehérneműt teregetett a szárítókötélre, természetszerűleg natúr színezetű fonott kosárból. És akkor...

A Jármű majd leült. Még szerencse, hogy nem tudott. A piros cserepes házikó kitárt ajtajában egy aranyhajú, kékszemű csöppség jelent meg, pici rövidnadrágocskában, valamint színben egyáltalán nem hozzáillő zoknicskában és az előző két ruhadarabhoz még kevésbé illő szandálocskában. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a kisded meglehetősen színes jelenség volt. Odatipegett az udvar sarkába, ahol a Jármű, legnagyobb meglepetésére, önmagát látta támaszkodni a viharvert deszkapalánkhoz, dudvával úgy félig benőve. A kisgyerek felkiáltott: -Bicikji! Apuka, bicikji!

Ekkor egy létrától - ami eddig nem látszott a képen - egy alak kászálódott le. A Jármű azt hitte, menten elhuny agyvérzésben. Na de, ez a veszély nem fenyegette, hehe. (Tudjuk: agyhiány!) Az alak zöld munkásoverallt viselt, mely a hasánál már jócskán domborodott, övéről szerszámok lógtak. Leporolta magáról a fűrészport és a kisgyerekhez ment.

- Nem, kisfiam - suttogta neki, miközben magához szorította. – Ez egy Jármű... csodálatos tulajdonságai vannak... és egyszer majd, ha nagy leszel, elvisz, ahová csak akarod. Még akár a tengerhez is... De psszt... anyukának erről nem kell tudni... és a sört se mondd neki, ami a garázsban van...

Az egymásra helyezett diapozitívok lassan elhalványultak. A Jármű némileg bután meredt maga elé, noha ez fajának végképp nem szokása- s nem azért, mert nem rendelkeztek a meredéshez oly fontos szemekkel. (Noha ez is kizáró ok.) Aztán elhatározta, hogy van torka, vagy nincs, vagy gyomra, meg nyelőcsöve, nem érdekes - ő bizony hányni fog. Egy ilyen nyálas jelenetre másképpen nem lehet reagálni. Egy ilyen nyálas, rózsaszínű, okádékmódra szentimentalista...

Utazónk, ekkor már a valóságban, a valós valóságban egy sötét, szögletes üvegcsét tartott a szája előtt, meglehetősen hosszú ideig. Egy palack fermet volt az, e híres italt Utazónk éppenséggel a célhoz éréshez tartogatta. A fermet hatására félretolta a híres-hírhedt Zacskóslevest, és úgy döntött, tengeri lakomát rendez. (A fermet legény volt a gáton. Egyszerűen közölte, hogy ő holmi Zacskóslevesekkel - bármilyen híresek, bármilyen hírhedtek - egy gyomorban bizony nem lakozik. De nem ám!)

Szerencsére uszadékfa akadt bőven. A messze lobogó láng világosságánál Utazónk egyszerű horgászzsineget szedett elő. Fogott néhány halat oly módon, hogy kagylót rakott csaliként a horogra, majd néhány kagylót is sikerült zsákmányolnia halszeletekkel.

Esetleg fölvethetné valaki - persze nem te, Nyájas Olvasó, hisz ehhez nemcsak túl okos, hanem túl udvarias is vagy - hogy az efféle zsákmányolási módszer valahogy nem logikus. Erre csak egy komolyan megalapozott, tudományos érvekkel bőségesen megtámogatott viszont kérdéssel válaszolhatok: - Na és akkor mi van? Avagy megkérdem másképp: muszáj mindennek logikusnak lennie? Kedves olvasó, vajon neked nincs- é tele a turistabakancsod a minden éven lezajló Logikus Horgászbajnokságokkal? Ahogy azok a hidegfejű matematikusok ülnek a vízparton...körülvéve hardverrel meg szoftverrel...egyik kezükben logarléc, másikban horgászbot... és minden halat megfognak, ami csak arra úszik... a szerencsétlen hidegvérűeknek semmi esélyük sincs a tökéletes logikával szemben... egyszerűen undorító, én mondom.

Megmondom, mi az igazság. Hát csak az, hogy azokban a régi időkben - melyek, ha ezt mindezidáig elfelejtettem volna említeni, igencsak nehezek, sőt, olykor – időszakonként - egyenesen vészterhesek voltak, az emberek még tudtak horgászni. Egyszerűen semmiség volt számukra egy fajta csalival egy bizonyos, másfajta vízi élőlényt kifogniuk, majd nem sokra rá, a kifogott vízi élőlény húsát csaliként felhasználva az előbbit is kifogniuk, nohan- vethetné ellene valaki- ennek húsából az utóbbi csali tulajdonképpen készült. A vérükben volt ez a módszer, kár is beszélni. Még ma sem értjük teljesen. Bizonyára ők sem - de tudták alkalmazni. Hajh, micsoda idők lehettek.

A tűz vidáman pattogott. Az Utazó vidáman fermetezett. A parázson ínycsiklandó illatot árasztó, bár abszolút antilogikusan zsákmányolt tengeri falatok sercegtek. A pálmafák vidáman lengedeztek a szélben s a sarki szikla mögül ismét vidám delfincsapat tört elő. Vidám egy jelenet volt, annyi biztos.

Már csak egy utolsó, teljesen felesleges jelenet maradt hátra. De mivel így történt - így mondjuk el. Mint mindig. Semmi ferdítés. Semmi kitaláció. Semmi lassítás, csak a folyamatos, mindent átható dübörgés. Igen.

Minden előzetes bejelentés nélkül egy erősen rongyos, torzonborz alak lépett a tűz fénykörébe. Barátságtalan, recsegő hangja volt és a szeméből nem sugárzott vakítóan a tiszta elme fénye.

- Meddig akar itt táborozni?

Utazónk majd félrenyelte a fermet nevű italt, de szerencsére szokott rutinjával hamar úrrá lett a helyzeten.

- Öö...- jó estét kívánok. Nem tudom pontosan... Miért?

Amint azt érzékelhettük, Utazónk a váratlan esemény hatására visszatért a 2 drb „ö” használatához. A torzonborz alak ekkor szigorúan összevonta a szemöldökét, bár ez nem látszott az arcán burjánzó egyéb szőrzetek közepette.

- Azért, mert nekem tudnom kell. Én adom a jegyeket. - Azzal vaskos cetliköteget vett elő a zsebéből. – Akkor hány éccakát írjak?

- Éccakát?!- kérdezte az Utazó, legnagyobb meglepetésére mérgesen. A meglepetés annyival is inkább volt jogos, mert a Járműnek ezúttal az égvilágon semmi köze nem volt hozzá. Tényleg.

-Szóval, hogy hány éccakát, mi?- fokozta mérgelődését az Utazó. – Na, ide figyelj, öreg! Parancsolsz egy kis fermetet? Megosztom véled, mert látom, hogy rád fér. Egy kis frissensültet?

A torzonborz alak erre szemmel láthatóan nem számított.

- Öö... az előírás, az előírás..

Sasszemed van, Nyájas Olvasó, hogy észrevetted: ő is „ő”- zött!

Utazónk, egy egész rendkívül veszélyes és roppant kalandos Utazás minden pozitív és negatív tapasztalatával felvértezve a part felé bökött, ahol egy „Szabad strand - belépés ingyenesen kötelező!”- feliratú tábla állt.

- Ott van az előírás, nem látod? Amúgy meg ünnepelek, faszikám. Ha nem akarsz semmit, akkor most felkelek a helyemről és háromszor cuppanósan arcon csókollak.

Azzal felpattant és a torzonborz alak felé indult.

A torzonborz alaknak ez már sok volt. Riadtan hátrált a tengerig, aztán a hullámok közé vetette magát és gyors karcsapásokkal egy távoli földrész felé vette útját. – Őrült! - köpködte a sós vizet ritmikusan. – Már az idegenek is teljesen őrültek!

Utazónk kuncogott. S ezt, valamint előbbi energikus fellépését már nemcsak gazdag, férfit érlelő tapasztalatai, hanem - kis részben legalábbis - a csaknem üres fermetes üveg is okozta.

Vidáman visszatelepedett a tűzhöz és jókedvűen falatozni kezdett. Vidámság dolgában a pálmafák sem adták alább, s a dévaj delfincsapat menetrendszerűen visszalubickolt a csöppet sem rosszkedvű szikla mögé. Teli képpel vigyorgó hold szórta ezüst sugarait a derűs élőképre.

Egy pillanat... a nagy általános vidámság közepette megfeledkeztünk a Járműről. Ő vajon mit is csinált, míg a fent említett események lezajlottak?

Hát, semmit. Ugyanis mostanáig nem volt képes megemészteni az egymásra helyezett színes diapozitívokat.

Aztán bizonyos, de elég hosszú idő után mégiscsak befejezte a képemésztést. „Végül is”- vonta meg a vállát, azaz, tudjuk... vonta volna... „Végül is, egy Utazónak is lehet Utazó gyereke.”

Túl sok minden már nem történt azon az éjszakán, hacsak az általános vidámság fokozódását nem tekintjük valamiféle eseménynek.

Másnap elindultak hazafelé. Az Utazásnak eme része említésre méltó események nélkül zajlott.

Hacsak nem tekintjük eseménynek, hogy Utazónkat elrabolták a rettenetes, hatlábú, ötszemű, átlátszó kék bőrű, víz alatti...

Vagy azt, hogy miként vívtak drámai küzdelmet a Megtestesült Éjszakai Borzalommal, amely...

Vagy, hogy egyszer oly esemény tanúi lehettek, mely bízvást leköthetné több millió Nyájas Olvasó érdeklődését is, ugyanis egy titokzatos idegenek által épített földalatti Gyémántpiramis...

De hát ez már egy másik történet.