Bájsziköl (28. rész)

 XXVIII. fejezet

 

Tengeri holmik, tengeri tábla. Be a Tombolótartályba! Tán csak nem...? Múlt idők lila homálya. Pálmafák és delfinhátak. Harmadik, valószínűleg utolsó juhé. Gyilkos árnyékok!

 

Kicsit fura volt, hogy már nagyon régóta egyfolytában ereszkednek. Utazónk furcsálkodva figyelte az út menti üzleteket. Az egyikben csak búvárfelszerelést árultak. A másikban kimondottan gumikacsákat és libákat, meg néhány más gumiállatot. A harmadikban roskadoztak a pultok a legkülönfélébb hajópropellerek súlya alatt. A negyedikben csakis cápahorog volt kapható, míg az ötödikben térdig gázolhattál volna - ha történetesen ott vagy, Nyájas Olvasó - a kompaszok és barométerek kazlaiban. Utazónk fölöttébb meglepődött a sok, jóformán csak tengeren használatos dolgokat kínáló boltocskán. (Az egyikben ugyan árultak tízes anyákat, de ez kivétel volt. Azonkívül – tudjuk - tízes anya még atomtengeralattjáróban is van, tehát mégiscsak tengeri holminak vehető. Gyönyörűséges, mai új világunkban a primitív tízes anya már természetesen a múlté. Az előrehaladott miniatürizációnak köszönhetően ma már - még a foton- tengeralattjárókban is! - teljességgel elegendő a nyolcas anya.

Utazónk kissé fáradtan megnézte primitív, nem beszélő - nem járkáló - még szexuális életet sem élő őskori térképét. Természetesen - mai szemmel őskori, akkor még csaknem új volt, alig is néhány évtizedes. Korának köszönhetően - bár egy pesszimista mondhatná: éppenséggel nem-köszönhetően- volt rajta ugyan néhány elmosódott részlet. De csekély hiányosságai dacára még egész használható volt. (Utazónk, végletesen takarékos beállítottságának köszönhetően, melynek gyökerei valószínűleg küzdelmes gyermekkorára nyúlnak vissza, lényegében minden tárgyat „egészen használhatónak” tartott, hacsak, mondjuk, nem hullott szét atomjaira.)

Azért az is milyen jó, hogy manapság már nem léteznek pesszimisták. Vagyishogy egy még van, de az denaturált szeszben úszik a múzeumban. Kisiskolások gyakran megcsodálják jellegzetes, függőleges aggódó-ráncait, hajlott hátát, mely a sors inkább vélt, mintsem valós csapásai alatt görbült ívbe, görcsös ujjait, melyekkel mintha azt az egészen keveset próbálná sikerrel megtartani, amit a szűkkeblű sors véletlenül meghagyott, zavaros, az állandó félelem könnyvize által kimart szemeit. Jaj, de jó, hogy ilyenek már nincsenek! Jaj, de jó, hogy mindenki boldog és mindenki egy emberként mosolyogva lépett be az Optimista Pártba! Jaj, be jó, be jó, lejtsünk kis örömtáncocskát, nosza, rajta, fiúk, lányok! Énekeljünk! „Optimistának lenni hű de jó, pesszimistának lenni hű de rossz!” Na még egyszer, teli torokból! És még egyszer és még egyszer, önként és dalolva! Hátul sem lazsálunk!

Most hogy ilyképpen testileg-lelkileg felüdültünk, felebarátaim az optimizmusban, térjünk csak fürgén vissza hagyományosan sodró lendületű történetünkhöz. Nosza, rajta hát!  

Az út mentén egy hatalmas, legalább tízszer tíz méteres színes hirdetőtábla bukkant fel. Nem is, hogy színes, hanem inkább, öö.. csiricsáré, ez az. (Méter: őskori mértékegység, mai szemmel nézve mintegy 16 547 újmongol tengeri mérföld.) Hihetetlenül vad színekben villogó neonlámpák szegélyezték, kiagyalóik nyilván ezzel óhajtottak – sikertelenül - áldozni az esztétika oltárán. A figyelmet magukra vonták, az egyszer biztos. Irdatlan, türkizkék-csillogó betűkkel ez a felirat állt rajta: TENGER - 8 km. (KM, azaz kilométer, a méter többszöröse. Egész pontosan egy kilónyi mennyiséget kitevő méter, az a kilométer.)

Kötelességemnek tartom, Nyájas Olvasó, izzó kíváncsiságodat csillapítani, még mielőtt kérdések hömpölygő lavináját zúdítanád a fölöttébb lelkismeretes szerzőre. Mármint a hirdetőtáblákkal kapcsolatban.

- Hogyan? - hőkölhetne vissza a Nyájas Olvasó a bizalmatlanság férgétől bensőleg rágcsáltatva. Hát minek néz minket a kedves Szerző? Netán olybá veszi, mintha most léptünk volna le a falvédőről?

Dehogy, dehogy, te kedves, nyájas Olvasó. Nagyon jól tudjuk, hogy nem ma léptél le a falvédőről - megvan annak már jó ideje, úgy bizony. Kegyetlen idő-szimbolikával mondhatnánk: lehetett az akár tegnapelőtt is.

De csitt, kedves, tudom, mit akarsz mondani. (Ez az egy hullámhosszon rezgés! Nem látott még ilyet a világ! A pleisztocén óta, minimum!) Igen! Azt akarod kérdezni: - Hogyan, hát igaz lenne a régi legenda, , mely szerint a régmúlt időkben - melyeket nem szabad félnünk nem csak nehezeknek, de minden túlzás nélkül akár vészterheseknek is nevezni - különféle árukat reklámok útján tukmáltak rá a vonakodó fogyasztókra?

Nos, minden jel szerint igen. Ma már, frenetikusan csodálatos és szép és új világunkban, midőn mindenki köteles társadalmi helyzetének megfelelően minden előírt árufajtából a pontosan meghatározott mennyiséget megvásárolni - nos, ma már, minékünk, az ő primitív eljárásaik teljességgel érthetetlenek. És vice versa. (Ez egy igen régi nyelven azt jelenti: négyszemközt egy varsával. Semmi egyébre nem jó, mint hogy a szerző mindenre kiterjedő, jóval átlag feletti, majdhogynem egyedülálló műveltségét dokumentálja.)

Az Utazó személy szerint úgy vélte: elég nagy felhajtást csapnak ennek a „TENGER” nevű mulatónak. Mely, mint az köztudott, olyan hely, ahol az emberek kábító italok hatása alatt a szokásostól merőben eltérő módon viselkednek. A mulató intézménye adekvát mai Tombolótartályainkkal, persze azzal a lényegtelen különbséggel, hogy ide mindenkinek kötelező bemenni havonta legalább néhány órára. Hogy aztán bent mit csinál, az teljességgel magánügy. Természetesen mindenki önként mászik be - furamód a kasztrációtól való félelem még mindig eléggé erős, pedig hát, csak egy egyszerű falloszról van szó. Nahát, falloszt meg, de bármilyen nőivarú szervet is minden utcasarkon kapni, tetszés szerinti nagyságban és színben.

Az út mentén újabb boltocskák bukkantak fel, amelyek vitorláshajó-kötélzetet, szigonypuskát, tengericsillag-horgászbotot (többnyire „Csillagom, csillagom” márkájúakat), valamint különösen nagy és vérszomjas emberevő cápák elejtésére szolgáló összekötözött benzineshordókat árultak. Egyre- másra felbukkant a rikító „TENGER” feliratú tábla is, egyre csökkenő számokkal.

Utazónk csak hüledezett. „”Micsoda cécó”- gondolta- „biztos irtó drága hely lehet.”

A Jármű vállatvonásnak megfelelő műveletet hajtott végre. Őtet aztán érdekli is holmi csiricsáré földi lebuj, meg holmi vízi csecsebecsék. De azért - bizonyára merő unalomból - kiterjesztette elektrovibrációs terének szélső határait. Csak egy pillanatra, igazán, konkrétan  mintegy nulla egész héttized a mínusz ötvenkettediken másodpercre. Pont akkor, mikor az Utazó felért egy eléggé meredek dombtetőre, lihegve, izzadtan, már ahogy ezek az Utazók dombtetőre felérkezni szoktak.

És akkor a Jármű...

És akkor az Utazó...

És akkor a Jármű igencsak meglepődött. Kiguvadt volna a szeme, mondhatnánk, ha lett volna neki ilyesmije- de, mint sejted, Nyájas Olvasó, nem volt. Leesett volna az álla, ha akár ezzel a sokak által nem különösebben nagyra tartott testrésszel rendelkezett volna. Eltátotta volna a száját, de még az ajkak mindennapi jelensége sem adatott meg neki.

És ekkor az Utazó, ahogy kitörölgette a sós izzadtságot a szeméből - akkoriban az emberek még nem édeset, hanem sósat izzadtak, nem tudni miért, de azért azok is lehettek egy idők- az első dolog, amit meglátott, egy minden eddiginél hatalmasabb , még türkizkékebb és még csiricsárébb tábla volt. Sok méteres, villogó betűkkel ez állott rajta: „TENGER”.

Szám nélkül.

 

A Jármű a fejéhez kapott. (Illetve az ennek megfelelő műveletsort végezte.) Legszívesebben szembeköpte volna magát, de erre még emberek sem képesek, noha nekik szemük is van. Itt van ő, egy pazar, gyakorlatilag kimeríthetetlen lehetőségekkel rendelkező elektrovibrációs erőtér büszke birtokosa.

És nem veszi észre, hogy Utazásuk véget ért.

Köpedelem. Fújj, szél, kárpitok, hasadjatok.

„Na mindegy”- gondolta a Jármű. „Hát akkor itt lennénk.”

Kíváncsian nézte - érzékelte, na! - hogy mit fog tenni az Utazó.

Hát először is eltátotta a száját. Közben majd kigúvadt a szeme, azt meg akár ne is említsük, hogy teljesen leesett az álla. (A Járműnek valahonnan ismerős volt e mozdulatsor.)

Közben Utazónk egyéb testrészei adekvát tevékenységeket folytattak, melyek mind-mind azt a végtelen csodálkozást voltak hivatottak manifesztálni, mely derék Utazónk leglényegét csordultig eltöltötte. De hát a tenger... De hát a térkép... Nincs értelme tovább feszíteni a húrt, Nyájas Olvasó. Minden tiszteletem mellett, nincs a te idegrendszered ily méretű izgalomhalmazra kalibrálva, engedelmeddel. Utazónk, miután jól kihüledezte magát, ismét alaposan bezárta a száját. Majd helyreigazította állkapcáját és visszaguvasztotta a szemeit is, ha már így benne volt. (Szabvány szemvisszaguvasztó eljárás, melynek lényege, hogy... de erre a folyamatos és egyre fokozódó dübörgés miatt most nincs időnk.) Elővette térképét, melynek legszélén, kifakulva- megtöredezve, tényleg látszott a többinél egy árnyalatnyival vastagabb kék csík. Így utólag, tényleg. De hát egy kék csík, az még nem a tenger, mi? Esetleg folyó, nahát! Hol van még az a nagy kékség, amely...

A nagy kékség bizony ott volt a szeme előtt. Tehát a tenger. Tehát a térkép...  Utazónk- hisz éleseszű, fürge észjárású fiatalember volt világéletében, arról nem is beszélve, hogy ráadásul még Utazó is volt - hamarosan ráérzett a megoldásra.

Úgy is mondhatnánk, hogy rájött, de hát ez oly parlagias. S ilyetén földhözragadt kifejezések nem illenek mihozzánk, kik a Parnasszus legmeredekebb lejtőjén végeztük oskoláinkat, s ez okból csakis kisujjunkat a többitől mintegy derékszögben eltartva iszunk teát. Emlékszel, bajtárs? A mienk volt a legrosszabb osztály a Parnasszuson. Bár érdekes, hogy mindegyik ugyanazt állítja. Világos, hogy mind hazudnak. Hajh, sebes szárnyakon tovairamló ifjúság... azok a feledhetetlen lovaglóleckék a Pegazuson... mi csak Peginek hívtuk... múlt idők lila homályába tűnt emlékek... (Csak kiegészítésképpen: a múlt homálya, az összes hiedelemmel szöges ellentétben valóban lila.)

Utazónk pattintott az ujjával, majd a fejére csapott. – Én ökör! - kiáltott fennhangon - Hisz ez egy öböl!  

S mivel hosszú hetek óta szinte senkivel nem beszélt, alaposan meg is lepődött olajozatlan kerékként csikorduló hangján.

Valóban az volt, egy öböl. Utazónk avítt csomagolópapírnak tetsző térképén mindössze a széle látszott, egy, a többitől valamivel vastagabb, és lehetséges, hogy valamivel kékebb csík.

Utazónk, bizonyosságot kívánva, elnézegette egy ideig a táblát. Aztán kissé remegő lábakkal túlment rajta. Balra nézett.

Karcsú, bozontos üstökű pálmafák bókoltak zölden a langy alkonyi szellőben. A csillogó tengerparti fövenyen kókuszdiók hemperegtek széles jókedvükben.

Jobbra nézett. Egy vízbenyúló, szélvájta gránitszirt mögött apró fodrozódás jelent meg a felszínen és kisvártatva palaszürke delfinhátak fénylettek olajosan a vízen a játszi hullámok között. Egyikük pazar duplaszaltót mutatott be, bőbeszédű csiripeléssel kísérve, nyilvánvalóan az Utazó tiszteletére.

Utazónk végül, meghatottságtól könnyben úszó szemmel, előre nézett. Jobbra és balra nézett már, hátra meg minek, hisz onnan jött, ugyebár. Már csak az előrenézés maradt hátra, haha.

Csak mindent szép sorjában.

Lassan emelte tekintetét a látóhatár fölé, mert így nagyságrendekkel hatásosabb.

Semmi kétség. A nagy kékség lágyan ringott, a láthatáron karcsú vitorlás hófehér vásznai csillogtak szívszorítóan romantikusan a lemenő nap utolsó sugaraiban.

Utazónk csaknem elsírta magát, de az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy ez mégse járja, elvégre ő acélos szívű, kőkemény- vagy annál is keményebb- lelkületű Utazó, az Országutak Büszke Vándora.

Büszke Vándor meg sosem sír, ez evidens. Igy aztán feltűnés nélkül maga elé meredt és csak annyit mondott halkan: -Juhé.

De mi minden volt ebben a szerény juhéban, Nyájas Olvasó, mi minden! Mennyi fáradtság, vesződség, kaland és küzdelem! Vad Kerekes Járművek, gátlástalan, hidegvérű Hermelinek, a nevezetes Csapadék- csata, ősi, titkos társaság, s mennyi minden még, ami így nagy hirtelen nem is jut eszünkbe!

- Juhé - ismételte meg az Utazó nyomatékosan, majd hűséges Járművéhez sietett és minden csomagocskát leszedett róla, végezetül megsimogatta az ütött-kopott karosszériát.

- Öreg haver - suttogta. – Hát köszönöm...

A Járműnek kicsit dohogott magában. „Öreg haver, öreg haver... kissé irodalmiasabb megfogalmazást vártam volna.” Majd hirtelen azt észlelte, hogy valami nedvesség sajtolódik ki a bal kormányából. Ezen aztán végleg feldühödött. Sürgősen kivetített egy jövővonalat, mintha éppen hű de fontos lett volna, és azt akarta tanulmányozni teljes odaadással, de semmit sem látott: az a fránya egy csöpp nedvesség furamód akadályozta. „Micsoda undorítóan tömény szentimentalizmus”- dünnyögte az orra alatt. Azaz: dünnyögte volna, ha lett volna mivel és lett volna mi alatt...

Utazónk nekivetkezett és teljesen pucéron, egy harmadik, s e történetben valószínűleg utolsó „juhé”-val a vízbe vetette magát. A langy hullámok összecsaptak a a feje fölött és ő csapkodott, forgolódott, bukfencezett holmi őrült vízicsiga módjára. (Rettenetes, hogy egy normális vízicsiga is miket csinál. Tessék csak elképzelni, mire képes egy kellőképpen megőrült példány. Megvan? Valami szörnyű, mi?).

Utazónk per pillanat eléggé elfoglalt volt. Biztosan ezért nem vette észre, hogy a háta mögött, a sejtelmes zöld homályból két hatalmas, sötét árnyék tűnik elő. 

Etetési idő

 

Zörögnek a tápszerrel megrakott keretes fémszekerek. Az ajtó szaporán nyílik és csukódik, nyílik és csukódik. Önműködő. Mert modern. Itt minden olyan modern! Az egyedek egyesével, olykor párban, ritkábban csapatostul járnak élelemért. Megfigyelés: a hímek csaknem mindig unottak. Sőt. Olykor mintha kifejezetten utálnák az egészet.

Most este van. Éhesek és mohók ilyenkor az egyedek, még a hímek is mintha valamelyest élénkülnének. Mennyi-mennyi színes zacskó, csillogó dobozka kerül a fémszekerekbe! Sokkal-sokkal több, mint amit egyáltalán el bírnak fogyasztani! Az óriási, szinte beláthatatlan nagyságú új Etetőépület Gazdája persze jó előre számolt az eredendő bírvággyal. Nem is maradt el az eredmény! Az egyedek szemmel láthatóan és szinte napról napra gömbölyűbbek lettek. A Gazda zseniális! A másik nagy ötlete az volt, hogy egyszerűen nem vette figyelembe az egyedek jókora túlsúlyát. Persze mindenki azt hitte, hogy idővel megállnak zabálni. De nem! A Gazda nemhogy csökkentette volna a tápanyag-kínálatot, hanem éppen ellenkezőleg: növelte! Senki másnak nem jutott volna eszébe ilyesmi, csakis a Gazdának!

Nem hiába régi szakember az Etetés területén. Már akkor is egy nagy Etető Gazdája volt, mikor az egyedek még nem önmaguk gyűjtötték kosarukba az elemózsiát, hanem szépen sorba kellett állniuk és kérő-könyörgő tekintetet vetniük a Pult mögött álló Eladóra. A Gazda ma már több tucat hatalmas Etetőház büszke tulajdonosa. Ezeket már úgy építtette, hogy az egyedek látszólag saját szabad elhatározásukból veszik magukhoz gondosan és csábítóan becsomagolt tápszereiket. A Gazda számítása természetesen pontról pontra bevált! Az Egyedek nemcsak hogy egyre gyorsabb ütemben kezdtek fogyasztani, hanem még túlsúlyosan is egyre több és több, egyre trükkösebben és csábítóbban felkínált táplálékot rakosgattak zörgő fémszekereikbe!

Este van, a Fő Etetési Idő. Az Etetőházban csaknem egyfolytában nyílik és csukódik az ajtó, nyílik és csukódik. Minden szép rendben megy. Az egyedek látszólag önként és lelkesen - a hímeket leszámítva -, önállóan választják ki tudományos precizitással megtervezett tápszereiket. Egyre többet és többet. Egyre többfélét!

Állítólag van ma már olyan táp-doboz is, amelynek több mint háromnegyede tiszta zsiradék. De az egyedek ebből mit sem látszanak észrevenni. Pedig ugyanaz a matéria, csak a fölirat más! 

És bizony csak esznek és esznek és csak fogyasztanak és csak fogyasztanak. És furamód ahogy egyre többjük és többjük van, egyre többet és többet akarnak! Minél több és többfajta van mindenből, ők annál több és még többfélét akarnak! Minél több van mindenből, annál ingerültebben tolonganak a nikkelfényes hűtőpultok előtt. Mérgesen furakodnak és acsarognak, vagy - akár! - jól oldalba is vágják egymást. Ez különösen akkor figyelhető meg, ha valamelyik fürgébbik történetesen a legutolsó dobozkát, csomagocskát, kapszulát, zacskócskát kaparintotta meg a többiek orra előtt! Hú, hogy azt a többi ilyenkor mennyire irigyli! A Gazda zseniális. Az egyedek a vágytól elvakultan egyszerűen nem veszik észre, hogy már majdnem minden dobozkában, csomagocskában, kapszulában és zacskócskában majdnem ugyanaz van!

 Este van. Az Etetőházban tombol a Fő Etetési Idő. Az ajtók most már másodpercnyi megállás nélkül nyílnak és csukódnak, nyílnak és csukódnak. Az egyedek most már nem ráérősen sétálgatnak - még a hímek sem - , hanem rohannak, rohannak és tülekednek, tülekednek és jól oldalba vágják egymást. És minél többet fogyasztanak, annál többet kívánnak, és minél többet kívánnak, annál többet fogyasztanak. Most már észtveszejtő gyorsasággal dobálják a színes dobozkákat, csomagocskákat, kapszulákat és zacskócskákat a dugig rakott zörgő fémszekerekbe. És még egyre sietnek és rohannak és rohannak és sietnek. Mindjárt vége az Etetési Időnek!

A Gazda fönntről, magasra helyezett üvegkalickájából lenéz és mosolyog. Aztán ásít, karórájára pillant. Ideje hazamenni.

Az áruház tizenegykor bezár.