Tenger, játék, kisfiú

      Félig telt csak az öreg, rutinos kirándulóhajó. Vagy félig üres, ugye. A pesszimizmus és optimizmus közötti különbség. Köröskörül a dalmát tenger, a dalmát napfény és a dalmát sirályok megszokott mindennapi tevékenységeiket végzik. A tenger eszementen kéklik - egy poros alföldről érkezettnek ez valóságos mese -, a napfény valami egészen hihetetlen erővel zuhog majdnem függőlegesen lefele, a sirályok vad vijjogása meg távoli, zöldbeborult dalmát szigetekről hoz híradást. 

            A fedélzeten, hármas padon, legeslegközépen, ukrán turistalány, barátnőjével. Természetesen direkte ültek középre, kacér melltartóban. A kisebbik szemében még ott borong a közismert szláv bánat maradéka. Tehát viszonylag szerényen üldögél, akármilyen kihívó is a fürdőruhája - bár mutass manapság egy fürdőruhát, amely nem kihívó.

            A barátnője, az bezzeg. Az aztán nem üldögél szerényen, de nem ám. Hanem egyenest ficánkol. A fürdőruhájában, abban a kékben. Előrehajol, oldalra tekergeti testét. Melle kibuggyan, s a halvány rózsaszín bimbó picit megremeg a napsütötte, ámde friss dalmát tengeri levegő könnyed érintésétől. Egy nem igazán hosszú idő után a leányzó úgy tesz, mintha csak épp most, ebben a szent pillanatban vette volna észre, s dévajul visszagyömöszöli. Mintha csak azt mondaná: "Na jó, tudom, hogy fantasztikusan szép a mellem, de törődöm is én ezzel?" Persze, ez a látszólagos nemtörődömség igazából a végletekig kidolgozott. Másképpen nem nagyon lehet olajos hajú olasz fiúkat fogni, ezt mindenki tudja. Főleg pénzeseket. Bár, egy ilyen rettentő szegény kis ukrán lánynak, akinek a két melle minden említésre méltó vagyona, igazából minden olasz pénzes. Bármelyikkel el lehet dicsekedni odahaza, a Kisinyov- körzet béli kis szovhozfalucskában. Csak már jönnének, a fene beléjük! Az ő szemében bezzeg nem borong szláv bánat. Még nyugati kultúrréteg által lepetten se. Sehogyse. Még egy molekulányi se. Még egy atomnyi se.

            Két paddal amodébb egy kicsit srégen, balra egy ideges kis turista azon mesterkedik, hogy fotót készítsen a szépmellűről, melynek segítségével buja szünidei elbeszélését illusztrálhatja majd innen nem is olyan messze, egy BAZ-megyei mezővároskában. Lefotózza a leányzót, aztán az automata gépet átviszi egy barátjához, s ugyanarra a filmkockára önnönmagát is ráfényképezteti. Ma már majdnem minden fényképezőgépen van ilyen kis trükk. A huszonegyedik századi technika egyszerűen mesés.

            Ja, és itt van még a kisfiú, anyukájával. Nagy kosárral érkeznek, finom, fonott, matt földszínű füles vesszőkosárral. Egy ilyen kosárból annyi jóféle minden kerülhet elő mondjuk egy piknik alkalmával! Anyuka leteszi a kosarat a lábához, így látni is szépen, hogy elektronikus játékokon kívül semmi egyéb nincs is benne. A kisfiú ki is vesz mindjárt hármat s az egyikkel rögvest játszani is kezd. Biíp-biíp. Bajng-bajng. Bíp.

            Az asszonyka, akin parasztmintás fehér blúz árulkodik romantikus érzületekről, egy idő után felkiált: - Nézd, sirályok!

            Vékony fehér keze a fia vállán. A kéz előbb pihen, aztán szorít. Szorít, szorít.

            Bajng-bajng. A kisfiú alig valamivel kevésbé reagál, mint a hajókorlát, amelyen romantikus anyuka másik vértelen fehér keze nyugszik. A vértelen szorítás lassan elhal, anyuka megadóan nézelődik. De azért nem adja fel! A romantikusokat nem olyan fából faragták! Bajng. Biíp.

            - Nézd! - szorít újfent vértelen kéz s kiált anyuka, lelkesebben, mint valaha: - Delfinek!

            Az összes utas a korláthoz tódul. Egy röpke pillanatra még az ukrán menyecske is megfeledkezik mellei rafinált himbálásáról. Mosolyog, ártatlanul, a delfineken, mint egy kisgyerek, aki régen ő volt.

            Ja, a kisgyerek? Felpillant, isten bizony. De nem mosolyog, a vakarcs. Csöppet se, de nem ám. Bajng- bajng. Felnőttek. Biíp.

       Anyuka visszaereszkedik, csalódottan. Utasok visszaüldögélnek, nevetgélve. Még ilyet! Delfinek! A vízben! Úsznak! Nahát!

            Nahát, ez a kisgyerek biztos nem szereti az állatokat. Van ilyen? Ööö. Nincs, de ez most mellékes. Hátha mégis van olyan kisgyerek, aki nem szereti az állatokat. Lehet, hogy gyerekkorában megrúgta egy ló. Megharapta egy kutya, megkergette egy mérges kakas. Ez rendben is lenne. De az már egyáltalán nincs rendben, hogy nem vette észre az ukrán menyecske bájait. Ugyanis megint kiejtette a csöcsét, a szégyentelen. Egy tízéves srác már nem siklik el az ilyesmi fölött. De nem ám. Bajng. De ez meg elsiklik. Biíp-biíp.

            Parasztblúzos anyuka még ennek ellenére sem adja fel. Ritkán látni ilyen kitartó parasztblúzos anyukát, az már szent igaz. Fogja magát, felkel. Madártej-szín könnyű sálját, a sós dalmát szélben lebegőt, leveszi, s bemasíroz, be egyenest a kapitányi kajütbe. A kapitányhoz, egyenest. Közel hajol hozzá- nagy a zaj, a gép dohog-, mosolyog. A kapitány - pont olyan, mint egy Verne-könyv rézmetszetén, nagydarab, ősz szakállas tengeri medve - szintén mosolyog. Mosolyog, bólint. Bólint, s utánanéz, anyuka után. De nem minden hátsó szándék nélkül. Mert valóban ritkán látni ilyen lelkes, tűzrőlpattant, romantikus anyukát! Aki most a kisfiához siet. Mit siet, repül. Lelkesen! Boldogan. S megragadja a kisfiú kezét, állítaná fel:

            -Gyere gyorsan! A kapitány megengedte, hogy felmenj a hídra! Onnan nézheted a kikötést! A kormánykereket is foghatod!

            A finom, vértelen kéz ráncigál. Ráncigál és szorít. Szorít és emel. Emelne. A vékony fehér kéz.

            Bajng. A kisfiú fölnéz. Szemében jobb esetben közöny, rosszabb esetben - igaz, hogy csak a sarokban - ott a gyűlölet. Hát az anyja is csak egy… felnőtt?  Hát ez a sok hülye felnőtt miért nem hagyja BÉKÉN? Biíp! Mit akarnak tőle FOLYTON? Sirályok? Delfinek? Kapitány? Bajng!

            - Hagyjál! - rántja ki a vállát a vékony, vértelen vasmarok konok szorításából. Biíp.

            Az ukrán menyecske ismét visszarázza rakoncátlan kebleit a melltartó-szütyőbe. Az ideges kis turista elégedetten vigyorog. Ha ezt a fényképet otthon a kocsmában előhúzza ...

            Köröskörül a dalmát tenger, a dalmát napfény és a dalmát sirályok megszokott mindennapi tevékenységeiket végzik.

Bajng. Biíp.    

Zacskós a leves, zacskós a világ

        Na, mondjuk reggelire tizenöt deka szalámi, abszolút higiénésen becsomagolva. Jobb helyeken már akár nejlonzacskóba IS és zsírpapírba IS csomagolják. Biztos, ami biztos. A szalámihoz illik esetleg három kifli. Természetesen szépen külön zacskóba, a legelhagyatottabb falusi kisbótokon kívül, valószínűleg ott se sokáig. És mi van, ha valaki ráadásul még vitamindús életet is akar élni? Úgymond egészségesen (haha), oly divat ez manapság. Nem hinnéd el: ha veszel egy citromot, azt is külön zacsekba csomagolják. Fő a higiénia! Fő az egészség! Ha mármost mindehhez még vásárolsz egy kis, csak egy egészen pici csokoládét- vannak napok, mikor az ember nem ura tetteinek, ugyebár- akkor már a reggelinkhez riasztóan nagy mennyiségű zacskót, zsírpapírt, alufóliát és egyéb, szigorúan csak egyszer használatos csomagolóeszközt dobhatunk szemétkosárba. Nagyobb bevásárlásnál meg szinte számon tartani sem lehetséges a kapott dobozkákat, újabb zacskókat, poliuretán-aljazatokat. Plusz a szatyrok! Meg zsugorfóliás fagyasztott csirke, légmentesen lezárt füstölt makréla, pazar színes ornamentekkel díszítet sörösdobozok, abból a drága jó alumíniumból, melynek kitermelése miatt a Garam vize halban immár nem nagyon bővelkedik.

            Vannak még megszállottak, bár egyre kevesebben, akik génjeikben nemzedékek takarékos hagyományait hordozzák haloványan még. Ők az üzletben kapott mikrotén-zacskóba kétségbeesetten tízórait csomagolnak majd, a zacskót üresen ismét hazaviszik és szegények próbálnának bele ismét csomagolni még valamit. Bármit. Ám a zacsek nem ily célra teremtetett, ti. hogy újból és újból felhasználtassék. Hanem bizony direkte eldobásra teremtetett, egyszeri használat után. Nem, e furcsa emberek nem zsugoriak, nem biztos egyáltalán, hogy ahhoz a fajtához tartoznak, akik némi stekszért a nőnemű felmenőjüket is... ! Inkább a feleslegessé vált pavlovi reflex szép példájáról lenne szó. Természetes ösztöneink egyszerűen tiltakoznak az ellen, hogy kidobjunk olyasvalamit, amit tulajdonképpen még nem is használtunk. E látszatra feleslegesen takarékoskodó emberek próbálják újra felhasználni a felhasználhatatlant, újracsomagolni a csomagolhatatlant, valami megfoghatatlan esztétikai vezérelvnek engedelmeskedve, amit Márai tömören ekképp foglalt össze: a pazarlás - ízléstelen.

            Egy ismerős például nemrégiben arról értekezett, milyen jó, hogy áldott emlékű drága jó férje minden dobozt összegyűjtött, a belevaló polisztirol merevítőkkel együtt, melyek valaha is hűtőszekrény, rádió, mikrohullámú sütő, televízió, stb. burkát képezték. Most ugyanis költözködik és egyszerűen minden háztartási szerkentyűt csak belerak a hozzápasszoló dobozba és minden milyen egyszerű és praktikus és nem is karcolódik meg.

            Csakhogy. Próbáljuk meg elképzelni ugyanezt jelenlegi agyoncsomagolt világunkban. Tekintve a csomagolóanyagok hihetetlen sebességű elszaporodását, bátor extrapolációval eljuthatunk ahhoz a meglepő- és mulatságos- eredményhez, hogy amennyiben elóhajtanánk rakosgatni egy otthon berendezésénél megjelenő valamennyi dobozt, akkor egy külön helyiségre lenne szükségünk. Ami, ugye, korántsem mindenkinek adatik meg. Mert ha valakinek példának okáért mindösszesen kétszobás lakótelepi lakása van, mégse tömheti tele lakrészének ötven százalékát dobozokkal, nemdebár?

       Modern és fenemód fejlett társadalmunkban ez a fajta takarékos magatartás- forma felettébb gyorsan erodálódik. Nagyon gyorsan megtanultuk eldobni az eldobandót, vagyis úgy nagyjából minden használati tárgyat. Mára már kialakultak olyan szemetes útszakaszok, melyek fő jellemzői közé tartoznak a rekettyebokrokon fityegő intimbetétek, a szomorúfűz ágán bágyadtan lengedező színpompás reklámszatyrok, valamint a hűs árnyat adó berek tövébe éjszaka, sutyiban kiöntött konzervdobozok garmadája. (Ennek kapcsán felmerülhet egy afféle pozitív öko-terrorizmus eszménye, melynek lényege a következő lenne: a titokban szemétkedőt meglesni, a kiöntött szemetet távozása után összegyűjteni, majd az illető lakásába-kertjébe kézbesíteni, hasonlóképpen az éj leple alatt rejtezve, amiként azt ő tette volt).

        Nem sokkal különbek egy kisváros utcái, terei egy-egy erősebb szélroham után: a reggeli kukázók fesztelenül a földre dobálják a nejlon- és papírneműt. Elszánt rendmániások esetleg összecsipegetik a limlomot saját bejáratuk közvetlen közelében, míg meg nem unják. Mit lehet ez ellen tenni? Kulcsra zárni a kukákat? Bírságolni a kukázókat, szerencsétleneket? Ugyan, aki turkál, nem jókedvében turkál, hanem, mert éhes. Egy bizonyos anyagi-morális szinten alul már nincsen szégyenérzet, pláne rendszeretet. Akkor? Nincs mit tenni? Próbáljuk meg elfogadni, hogy egy olyan világban élünk, ahol a csomagolóanyag ára összehasonlítható a belécsomagolt áruéval? Amely csomagolóanyagot utána egyszerűen kidobunk, ezáltal mintegy oly módon éktelenítve környezetünket, hogy közben még egy rakás pénzt is fizetünk érte? Fogadjuk el azt a világot, amelyben zacskósak az élelmek és zacskósak az érzelmek, gyorsak és instantok, egyszeri használat után kidobandók?

            Zacskós a leves, zacskós a világ?

Felhő Tours

Sir George Stanley vastag szivarját pöfékelve álldogált a kilátóhíd mellvédjénél. Gondolatban elégedetten összedörzsölte a kezét, ami a valóságban persze sohasem fordulhatott elő. Sir Stanley, mint minden őse, talpig úriember volt.

Az óriási űrrepülőtér kékes betonján egyre-másra villantak fel az induló és érkező hajók fényei. Az idegenek csoportjai csaknem összefüggő sorokban haladtak el alatta, a bal pályán az érkezők, a jobbon az éppen távozók. Néha csendesen átfüttyögtek egymásnak emberi fül számára tökéletesen érthetetlen nyelvükön, de ez éppúgy lehetett elismerés, mint a földi szolgáltatások ócsárlása.

Sir Stanley megpróbált valami értelemfélét felfedezni a fehéres, tésztaszerű arcokon, de ezúttal sem sikerült. Az idegeneknek tökéletes pókerarca volt, noha a hat, különböző színű, élénken csillogó szem némi elevenséget kölcsönzött a bizarr csontkoponyának. Nem voltak csúnyák, szépek se, az igaz, földi szemmel nézve, de nem voltak csúnyábbak, mint mondjuk, a szőrtelen ölebek, amik most éppen divatosak a földön.

Nagyot sóhajtott, lepöccentette a szép fehér hamut a finom szivarról - amit persze nem lett volna szabad - és újfent elgondolkodott. Rég elmúltak azok az idők, amikor megpróbálta megérteni: miért kell útra egy faj, kétszázhetvenkétezer fényév messzeségből, hogy ide jöjjön. S ha már itt van, miért tökéletesen közömbös az egész emberi civilizáció iránt, egyetlenegy dolgot kivéve.

Zsebre vágta a kezét és felnézett az égre. Szép, felhős napnak ígérkezett. Összedörzsölte a kezét- gondolatban csak, természetesen.

                                             -o-o-o-

-Uram- szólalt meg egy alázatos, de azért kellőképpen gondterhelt hang a vonalban. –Borult az égbolt.

Sir Stanley hagyta, hogy egy kis fagyos csönd terpeszkedjen közéjük.

-Azt én is látom- mondta aztán, több mint hűvösen. –Konkrétan hol?

-Hát, öö… konkrétan mindenhol, uram. Gyakorlatilag az egész Földön.

-Ugye tudja, hogy ez lehetetlen?

-Igen, uram. Tudom.

-Nézzenek utána, diszkréten. Minden létező hírforrásnál, minden rendelkezésünkre álló eszközzel.

                                               -o-o-o-

Sir George a kilátóhíd mellvédjénél állt, de ezúttal nem pöfékelt. Nem volt hozzá kedve. Alatta az utolsó távozó idegenek csoportjai haladtak el: egyikük felnézett, intett.

Sir George bágyadtan visszaintett.

-Ez akár az utolsó búcsú is lehetett- mondta magának hangosan.

Aztán tárcsázott egy számot.

-Igen, uram- mondta az ismerős hang. –A szakértők moszlim terroristákra gyanakszanak. Akik ezüst- jodiddal meg hasonlókkal próbálják az időjárást befolyásolni. Szóba jöhetnek még az észak- koreaiak és, természetesen, az oroszok. Esetleg mindegyik.

-Esetleg- mondta Sir Stanley. – És a kilátások?

-Csak találgathatunk, Sire. De az ilyen hirtelen globális változások hátterében eddig még csaknem mindig emberi tevékenység állt. És mindig nagyon sokáig tartott, míg a következményeket mérsékelni tudtuk.

-Szóval az egész Földön beborult és ez így is marad, legalább…

-Félév, év, uram.

Sir Stanley egy kicsit hallgatott.

-Mondja, fiam, maga honnan szerzi az információkat?

-Hát, öö, én olvasok, uram. Tudom, hogy ma már ez szokatlan, de így van.

-És az Internet?

-Az Internet jelenlegi formájában infomációszerzésre már csaknem teljesen alkalmatlan.

-Ezt hogy érti? Mindenki a netről szerez információkat. Én is.

-Igy van, uram. De annyi az információ, hogy emberi elme már rég nem képes szétválasztani, mi az igazán fontos. Sőt, már meg se találjuk.

-Hm, ez érdekes. És esetleg azt is meg tudná mondani, amit eddig még senki, tudniillik, hogy miért jönnek az idegenek ilyen szörnyű messzeségből ilyen rengetegen épp erre a kicsi Földre? És miért nem csinálnak semmi egyebet azon kívül, mint hogy az eget bámulják?

-Hogyne, uram.

-Tényleg?- emelintette meg a szemöldökét Sir Stanley. –Akkor mondja, fiam.

-Azért, Sire, mert az egész ismert Univerzumban egyes egyedül a Földön léteznek igazi felhők.

-Tessék?

-Bárányfelhők, gomolyfelhők, cirrokumuloszok, miegyebek. A világegyetem minden ismert bolygójának ege vagy teljesen borús, szürke, lila, fekete, szöszös. Kék égbolt, fehér, bodros felhők csak a Földön léteznek.

-És ezért jönnek ide?

-Csakis ezért, uram. A felhők végtelen változatossága olyan esztétikai gyönyörforrás a számukra, amiért bármilyen árat képesek megfizetni.

Sir Stanley kicsit hallgatott.

-Szóval, maga olvas, mi?

-Igenis, uram.

-Ezek szerint még valahol hozzá lehet jutni könyvekhez?

-Igen, uram, lehetséges. Ha akarja, adhatok néhány címet.

-E- mail címet? Mi volt ez a hang a telefonban?

-Engedelmével, uram, nevettem. Nem, ezek nem e- mail címek. Valóságos címek, ahová el kell menni.

-Mármint, személyesen?

-Személyesen.

-Jó, küldje el SMS- ben. Azazhogy, írja le egy darab cetlire, vagy hogy is mondták régen. És én beugrok érte.

-Nagyon fogok örülni, uram. További utasítások?

-Már nem lesz sok. A Felhő Tours Társaság holnap hivatalosan is csődöt jelent. A fizetését természetesen mindenki megkapja, valamint, anyagi lehetőségeinkhez mérten, csekélyke fájdalomdíjat.

-Előre is köszönöm, uram, magam és valamennyi kollégám nevében. Örülök, hogy együtt dolgozhattunk.

-Én is, fiam, én is. Őszintén remélem, hogy mindannyian boldogulnak.

-A legjobbakat, uram. 

A férfi, ha állat

        Hogy a férfiak nagy állatok, az egy olyan közkeletű tudományos tény, hogy kár is róla vitatkozni. Például minden nő is tudja. Józanabb perceiben néhány férfi is így véli, nyilván ez tükröződik a gyakori „Hogy én mekkora állat voltam!” illetve a „Hú de nagy barom vagyok!” kifakadásokban.

            Ámde van az életnek egy olyan területe, amikor a férfiállat - ha ez lehetséges - még állatabb. Szinte már állat a köbön, ha szabad ezt a kifejezést használnunk. Igen, mikor autóba ül. Mert egy férfi, ha négy kerék kerül a feneke alá, olyan mérvű metamorfózison megy keresztül, hogy ahhoz képest Dr. Jekyll átalakulás Mr. Hyde- dá elhanyagolni való csekélység csupán. A csöndes, szelíden robotoló kisemberből kiguvadt szemmel, lüktető nyaki verőérrel üvöltöző, lilára vált arcú ordítozó vadbarom lesz, aki kimondhatatlan szavakkal - nagyanyám falusi szégyenlősséggel csak „fajtalan szavaknak” nevezte az ilyeneket - minősít minden útjába kerülő akadályt, úgymint kerékpárost, zebrán szatyorral és bottal áttipegő nénikét, másik sofőrt, másik, tőle lassúbb sofőrt, tőle gyorsabb sofőrt. Vagyis mindenkit. Az imígyen átalakult vadbaromállat- eredetileg: férfi - szemmel láthatóan azt szeretné, ha egy széles és nyílt sugárúton robogna egymagában és mindenki őt csodálná, hogy milyen okos és ügyes, pontosan úgy, mint az óvodában, amikor először sikerült megvalósítania a tüneményes csodát, ti. először kakált teljesen egyedül. Ha valamilyen - állatunk számára teljességgel érthetetlen - okból kifolyólag mégis szükséges, hogy más lények is tartózkodjanak a közutakon, akkor a., kerékpáros közlekedjen az árokban és ne az úttesten alkalmatlankodjon, ahogy folyton teszi, b., nyugdíjasok ne botladozzanak, hanem suhanjanak át a zebrán, miként a kilőtt nyíl, c., minden másik sofőr hülye, különben is forduljon fel és dögöljön meg.

            Állatunk szerint a teremtett Világegyetemben egyetlen lény képes és tud autót vezetni: ő. Nyilván az is rejtélyes a számára, hogy kaphat ez a sok féleszű jogosítványt, de hogy még ezek után autóba is mernek ülni ily csekély vezetni tudással, hát az már valóságos szemtelenség. És ha rend lenne ebben az országban - amilyen nincs - akkor az ilyesmi nem is történhetne meg semmiképpen.

 Na most, szinte hihetetlen, de a férfiállat ezt tudja még fokozni is. Hihetetlen, de így van.

Éspedig akkor, ha nő ül mellette. Húú! A férfi ekkor már nem is állat, hanem - már bocsánat a kifejezésért - egy valóságos vadállat. Már úgy startol ki, midőn a hölgy elfoglalja helyét, mint Schumacher legjobb napjaiban a ringben, csak persze „Schumi” nem vágódott volna ki három méterrel egy épp közeledő autó elé, hogy annak gazdája a rémülettől megmerevedve legyen kénytelen két lábbal a fékre taposni. Közben állatunk természetesen lezseren fél kézzel kormányoz és a tájat nézi, vagyis minden erejével azon van, hogy kitűnjön: EZ az ő mindennapos vezetési stílusa, mely nélkül élni nem is tudna immár, meg nem is érdemes. És hiába jön szembe a jól megtermett kamion, ő aztán megmutatja annak is. Sebességet visszavált, a motor felbődül és megugrik, hogy a kamion is kénytelen fékezni, a megelőzött autó gazdája is, hogy hősünk úgy- ahogy bepréselje magát a következő autó mögé. És mivel okkal dudálnak rá, nemzetközi jelzést mutat ki az ablakon, oly szavak kíséretében, melyek hallatán egy végletekig züllött tengerész is elpirulna. Ama ténynek, hogy három- négy ember azonnali halálát okozhatta volna, figyelmet nem szentel. Az ő bajuk. Tanuljanak meg vezetni, kis hülyék.

Állat a köbön ezután merész ívben befordul a mellékutcába és úgy áll meg, hogy a hölgy feje majd a szélvédőn koppan. Udvariasan kiszáll és ajtót nyit. Per pillanat éppen csak a párzási dudorok meg a rikító farktollak hiányoznak róla, hogy hasonlatos legyen az állatvilág bármely dürrögni kívánó hímjéhez. A szédült hölgy a lakásajtóhoz támolyog, örvendezve szerencséjén, hogy lám, mégsem halt meg.

A köbállat még egy utolsó gumicsikorgást és kavicsesőt produkálva elhúz.

 Hazamegy. Felhúzza a papucsát, hogy ne zsörtölődjön az asszony és elmosogat. Majd ölébe veszi a kisgyereket és mesél neki a csúnya, rossz farkasról meg a brummogó mackóról és a bőgő szarvaskáról meg egyéb állatokról és leglázadóbb tette az, hogy a tévé előtt olykor sört iszik. Ez a nap is véget ért.

De holnap új nap virrad. Egy újabb metamorfózis.  

        

Pálinka a pet-palackban

        A pálinka jó volt, amint azt a kötelező mintavétel után a sógorral megállapítottuk, mihelyst kicsit magunkhoz tértünk. (A „jó” ezen az elhagyatott, ámde annál vadregényesebb vidéken az 52-90% közötti intervallumot feszegeti, inkább pozitív irányba.) Minőségén szemmel láthatóan - vagy talán zsibbadt ízlelőbimbóinknak köszönhetően - szemernyit sem rontott az a tény, hogy egy nyáron át erjedt, forrt, bugyborékolt az udvar egy magányos zugában, a körtefa alatt. Midőn a rejtett kincs napvilágra került, a sógor, gyújtópróbát végezvén, bizonyára titkos sugallatnak engedelmeskedve így szólt:

            - Ez jó lesz.

         S valami bibliai nagyságrendű csodának köszönhetően a bűzhödt, sistergő folyadék valóban kristálytiszta nedűvé lényegült át. Hagyni kell a természet csodás erőit maguktól érvényesülni, mindig is mondtam!

            - Pet-palackba tettem, nem baj? - így a sógor. – Össze ne keverd, hahaha!

            - Ugyan már… hahaha.

            A pet palackot benyomtam a többi közé, hogy melyik a pálinka, azt látni, kérem. Tuti.

            Ping-pong edzésre indultunk úgy egy hét múlva. A két gyerek berakta a teácskát, valami ásványvíz nekem is jól jönne.

            Meleg volt.

            Nagyon meleg volt. Félóra ütögetés után úgy véltem: hasznos dolog volna egy jó nagyot húzni a finom hűs ásványvízből.  Ami a pet-palackban van.

          Hát, jó nagyot is húztam. Nem túlzás, ha annyit mondok: a szemem felakadt.  Meggátolva ezzel a sűrű pislogást, amire pedig oly nagy szükségem lett volna. Szemtisztítás céljából, konkrétan, hogy lássak. Kétségbeesetten rontottam a mosdóba, vízzel nyomtatni le a tüzes folyadékot. A gyümölcspálinka markáns illata közben szinte látható falként nyomult az asztalok felé, ahol tizennégy őrült ütötte megszállottan a celluloid gömböt. Ez ellen már nem tehettem semmit, kifordultam hát a friss levegőre, hogy gyors ki-belélegzéssel - szakmai nyelven: „hiperventillációval” - szabaduljak meg a szesz átható bűzétől. Úgy véltem, sikerrel.

           Helytelenül véltem. Nyolcéves leánygyermekem orrcimpája finoman megrezdült.

          Namármost, bármilyen zajos tevékenységet folytat egy csomó ember, érdekes módon előbb-utóbb bekövetkezik egy pillanat, amikor is egyszeriben csönd lesz. A mi esetünkben ez épp most következett be, így a kislány kristálytiszta, átható hangját a terem legtávolabbi sarkában is kitűnően lehetett hallani:

            - Mi ez a pálinkaszag?

        Tiszta anyja ez a gyermek. Az is folyton csak szimatolgat. Persze nagyot kacagtunk az édes kisleány elmés bemondásán, én konkrétan könnyesre nevettem magamat. Még hogy pálinka, maga a gondolat is merő képtelenség. Hisz itt mindenki sportol!

          Az ominózus pet-palackot meg mérgesen bevágtam a többi közé. Legjobb lenne meginni, gyökerestül kiirtva ezáltal a problémát, de a mondás szerint csak az ökör iszik magában, meg aki esetleg csak úgy megkívánja.

          Egy hét múlva rosszul lett a mama.  Szívritmuszavar, vérnyomásproblémák. Több folyadékot kellene fogyasztania. Viszek is én neki egy palack ásványvizet, biztos sokat kell várakozni a kardiológusnál.

            Kellett is.

            - Anyu, tessék inni ásványvizet. Folyadékháztartás meg minden, tudja.

         A mama egy szóra engedelmeskedik, ebből is látszik, hogy tényleg rosszul van. A változatosság kedvéért most az ő szeme akadt fönn. Kicsit hörgött is, mint aki mondani akar valamit. Utoljára! Hát, eljött a vég, nincs mit tenni. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy orvosnál lett rosszul. Hátha még van segítség. Gyorsan bekopogok.

            A mamának közben megjött a hangja, ha nem is teljesen:

            - Ez – hörgi - ez pálinka.

         Jesszusom, a pálinka a pet-palackban.  Az ötven-valahány fokos a szívbeteg anyámnak. Hogy az a…

Közben kijön a nővérke, int. – Jöjjenek… rosszul van a néni?

            - Most már biztos… - dünnyögöm magamban.

            A doktor úr mér, bólogat.

        - Nagy baj nincs… EKG rendben… Kicsit alacsony a vérnyomása… az egyik orvosság okozhatja. Kicsit változtatunk az adagoláson. Nem szédül?

            A mama csak a fejével int, hogy nem. Szeme élénkebben csillog, arca kipirult. Egész jól néz ki, ahhoz képest, ahogy bejöttünk.

            - Érdekes… dünnyög az orvos. – Kicsit magas a pulzusa, nem értem. Nem tetszett hajladozni?

            A mama most már szól is.

            - Én ugyan nem. Nem is bírok.

          A doktor még motyog valamit, korról, időjárási frontokról, aztán távozhatunk. A mama korábbi állapotához képest szinte kisüvít az ajtón.

            - Nem is volt olyan rossz - nevet már az autóban.

          Na. Ugyanezt mondta a sógor is. Hiába! Hagyni kell a természet csodás erőit maguktól működni!

A zölddiót agresszíven leszakító pálcikaember

           Egész kicsi alak csak, a távolban, a hőségtől remegő aszfalt fölött. Olyan kis pálcikaember, jön lassan, komótosan, slatty-slatty. Közelebbről még mindig pálcikaember, egész közelről meg, hát, úgyis. Éppen csak a feje lett gömbölyűbb, ahogy komótosan ideért, slattyogva. Pálcika a keze, a lába, a törzse. Kicsit vastagabb pálcika ugyan, de azért csak pálcika. Sem a hasa nem domborodik, sem a fara. Pedig az ilyen korú embereknél már szokott domborodni, mindkettő. Normális körülmények között. Hajléktalan?  Alkoholista?  Seszínű, csombókos haj hullik sebes arcára. Seszínű a nadrágja is, töppedten lóg a lapos ülepen. Akár egy függöny, egy igen-igen jószándékú függöny, amely kétségbeesetten igyekszik elkendőzni a kemény valóságot. Ez a seszínű nadrág mintha alázatosan könyörögne: - Hé, emberek! Itt vagyok köztetek, még egyelőre! Hozzátok tartozom, míg csak el nem visz a májzsugor, ez a ronda fekete madár, nagy, leffegő, töppedt bőrszárnyain! Vagy egy autó gázol halálra, he? Vagy egy delíriumban ablakból kiugrás, mi?

           Az ilyen seszínű nadrágok olykor igen beszédesek tudnak lenni. És hogy micsoda fekete humoruk van, hát az valami fenomenális.

          A lappadt far ezzel ellentétben bőszen hallgat. Ő már tudja a magáét, vén pesszimista. Hogy miképpen ő sem fog már többé zsírosan domborodni, azonképpen úgyis jön valami előbb- utóbb. Nem is hogy valami, hanem inkább VALAMI. Egy olyan nagy valami, ami után már nincs többé semmi. Így gondolkodik a far, keményen és realistán. Ez egy igen konzervatív testrész.

            Gazdája, a pálcikaember, a seszínű hajú, semmilyen nadrágú csak jön-jön, komótosan. Akárha egyéb dolga nem is igen lenne széles e világon. Meg amúgy nincs is. Slatty-slatty. Csak jön, a pálcikaember, a bevert orrú. Egy bizonyos napi adagon túl az ember folyton orra esik a piától, És az orr horzsolásai sosem tudnak begyógyulni, ha másnap mindig újból orra esik az ember. Olyan jelvény ez, mint egykor volt kurtizánok vörös lilioma. Egy idő után lehet dacos méltósággal viselni olyasmit is, amit eredetileg meg sem nagyon akartunk szerezni.

         Slatty-slatty. Most ért épp ide, az útra benyúló diófák mellett, a hőségtől remegő gumifekete aszfalton. Csak úgy, elmenni, egymás mellett, nem lehet. Tudja ő, tudom én. Hogy valaminek történnie kell. És ahogy jön, slatty-slatty - a feszült várakozás csöndje lassan a kéken izzó egeket veri. Szinte hallani is, akár roppant szívdobbanásokat. Da-damm. Da-damm. És most ideér. És megáll. És néz. Valami történni fog, jesszus. Slatty. (Megállt.) Néz. Fáradtan? Kiábrándultan? Fásultan? Reménytelenül? Nem! Hanem gúnyosan! Dühösen! Felháborodva! Haragosan! Olyan izzó dühvel, amilyen nincs meg ezer meg ezer más domborúbb farúban sem! És megmarkol egy diófaágat, ami valahogy épp előtte nyúlik ki az útra, a gumifekete, hőségtől remegő aszfalt fölé. Pont előtte! Értik? Mintha csak az úristennek vagy valakinek valami tikos szándéka lenne ezzel az egésszel!

            Ilyen véletlen nincs.

Ja, igen. Szóval slatty. És ahogy fogja az ágat, keresztben, erősen, hát látni ám, hogy a látszat, mint már annyiszor, most is csalt. A pálcikaember aszott keze korántsem erőtlen, mint ahogy az előzmények alapján azt jogosan várhattuk volna. Úgy remeg a visszafojtott energiától, akár egy atomerőmű betonblokkja! És néz, dühösen, a levert orrú pálcikaember. És mikor már minden jelenlévő úgy érzi, hogy a feszültség ennél tovább már nem fokozható, akkor - akkor a pálcikaember, a levert orrú, seszínű nadrágú, töppedt farú, csombókos hajú pálcikaember - leszakít egy zölddiót. Suhanásnyi idő alatt, hüvelyk- és mutatóujjának egyetlen moccanásával. (A zölddió olykor meglepően erősen tapad az anyaághoz.) Letépi, embertelen mérgesen és fogja. És fogja és odavágja, az út közepére, az izzó, fekete gumiaszfalthoz. Hogy csak úgy csattan. És pattan és ugrik, bele az árokba. De ez már mindegy. És felpillant a pálcikaember, hirtelen. Hogy látták-e mindenek - az aszfalt, az izzó kék ég, miegyebek - ezt a vad, remegő, fékezhetetlen energiakitörést. Amivel bizonyítva van, végérvényesen, visszavonhatatlanul, a fellebbezés legparányibb esélye nélkül. Hogy. Hogy? Hogy nincs vége semminek. Hogy soha semminek nincs vége. Hogy soha semmi nem veszett el, végérvényesen. Vagy ha mégis igen, az egyáltalán nem érdekes. Soha. Semmikor.

            A jószándékú nadrág-függöny védelmében zavartan hallgat a lappadt far, a vén pesszimista. Ezt most jól megkapta, a nyavalyás.

Eszem a kis csípőst...

              ... és azt mondom: -Huuú.

          Nem, dehogy, nem a gonosz boszorkány varázsolt fülesbagollyá, dehogy. Mellesleg, ha az a kis csípős igazán igazi, akkor mást nem is igen lehet mondani. Ja, persze, kezdők elhaló hangon esetleg pohár vízért könyörögnek. Jó nagy pohárárt, esetleg többért. Amatőr hiba: ha eddig csak csípett, a víztől paradox módon lángoló gyehennává válik szájüreged. Az ilyen amatőrök szoktak még kenyeret is habzsolni hozzá, vastag karéjszámra. Különösen, ha az "erit" kapjuk telibe, mint ahogy a vámpír is az áldozat ütőerét próbálja első harapintásra eltalálni.

            De az ilyenek persze amatőrök. Akik már régebben a capsicum annuum, azaz a csípős paprika rabjai, azok már nem viselkednek ilyen hűbelebalázs módjára. Szépen, nyugodtan megrágcsálják a "dolgot", nagy önuralommal megvárják, míg szemük kidülled, majd újfenn visszahúzódik üregébe. Egy-két könnyet ugyan ejtenek szimbolikusan, midőn a paprika eszeveszett hatóanyaga, e miniatűr napalm-bomba aktivizálódik nyálkahártyájukon, de aztán viszonylag nyugodtan ülnek, esetleg végtagjaik ideges remegése árulkodik a szájtól a gyomorig dúló harcról.

            Hejh, enni a kis csípőst!

          Persze önmagától adódik a kérdés: minek? Mi végre e gyötrelem, mire jó időlegesen izzó zsarátnokkal kibélelni a táplálék útját? Hát ugyan mit felelhetünk mi e naiv kérdésre, mi, akik esszük a kis csípőst? Mit felelt Hillary, midőn oktondiak olyan hülyeségekkel nyaggatták, hogy vajon miért kell megmászni az Everestet? Egyáltalán, minek megmászni bármit? Igaz! De akkor azt a kérdést is feltehetnők - nyugodtan! -, hogy például mi a jó fenének kell maratont futni? Hát ejtőernyőzni mire jó? És gumikötéllel hídról leugrani? És amúgy tényleg, mire jó naplementét festeni vöröslő színekben? Mire jó tudni, mi a pí, meg hogy a háromszög átfogója annyi, mint saját négyzetének köbgyöke, vagy hogy van ez? És mire jó rakétába ülni, Holdra szállni, Marsra menni? Mire jó, mire jó?

         Ők - a hegyet megmászók, a maratont futók, a hídról leugrálók, a vöröslő naplementét festők, a píről tudók és a négyzetből köbgyököt vonók, meg a rakétába ülők, Holdra, Marsra menők -, ők persze tudják, ne félj. Hébe-hóba meg is próbálják elmagyarázni, de aztán inkább nem is mondják már senkinek. Minek? Megmagyarázod a vaknak, mi a fehér? Megmagyarázod a... a fűszertelen diéták szerencsétlen áldozatainak, hogy... hogy mire jó... enni a kis csípőst?

            Na ugye.

            Én meg csak eszem itt ezt a kis csípőst. Mint növény is olyan kis kedves. Karácsonykor pirosan izzó paprikácskákkal ékített méregzöld leveles növényke... nem azért, de hogy jön ehhez holmi karácsonyfa... különösen itt a síkságon, ahol fenyőfa a büdös életben nem termett magától... esetleg a jégkorszakban...

            Na jó, a paprika meg indián. A legújabb tudományos vélekedések szerint - s mi mindig csak az ilyenekre figyelünk -, Kolumbusz tulajdonképpen ezért is ment Amerikába. Persze kamuból azt mondta a hegyes szakállú spanyol királynak, hogy kincsek, meg minden, a királynőnek meg, hogy ott menő etnós pírszingek szerezhetők be potom áron, de igazából csak a paprika járt az eszébe.

       Eszem a kis csípőst és kidülledő szemmel és huhogva, könnyeket törülgetve álmélkodom azon, micsoda hatóereje van ennek a kis zöld vacaknak. És ne tessék azzal ijesztgetni, hogy kilyukad a gyomrom. Az emberi gyomrok az idegeskedéstől lyukadnak ki: mint kiderült, a paprika csípős hatóanyaga, a kapszaicin, éppenséggel begyógyítja azokat az apró hegeket a gyomorfalon, amiket például a közkedvelt acilpirin okoz.

          Úgyhogy csak eszem a kis csípőst. Te meg, haver, tarts velem. Ha egyszer rátalálsz az igazira - nem arra a kis gömbölyűre, aminek a dobozára holmi kákabélű élelmiszeripari szakemberek ijesztgetésül azt írták, hogy "rendkívül erősen csípős" -, ha rátalálsz és úgy istenigazából ráharapsz, s midőn a folyékony parázs végiglobog a fogadtól a gyomorszájadig, olykor önkéntelen, apró csuklásokat okozva, akkor, hidd el, ez a világ, minden bújával és bánatával ideiglenesen eltűnik. Egyszerre egészen más gondjaid lesznek. Például oxigénhez jutni, ilyesmi.

            Tarts velem. Együk a kis csípőst.

Már nekünk is van csodagyerekünk

            - Miért pityeregsz, szívem?

            - A szomszéd Kovácsék gyereke már jár… pedig még csak három  hónapos…

            - Ugyan…

- A mienk már maholnap betölti a négy és felet és még egy árva métert sem tud megtenni egyedül.

- Vigyük orvoshoz…  

- Na és a Béla? Az ő gyereke meg már állítólag rántott húst eszik…késsel, villával természetesen…

- Féléves korában, mi? Lehet, hogy azóta már főz is magára, ki tudja.

- Na és a Józsiéké... az az égvilágon nem csinál semmit, csak kilenc kiló. Egész pontosan kilenc kiló tizenhét egész negyvenkét század dekagramm, ahogy azt Józsi a zsebéből előhúzott fecniről felolvasta. Vagyis több mint kétszer annyit nyom, mint a mienk. 

- Józsiék lakásában biztosan másként hat a gravitáció…  

- A mienk meg csak nyammogja az anyatejet és nem is akar semmi egyebet. A múltkor már nem bírtam tovább és az orra alá dugtam egy szép darab füstölt csülköt. Hisz én is anya vagyok….Úgy elkezdett ordítani…

Egyáltalán, mindenki gyereke mindent eszik. Esznek ezek sültlibát és szalonnabőrt, borscsot és sóletet, paprikáscsirkét és halászlevet. A Kissé már sörhabot is kapott és tetszett neki és azóta együtt járnak apuval a presszóba. 

Miután oldalbordám átpityergett néhány éjszakát a lelkiismeretfurdalás által marcangoltatva, rövid haditanácsot tartottunk. Elhatároztuk, hogy első lépésként figyelni fogjuk az objektumot - azaz gyerekünket. Hátha mégis mutatatkozik a zsenialitás valamely halvány jele ezen a szerencsétlen kölykön.

Kiderült, hogy többre nincs is szükség! Megfigyeltem, hogy ha két, majd három ujjamat mutatom neki, boldogan gőgicsélve azt mondja: -Ö.

Tehát nem csak hogy tudja már, hogy három meg kettő az öt, de máris tudatosan rövidít, és szűkszavúan csak annyit mond: -Ö. Nyilván, hogy több ideje maradjon a világmindenség megismerésére. Vajon képes volt-e erre Bolyai (bármelyik) három hónapos korában?

Mikor ezt Kovácsnak elmondtam, csak nézett rám azzal a nagy gülü szemével. Mintha egy homokzsákot ejtettem volna szegényre. Ezt megkaptad, nyavalyás!

Midőn Józsi és Kiss meghívtak a presszóba - melyet nejeink bosszantó szűklátókörűséggel csakis „mocskos kocsmának” hajlandók titulálni, s nem férfiemberek szellemi és kultúrális találkahelyének, ami valójában -, már volt néhány adu a tarsolyomban. S miután a ser köztudottan jótékonyan befolyásolja az agysejtek működését, különös tekintettel az alkotó fantáziára, hamarosan semmi nehézséget nem okozott a társalgásba belekapcsolódni. (Nem úgy, mint eddig, csak ültem és tettem magam, hogy az egész nem érdekel.)

- Ja, a gyerek? – nézett fel Józsi, mintha valaki is kérdezte volna. – Este átlapozgatjuk a sportoldalt... már egész jól tippel a gyerek. A győztes meccsre azt mondja, hogy „ö”, a vesztesre meg azt, hogy „ö”, csak egész más hangsúllyal.

- És a döntetlen?

- Arra van egy egészen különböző „ö”- je.

Lezseren hátradőltem.

- Az enyémet sajnos nem érdeklik az ilyen felszínes dolgok. Éjszaka, ha véletlenül felkelek, rajtakapom, hogy néz egy-egy könyvet a polcon és világosan azt mondja: „ö”.

- És miket néz?

- Kant, Schopenhauer... ha fáradt, akkor Skakespeare, Goethe Faustja... De a nagy kedvenc Joyce Ulissese.

Józsi kínjában rendelt még egy kört, noha nem szokott.

            Kiss szerényen elmosolyodott.

      - Ha már így szóba került, az enyémmel tegnap horgászni voltunk... ő a kis háromkerekűjén, én meg a robogón... alig bírtam követni. Nincs még egy ilyen erős gyerek Közép-Európában, én mondom...

Egy jól hallható benső hang arra ösztökélt, hogy megosszam a jelenlévőkkel saját tapasztalataimat.

- Mi is járunk horgászni. Gilisztát már egyedül szed. Csak kirakom a járókában a kiskertbe... Műlegyet is úgy tud kötni... tévedhetetlen a színválasztásban... jó múltkorában negyvenhét pisztrángot fogtam azzal a csalival, amire ő rábökött és azt mondta: ”ö”. Képzeljétek, ha majd idősebb lesz... mondjuk féléves... ahogy ez a csöppség jelzi a kapást... Azt sem láttam, hogy a zsinór megrezdült volna, de ő már villámgyorsan azt mondta: „ö”.

- És?

- Tizennégy kiló kilencvenkét dekás tükörponty...

Kiss megfehéredett. Pillanatnyi zavarában intett a pincérnőnek, aztán én is, mert mindegy volt. Egészen fantasztikus, hogy a sör hogy megvilágíccsa elmnénk sötét zugait. Megvilágítja.

Midőn a fáradtságtól nehéz léptekkel megtértem otthonomba, elmeséltem életem párjának a dolgokat. Néhány részletet többször is elismételve, nyilván, mert nagyon fontosak voltak. Egyáltalán nem haragudott a sörszagért, pedig szokott.

      Hogy is haragudhatott volna. Hisz végre, oly hosszú idő után már nekünk is van csodagyerekünk.