Utazás a prosztatám körül - Kapcsolódások és táplálkozások

 

- Lekapcsolódunk, Tóth úr? – búgja a fátyolos hangú kedves nővér, ami azt jelenti: két csövet leszerel, a harmadik a pisitasival együtt nyakba akasztva viselendő. És ez egyben azt is jelenti, hogy saját lábamon vánszoroghatok el az ebédlőig. A búgóhangú aggódva tipeg mellettem, majd némi habozás után távozik.

Egy bizonyos éhségi szint után, hogy kinek hány liter vizelet lóg a nyakában éppen, és hogy az mennyire véres, gennyes, zavaros, avagy világos, szinte egyáltalán nem számít. Kórházi koszthoz eleddig kétszer volt szerencsém, amikor is a helyi kórház két jeles sebésze próbált meg gyakorolni rajtam, néhány hosszanti, valamint mélységi vágás erejéig. Kérem szépen: szinte biztos, hogy minden kórházban tudnak főzni. Ezt a mai káposztás-knédlis húsétel is fényesen bizonyítja. A diétakategória enyhe, gyakorlatilag semmilyen korlátozást nem jelent, sót meg úgyse tesznek semmibe. Az adagok kórháziak, például, ha otthon tálalnék ennyit fiamnak, harsány, csengő kacagással jutalmazna, hogy már megint milyen vicces vagyok.

Azért akadt egy-két igen meglepő ételféleség. Az egyik a köles volt hagymás babbal, zöldséges szószban. Utoljára ilyet Bud Spencer-filmben láttam, éppen csak a fakanál hiányzott mellőle. A másik meglepetés az annyira meglepetés volt, hogy a mai napig nem tudom, mi a ménkű lehetett. Első látásra hideg, merev zsírban eltett, kockára formázott darált csirkebélre emlékeztetett, noha biztosan nem az volt. Az íze távolról - nagyon távolról - húsra emlékeztetett. Ezt már csak szemüveg nélkül mertem megenni. Minek az a sok optikai információ.  

Vacsora után nyomban mellém penderedik a búgóhangú.

- Rákapcsolódunk, igen? - kérdi hangjában ezernyi csábos ígérettel. Mit válaszolhat egy ilyen kérdésre a férfi, ha még férfi egyáltalán?

- Máris - suttogom, közel hajolva hozzá, hogy csak ő, egyedül és csakis ő halhassa. – De még előtte elmennék nagyvécére… ha nem gond…

- Dehogyis - suttog ő is, noha a folyosó már néptelen, csak ketten andalgunk a férfimosdó irányába. Megvár.

- Akkor - süti le a szemét szemérmesen - kapcsolódunk?

- Kapcsolódunk -, suttogom rekedten, s e két egyszerű szóban minden benne van. Két magányos emberi lélek a Kozmikus Világegyetem rettentő, jéghideg Káoszában ismét egymásra talált, hogy mindörökre egyesüljenek.

Másnapra a vizeletem véres lesz, két napig le se szállhatok az ágyról. Életemben először ágyba kapok reggelit, ebédet, vacsorát. Három csövön áramlanak belőlem - belém a mindenféle folyadékok.

Utazás a prosztatám körül

 

- Le a gatyát…úgy... hajoljon előre...

És a következő pillanatban a kedves, fiatal, szőke, törékeny testalkatú doktornő úgy benyomja a megfelelő ujját a megfelelő testnyílásba, hogy szabályszerűen felakad a szemem.

- Érez fájdalmat?

- Hrrr...- tolmácsolom adekvát érzéseimet.

-  Tessék?

- Nnnn...- egészítem ki az előbbieket, nehogy valami tévedés essék.

- Akkor jó - bólint, majd még hozzáteszi nagy kegyesen: - Kicsit feküdjön még. Mindjárt jobb lesz.

Azzal eldobja az égszínkék gumikesztyűt és ugyanazzal a kecses kis kacsójával, amellyel eddig egészen más tájakon kalandozott, már írja is a zárójelentést, mely szerint a beteg operációra tökéletesen alkalmas.

A magára hagyatott emberfia meg közben fekszik az oldalán az egyszer használatos papírlepedőn, amit egy nagy zöld gurigáról tekernek le és gondolkodik, miért van itt csupa nő? Eleddig kizárólag hímnemű urológusokkal, hozott össze a, hát nem a jószerencse, mert az azért túlzás, hanem, mondjuk így, a sors. Miért megy egy nő urológusnak? Igaz is, miért megy egy férfi szülésznek? /Na jó, pénzért, de az legalább érthető./  Nem perverz ez egy kicsit? Esetleg valami nagy általános női összeesküvés van itt éppen kibontakozóban?

Tizenegy órára lezajlik a felvételi procedúra. Elolvasom a betegek névsorát az irodaajtón. Négy női név. Az egyik ráadásul „ová“ nélkül, ami olyasmi a mai szlovák társadalomban, mintha egy muzulmán nyilvánosan égetné a Koránt Mekka főterén.

Másnap megoperálnak. Az altató nem egészen a műtét végéig hat, de a lumbális injekciónak köszönhetően deréktól lefelé úgyse érzek semmit. Annyit még látok, hogy a képernyőn két kis sarokcsiszoló - közismertebb nevén flexa - szép sárga-kék színű, nagy gyorsasággal trancsíroz valami hosszúkás izét, amiből bőven ömlik a vér.

 

Ház az óceán partján

 

Mc. Flurry kapitány - vagy, ahogy szakmai körökben ismerték, a Rémfarkas - feltette egy székre Martens-bakancsos lábát és alaposan behúzta a szíjakat. „Ez az alap“ – mondogatta mindig a kiképzésen is. Egyáltalán nem bírta azokat a pökhendi ifjoncokat, akik laza bakancsszíjjal rohangáltak a gyakorlópályán. Különösen nem, ha még meg is magyarázták neki - neki, a Rémfarkasnak - hogy ők akármilyen bakancsszíjjal ugyanolyan teljesítményre képesek, mint - bárki. Sőt. Akár abszolúte bakancsszíj nélkül is.

„Taknyosok“- horkantott a kapitány megvetően. „Azt azért szeretném látni, hogy kibírnak húsz évet ilyen terepen. De szerencsére már csak egy év és vége. Visszavonulok. Kell az a ház az óceán partján.“

Ellenőrizte a felszerelését. Hang - fény gránátok, rendben. Tucatnyi dobócsillag, oké. Bénító gázspray, gumibot. Motorbicikli-lánc és karmos vasgyűrű. Ez persze ritkán elég. Úgyhogy vágó- és szúrófegyverek: a hatvan centis Rambó-kés, övre akasztva. Hátán keresztbe két szamurájkard. És végül a tűzerő: kissé régimódi, de hatékony és megbízható Smith and Wesson tizenkét lövetű. És persze, a megszokott, megkopott Kalasnyikov. Már minden kollégája Uzzit, vagy valami még modernebbet hordott. „Kaszálni - oktatta őket a kapitány gúnyosan. „De a Kalasnyikovval lőni is lehet. És nem segít a fa sem.“

Ezzel azért a kollégái is egyetértettek. Mindannyian nagyokat kacagtak azokon az akciófilmeken, amelyekben a főhős egy fatörzs, netán egy fal mögött keres menedéket a Kalasnyikov - golyózápor elől. Egy fegyver elől, amelyik köztudottan a vasúti sínt is keresztüllövi, na persze.

A kapitány behunyta a szemét és mélyet lélegzett. „Már csak egy év“- gondolta magában. Odalépett az ajtóhoz. Tudta, mi vár rá, ha kinyitja, de kétszer egymás után ugyanaz a forgatókönyv még sosem játszódott le.

Ideges mozdulatokkal előszedett egy piros tablettát a zsebéből és gyorsan lenyelte. Erre is csak az utóbbi egy évben szokott rá. Kell egy ház az óceán partján és kész. Még egyszer végignézett magán. Aztán berontott az ajtón.

Az általános iskola IV. C osztályában elkezdődött a földrajzóra. És a kapitány tudta, hogy tízéves, számítógépes játékokon felnőtt gyerekekkel nem lehet kukoricázni. Mi ezeknek egy emberi élet? Csak egy pöccentés a játékkonzolon.

 

 

Volt egyszer egy villanytelep

 

Üresen ásítozik az egykor dicsőséges villanytelep monumentális betonparkolója. Ott, ahol egykoron műszakváltás idején egymást érték az autóbuszok és a személykocsik sofőrjei azon igyekeztek, hogy jó parkolóhelyet találjanak, már csak a fű sarjad az aszfalt tenyérnyi repedéseiből.

A nagy elbocsátási hullámok után Közép - Európa legnagyobb hőerőműve, a kommunizmus egyik zászlóshajója kapacitásának töredékével működött csupán, ha egyáltalán működött. Az egykori alkalmazottak figyelik azért a füstöt a hatalmas kémények felett: működik éppen? Egy hétig? Két hónapig? Már megint nem? Hiába, akit egyszer a villanytelep füstje megcsapott, az mindig is nosztalgiával fog visszagondolni a régi szép időkre, mikor ez az üzem a „biztos munkahely - jó kereset“ jelképévé vált. A tizenkét órás műszakok ugyancsak sok szabadidővel jártak, amit az ügyesebbje szorgalmas pluszmunkával töltött ki. A legtöbben fóliáztak, esetleg termelési módozatokkal alapozták meg családjuk anyagi biztonságát, jövőjét. Soha annyi emeletes ház nem épült a környékbeli falvakban, mint azokban a szocialista években. Angliát, Amerikát megjárt földiek nem győztek csodálkozni, mennyi gazdag ember lakik ebben az átkos kommunizmusban: Nyugaton a falazott házak a gazdagság szimbólumai, a pórnép mai napig összetákolt „bungalow“ – ban lakik, amit ha elvisz az első hurrikán, hát elvisz.

Sokan, sokféleképpen próbálták már úgymond „megmenteni“ a villanytelepet. Minden éppen regnáló országgyűlési képviselő választási zászlajára tűzte e nemes feladatot, de, amint azt tudjuk, a választási ígéretek, azok a bizonyos sziklaszilárd valamint atombiztos ígéretek, amelyeket még soha sehol senki nem tartott be ezen a forgó sártekén. Tüzeltek itt már a régi típusú szilárd és folyékony tüzelőanyagokon kívül mindennel, ami csak valamelyest is hajlandó lángrakapni. Szennyvíztisztítók kiszárított üledékével és fűrészporral, barnaszénnel és faforgáccsal. Újabban az „osztályzott műanyag hulladék“ a menő. És, hogy ebben mi is van tulajdonképpen? A szó szoros, átvitt és egyéb értelmében egyaránt: minden. Pet-palacktól a polietilén fóliákig, egyszer használatos injekciós tűtől a gumióvszerig. Hát, ha ez osztályozott műanyag, akkor valami nagyon furcsa és földi lények számára felfoghatatlan kritériumok alapján osztályozták. Talán csupa kis E. T. dolgozik ebben a rejtélyes osztályozóban. (Talán nem hiába mondják sokan: „Köztünk vannak.“)

Elvileg ez a „minden“ nagyon is jól ég. Bár, hogy az „osztályozott műanyag hulladékban“ mit keres az akkumulátoros fúró (aku nélkül azért) - azt nem tudni. És honnan van ennyi osztályozott műanyag? Ó, az nem probléma. Olasz barátaink például ebben is nagyon szívesen segítenek. Sok-sok ilyen speciális tüzelőanyaggal megrakott kamion érkezik Szlovákiába, jelenleg is. Különböző helyekre, különböző lerakatokra, országszerte. Egy idő után a lerakatok megtelnek. A kamionok sora megritkul, majd megszűnik. A szél, a nap kikezdi a bálákat és egy idő után minden fán, minden bokron, minden tóban és patakban megjelenik a polietilén szemét.

Hát, egy idő után ez azért kissé idegesíti a helyi lakosokat, akiknek már a kamionáradat is sok volt. Olyannyira, hogy az egyik közismert szlovák tévécsatornának is megért egy dokumentumfilmet. Amint azt szemfüles oknyomozó riporterek kiderítették, a forgatókönyv minden esetben ugyanaz: I. jön egy cég és jó pénzért (természetesen nekünk jó, a cégnek csak zsebpénz) kibérel egy földterületet. II. „Lerakatot“ létesít, ahová ömlik a szemét. (Pardon, “osztályozott műanyag hulladék“.) III. „Lerakat“ megtelik. IV. azaz utolsó fázis: a cég eltűnik.

A bérbeadók lassan belátják, hogy korán örültek annak a kis pénznek. Az elképzelés jó volt, az egyébként teljességgel hasznavehetetlen földdarabért végre pénzt fizet valaki. Csak hát a “valaki“ eltűnt. Maradt a hulladék. Az erőműben legalább elégetik. A villanytelep illetékese nyilatkozik: a szóban forgó műanyag hulladék teljes mértékben megfelel az európai szabványoknak. (Vagy esetleg valamelyik földönkívülinek.)

Kérem: az erőmű megint működött egy darabig. Tehát meg van mentve. Itt van. Áll még. Néha füstölög, önmagában, talán az elmúlt dicsőségen révedezik. Végül is, a legsötétebb forgatókönyv megint nem teljesedett: t.i., hogy az egészet darabokra szedik és eladják ócskavasnak. Szerény információink szerint ez is egy lehetséges opció. Furcsa módon talán az energiaválság tehet jót az erőművel. Ha minden kötél szakad, ha már mindenki fázni fog, csak hoznak megint valami égetnivalót. És akkor talán megint felszáll a fehér füst a vajáni villanytelep kéményeiből, fennen hirdetve: csak alszik az óriás, nem halott.