Utazás a prosztatám körül - Pisitasi és férfiasság

 

A vizeletes zacskó a katéterrel együtt nem egy könnyen elrejthető dolog.  Már csak azért sem, mert a katéter a közhiedelemmel ellentétben nem egy vékony, hajlékony csövecske, hanem jó fél centi vastag, eléggé masszív berendezés. /Másmilyen persze nem is lehet: el kell benne férnie a sebészeti eszköznek, a már említett kisflexáknak, plusz kamera, megvilágítás, elszívás, mert a vért biztosan muszáj valahogy eltávolítani. Minderre normális esetben már kell egy kisfurgon, de hát nyilván minden olyan picire és sikkesre van csinálva, hogy éppen elférjen. Az orvostudomány bizonyos szempontból csodálatos. Mindezeket az információkat természetesen nem az orvosoktól tudom, mert azok aztán maguktól nem árulnának el semmit, sőt, kifejezetten sumákolnak. Mindből kivétel nélkül igen jó partizán lehetett volna./ A katéter végén egy hármas csatlakozó leledzik, amelyekből kettő input, egy output. A paciens fénykorában, tehát közvetlenül a műtét után leginkább egy olyan szűrőberendezéshez hasonlatos, amelyen folyamatosan híg sós vizet és egyéb segédanyagokat pumpálnak keresztül. Egyáltalán, az egész urológiai osztály sokban hasonlít a vízszereléshez. Itt is, ott is különböző átmérőjű csövek, elosztók, szűkületek, fityingek, fél- és háromnegyed colos redukciók kopnak, dugulnak el, avagy mondják fel végérvényesen a szolgálatot. És akkor jön a belevaló vízszerelő bácsi, adott estben szakorvos, aki megbontja a falat ill. az emberi testet és oldja a problémát a szűrőberendezések filtereinek tisztításával, csőcserével, elöregedett csatlakozások pótlásával.

Szóval, ezt az egész terjedelmes dokkoló- rendszert, plusz a tasakot nem könnyű elrejteni. Falusi szemérmességem egyértelműen visszariadt attól a gondolattól, hogy egy bennem végződő szerelvényt kézben lóbálva vigyek az ebédlőasztalhoz, majd azt hanyagul a széktámlára akasztva költsem el szerény táplálékunkat. Amint azt oly sokan szemrebbenés nélkül megtették sorstársaim közül.  Vagy vállukra akasztva leballagnak a közeli büfébe, s szemmel láthatóan egyiküket sem izgatja, hogy útközben körülbelül kétszáz emberrel találkoznak, akár nőkkel, akár gyerekekkel. Bevallom őszintén, a közömbösségnek ezekre a magaslataira sosem sikerült eljutnom. És mégha csak a széktámlára akasztanák. Egyesek ráadásul vidoran lóbálják, mint egy ridikült. A nők persze, mint annyi más mindent, ezt is sokkal ügyesebben oldották meg. Én mondom, az, hogy a férfitársadalom fennmaradt a Földön, az leginkább a nők szánalmának köszönhető. A nők ugyanis: köpenyt hordanak. „Hogy ez nekem nem jutott eszembe” csap a homlokára a mafla férfi, mert lám, milyen egyszerű az egész alvázat elfödni egy jó kényelmes köpennyel.

Végül is egy laza melegítőnadrág mellett döntök, az enyhén suhogós széles szárú fajtából. Némi kísérletezés után kiderül, hogy az egyik szárában viszonylag kényelmesen elfér a cső, a másikban meg a tasak. Kissé bizonytalanul tipegő léptekkel, meg úgy is, mint akit sóval jól fenékbe lőttek, elvonulok a vacsorához. Itt aztán villámgyorsan kiderül, hogy fent említett szemérmességi gondjaimmal valószínűleg egyedül állok.

Férfiak egy szál csíkos, pettyes, virágos, kockás, Micimackós, Miki egeres gatyában, ki – kivillanó ezzel meg azzal. Súlyosan téved mindenki, aki holmi alantas, kicsapongó fantáziától űzve erotikus légkört sejt az urológiai osztály steril légkörében. Az urológiai problémák a hatvanadik év táján kezdődnek úgy istenigazából. Aki ebben a korban - minden önkritikát és egyben minden valóságos alapot nélkülözve - bármilyen csekély mértékben is erotikusnak képzeli magát, az igen súlyosan téved.

Azért akadt egy úriember, aki szemmel láthatóan igen nagy jelentőséget tulajdonított a férfiasságnak, a férfias szerszámnak /és ez alatt nem Bosch akkumulátoros fúrót értett/, meg úgy egyáltalán, a szexualitásnak, mint olyannak. Ezt onnan tudni, hogy ő aztán semmiféle rejtegetéssel nem kísérletezett. Csíkos pizsamája sliccén egy az egyben, teljes, nem lebecsülendő életnagyságban kilógatta, amit ki lehet lógatni, végén a hármas elosztóval együtt. A méretes férfiékítmény, amely jobb pornólapokban is sikerrel pályázhatott volna „Az év hímtagja” megtisztelő címre, sokat látott nővérek és ámuló paciens - pillantások kereszttüzében vonult be az ebédlőbe. Mivel hősünk amúgy is jócskán kiemelkedett az átlagmagasságú tömegből, a közszemlére kitett testrész igen veszélyes közelségben himbálózott egy levesestányér felett. Nem kell ahhoz gondolatolvasónak lenni, hogy kitaláljuk, mi járt minden jelenlévő táplálkozó agyában: „Beleér. Vagy legalábbis leveri a levesestányért.”

Nos, végül is egyik sem történt meg, de ez nem a pasason múlott. Viszont mellém ült. Némi hallgatás után kibökte:

- A férfinak a férfiasság az élete. E nélkül nem ér semmit a férfi. Így teremtett minket a jóisten.

A Bibliából másra emlékszek ugyan, de azért két kanál leves között ezt is tudomásul lehet venni, hagyományosan érdeklődő arcot vágva. Mindig is nagyon érdekeltek farokmeghosszabbító fétisek, mint például nagy autó, nagy ház, stb.

Közelebb hajolt.

- Ha valakinek kiveszik a prosztatáját, annak vége. Nem férfi többé. Az már nem élet. Akarsz egy kiflit?

- Tessék?

- Egy kiflit. Én úgyse eszem meg.

- Öö, igen, kösz.

Egy egész kifli a szűkös kórházi koszt mellett életet menthet. Itt és most nincs helye semmiféle tartózkodásnak.

Asztaltársam közben miskolci meg sátoraljaújhelyi rokonokról beszél, amiből egyértelműen betájolható, nyilván régi magyar kassai család leszármazottja, aki még valamit ért is magyarul, de már nem beszél. Exhibicionista estéje után valaki nyilván rászólt, mert az eset többé nem ismétlődött meg.

Pár nap múlva behoznak egy bácsit, na jó, tőlem vagy öt évvel idősebb, valami jó istenhátamögötti gumicsizmás vidékről, tehát nagyjából onnan, ahol lakom. Ott még egész generációk nőttek fel úgy, hogy élő, eleven szlovákot nem láttak, csak a televízióban. A bácsi ráadásul demens, tehát nem csak beszélnie bajos, de amit mond, azt szinte egyáltalán nem is érteni. Ráadásul tolókocsis. A mutogatós pasi ez első perctől kisajátította. Minden étkezéshez betolja az ebédlőbe, aztán vissza a kórterembe, elébe rakja a tányért, kanalat, poharat. És tolmácsol, valamint folyamatosan szóval tartja. Az öreg kitűnő hallgatóság, mert sosem szól vissza egy szót sem.      

 

Covid előtt, Covid után

 

                Valami biztosan megmarad, még ha megint más is lesz ezután a világ. A történelem szekere túl nagyot döccent, hogysem minden ugyanúgy mehessen, mint azelőtt.

            Egész biztos megmaradnak például a csomagküldő-, és egyéb futár-cégek. Még a távvásárlás legádázabb ellenségei is - mint például én - rájöttek, milyen hallatlanul kényelmes az otthon melegéből megrendelni építőanyagot és konyhabútort, nyári ruhát vagy könyvet, kiskutyát, avagy ebédet. Na jó, nem mindig azt kapod, amit elképzeltél, de a modern ember kényelem utáni vágya - jóindulatúan ne nevezzük majomember korunkból itt maradt lustaságnak - könnyedén felül ír minden apró bosszúságot. Az ételrendelés már amúgy is régóta diadalmas léptekkel tör előre, szerény magánstatisztikánk szerint egyértelműen egyre kevesebbet főzünk. Ami azért érdekes, mert egyre több főzőműsort nézünk és egyre több konyhai kütyüt vásárlunk. Némi sarkítással, ám az igazságtól nem túlságosan eltávolodva állíthatjuk: minél több kütyüt veszünk és minél több főzőműsort nézünk, annál kevesebbet főzünk. Ami logikus is, mert ha valaki sokat vásárol, annak pénzt kell keresnie, ha a szabad idejében meg tévét néz, akkor nincs ideje főzni. Viszont egyre többen mutatják magukat az interneten, egy állítólag frissen elkészült fogás fényképével illusztrálva.  Akkor mégis csak egyre többet főzünk? Á, nem. Csak többet csacsogunk róla. Nagyanyáink egy büdös szó komment nélkül olyan ebédeket rittyentettek az asztalra, hogy egy született vegetáriánus is térden állva könyörgött volna csak néhány falatért. De nem könyöröghetett, mert akkor még nem voltak vegetáriánusok. Bár az úgynevezett egyszerű parasztembert a heti egyszeri - vasárnapi – húsevésével nyugodtan besorolhatjuk egy „vegetáriánus light” kategóriába. Valószínűleg ezért nem volt szükségük sem életmód-tanácsadásra, sem emésztésserkentő tablettákra, sem kolonoszkópiára.

            Mi marad még? Covid után? On-line oktatás? Soha nem működött igazán, soha nem is fog. Húsz gyereket egyszerre tanítani lehetetlen. Ha kettő bejelentkezik, három kiesik. És mi van azokkal, akiknek esélyük sincs? Miért? Mert nem minden gyereknek van mobiltelefonja, sem laptopja. Pozsonyban lehet, ahol a törvényeket hozzák okos emberek. (Ott se.) Akik a legesélytelenebbekkel már nem is számolnak. Nem is tudnak róluk. Nem is akarnak. Minek is ugyan, ezektől még kitelik, hogy el se mennek szavazni. Vagy nem arra. Jaj, rasszista polgártárs, nem a romákról van szó, bármennyire is szeretnéd. Normál gádzsó emberekről, akik szegények.

            Különben is, online, nem online, egykutya. A tanulás mára már leginkább önkéntes alapokon nyugszik. Az iskola nem az a hely, ahol diákok tanulnak, inkább afféle bulis találkahely, ahol sok gyerek van együtt, sok mindent csinálnak, a tanulás meg megmaradt egy- két tanár, egy-két diák, meg egy-két szülő magánügyének.

            És még mi maradt? Megmaradt a sötétség. A járvány azt is megmutatta, hogy minél több a hozzáférhető információ, annál inkább terjednek a létező legprimitívebb babonák, ujjból szopott gyógymódok (természetesen garantáltan természetes hatóanyaggal), valamint a mindenféle fajta zavaros kuruzslások, vajákosságok, okkult és oktalan boszorkányságok. Látszatra értelmes, felnőtt, ivarérett, homo sapiens fajhoz tartozó egyedek tesznek úgy, mint Alice Tükörörszágban, aki „volt úgy, hogy éhgyomorra két képtelenséget is elhitt.” Az önkéntes alapokon nyugvó vakcináció éppolyan demokratikus téveszme, mint az önkéntes tanulás. Mindkettőre még jellemző, hogy tökéletesen eredménytelen. Erre még az Egyesült Államokban is - mely köztudottan az egyetemes világszabadság hivatalos főhadiszállása - rájöttek és egyszerűen kötelezővé tették. Lehet, ezzel kellett volna kezdeni nálunk is, és az a sok antivakszer még mindig élne, akik azóta már nem.

            Talán legközelebb. Világjárvány lesz, nyugi. Ahol egy egész emberiség képtelen nyugodtan otthon ülni a fenekén, ott ez elkerülhetetlen.