Ovizsaruk

 

        Talán tényleg igaz, hogy az ember, amit elképzel, meg is valósítja. Az Arnold Swartzenegger alakította, profiból lett óvóbácsi meséje a „jöttment” filmek kategóriába tartozott: levetítik, az alkotók - ezt talán idézőjelben - bezsebelik a pénzt és pár év múlva már senki sem emlékezik rá.

            Mégse valószínű, hogy bármilyen fegyveres testület tagja óvóbácsi akarjon lenni.

            Ez még a hollywoodi álomgyártól is erős egy kicsit.

            De lám! Mire nem képes az emberi képzelet! Hát még ha az ún. Körülmények kényszerítő erővel hatnak rá.

Komoly, meglett emberek, felnőttek, mellesleg a rendőrségi testület tagjai óvónői képesítést óhajtanak szerezni. Tömegestül.  Vagyis hogy óvóbácsi-képesítést. A fene se tudja, hogy kell ezt igazából mondani. És hogy miért is kell ilyen fura dolgokat csinálniuk - egyéb fura dolgokon kívül - a rendőri testület tagjainak?

            Emelni kell az egyetemi végzettségű rendőrök számát. Ez így lett elhatározva felsőbb szinten. Lehet, hogy le is jött parancsba. És, mondjuk, a parancs második fele elkallódott. (Bár ilyesmi a rendőrségen biztosan a lehetetlenséggel határos. Azért is hívjuk őket rend- őröknek és nem rendetlenség-őröknek, vagy, teszem azt, káosz-csinálóknak.) A parancsnak az a része ti. hogy milyen diplomát is szerezzenek az alárendeltek. Mert szerezhetnek – elvileg - csillagász-doktorátust vagy balett-tanári képesítést vagy menyét-idomító diplomát. Is.

            De ők mégis óvónői képesítést akarnak. Miért? Mi lehet az ősok, mely fegyverforgató férfiakat arra kényszerít, hogy érdeklődve forduljanak a kisdedek nevelése, a gyurmázás és a vízfestékezés, a bújócska és a közös délutáni alvás eleddig számukra zárt világa felé?

            A Bűn szünet nélküli üldözésében megfáradt rendőrjeink számára nyilván ezt tűnt a legkönnyebben megszerezhetőnek. És persze ott a háttérben a rejtett lehetőség: hogy használni is akarják.

            Hisz lehetséges, hogy e szép új világ új bűnözőivel egészen máshogy kell felvenni a harcot, mint eddig. Kitéptél egy bankautomatát a falból a terepjáróddal? Máris mars a sarokba! Elsikkasztottál kétszáznegyvenhét milliót? Na, majd adok én neked! Leütöttél egy benzinkutast? Majd várjál, jön a Mikulás, de nem kapsz ám ajándékot!

            Lehet, hogy a dolog fordítva is működne. Egy fegyveres, a közelharcban járatos rendőr mégis csak nagyobb rendet tud tartani az óvodában, mint holmi óvónéni. Nem etted meg a főzeléket, Józsika? Na, akkor most egy yokogerivel a földre küldelek, és már jön is érted a rácsos autó. Majd anyád utánad viszi a fogkefét. Nem találod a cumidat, Pistike? Hogy Bandika eldugta? Na, gyere csak ide a hazugságvizsgáló készülékhez. Szóval hazudtál. Meg ilyen nagy kisgyereknek nem is kell már cumi. Majd két nap alatt, a sötétzárkában, kenyéren és vízen leszoksz róla. Mit csináltál, Krisztinka? Be-ka-kál-tál? Kopaszra nyírni, és sipirc a női börtönbe! Beszélő letiltva! Mi az, hogy még nem tud beszélni? Gügyögés is letiltva!

            Persze, ez csak vicc. Messze nem olyan jó, mint némely rendőrvicc. Az állampolgárok nagy részének nyilván ugyanaz a véleménye: fityfenét se érdekel, milyen vacak hivatalos papírja van egy rendőrnek. Szerezze vissza az ellopott biciklimet. Kapja el azt a szemétládát, aki rendszeresen lopja a benzint az autómból. Hasson oda - hogy hogyan, az az ő dolga - hogy ne támadjanak, kötözzenek meg és ne fosszanak ki védtelen nyugdíjasokat meg hogy ne száguldozzanak motorosok százkilencvennel a város utcáin fényes nappal. Ilyeneket lehetne csinálni egy rendőrnek, esetleg. Azért rend-őr. Nem egy megtestesült hollywoodi  kitalálmány, egy ovizsaru.

            Ugyanis nem valószínű, hogy a Bűn megijed a diplomától. Különösen nem egy óvónőitől.

Bájsziköl (24. rész)

 

XXIV. fejezet

 

Boldogtalan emberiség. Üdvöztő-e a dodekaéder? A sikló nem kígyó. Éjfélkor ne ébressz tehenet. Emberbarát állatok és mérgező tej.

 

Árnyas völgyeken hatoltak keresztül, ahol lépten-nyomon források, csermelyek, erecskék buzogtak fel. Réges-rég lakott volt e táj: már az első ember is megtelepedett, aki a meleg forrásról csak annyit tudott, hogy meleg. És később hiába tudta meg, hogy enyhén radioaktív, meg hogy a buborékok CO₂-gázt tartalmaznak, valahogy mégsem lett boldogabb. Ezen csak addig csodálkoztak, míg néhány nagyokos részletesen elmagyarázta, hogy ennek pontosan így kell lennie, mert az ember eredendően boldogtalan lény. Ezt úgy nagyjából majdnem mindenki el is fogadta - egy-két hőzöngő mindig akad - és így végül csaknem boldogok lettek.

A szapora források mellett hamar otthonra lelt a még mindig eléggé szőrös szerszámkészítő emberfajta is, a forró vizek alá rögvest még forróbb poklot képzelve el. (Magad is könnyen beláthatod, Nyájas Olvasó, hogy egy így gondolkodó fajnak tényleg nincs túl sok esélye a boldogságra.)

Később fejlettebb népek jöttek. Civilizációjuk fennmaradt emlékeit még az örökké szkeptikus - hogy finoman szóljunk - Jármű is némi elismeréssel szemlélte: ódon, klasszikus romok áldogálltak az út mentén, de a mohos szökőkutakban víz helyett már csak a páfrányok zöld vízesése omlott alá. Szobrok bukkantak elő itt-ott a sűrűből, aztán elhagyott, ovális amfiteátrum, majd diadalív és roppant, díszesen faragott oszlopok lépten-nyomon.

Az Utazó ámulva látta, hogy szögletes, éles sarkú épületek még ritka kivételként sem akadnak. Hogyne ámult volna, hisz, mint abban a korban mindenki, ő is kockaszobában lakott, egy kocka alakú házban, és már kezdtek felbukkanni az egyelőre csak enyhén kockaalakú emberek is.  Ma már nem nagyon tudjuk felfogni, hogyan is voltak képesek emberek ilyenekben élni. Persze a mai gömb- és gúlaházak is idegesítőek egy idő után, sőt, személy szerint a dodekaédert sem tartom egyedül üdvözítőnek, de azért ismerjük el: a gúla, meg a gömb - de pláne a dodekaéder - az mégse kocka. Ég és föld.

Estefelé volt már, mikor egy igazi barlangra akadtak, alig pár méterre az úttól. „Kitűnő” - örvendezett az Utazó - „itt védett helyen alhatok, meg barlangban aludni, az olyan izgi.”

Valóban, védett hely volt ez nagyon. Olyannyira védett, hogy számos más állat is felfedezte, mint pl. hüllők, rovarok és bogarak, skorpiók, kisebb-nagyobb emlősállatok, stb. És az első látásra elhagyatott barlang nemsokára sokkal izgibb lett, mint azt Utazónk legmerészebb álmaiban elképzelte. Pár rágcsáló és a bogarak fajának számos jókora egyede ugyan nem zavarta meg hősies elhatározását, hogy nyugovóra térjen, de aztán egy kígyó farkát látta megvillanni egy sziklahasadékban. Ezután villámgyorsan felült és egy szemhunyást sem aludt egész éjszaka.

A Jármű legszívesebben megvetően horkantott volna egyet - persze, ebben bizonyos fiziológiai körülmények erősen akadályoztak. Nem csak azért horkantott volna, mivel véletlenül horkantós kedvében volt - barlangban mindig ilyen kedve támadt - hanem főleg azért, mert az a kígyó bizony nem kígyó volt, hanem egy ártalmatlan sikló. Sőt, közel s távol még állatkertben sem fordult elő kígyó, mert ebben az országban csakis és kizárólag siklók éltek. És így elmondhatjuk, hogy bátor lelkületű Utazónk teljesen feleslegesen meredt egész éjjel guvadt szemmel a sötétbe.

„Emberek”- legyintett majdnem a Jármű - de szerencsére észbe kapott. (Ha nem kapott volna észbe, akkor se tudott volna legyinteni, de nem érdekes.)

„Emberek, emberek”- sóhajtott magában és ismét leküzdötte legyintési vágyát.

 

Egy tábla villant el az út mentén: „Friss tej a nap 0-24 órájában”. Az Utazó a fejét csóválta, mert állatbarát volt. Felébreszteni egy tehenet, akár éjfélkor is, hogy friss tejet adjon? Nem embertelenség ez véletlenül az állattal szemben?

Nos, Nyájas Olvasó, látva arcodon az égető kíváncsiság egyértelmű jelet, el kell, hogy áruljam: azokban az időkben - melyek bizony korántsem voltak könnyűnek mondhatók és igazából vészterhes-mentesnek sem nevezhetők, legalábbis nem teljesen nyugodt lelkiismerettel - nos, akkoriban még nem volt magától értetődő, hogy mondjuk leülsz egy tehénnel reggelizni. El sem hinnéd, legkedvesebb Nyájas Olvasó, micsoda szörnyűségeket csináltak akkoriban állatokkal. Ez emberek mentségére szolgáljon, hogy teljes tudatlanságban cselekedtek, de a szörnyű tények akkor is szörnyű tények. Néhány kikapott kép a rettenet- tablóból: pl. rózsaszín maslit kötöttek egy macska nyakába, abban a hiszemben, hogy a szerencsétlen élvezi. Vagy mondjuk faágakat dobáltak egy kutyának, úgy vélve, hogy az eb így roppant jól szórakozik. Ma már persze, mikor kiderült, hogy az ember a kutyához képest egyszerűen sehol sincs az evolúciós listán és valószínűleg teljesen kipusztulunk, tudjuk azt is, hogy az egészet csakis az emberek kedvéért csinálták. Sajnálatból. Mint ahogy az embergyerek homoksütivel kínálgatja okos és bölcs szüleit, azok meg úgy tesznek, mintha megennék, sőt, képesek nyammogni meg csámcsogni és csettintgetni is, hogy milyen finom, csak hogy egy kicsit örüljön a gyerek, a kutya is visszahozta a faágat: nesze, örülj, te szerencsétlen.

Akkoriban az összes állat így viselkedett az emberrel szemben. A papagáj úgy tett, mintha direkt kalitkában szeretne élni és kommunikáció iránti vágyát tökéletesen kielégítené két szó, melyek közöl legalább egy a „Lóri”. A tyúkok úgy tettek, mintha kapirgáláson és tojásrakáson kívül semmihez se értenének, noha negyvenkét dimenziós matematikájukat ma sem értjük igazán. Az aranyhalak mulatságosan tátogtak az akvárium üvege mögött, mialatt sikerrel lefektették a tachiyon-rakéták és a nulltranszport elméleti alapjait, primitív ugrógyakorlatokat hajtottak végre piros- fehérre festett korlátokon, vagy azt játszották, melyikük a gyorsabb, miközben kidolgozták a „bármiből bármit” szintézist, melynek köszönhetően manapság egy féltéglából húsz másodperc alatt szép adag vesepecsenyét készíthetünk, körettel együtt. (Két személyre persze egész tégla kell.)

Az emberek roppantul szégyellték magukat később, mikor az állatok készségesen elmagyarázták az egészet. Sokan öngyilkosok lettek, mikor rájöttek, hogy megettek néhány kitűnő - mármint, nem ízre - sertés-matematikust, meg ráadásul sok reményteljes borjú-művészpalántát. De ekkor már késő volt a bánat! A megevetteket nem hozta vissza senki!

Az Utazó gondolatban megvetően utasította vissza a tolakodó hirdetőtábla ajánlatát. Még hogy tej a nap huszonnégy órájában. Ő ugyan nem fogja egy kizsákmányolt tehén tejét inni. Mint láthatjuk, nem csak Utazó volt, de egyben Állatbarát is. Az Utazók ebben is, meg sok minden másban is, alaposan megelőzték a közönséges, szürke, hétköznapi embereket.

Később persze a tejről is kiderült, hogy genetikai méreg. Ma már tudjuk, hogy ha emberek generációi egyáltalán nem ittak volna tejet, ma legalább nyolcszáz év lenne az átlagéletkor. Ezzel szemben mai szép, modern és felvilágosult korunkban be kell érnünk vacak három-négyszázzal. És akkor még örülhetünk. Hányan vannak, akik életük virágjában, alig kétszázötven évesen eltávoznak ama bizonyos másik világba!

Az emberi tudatlanság - és a Világegyetem - végtelen.

Még megnéznek a nők

 

Kérem szépen, minden férfi életében elkövetkezik az a pillanat, mikor egy szemrevaló menyecske beköszön, hogy „csókolom”. Kezdetben ez igen vicces. Hát hová tette a szemét ez a fruska, nem látja, hogy hány éves vagyok? Mi vagyok én, nagypapa? A feneketlen férfibüszkeség aztán újabb csapásokat szenved, mikor más szemrevaló menyecskék átadják helyüket a villamoson, majd megpróbálnak átvezetni a zebrán. Nincs mese! Ha itt az idő, a legöregebb kafferbivaly is elvonul az elefánttemetőbe, ahogy azt a közismert kelet-afrikai mondás tartja.

Persze azért vannak kivételek. Például én. Most is, ugye, várakozunk a kerületi oltóközpont füves udvarán e nehéz vészterhes, vírusos időben, a két gyerek unja magát. Kártyázunk a fapadon, vagy egy apró gumilabdát dobálnak egymásnak, míg én a padon bambulok.
És ekkor történt. Szolid eleganciával öltözött hölgy, afféle szemüveges intellektüel halad el mellettünk. Visszanéz, mosolyog. Egy kicsit azért körülnézek, de hát más tényleg nincs a közelben. Jól van. Szakállam erősen deresedik, és van két viszonylag kiskorú gyerekem. Na  bumm, láttunk már ilyet.

A nő öt perc múlva visszafelé jön, és úgy mosolyog, mintha valami különösen váratlan nagy szerencse érte volna. Ugye, azért még tartom magam. Nem híztam el például. Annyira. És a deresedő halánték, hát igen, az még mindig nagy vonzerő, legalábbis ezt állítják a Nők Lapjában. Mert egy deresedő halántékú férfi már megélt egyet s mást az életében. Ezért deresedik. Bármi is történt eddig, kivívta magának a jogot, hogy deresedő halántéka legyen, és kész.

A nő meg leül, öt méterre, egy nyilvánvalóan kényelmetlen, szocialista rendszerből hátramaradt vasbeton izé, szóval egy olyan betondarabra, amit annyira  nehéz szétverni, hogy inkább otthagyják még kétszáz évig.

Ül, és - pestiesen szólva - fixíroz. Szembenéz velem, a deresedő halántékúval, egy érett, szemüveges  intellektüel.

Talán nem kapott meg valamit az élettől. De hát mit nyújthatnák én neki? Egy nős, családos, viszonylag boldog házasságban élő… érett korba érő… mit? Pillanatnyi oázist a mindennapok szürke pusztaságában? Hogy ha máskor, más körülmények között találkozunk, talán mindkettőnk sorsa másként alakul? Hát mely kegyetlen sors viharának villámfényei mellet találkozik két magányos bárka az élet vadul hullámzó tengerárjában - véletlenül?
Két gyerekem jön a gumilabdával, röhögnek, hogy majd feldőlnek.
- Apja, te meg hogy nézel ki?

Mi az, hogy hogy nézek ki, jól nézek ki. Lezser, ámde sportos eleganciám számtalan elismerő tekintetet váltott már ki évtizedekre visszamenőleg.

- A fejed…  

Reflexszerűen végigsimítom tar koponyámat, hát igen.

Luca lányom kapott nemrégiben egy új lila hajpántot, amit két éktelen nagy, puha, szőrös, lila golyóbis ékesít. A labdázás hevében, míg én a padon révedeztem, észrevétlenül a fejembe nyomta, ahogy később kifejezte magát, „mert idegesítette”.

Leveszem a két nagy szőrgombócot, lehetőség szerint feltűnés nélkül.  A csinos, szemüveges intellektüel elvonul, ha jól látom, rázkódik a válla.

Hát, megértem. Ősz hajú vénember kártyázik egy padon, fején két, birsalma nagyságú, lila, szőrös gombóccal.

Szép. Itt az ideje, őszülő halántékú kafferbivaly, hogy keress egy árnyas helyet bármely zsúfolt elefánttemetőben. Mindenki hagyjon nekem békét.  

 

Amatőr zenész szózata profi kollégájához

 

            Komolyabb zenekarban játszó, szegről-végről mégiscsak zenész kollégám, te, kinek indulását patinás konzervatóriumi háttér segítette - azt hiszem, neked fogalmad sincs, milyen érzés, mikor az első, legalább harmadkézből vásárolt, fahangú orosz gitár megszólal a kezed alatt.

            Természetesen e-mollban, mert ez annyira egyszerű, hogy alig két-három hét gyakorlás után szinte tökéletes.

            Fogadni mernék, hogy te még azt az érzést sem nagyon ismered, amikor egy bizonyos fajta zenétől libabőrös lesz a hátad és a szőr feláll a kezeden - mondjuk, a Deep Purple bármely száma hallatán. És nem képletesen libabőrös, nem elméletileg lúdbőrös, egyáltalán nem: valóságosan, a szó fizikai és fiziológiai értelmében egyaránt. Egyszerű, látványos, szemmel látható reakció, s egyértelműen csak azért következett be, mert valaki - na, azért nem akárki, hanem egy szólógitáros, tehát az Olümposzi istenek egyike - megpendített egy torzított akkordot.

            Te persze még azt sem nagyon élted át, milyen vidám dolog öcséd félig kész házának malterszagú pincehelyiségeiben saját tervezésű hangládát buherálni, amelynek alapanyagát a közeli bútorgyár hátsó kapuján csempészték ki egy viharos éjszakán viszonylag tetemes mennyiségű alkoholos italokért cserébe.

            És tudod is te, mennyi pluszmunkába kerül hordozható erősítőállványt összehegeszteni a lakatosműhely hátsó sarkában hússzor húszas „jaklovinából”! (A hordozható ebben az esetben azt jelenti, hogy az állvány összsúlya a deszkákkal együtt nem haladja meg az ötven kilogrammot.) És van egyáltalán fogalmad róla, milyen nehéz a nagyobbik fajta csillagdugót beszerezni? A kisebbiket sem könnyű, de nagyobbikat, hát az valami reménytelen. Az majdnem olyan ritka, mint egy kék Mauritius - de lehet, hogy még ritkább.

            És egyszer csak, finoman szólva is élményteli sok-sok hónap után ott állsz a színpadon, körbe-körbe az ízlésesen mattfeketére mázolt, eszkábált cucc. A lábak kábelkígyó- kötegekben botladoznak. Befütyül az erősítő. Valaki a terem közepén fura, természetellenes hangokat ad ki és ezt hangpróbának nevezi. Feldübörög egy igazi, alig használt, szinte még húszévesnek sem mondható dobfelszerelés. (De már nem kezed ügyébe eső üreges tárgyakból - vödör, olajoshordó, stb. - készült.) Lágyan beledünnyög a basszus. Ráreccsen a szólógitár. Egy szintetizátor próbálja valamelyest enyhíteni a kőkemény zűrzavart.

            Minden kész? Indulhat az első fellépés?

            Most már természetesen csak azt kell kitalálni, milyen egyforma trikót viseljen a tagság a jeles alkalomkor. Hogy fekete, az percig nem kétséges: színest csak a diszkós ellenség hord. Meg ki kell találni a nevet is, ugyebár. Jó lenne valami görög betű esetleg, de az omegát már sajnos lefoglalták, a delta is volt, meg különben is, erről mindenkinek biztos a tudományos híradó jutna az eszébe. Szóval nehéz káposzta ez a névadás, na!

            Per pillanat úgy néz ki, mintha akár már sínen is lenne a zenekar. Mondjuk olyat, hogy anyagi javak, ily tevékenységgel felhalmozni semmiképpen nem lehet, ezt gyorsan belátja mindenki. Jutalom? Esetleg a hamvas tinilányok rajongása, akik, mióta világ a világ, mindig zenére gerjednek? Ugyan már. Igazi jutalom csak egy van. Ugyanaz, ami a kezdetektől mostanáig kísért: az érzés, amitől a hideg kiráz, amitől lúdbőrös lesz a hátad és a szőr feláll a kezeden. Egyszerű, szemmel látható biológiai reakció a torzított gitár, az élő dobok, a basszus vibrálása hallatán. Ha jól összeszámoljuk, nagyjából ennyi az összes pozitív hozadék.

            Gondolom, olyan közönséghez se igen lesz szerencséd, amilyen a mai estére összegyűlt. Finoman szólva nem éppen divatlapból öltözködő, menedzserzakós, vidám színű nyakkendős férfiúk s nem is barbibaba- ízlésvilágú, rózsaszín habcukor leánykák ők, de nem ám. Sötét van, majdnem teljesen sötét, csak a rejtett fények villognak itt- ott a „küzdőtéren”.

Lüktet a rock, gurulnak a kövek.

Kicsápolhatod magadból az egész zűrzavaros kinti világot.

Bájsziköl (23. fejezet)

 

XXIII. fejezet

 

Tagolt és Tagolatlan kiáltások. A Jármű irigykedik. Üdítő harmatcseppek a gömbölyű szállásbokorban. Megmártózás némi nyilvánosság előtt.

 

Először csak lassan, mintegy ízlelgetve a megerőltetés nélküli száguldást. Aztán nekilendültek. És egyre gyorsultak és gyorsultak. És még gyorsultak és még és amikor már azt hitték, hogy ez a Totális és Abszolút Maximális Végsebesség, akkor még tovább gyorsultak. Az utat szegélyező, illatos fenyőerdő suhanó zöld fallá változott, aztán a fal mintegy megállni látszott, csak itt-ott vibrált. Az Utazó izzadtságcsöppektől gyöngyöző homlokát másodpercek alatt felszárította a viharos menetszél. A Jármű alkatrészei csilingeltek-csattogtak a rohanásban és bizony, visszafogott Jármű-természete dacára szeretett volna kurjantani egy jó nagyot. Egy óriásit, csak úgy spontánul, bele az ózondús levegőbe!

Csak persze nem volt torka. Az Utazónak viszont, mint az eddigiekből nyilván kiderült, volt. És mivel szintén erős kényszert érzett egy bősz kurjantásra és rendelkezésére is állottak az ehhez szükséges eszközök, eképpen is cselekedett.

Tehát kurjantott. Csak úgy visszhangzott a tagolatlan kiáltás a meredek szirtfalak, a hóval koronázott hegyormok között!

Nos, az az igazság - de tényleg - hogy egy Tagolt Kiáltás korántsem visszhangzott volna ilyen hatásosan. És nem azért, mintha a Visszhang valami pitiáner ok miatt haragban lett volna a Tagolt Kiáltással - noha per pillanat épp ez az áldatlan helyzet állott fenn és oknak, mint olyannak ez is teljességgel elegendő lett volna. Egyszerűen csak azért, mert a Tagolt Kiáltások korántsem hangzottak olyan jól, mint a Tagolatlanok. Nem volt meg bennük a jó hangzáshoz szükséges szufla, na! Ha megszakadtak az igyekezetben, akkor se, ez az igazság. Az ilyesmire ugyanis születni kell. Csak próbáld ki, Nyájas Olvasó, csak próbáld ki nyugodtan! Hallgass előbb egy Tagolt, majd egy Tagolatlan Kiáltást, majd meglátod magad is - pardon: meghallod - melyik fog jobban hangzani. Természetesen a Tagolatlan! Miért, te mostanáig úgy hitted, hogy mindannyian egyenlőek vagyunk? Haha! Ha!

Mindannyian valamilyen batyuval jöttünk e világra, de senki batyuja, érted, gyöngyvirágom, senki batyuja se ugyanolyan, mint a másiké. Vannak kisebbek, amiből logikusan következik, hogy vannak nagyobbak és tartalmuk bizony értékes és kevésbé értékes is lehet. És ez ellen nem tehetünk semmit, ha földhöz verjük magunkat, akkor se!

Na, szóval az Utazó kurjantott. A Jármű meg csendben irigyelte. Ez is ritkán fordul elő. Jármű? Emberi lényt? Hogy irigyeljen?

Aznap éjszaka Utazónk egy bokorban aludt. Ez már a hegyek lábánál volt, az észvesztő, boldog - izgalmas rohanás - száguldás és ama emlékezetes kurjantás után. De olyan bokor volt ez, amely nem minden bokorban terem, haha. Az igazat megvallva, Utazónk még soha nem is látott ilyet. Bokor volt ez a javából. Olyan sűrű és tömött, hogy alig bírt rajta áthatolni a Járművel, belül viszont meglepően tágas tér várta. Mondhatnánk, mintegy durva leegyszerűsítéssel, hogy az egész bokor mintegy sötétzöld gömbfelületet alkotott, ráadásul belül kitűnő, sima vázágak meredeztek - a gömbfelület tartóoszlopai, amelyekre nemcsak hogy igen előnyösen lehetett akasztgatni mindenfélét, de ráadásul terrakotta színük is tökéletesen harmonizált a levelek sötétzöldjével. Az Utazó nem is emlékezett, hogy valaha is ilyen kényelmes és sikkes szállása lett volna. (Noha már volt néhány.)

Míg főzte a híres-hírhedt Zacskóslevest, az enyhe alkonyi szél meg-meglebbentette a csodálatos szállás-bokor lombtetejét: a pici lyukakon bekandikáltak az első csillagok. Utazónk lába alatt ropogott a lehullott levelek szőnyege, akár a sajtos csipsz.

Mert ez még akkor volt, mikor nem találták fel a hangtompítós csipszet.

Teljesen rád bízom, Nyájas Olvasó, hogy megmondd, miféle kor lehetett az.

Tiéd a pálya.

Dús harmat hullt az éjszaka - közel volt egy folyó - de alig egy-két csepp tudta csak áttörni a szállás-bokor lombfedelét. Ezek is kimondottan üdítőleg hatottak. Az Utazó nem is gondolta volna, milyen üdítő dolog, ha egy-két harmatcsepp éri az arcát. Vagy a fülét. Mondhatnánk, ez volt a legüdítőbb dolog, amivel valaha is találkozott.

Hát, az ilyen dolgok miatt érdemes tulajdonképpen Utazásokat tenni. Ha otthon ül, soha a büdös életben nem tudta volna meg, milyen üdítő tud lenni egy, az orrára hulló harmatcsepp. Sok dologgal volt ez így, de ezek felsorolásához sem elegendő idővel, sem hellyel, de még szándékkal sem rendelkezünk. De mindent összevetve, azok a dolgok, amelyek csak Utazás közben ismerhetők meg, különböztették meg az Utazókat a többi embertől, s ezért voltak ők, nos, igen, felsőbbrendűek. Ezt ki kell végre mondani nyíltan, elvetve holmi hamis álszerénységet, olcsó, önáltató, szánalmasan hazug ”Jaj-ne-mondjunk-már-ilyet-mert-még-megbántunk-valakit”- féle hozzáállást. A dolgokat igenis ki kell mondani!

Ha lehet. Ha nem lehet, akkor az egészen más. Akkor nem mondjuk ki és kész. De ha lehet - és nem jár semmiféle kínos következménnyel ránk nézve - akkor igenis nyíltan, bátran, semmiféle nyamvadt kompromisszumra abszolúte nem hajlandóan ki kell mondani, hogy... nos, izé...

Szóval a dolgokat ki kell mondani.

Utazónk ekkor már az említett, viszonylag gyors vizű folyócskánál járt, határozott megmártózási szándékkal. Ott van egy jó kis bokros rész, valami elhagyatott vágány is vezet arrafele. Ott jó lesz, ott nem látja senki, nyugodtan fürödhet akár meztelenül is.

Miért, lehet másképp is fürödni, teheted fel a kérdést, Nyájas olvasó.

Mondjuk lehet. Sőt, volt az emberi történelemnek egy olyan korszaka - képzelheted, milyen féle kor - amikor máshogyan nem is fürödtek. Se férfiak, se nők. Ma már nem nagyon értjük, mi volt az efféle fürdés értelme. Persze ma már, mikor az egész világon kötelezővé vált a nudizmus, és tetemes bírságot fizet mindenki, aki valamely ruhadarabot véletlenül magán felejt, nem is nagyon érthetjük. E kor kutatói valamiféle „szégyenérzetet” emlegetnek ezzel kapcsolatban, ezt meg már végképp nem tudjuk, mi lehet. De valami negatív, az biztos. Érdekes, hogy bizonyos vonásaiban oly primitív emberősünk milyen jövőbelátó képességről tett tanúbizonyságot: a korabeli dokumentumok szerint olyan kijelentések voltak közforgalomban, mint pl. „A mai fiatalokban egyre kevesebb a szégyenérzet” meg „Ebből a generációból már minden szégyenérzet kiveszett”. Ha az akkori generációról így beszéltek, akkor ma, pár száz év elteltével vajon mit mondanának? Hogy igazuk volt?

Mondjuk, igazuk is volt. Valamikor akkor kezdődhetett a dolog, de az biztos, hogy ma már egy mákszem szégyent nem érez senki. Soha. Semmiért. És annyira nem tudunk örülni az ilyen magától értetődő dolgoknak!

Na mindegy. Térjünk vissza Utazónkhoz, aki pucéron - és egy kicsit szégyenkezve - próbált épp beleereszkedni a finom hűvös vízbe. Ekkor a folyókanyarulatból egy tizenkét személyes óriáskenu bukkant elő, melynek utasai tapsokkal és hangos ovációval jutalmazták Utazónk bátortalan fürdési kísérletét.

Utazónk a szégyentől pirosan ugrott villámgyors fejest a habokba és ki se dugta az orrát, míg a vidáman nevetgélő evezős társaság odébb nem lapátolt. Aztán végre alaposan megmosakodott, párat prüszkölt és fújtatott, majd kikapaszkodott a partra.

Ekkor az elhagyatottnak látszó vágányon utasokkal zsúfolt kirándulóvonat jelent meg pöfögve. A népes közönség bámuló szemei - sőt, kattogó fotómasinái - láttára Utazónk mérgesen ereszkedett vissza a folyóba. „Szép kis elhagyatott hely”- morfondírozott. „Még jó, hogy a levegőben nem jelenik meg valami.”

Ekkor a felhők közül előtűnt egy piros csíkos hőlégballon, kosarában egy operatőrrel és egy rendezővel, akik sikeresen filmre vették Utazónk harmadik számú meztelenkedését is.

Ez utóbbi epizód szemenszedett hazugság. Illetve, pardon, a túlburjánzó írói fantázia terméke. Teljes egészében. Nos, valamivel élénkíteni kell olykor a történet sodrását. Nem mintha nem lenne eléggé élénk amúgy is, inkább csak arról van szó, hogy annyira élénk egyfolytában, hogy helyenként még ennél is élénkebbé kell tenni.

Nincs ebben semmi különös, e fogást mások is gyakran alkalmazzák. Csak nem vallják be. Én is csakis és egyedül miattad teszem, Legnyájasabb Olvasóm. A két szép szemedért. És még olcsóbb is vagyok.

A Jármű egy fának támaszkodott – körtefának - és unalmában kivetített egy jövővonalat: mi lett a kirándulóvonat utasai által készített fotókkal?

Az egyiket pl. bekeretezve a falra akasztották, ezzel a felirattal: „Meztelen vadember Új-Guayana őserdeiben”. (Mert akkor még voltak vademberek. Meg erdők.)

Egy másik fotó megjelent a helyi lapban, kis cikk kíséretében: Szatír a folyóparton”. Egy kulturális folyóiratban is közöltek egyet, „Habokból kikelő hím vízinimfa” aláírással.

A Jármű majdnem ásított. (Késztetést érzett, de nem volt állkapcsa, hisz tudod.) Az egészet végtelenül unta. Jobban szeretett volna már végre Úton lenni. Elnézte a prüszkölő, fújtató Utazót és majdnem lemondóan sóhajtott. (Csak nem volt tüdeje.)

Hiába, emberek. Sosem fogják tudni letagadni, hogy tulajdonképpen egyszerű, híg fehérjeoldatok mindahányan.

 

Gyere, öreg, itt a pénz!

 

Amint látják, csodás világunkban a csalásnak oly sokféle változatos formája létezik, hogy azt szinte számon tartani is szinte lehetetlen. Szó esett az ún. „utazási irodákról”, amely se nem utazási, se nem iroda, hanem inkább komoly jogi háttérrel rendelkező profi szélhámosok gyülekezete. Finoman szólva. Említést tettünk a környéken (is) elhíresült „bádogos” partiról, akik ennél sokkal durvábban, fenyegetéssel, lopással járatják le e régi mesterség igazi képviselőit.

Eme ereszcsatorna-tudósok másik csoportja inkább a színészi teljesítményre helyezi a hangsúlyt. A forgatókönyv nagyon egyszerű: megrendelő és szakember megegyeznek egy összegben. Mikor fizetésre kerül a sor, a szakember elbődül, mint sebzett szarvas, és jól begyakorolt, teátrális mozdulatokkal a megrendelő lába elé vágja a pénzt. Hogy az mit képzel. Ennyivel akarja kiszúrni a szemét, neki, akinek apró gyermekei vannak?

- De hát…- hebeg a magányos nyugdíjas - megegyeztünk…

- A munkában. De nem az anyagban.

- És… az mennyi?

Kedves szakemberünk már böki is az összeget, amely alig valamivel több, mint öregünk háromhavi nyugdíja.

- Miért ilyen sok?

- Azért - magyarázza a szaki megvetőleg a vén szenilisnek - mert ez tiszta cinből van. Látja?
Azzal végighúz egy pléhvágó ollót egy darab csatornán. Ami, persze fénylik, mert akármilyen rozsdás ereszcsatornán végighúzunk akármit, az bizony fényleni fog. A „cint”, azt hamar megtanulták szakembereink.

Nincs olyan, hogy „cin”, se Magyarországon, se Romániában. A köznyelv a „cink” szót rövidítette (kémiai jele Zn), amivel ténylegesen bevonják - konkrétan galvanizálják - az eredeti, egyszerű vasat. Ráadásul a „cín”, hosszú í-vel, az ón (kémiai vegyjele (Sn), ami szlovákul tényleg: „cín”.

De némi fenyegetésért azért eme amatőr színjátszó művészek sem mennek a szomszédba.

– Jöjjünk vissza éjszaka?

Öregünk feladja. Vagy előszedi a temetésre szánt pénzt, vagy kuncsorog a szomszédoknál. Hogy előre eltervelt előadásról van szó, azt az bizonyítja: egy másik esetben nem az anyag ára volt horribilis, hanem fordítva: a „munkáé”. Pénzt földhöz vág, mit képzel, amiben megegyeztek, az csak az anyag ára volt, neki apró gyermekei vannak, stb. Természetesen mindkét esetben nyitva volt a kiskapu, és természetesen mindkét esetben magányos nyugdíjasról volt szó.

Ahogy a harmadikban is. Önkéntes vasgyűjtők rakták fel a pár mázsányi régi vasat a furgonjukba. Beszálltak, egyikük kihajolt az ablakon:

- Gyere, öreg, itt a pénz!

Öreg odaballag, tartja a kezét, csávó belepottyant egy ötvencentest.

Elhúznak, öreg néz, híj, a ….anyátokat.

Akkumulátorokat is gyűjt egy másik üzletember, márkás ukrán autójában.

– Ingyen elvisszük. Természetvédők vagyunk.

Olyan bizalomgerjesztő arca van. Bár eddigi tapasztalataim alapján viszonylag kevés természetvédő visel harmincdekás arany pecsétgyűrűt a kisujján, valamint a nyakában hasonlóan nemes anyagból készült húszcentis keresztet, hogy olyat akármelyik jeruzsálemi zarándok se hord.

És gyűjtöttek már itt mindenre. Harangra, haranglábra, templomra. Árvíz-károsultakra, beteg gyerekre. Egészséges, tehetséggel megáldott gyerek külföldi tanítására. Mese nincs: a tandíjat mindenki megfizeti. Megvesszük a strucc-zsírt, a csodakaktuszt, a még csodálatosabb katyvaszt, amiből zabálhatsz, amennyi beléd fér, mégse leszel kövér. Piramisjáték minden mennyiségben, befektetés és részvények, portfólió és por se marad utána. Mindenki elad és mindenki vesz, megvan a tizennegyedik hitelkártya is (megtörtént). Adósságokat már unokák örökölnek és Szlovákia lakosainak nagy része egy hónapi tartalékkal sem rendelkezik. Állam bácsi segít: az iskolában új tantárgyat vezetnek be, a gazdálkodás tudományát, amely arra okít: nem okos dolog minden jövedelmet azonnal elverni, valamint eladósodni úgy hetven évre.
Úgy néz ki, minden hiába. Információs korban legnagyobb a sötétség. Vakcinától rettegünk, ám kuruzslónak hiszünk. Antibiotikum nem kell, csak kivonat a trópusi páfrány holdtöltekor szedett gumójából, melyen éppen fekete varacskos disznó frissen ellett háromlábú malaca legelész. Segíthet valaki? Rendőrség, egyház, egyéb?

- Akar feljelentést tenni?

Ki ismeri be, ha átverik? Ki akar bíróságra járni, idézéseket bontogatni, pereskedni? Úgy néz ki, nagyon sok tanpénzt megfizetünk még, te, én, mindannyian.

Azért egyvalamit biztosan megtehetünk.

Zárjuk be a kiskaput.

 

Nyafigyerek kirándulni megy

 

Hogyne menne, hisz mindenki megy. Majd pont Ő ne menne? Csak előbb lecsücsül ide a turistaház nyitott teraszára és hűséges kis barátnői segítségével alaposan felkészül. Netán megvizsgálja  túrabakancsát, vajon a megfelelő állapotban van-é? Esetleg még egyszer megnézi vajon tényleg betette-e az esőköpenyét előre nem látható zivataros időjárás esetére?

Ugyan már. Ne feledjük: esetünkben nyafigyerekről van szó, s nyafigyerek, természetesen, ily csacskaságokkal sohasem foglalkozik. Komolyabb dolgok vannak itt készülőben, mik közönséges földi halandónak eszébe sem ötölnének.

Mindenekelőtt: arcbőrére könnyű kis alapozót visz fel, kritikusabb helyeken némi púderrel (vagy mivel) segítve annak munkáját. A rúzst ezúttal könnyed kézmozdulattal visszautasítja (az az esti diszkóra való), marad a diszkrét szájfénynél, melynek felvitele után leginkább a robotzsaru női változatához válik hasonlatossá. (És amely körülbelül annyira diszkrét, hogy egy vaddisznó pár száz méterről garantáltan beazonosítja vadásztávcső lencséjének csillogása gyanánt.) Az elmaradhatatlan szemöldök–tépkedés, valamint a műszempilla–műköröm nyerő páros felerősítése után a szem–alj éjsötétre árnyékolása következik, és így most már igazán nagyon hasonlít egyrész egy delíriumos alkoholistához, aki csak nemrég tért  át az intravénás szerekre, másrész meg egy olyan utcalányhoz, kinek selyemfiúja alig pár órája osztotta ki a napi verésadagot. És most már igazán nincs is más hátra, mint felkenni egy kis barnítókrémet, arra az esetre, ha nap ezúttal kivételesen úgy döntött volna, hogy ma egyáltalán nem kel fel.

Mehetünk! Indulhat a túra! És mielőtt holmi maradi ízlésű, a modern korral abszolút nem haladó, ásatag véleménnyel bíró felnőtt - aki azt sem tudja mi a trendi - reakciós elmarasztaló véleményének adna hangot, mondván esetleg, hogy : „Mi az istennyilának egy taknyos kölyöknek ez a sok nyavalyás kencefice?”, sürgősen védelmünkbe kell venni a kis árvát.

Nagylány ő már. Majdnem hetedikes. És mint bizalmasan megosztja velünk rejtett titkát: anyukájával együtt válogatnak az avonkatalógusból, mely tevékenységnél léleképítőbbet a serdülő lélek számára magunk sem tudnánk kiagyalni.

Az elvárásokkal szöges ellentétben a nyafigyerek igencsak jól bírja a túrát. Már majdnem felér a turistaház mögött emelkedő első dombra – és amit már csak negyvenkét hatszor ilyen magas követ – mikor izzadtan pihegve, s szem-árkait  egy könnyed csuklómozdulattal elmaszatolva megkérdezi : - Még sok van hátra?

És az alaptalan feltételezéseket megcáfolva nem, nem rogyik össze az első emelkedő tetején légszomjjal küszködve, rózsaszín lakk–szandáljával immár alig törődve, s, ami csaknem hihetetlen, színben tökéletesen hozzáillő lakk–retiküljét nemtörődöm módon az őszi avarra hajítva. Nem, dehogy! Erre csak a második negyvenméteres domb derekán kerül sor, igaz ekkor már – s tudom, hogy ezt sokan nem fogják elhinni – nyafigyerek már oly kevés jin és jang energiával rendelkezett, hogy make upját szinte már nem is igazította ki. Valljuk be, mi, edzett, sportos életmódot élő, noha maradi, sokszor ásatag véleményekkel rendelkező, a trendit alig is ismerő, esetenként reakciós véleménnyel  bíró felnőttek: vajon melyikünk nem viselkedett volna hasonlóképpen a kemény négy és fél kilométeres túra első háromszáz métere után? Ugye?

Az izgalmas végpoént hebehurgya sietséggel előre lelőve közlöm: nem halt bele. Csak valami rettenetes, szörnyű, számára eleddig tökéletesen ismeretlen érzéssel kellett szembenéznie.

Elfáradt.

Ám könyörtelen társai részvétlenül hurcolták további súlyos kilométereken keresztül. S a végén, aléltan, maszatosan, izzadtan, lihegve, már csak a varázsszó tudta magához téríteni: este diszkó! S történt vala csoda, a haldokló serdülőkorú manöken felvillanyozódva rögvest előszedte tégelyeit, ecsetkéit, kenőcseit és mű – testtartozékait. Végül is, egy diszkóra mégsem állíthat be, mint egy…nemtommi!

 

 

Bájsziköl (22. rész)

 

XXII. fejezet

 

A Szegényemberekről általában. Tektonikus lemezek, ha találkoznak. Csillag a Járműre? A zebrák rejtélye. Szalonnázás egy sírkövön? Támadás!

 

            Hát ahogy ott mentek, mendegéltek - „a tenger felé félúton”, ahogy a már említett pesszimista nép egyik dalnoka énekelte - hát egyszer csak találkoztak egy Szegényemberrel.

            Tudom, Nyájas Olvasó, tudom. Erre már fölkaptad a fejed, amit olyan könnyen azért nem kapsz fel, s szemedben is mintha a hitetlenkedés szikrája villanna föl, hogy aztán rohamosan terebélyesedve fennen lángoló máglyává izmosodjék. Szinte hallom lelki füleimmel - ezt a módszert lényegében a Járműtől kölcsönöztem - ahogy emígyen nyilvánítod ki őszinte ámulatodat: - Sok hihetetlen és csodálatos dolog történt már eme egyébként sem hétköznapi történet folyamán, de ami sok, az sok. Méghogy Szegényemberrel találkozott az Utazó!

            Némi - ha csekély mértékű is - igazat kell, hogy adjak neked, Kedves Olvasó. (Az Olvasókkal ajánlatos egyébként is csínján bánni. Ezt minden Szerző megtanulja már a szerző- óvodában, mert az Olvasó, az nagyon érzékeny szerzet, szegénykém.)

            Azt is tudom, hogy a mi modern, szép és boldog korunkban  - melyet legeslegfőképp az különböztet meg bizonyos más koroktól, hogy egyáltalán nem lehet „nehéznek”, sőt, igazán nyugodt lelkiismerettel még csak „vészterhesnek” sem neveznünk - szóval, mai korszakunkban Szegényembert egyáltalán nem látni.

            Tudjuk, hogy valaha minden bizonnyal léteztek, a legendák őshomályba vesző ködében, tanultunk is róluk az iskolában, de látni, azt nem látott senki soha. Noha, természetesen nagy élmény volna egy igazi Szegényemberrel találkozni. Sokan a fél kezüket, de lehet, hogy egyéb testrészeiket is ezer örömmel levágatnák, csak lássanak egyet. (Nem nagy ügy, két hét alatt úgyis mindenki növeszt magának másikat. Esetleg többet is, ha úgy gondolja.)

            Jelen sorok szerény szerzője is hajlandó lenne, ha nem is valamely nemesebb testrészét levágatni (az a bizsergető érzés a növesztésnél mindig halálra idegesít), de mondjuk jelen műért joggal kijáró csillagászati honoráriumának jelentékeny részét feláldozni, csak hogy találkozzon egy igazi, egy valódi, egy hamisítatlan Szegényemberrel.

            Ugyanis manapság már mindenki gazdag. Nem egyformán persze, mert vannak gazdagabbak is, de szegényebbek, mondjuk, olyanok nem léteznek. Elég bajos is lenne „szegénynek” nevezni olyasvalakit, akinek minimum tizennégy luxuskocsija van - másat már nem is gyártanak -, hogy legyen a hét minden napjára kettő, meg néhány jachtja, azon kívül     egy- két olajkútja meg pár szigete a déli tengereken.

            Ennél kevesebb ma már senkinek sincs. Sajnos. Biztos ezért olyan rosszkedvű mindenki. Ennyi mindenféle anyagi dologgal törődni...több mint bosszantó. Hogy csak a jachtok karbantartására mennyi idő el tud menni! Meg energia! (A pénz nem számít. Van elég.)

            És ezek csak a jachtok. Hát hogy a jófenébe ne növekedne exponenciálisan a permanens boldogtalanság általános mértéke?

            A legelső dolog, amit az Utazó észrevett, természetesen, hogy a Szegényember mosolygott.

            Naná, hogy mosolygott. Miért ne mosolygott volna. Nem volt ennek a szerencsétlennek se autója, se vitorlás hajója, se hetven szobás nyaralója, mint manapság. Nem volt ennek még egy vacak, nyomorult helikopter-leszállóhelye sem.

            Mondjuk, nem is igen lehetett. Erre a házra? Ami a „ház” elnevezést messze távolról sem érdemelte ki? Hisz már egy helikopter puszta megjelenése innen egy kilométerre romba döntötte volna!

            Világos, hogy a Szegényembert mindez alig-alig - vagy inkább egyáltalán - nem érdekelte. Abszolúte. Csak álldigált a küszöbön, álmatagon nézve szerteszét a nyári verőfényben, és mosolygott rendíthetetlenül, mint akinek egyéb dolga sincs széles e világon.

            Mondjuk nem is igen volt. Nemsokára felbukkant mellette néhány hasonlóképpen rongyos ruhájú, mezítlábas, nevető szemű apróság, akiken szintén nagyon meglátszott a jachtok teljes hiánya. Persze mind jókedvűek voltak. Vidáman intettek is az Utazónak. Nagyon úgy tűnt, hogy a holnap gondja fikarcnyit sem aggasztja őket.

            Mondjuk nem is igen aggasztotta. A Szegényember nagyon jól tudta, hogy holnap éppúgy nem lesz pénze, mint ma, s e téren holnapután sem várható különösebb javulás. Meg is békélt vele, mint olyan dologgal, amin úgysem lehet változtatni. Illetve, ha igen, akkor ahhoz egész biztosan csinálni kéne valamit. De akkor tuti lőttek a mosolynak az arcokon. Akkor meg minek?

            Ez volt az a híres-nevezetes, legendás, már-már nyoma veszett „szegények bölcsessége”. Sajnos, számunkra is teljességgel elveszett. Hiába is van gyors, kényelmes időutazógép minden háztartásban, a múltnak eme jelentős szelete valamely rejtélyes okból kifolyólag teljesen eltűnt.

            Fújhatjuk. Irigykedni persze irigykedhetünk, ama régi Szegényemberekre, de ez a dolgok lényegén mit sem változtat.

            A dolgok lényegén amúgy sem változtat soha semmi.

            Továbbhaladtak. Az Utazó még visszaintett a Szegényembernek. Naná, hisz            szegről-végről rokonok voltak. Mint azt már, nyilván rendkívüli éleslátásodnak köszönhetően, te is észrevetted, Nyájas Olvasó, Utazónk sem volt különösebben gazdag. Lelkileg igen, na persze, de amúgy nem. Valószínűleg ezért volt ő is szinte boldognak mondható.

            Boldog kor volt ez amúgy is, merem állítani. Nehéz, tényleg, vészterhes is olykor, valóban.

            De boldog.

 

            Ezek már igazi hegyek voltak. Tekintélyes, felhőbe vesző ormú, deres tetejű hegyóriások, egy tengeri és egy szárazföldi tektonikus lemez rettentő erejű találkozásának néma tanúi. Két tektonikus lemez, ha találkozik...látvány a javából, higgyék el. Ahogy az egyik benyomul a másik alá és összekeveredik a a SiAl meg a SiMa réteg... láva bugyog vadul, gejzírek emelkednek sisteregve a magasba... és mindez sok-sok ezer évig tart.

            A tektonikus lemezek nem sietik el a dolgokat. Ritkán találkoznak, az igaz, de akkor aztán beleadnak apait-anyait. (Találkozásuk sebességére utal különben a „tek” előtag is, amely a „teknősbéka” nevében szintúgy megtalálható, és az se egy villámgyors állat. Abban viszont erősen különbözik a tektonikus lemeztől, hogy míg emez hatalmas és lapos, addig a teknősbéka inkább kisebb, de gömbölyűbb. Persze vannak óriásteknősök is - nagyon helyes észrevétel, Nyájas Olvasó! - és manapság a legnagyobb állatkerti példányok a másfél kilométert is meghaladják, de ezek messze nem vetekedhetnek a tektonikus lemezek legkisebbikével sem. Ennyit erről.)

            Ahogy fölfelé küszködtek egy szinte végtelennek tetsző emelkedőn, Utazónkat megint elragadta a fantáziája. (Nyilván önök is észrevették már, hogy Utazónk fantáziája viszonylag gazdagnak volt mondható, és erősen hajlott az elragadásra.)

            Úgy vélte - persze csak egy ideig - hogy az emelkedő ténylegesen végtelen, és nemsokára, ha még egy kicsit halad fölfelé, biztos, hogy kézzel is eléri a csillagokat. Éppen azon morfondírozott, hogy vajon egy csillag, ha levenné, biztonságosan odaerősíthető-e a Jármű hátuljára, hogy éjszaka világítson, meg hogy nem túl forró-e, esetleg a lila egy kicsit hűvösebb, mint a sárga? És tényleg, mi is van a csillagokon túl - mi az, hogy egy nagy feketeség, hát az azért mégse lehet - mikor hirtelen, egy meredek hajtűkanyarban, az - esetleg - égbevesző szikla tövében fekete keresztre lett figyelmes.

            Utazónk megállt. Szívét baljós sejtelmek szorították össze. Közelebb lépett, hogy kisilabizálja a feliratot, amely tudatta a világgal: két Utazó pusztult itt el szörnyű halállal pár évvel ezelőtt. S miért? Na, vajon miért, kérdezheted te, Nyájas Olvasó, a kíváncsiság tüze által emésztvén, melyet kötelességünknek tartunk gyorsan lohasztani, erőnkhöz és képességeinkhez mérten.

            A két bátor és nemes lelkű Utazó szörnyű halálát nem más okozta, mint egy rettentő, irtózatosan otromba és monumentális Kerekes Jármű kegyetlen, barbár, vérszomjas Sofőrje.

            Igen! Áthajtottak rajtuk, mint egy...egy közönséges, kóbor kutyán...vagy mint egy útelválasztó sávon... vagy mint egy zebrán...

            Ma már sajnos nem tudjuk, miért volt annyi zebra az utakon azokban az időkben, melyeknek jelzőjét magad is kitalálhatnád már, Nyájas Olvasó, de ha esetleg véletlenül nem érnél rá, vagy nem érzed magad alkalmasnak, akkor annyit azért segítek, hogy leginkább a „neh” és „vészt” kezdetű jelzők jöhetnek számításba, mint olyanok, amelyek az adott dolgot - ebbe a konkrét esetben: ama időket - leginkább jellemzik.

            Ha már itt tartunk, ezeket az időket esetleg még „zebrában dúskáló” időknek is joggal lehetne nevezni. Nem tudni, miért volt akkoriban oly jelentékeny a zebrapopuláció, sem azt, hogy miért tartózkodtak oly nagy számban az utakon. Egy érdekes adalék: a korabeli források szerint kiváltképp a kereszteződések környékén heverésztek szívesen.

Sok megoldatlan rejtély tarkítja a Világegyetemet. Nagyon úgy néz ki, hogy a zebráké is ide tartozik.

Egyelőre. Noha akadnak biztató jelek, kísérletek. Zebraszimulátorokban végzett kísérletek során voltak zebrák, amelyek valóban megálltak az úttesten. De inkább nem. Sőt, azok is, amelyek megálltak egy idő után letértek, elég volt, ha megláttak egy ízletesebb fűcsomót. Nos, újfent meg kell, hogy állapítsuk: az akkori emberek nem voltak teljesen hülyék.

Vagy ott vannak a piramisok. És még sok ilyen. Na de térjünk csak vissza fürgén a mi közkedveltségnek örvendő Utazónkhoz, akinek épp ökölbe szorul a keze és a harag mérges levese forr legbensejében, ha arra gondol, miként készítették ki két társát azok az otromba dögök, azok a mocskos csótányok, a tetves fekáliadarabok. Azaz a Sofőrök. Elképzelte, ahogy a nagy, fekete kerekek palacsintává lapítják szerencsétlen Utazó-kollégáit, ahogy szétmállanak a belső szerveik, ahogy kiloccsan híg, szürke agyvelejük, ahogy a bíbor vér patakokban csordogál a lejtős úton. Megrázkódott az undortól, a haragtól és tehetetlenségtől, mert akkoriban még nem találták fel az undorodó rázkódás elleni szert, mert...

Mert nehéz idők voltak azok, na, kár is lenne köntörfalazni. Az Utazó eztán sóhajtott egyet és elmormolta a szokásos imát az Elesett Utazókért: „Haladj immáron gond és baj nélkül, a Ragyogó Égi Ösvényen, utadra ügyeljen a Legfőbb Utazó, ott, hol sosem találkozhatsz sem Kerekes Járművel, sem azok gonosz Sofőrjeivel, mert ők mindörökké a pokol kénköves lángjaiban fognak kínoztatni és szenvedni, ámen.”

Kitörölte a meghatottság könnyeit a szeméből - mégis, honnan máshonnan, a füléből mégse törölhette ki - aztán leült egy kőre szalonnázni. Közben azon elmélkedett, vajon tényleg van-e másvilág, s ha igen, mint csinál ott egy Utazó? Akinek az Utazás volt az Élete? (Mármint, míg élt.) Nyilván ott is utazik, talán egyik bárányfelhőtől a másikig, utazgat végtelenül, olykor   el-elhúz mellette egy angyal és érdekes másvilági Kalandokat él át. Olykor persze megáll, hogy kitépje egy Sofőr máját. Ha a Legfőbb Utazóban egy kicsi kis igazságérzet van, kell, hogy legyen ilyen lehetőség a túlvilágon.

Utazónk megeszegette a szalonnáját - a bőrét eltette, mert a füstölt szalonnabőr még a híres-hírhedt Zacskóslevesnek is képes volt valamelyes aromát kölcsönözni - aztán becsattintotta a bicskáját és felállt. Felállt és egy pillantást vetett a kőre, melyen eddig ült.

- Bocsáss meg, pajtás - mormolta némi bűntudattal, mert a kő, melyen szalonnázott, egy régi sírkőnek bizonyult. A feliratot már alig-alig tudta elolvasni, de annyit megértett belőle, hogy ezt is egy halott Utazó emlékére emelték hajdanán. És ahogy fölemelte tekintetét, a hegynek kanyargó út mentén további keresztek fekete árnyai rajzolódtak a borús égre.

- Ez a Halál Völgye! - suttogta maga elé idegesen, de nagyon találóan. A sok kereszt valóban kissé nyomasztó látványt nyújtott.

- Bocsáss meg, pajtás - veregette meg az még egyszer Utazó a sírkövet, melyen szándéktalanul ugyan, de megszalonnázott.

A pajtás persze megbocsátott. Az Utazók életükben sem voltak valami haragtartóak, de a haláluk után meg abszolút.

Utazónk óvatosan tovább indult. „Mégse lehet normális”- gondolta - „hogy egy ilyen kis területen ennyi baleset...

Idősebb Utazóktól már hallott ilyen kísérteties helyekről. Állítólag csapatostul kószálnak itt teljesen elvadult Sofőrök, és minden különösebb ok nélkül halomra gyilkolják a békés, jóakaratú, kedves, nagylelkű és civilizált Utazókat, ismert Világegyetemünk, mondhatni színe- virágát.

De most szerencsére nagyon békésnek és nyugodtnak látszott minden. Tényleg.

Ekkor támadt a Kamion.

 

A Kamionok a Kerekes Járművek legeslegborzasztóbb és legpusztítóbb képviselői voltak. Ártatlan áldozatok millióit gyilkolták már meg szerte a világon, nem csak Utazókat, de közönséges, hétköznapi embereket is, akikért persze nem olyan nagy kár, de azért mégis. Sőt mohó vérszomjukban egymást sem kímélték e kegyetlen dögök: akárhányszor előfordult, hogy ha éppen más szerencsétlen áldozat nem akadt a közelben, egymásnak rontottak és csikorgó fém és visító gumik háttérzajával aláfestve szálltak alá a kénköves pokolba, ugyancsak pokolra való gazdáikkal, azaz a kegyetlen Sofőrökkel együtt.

A Kamion süvítve vágódott ki a kanyarból, mintha mindezidáig ott lapult volna prédára lesve, aminthogy valószínűleg úgy is volt. Hatalmas fém-teste, számtalan vöröslő, sárgálló, sőt itt-ott narancsló lámpája bősz, harsány, pökhendi dudaszava megdermesztette az Utazó lelkét. Sietve oldalra húzódott, egyben az esetleges menekülésre is készen. Úgy gondolta a szerencsétlen, hátha a vérszomjas szörnyeteg ezzel is megelégszik, hisz lám, ő félrehúzódott, akárki láthatja, nem bánt senkit, őt se bántsa senki.

De sokan haltak már így meg, Utazók és nem-Utazók! Ők is ugyanígy gondolkoztak: aki nem mutat ártó szándékot, azt biztos békén hagyják. Azaz: ok nélkül nem bántanak senkit.

A Jármű, a fenyegető veszély dacára, lemondóan csóválta a fejét. Mármint, ha lett volna neki - de ezt már tudjuk.

Különben teljesen mindegy, hogy mit csóvált tulajdonképpen. Bármit is csóvált volna, bármilyen irányban és bármilyen intenzitással, ugyanazt óhajtotta volna kifejezni: ti., hogy életében ilyen hülyeséget nem hallott. Még hogy ha „Én nem bántok senkit, engem se bántson senki.” Ilyen nyálas, idióta indoklást életében nem hallott. (Noha száznegyvenötezer év nyilván elegendő, hogy ezt-azt megtapasztaljon az ember.)

Jó vicc. „Engem se bántson senki.” Tipikus áldozatok tipikus filozófiája! Az erősek persze pont ilyen marhákat keresnek, akik eleve kizárnak minden védekezési lehetőséget, mert hisz „ők nem bántanak senkit.” (Aztán ha kapnak egyet a pofájukba, csak néznek kétfele.)

Az Utazó tehát szerényen oldalra állt. Mintegy jelezve, hogy ő ugyan nem bánt senkit, de nem ám! Sőt! A gondolat maga, hogy egyáltalán bántson valakit, fel se ködlött - még halovány sejtésként sem! - agyának semelyik eldugott zugában.

A Kamion meg csak jött és jött. A hatalmas kormánykerék mögött trónoló Sofőr ajka kegyetlen, vérszomjas mosolyra húzódott. Úgy látszik, jó napja van. Ilyen tipikus balekkal már régen nem találkozott. ”Most megijesztjük egy kicsit...”- vigyorgott a sofőr folyamatos gonoszsággal. „Aztán meg...”

Az ilyen ijesztgetések eredményeképpen jó néhány Utazó fűbe harapott már. És haláluk után bizony sehogy se tudták megmagyarázni, hogy nem ők voltak a hibásak.

Sőt. Tudom én, hogy roppant nehezen hiszed el, Nyájas Olvasó, de abban az időben - mely már csak ezért is jogot formálhat nemcsak a „nehéz”, de esetleg akár a némiképp szokatlanul hangzó „vészterhes” jelzőre is - nos, ezekben az időkben. Az Utazók nem jöhettek csak úgy vissza a haláluk után, amikor csak kedvük támadt. Ma már mindenki természetesnek veszi, hogy az elhalálozott Utazó olykor-olykor hazarándul vacsorázni a síron túlról, esetleg - de szigorúan csak akkor, ha bokros másvilági teendői megengedik - beugrik vigyázni a gyerekre, esetleg elvégezni kisebb kerti munkákat.

Bezzeg akkoriban. Ha valaki elment, akkor elment végleg. Se szó, se kép, se egy üzenet, nem úgy, mint mostanság, mikor bármikor felhívhatjuk elhunyt hozzátartozóinkat.

Hát, nem lehetett könnyű akkoriban élni. Brr, kiráz a hideg arra a gondolatra is, hogy az embernek nincs semmi kapcsolata a túlvilággal.

Ööö... ja igen. A rettenetes Kamion, azzal a szörnyű vadállat sofőrrel meg csak meg csak jött és jött megállíthatatlanul. Szemében a vad fény. Ajkán a kegyetlen, gúnyos, torz mosoly, amely már annyi Utazó utolsó látványa volt evilági életében.

A Jármű egy jól kiszámított milliméterrel beljebb rántotta elektrovibrációs terének határait és önelégülten várt, hogy a Rettenet elzúgjon mellette. Ezzel nagyban segített volna a szerzőnek, mert leírhatta volna, hogy: egy milliméteren múlott. Ám a Jármű rémülten észlelte, hogy minden  - nem kevés - számítása dacára a milliméter nem jött be.

A Kamion nem milliméterezett. Ölni akart. És már megtett háromnegyed millimétert. Azaz már csak egy negyed milliméter volt hátra. És nem lehettünk volna a tanúi annak a megható jelenetnek, ahogy az Utazó, meg a kéklő tenger... meg ahogy összecsókolgatja a delfineket, azok meg vadul vissza...

Nem mintha azt akarnánk állítani, hogy az Utazó szerencsésen elér a tengerig és a történet szokványos heppienddel végződik. Dehogy. Utazónkra még rengeteg veszély leselkedik és egyáltalán nem biztos, hogy mindegyiket túléli, beleértve azt is, amelyikben éppen forog. Szóval, lehet, hogy mindjárt meghal és akkor az egészből nem lesz semmi.

De ott volt az a negyed milliméter. Egyáltalán nem rendeltetésszerűen volt ott és nem azért, mert így volt megírva a Sors Könyvében. (A Sors Könyvét, mint tudjuk, negyven évvel ezelőtt galád idegen lények ellopták, de ezzel most igazán nem érünk rá foglalkozni.)

Szóval, az a maradék negyed milliméter közbeszólt. És csak annyit mondott: -Sokáig lenéztetek, de most majd megmutatom.

És megmutatta. A rémületet keltő Kamion és átkozott gazdája elzúgtak az Utazó mellett és még a Jármű is megkönnyebbülten engedte volna a ki a levegőt, ha mondjuk szüksége lett volna levegőre és persze van valamije, amivel kiengedheti. A veszély elmúlt. A Kamionok és Sofőrök ugyanis soha, de soha nem fordultak vissza. Illetve, nagy procedúrával megfordulhattak volna, de akkorra a potenciális áldozat rég elszelel. Úgyhogy leginkább csak előre tudtak haladni, vadul és kegyetlenül. Áldozataikat mindig lesből ejtették el, ami már magában is a fajtájukra jellemző mocskos gyávaságról tanúskodik.

- Huhh - mondta az Utazó. – Huhh - tette hozzá még egyszer, ha esetleg az előző „huhh” valamilyen okból nem bizonyult volna elégségesnek. Utána bámult az iszonyú Kamionnak, hallgatott - amúgy se beszélt valami sokat - és öt perc elteltével még mindig csak egy harmadik „huhh”- ra futotta az erejéből.

Aztán végre elgondolkozott azon, mi lett az eredménye annak, hogy udvariasan az út szélére húzódott, abban a naiv hitben, hogy így nem bántja senki. „De mekkora barom voltam”- gondolta az Utazó. „Az eredmény meg az lett, hogy majdnem meghaltam. De ezen túl másként lesz. Huhh.

S így lett báránylelkületű, bamba, butuska, borzas - amúgy nem volt borzas, de így jön ki az alliteráció - Utazóból az országutak kemény lelkületű, acélos szívű, váratlan veszélyekkel bármikor dacolni merő és dacolni képes vándora. Hát most mondjuk csak meg őszintén: nem megérte, hogy majdnem meghalt? Dehogyis nem!

Nos, az Utazók egyik legjellegzetesebb, noha csöppet sem feltűnő képessége az volt, hogy negatív élményeiket pozitív hozadékká tudták transzformálni. Megesett ez már e történet folyamán is és nyilván te is emlékeznél rá, Nyájas Olvasó, ha éppen figyeltél volna, de így persze nem. Az Utazók ilyesmit akár naponta is képesek voltak véghezvinni, igaz, utána egy-két napos pihenőre volt szükségük ingermentes környezetben, mondjuk, egy sötét, lezárt, szigetelt falú fémtartályban. (Ismeretes például annak az Utazónak az esete, akit összevissza vertek és rugdostak, mindenét elrabolták, ráadásul még csúnyán is beszéltek vele, de ő egy óra múlva vidáman fütyörészve - bár kissé véresen - ballagott az erdőben, mert rájött, hogy ez az egész milyen jót tett a lelki fejlődésének. A többiek persze hülyének nézték, de hát a szürke átlagemberek minden Utazót tiszta hülyének néztek.)

Utazónk lassan összeszedte magát, egy kicsit még örvendezett, hogy így megváltozott, aztán a Járművel együtt lihegve felkapaszkodott a hegytetőre. Megálltak. Alkonyi fényben ragyogó, szelíd síkság terült el alattuk, át- meg átszőve folyók keskeny ezüstpántlikáival. A távolban zord hegyek emelkedtek- igen zordak- és egy völgyhasadékon át kékes csillogás derengett haloványan.

„Csak nem”- állt meg az Utazó szíve egy pillanatra az izgalomtól és a delfinekre gondolt. Aztán elhessegette a gondolatot. Messze még a messze. És nekivágtak az irdatlan lejtőnek, lefelé.