A Bebetonozott

 

            A Bebetonozott gyerekkorában csakolyan kisgyerek volt, akár a többi. Tehát okos, vagy buta, csúnya vagy szép, talpraesett vagy málészájú, lusti-busti vagy örökmozgó. Szóval: szakasztott, akár a többi. De ahogy nőtt-növögetett, egyszer aztán belekerült egy olyan… izébe… na, segítsenek már… egy olyan pozícióba, na! Ebbe ő belekerült, mondhatnánk, beleült őkelme, hogy némi népmesei színezetet vigyünk sivár mondanivalónkba. S egyhamar rájött, hogy pozícióban lenni nem is olyan rossz dolog. Hogy csak a legnagyobb előnyét említsük: mindig közel van a moslékosvályú, ahol olyan jókat lehet csámcsogni-turkálni, zabálni-röfögni. A többi sovány meg csak néz onnan a kerítés mellől, guvadt szemmel. Mintha szólni is akarnának, de aztán mégse szólnak soha. Bebetonozottunkat ez olykor idegesíti. Elvégre nem ő tehet róla, ha valakinek nincs pozíciója, ugyebár. Nem csak úgy van ám, hogy az akárkinek van! Tudják, mennyit kell egy felelős pozíciót betöltő bebetonozott polgártársnak a nyelvét tornásztatnia? El sem képzelnék!

            Bebetonozott polgártárs így morfondírozik magában, aztán egyszer csak látja ám, hogy itt igencsak furcsa dolgok történnek a fajtájabeliekkel. Most is volt itt egy olyan izé, na… gengszterváltás. (Nem ez nem az az alvilági sport, amikor gengszterek pisztolyokat cserélnek futás közben.) És hipp-hopp, néhány pozícióból repült a madárka! De repült ám, hogy a lába sem érte a földet! Ez Bebetonozott polgártársunkat - akit ekkor tulajdonképpen még nem is hívtak Bebetonozottnak -, rendkívüli módon elgondolkodtatta. Meg is fájdult bele a feje rendesen, mert ki a fene van ilyesmihez szokva. Hogy - hogy csak úgy ukmukfukk kirepülni? Hát régen azért ilyesmi nem volt! Hú, itt valamit tenni kell, de sürgősen! Hisz a végén még moslékosvályú nélkül marad, az meg hogy venné ki magát! Meg hát, az az igazság, hogy Bebetonozottunk e nélkül tán éhen is halna. Elszokott ő már régen attól, hogy a saját maga erejéből próbáljon boldogulni. (Meg nem is arra született. Ezzel az aggyal.)

            És Bebetonozottunk nyomban megtette a szükséges óvintézkedéseket. Tehette! Megvoltak rá a megfelelő eszközei! Hozatott némi jóféle betont - közköltségen, természetesen, mert ő mindig  és mindenkor csakis a köz javán munkálkodik éjt nappallá téve, valamint esetleg fordítva -, és egyszerűen bebetonoztatta azokat az aranyos kis negyvenkilences lábikóit.

            És ezzel kész! Polgártársunk immáron végérvényesen Bebetonozottá vált! Most már jöhet bármi. Földrengés, aszály, tűzkár, vízkár. Jöhet még a… még a választás is! Hú, hogy repültek a kollégák, a nem-rögzítettek, amikor jött az új gazdi! De Bebetonozottunk nem. Ő aztán nem! Ő már marad, történjék bármi. Magabiztosan tolong a vályú körül, csámcsog és röffint, jól oldalba vágja az újonnan jötteket, akik már megtanulták tisztelni is, mint olyan személyt, akit furcsamód nem érintenek semmilyen változások.

            Bebetonozott polgártárs olykor felemeli a fejét a dús moslékból, kijjebb néz, a sok girhes, a sors szeszélyétől ide-oda dobált alakra, akik mintha mondani akarnának valamit, együtt, közösen. De aztán végül mégse mondanak semmit. Isten bizony, néha még sajnálja is őket!

            De végül is ő nem tehet semmiről. Bebetonozottnak születni kell.

 

Bájsziköl (2. rész)

              II. fejezet

 

                      Az indulás. Intergalaktikus kő a nyakba. Hogyan szabaduljunk

                      az idő rabságából? Információk az első nagy Járműlázadásról.

                      Búcsú a várostól, úticél - a Tenger!

 

            Az Utazó másnap igen korán kelt, noha a fermetek áldásos hatása ellenére igen keveset és nyugtalanul aludt. Bár ez így kívülről nem is nagyon látszott rajta: fürgén öltözött, jéghideg vizet csurgatott az arcára, ásványvizet ivott és meglocsolt néhány virágot az ablakpárkányon. Ismert egy nagyon kedves lányt, aki délelőtt tízig csak kóválygott és hiába is próbált felébredni szegény, egész délelőtt egyáltalán semmire se lehetett használni.

            Az Utazó tehát sürgölődött és miután jól kisürgölődte magát, odalépett a Járműhöz és azt mondta: - Na?

            A Jármű bólintott. Persze csak lélekben, mert igazából nem volt sem feje, sem nyaka, hogy a biccentő izmok teljes hiányáról már ne is beszéljünk. Egy ideig álltak, nézték egymást, aztán az Utazó hozzálátott az öltözködéshez. Acélkék, testhez álló nadrág, amely, azon kívül, hogy szorosan a fenekéhez tapadt, férfiasságát is jócskán kidomborította. Na, nem mintha Utazónknak ilyesmire szüksége lett volna, de az ilyesmi sose árt. A szoros nadrághoz élénkkék- sárga trikót húzott. Ezt a régi trikót különféle emblémák és feliratok ékítették, amelyek mindenki számára nyilvánvalóvá tették: ez itt, kérem, nem egy zöldfülű újonc, hanem az Országutak Tapasztalt És Harcedzett Vándora. Végül fölkötötte a Fejkendőt, mely az Utazók  hagyományos viselete immár nemzedékek óta. A mi Utazónk éjfekete színűt viselt, egyrészt azért, mert úgy érezte, ez igencsak illik az egyéniségéhez, másrészt meg azért, mert egy lány - nem az, amelyik azt mondta neki, hogy önmagától menekül, sem az amelyik délelőtt tízig sehogy se tudott felébredni, hanem egy harmadik -, azt mondta neki, hogy nagyon jól néz ki így.

            És mikor már minden készen volt és ott állt cakompakk úgymond teljes harci vértezetben, akkor az Utazó kinyitott egy kulcsra zárt faliszekrényt és ünnepélyes arccal kiszedett egy igen közönségesnek látszó, aprócska fekete követ, vékony fekete bőrszíjon.

Utazónknak ez volt az egyetlen ékszere, eltekintve a gyerekkori szívecskés és keresztes nyakláncoktól, amelyeket eltévelyedett keresztszülők adományoznak mindenféle érthetetlen alkalmakkor és amelyek egy normális fiúgyereknél aligha érik meg a következő hasonló családi ünnepet.  Olyannyira ellenszenvvel viseltetett a különféle nemes és nemtelen fémekből készült csecsebecsék, mütyürkék és encsem-bencsemek iránt, amelyet az emberiség túlnyomó (de nem jelentős) része hord végtagjain illetve testnyílásainak közelében, hogy még órát sem hordott. „Nem hordott órát?”- kiálthatnának önök jogosan meglepődve és némileg talán értetlenkedve is, hiszen órát úgymond ”mindenki” hord. És ez, az óranemhordás ténye egy olyan markáns különbség Utazónk és az emberiség fennmaradó része, sőt Utazónk és a többi Utazó között is, hogy minden bizonnyal megérdemel némi tüzetesebb magyarázatot.

            Az Utazók többsége ugyanis hordott órát, méghozzá nem is akármilyet. A legjobbak pulzust, vérnyomást, cukorszintet, relatív páratartalmat, tengerszint feletti magasságot, tőzsdeindexet meg egy rakás egyéb teljesen felesleges dolgot mértek. Hogy mutatták az időt, azt már szinte figyelembe se vette senki.

            És akkor még nem beszéltünk az emberiség fönt említett fennmaradó részéről, akik valósággal istenítették az órákat, mintha attól féltek volna, hogy egyébként kifut ujjaik között az idő. Nos, Utazónk már zsenge gyermekkorában észrevette, hogy szegény szerencsétleneknek éppen azért pereg ki az idő az ujjaik közül, mert folyton méricskélik. És így - eredeti szándékaikkal szöges ellentétben -, valóságos rabszolgáivá lettek ők az időnek, ami világosan kifejezésre jut olyan szófordulatokban, mint például: „Hű, mindjárt fél nyolc, rohannom kell!” Tehát az illetőnek az órája parancsolta meg sürgősen, hogy azonnal hagyja abba eddigi tevékenységét, amelyet az illető esetleg még élvezetesnek is talált. (És nem kell mindjárt disznó dolgokra gondolni.) Innen már csak egy lépés volt, hogy az Utazó rájöjjön: a múló idő rabságából csak úgy szabadulhatunk, ha száműzünk környezetünkből minden kegyetlenül ketyegő számlálószerkezetet. Így is tett! És nemsokára észrevette, hogy a múló időnek nincs többé hatalma fölötte. Ha elkezdett egy bizonyos tevékenységet, nem azért hagyta abba, mert „Jesszusom, már fél négy múlott két perccel!”, hanem azért, mert megunta azt a bizonyos tevékenységet és már igazán szeretett volna valami mást - mondjuk egy másik tevékenységet - végezni. Reggel nem akkor kelt föl, mikor csörgött a vekker azon az undorító hangján, hanem akkor, mikor a nap egy bizonyos szögben besütött hálószobája ablakán. A lágy tojást nem pontosan két percig főzte, hanem csak addig, amíg elkészült két szelet pirítós és higgyék el nekem, senki meg nem mondta volna, hogy az a finom lágy tojás nem pontosan százhúsz másodpercig készült. Utazónknak sikerült kicsúsznia az Idő kegyetlen vasmarkából!

            Az igazsághoz hozzátartozik, hogy messze nem ő volt az egyetlen az emberiség történelmének folyamán, akinek ez a bravúros csel sikerült. Hogy mást ne mondjunk, itt voltak például a korai hippik, akik szintén megsejtették, hogy a tik-takoló szerkezetek szép lassan eltiktakolják az ő életüket is, ezért jelképesen ledobálták óráikat a felhőkarcolók tetejéről. (Ilyesmire természetesen csak olyan országban kerülhetett sor, ahol voltak felhőkarcolók. Például soha nem eshetett volna meg mondjuk Albániában. De még a Csuvas Autonóm Köztársaságban se.) Merész kezdeményezés volt, de sajnos nem volt bennük elegendő kitartás. Néhány év elteltével e hippik egyike-másika nagyon mélyre süllyedt: akár konszolidált bankigazgatók is lettek, akiknek minden másodpercét Tik-Tak uraság osztotta be.

            Azt is el kell mondanunk, hogy egy velejéig tik-takoló társadalomban olykor előfordulhatnak élethelyzetek, amikor időre kell elmennünk valahová, ahol valami borzasztóan fontos és sürgős dolog történik velünk vagy mással. Ilyen például…. Öö… most éppen nem jut eszünkbe, de állítólag van ilyen.

            E rövid, ámde remélhetőleg a Nyájas Olvasó szerint is roppant érdekfeszítő kitérő után térjünk csak vissza ahhoz a pillanathoz, mikor az Utazó, bonyodalmas Utazási előkészületeinek jelképes tetőfokán, nyakába akasztotta ama bizonyos, egyszerű fekete bőrszíjon lógó, igencsak hétköznapinak látszó fekete követ. Akit esetleg érdekel, a szabálytalan alakú, legömbölyített kövecskét Utazónk késő gyermekkorának egy langy délutánján fúrta át több órás megfeszített munka árán. Kicsit csodálkozott is, hogy lehet egy egyszerű kavics ilyen kemény - bár, ha tudta volna, hogy a fekete kövecske egy olyan meteorit maradványa, amely egy két és fél millió fényévnyire fekvő galaxisból származik, egy igen kemény bolygóról, akkor persze nem csodálkozott volna annyira.

            És ezzel készen is állt hőslelkű Utazónk, hogy végre-valahára útra keljen, egy régen várt és hosszan tervezett Utazásra induljon, amely minden bizonnyal izgalmakban bővelkedő, kalandos, netán regényes is lesz.

Vagy akár még érdekes is.

Mindent szépen lecipelt romantikus lakótelepi lakása elé. Először a Járművet, aki ezt - nyugodtan mondhatjuk - kitörő örömmel fogadta. De persze nem látszott rajta, mert a Járművek már csak ilyenek. Ki is kötötte egy almafához, jó vastag lánccal, mert a mi Utazónk abban a borzasztó korszakban élt, talán emlékszel is még rá, Nyájas Olvasó, amikor is bizonyos Járműveket egyszerűen - elloptak. Tudom, ma már nehéz ezt elképzelni, mindjárt világosabb lesz a dolog azonban, ha eláruljuk, hogy a Járművek akkoriban még nem rendelkeztek semmilyen önvédelmi eszközzel. Ma már ez tényleg nevetségesnek hangzik, hát persze, hogy ellopták szegényeket, ha egyszer nem tudtak védekezni! Ez a tarthatatlan helyzet volt az egyik fő kiváltó oka Az Első Nagy Járműlázadásnak, ami, ahogy illik, sok áldozatot követelt úgy az emberek, mind a Járművek részéről. A véres forradalom üszkös romjaiból nemsokára új társadalmi rend emelkedett ki, a Járművek hamarosan szavazati jogot kaptak. Rögtön meg is szavazták az Önvédelmi Törvényt, amely kimondja, hogy bármely Járműnek joga van az önvédelemre bármilyen eszközzel. Hát most próbálna meg valami elmeháborodott egy Járművet ellopni!

            Mindazonáltal el kell ismerni, hogy a Járművek önvédelmi eszközei sokat finomodtak az idők folyamán. Ma már igen ritka a haláleset és a fulladásos, illetve bénulásos következményekről is egyre kevesebbet hallani.

            De a mi Utazónk sajnos nem mai világunkban él, ahol mindenki mindenkivel abszolúte egyenlő és mindenkinek megvan mindene és mindenki mindenkivel és mindennel boldog és elégedett, hanem a saját korában, ami nem volt egy rózsás korszak, így utólag nézve.

            Olvasónk esetleg azt is furcsállhatja, hogy az Utazó egy közönséges lakótelepi lakásban lakott. Bizony, sötét korszak volt ez és a legtöbb Utazó igen szerény körülmények között éldegélt. Hogy mást ne említsünk, egyáltalán nem is volt saját birtokuk nyolchektáros vadasparkkal és külön Műhelypalotával a Járművek részére, mint manapság. Bizony, vészterhes korszak volt ez!

            Utazónk felmálházott, pontos, előre meghatározott terv szerint néhány csomagot a Jármű elejére, néhányat hátulra és oldalra és még néhány olyan kisebbet összevissza, ahol éppen volt hely. A lakótömb előtti parkolóból idelátszott az országút szürke csíkja és a Jármű úgy érezte, ha két percen belül nem indulnak el, itt hagyja az Utazót és nekivág egyedül. (Két perc volt az összes Jármű türelmességi állandója. Ez egy konstans, olyasmi, mint a pí.)  Amilyen önfejű egy szerkezet volt, meg is tette volna. Persze azért néhány kilométer után visszajön és elnézést kér - persze csak úgy némán, magában - mert az Utazás, Utazó nélkül valahogy olyan perverz.   

            Na persze az Utazóban is igencsak ficánkolt már az utazhatnék, de ki akarta élvezni az utolsó pillanatokat, nemkülönben a csodáló pillantásokat és persze azt sem bánta volna, ha néhányan megkérdik: „Merre, merre?” Mire közönyös legyintéssel esetleg azt válaszolhatta volna: „Hát nem is tudom… talán a Tengerhez…” És ez azért lett volna vagány dolog, mert ez a városka, ahol Utazónk éldegélt, mélyen-mélyen a kontinens belsejében feküdt, nemhiába voltak egykori alapítói legendásan tengertől irtózó népek. A legtöbb idevalósi életében nem látott tengert, az a néhány, aki meg véletlenül eljutott odáig, mind-mind Repülő Szerkezeten, de legalábbis Egyéb Motoros Járművel utazott.

            Sajnos az utcán nem sokan mutatkoztak ily korai időpontban. Néhány komor, lehajtott fejű felnőtt sietett munkahelyére, néhány asszonyka cipelte sivalkodó csemetéjét óvodába, mert hamarosan az anyukáknak is meg kellett jelenniük munkahelyükön. (Mint említettük volt, nehéz és vészterhes idők járták akkoriban. Egyes fennmaradt leletek tanúsága szerint még pénzt is használtak, ezért kellett folyton gürizniük.) Szegény kiskölykök, hát persze hogy sivalkodtak. A felnőttekkel ellentétben nekik még volt némi erejük a lázadáshoz.

            Az Utazó szép kényelmesen gurult a Városon végig. Elhaladt a gödrökkel teli Főtér mellett, ahol esők után nagy pocsolyákban nézegette magát a nap. Griga kocsmája előtt az első hajnali féldecivel kísérleteztek reszkető kezű piások, a szétvert cigánylakások felől rőzsetűz kormos illatát hozta a hajnali szellő. A keret nélküli ablaknyílásokból taknyos, fekete kölykök dugták ki borzas fejüket, kicsit nézelődtek, aztán mélyet szippantottak a ragasztószeres zacskóból. A város meztelenül és őszintén állt a hajnali ködben, pőre arcát a felkelő nap felé tartva. Az Utazó néha úgy érezte, megfojtja ez a szemetes és mocskos kisváros, de ugyanakkor azt is érezte, hogy vissza fog térni, vissza kell térnie minden Utazás után, egyszerűen csak azért, mert itt született és kész. Aki nem tér vissza, az már nem Utazó, az már inkább Idegen. Irigylésre méltó, mert volt bátorsága és ereje eltépni a gyökereit, és sajnálatra méltó, mert már nincsenek gyökerei, akármennyit él egy akármilyen szabad és akármennyire gazdag országban.

            A Város nyújtózkodó csápjai lassan, kelletlenül elengedték az Utazót. A szürke aszfaltcsík kiszélesedett, a narancs napkorong felmászott az égre és a ködben nagyot nyújtózott a távoli, szürke láthatár. Az Utazás elkezdődött.

 

                                                     

Dörgölőzünk

                Nagyokhoz és erősekhez tartozni oly jó. Meg a legtöbb tyúkja is a legerősebb kakasnak van. Aminthogy számtalan barátja van gazdag és befolyásos embereknek is. (Amíg gazdagok és befolyásosak).

            Ez valahogy benne van az emberi természetben, mintegy kiirthatatlanul. A legnagyobb és legerősebb ősember árnyékában oltalmat keresve bújt meg a többi véznácska - a későbbi értelmiségiek -, s ez úgy bennünk maradt, hiába találtunk fel azóta világraszóló dolgokat, mint pl. az intimbetét vagy a brazil családsorozatok.

            Hát ezért lett Liszt szlovák. Kis nemzetek mindig is meglehetős üldözési mánia-potenciállal rendelkeznek, minél kisebbek, annál nagyobbal. Jólesik kideríteni, hogy nevezetes  személyiségek, kiknek géniusza előtt ország-világ térdre hull: tulajdonképpen a mieink. A kis nemzet áll a sarokban, mint a gethes, neurotikus kisgyerek az óvodában és mindenáron bizonyítani akar. Hogy a nagyok befogadják. Hogy játszanak vele. Vagy legalább vegyék észre. (A szerencsétlen ekkor még nem tudja, hogy egyedül lenni nem is olyan rossz.)

            Kevés olyan dolog van, amire az állatvilágban ne lenne példa: a ragadozókon kívül a védtelen tömeg mindenáron nyájba, rajba, csoportba igyekszik tömörülni, legyen szó korrallhalacskáról, háziverébről avagy levéltetűről.

            Hát ezért van annyi magyar Nobel-díjas. Mármint, ha fensőbbséges ősmagyar szemmel vizsgáljuk a dolgot. Ugyanis, ha e lényegesen torzító szemüveget hajlandóak vagyunk letenni, mindjárt láthatóvá válik, hogy a sémi származásúak százalékaránya kábé annyi, mint kobakos gyümölcsben - pl. dinnyében - a vízé. Ami persze nem baj. A baj az, hogy miközben káprázatos kiállítású "Magyar Nobel-díjasok" könyv kerül kiadásra, egyidejűleg prominens politikus szájából hallik prosztó viccelődés a gázkamrába küldöttek kárára. S ehhez új-fasiszta, új-horthysta, új-szálasista gyülevészkedések szolgáltatnak kemény hátteret. Nem is a tömegről van itt szó, kérem szépen - a tömeg úgyis mindig gyűlöl valamit. Hanem, izé... az ország vezetőiről, vagy ki a ...  túróról...

            Fönt említettek osztályokkal primitívebb tálalása az a röplap volt, amelyet sokan megkaptak az ún. bársonyos ún. forradalom után. Végre megtudtuk, hogy a Paradicsomban szlovákul beszéltek. Persze irodalmiul és nem rusznyákul, mert ez esetben az Úr emígyen szólhatott volna a vétkező emberpárhoz: - Idzte hett.

            Nem is igen sokkal ezután eme röplap-szerű képződmény magyar mutánsa is kezembe került, amelyből nagy csodálkozásomra egyértelműen kiderült: a Paradicsomban bezony magyarul beszélgettek. Talán ómagyarul? Mert ebben az esetben az Úr elbocsátó szép üzenete ekképpen is hangozhatott volna: - Latiatuc, feleim, mit cinaltatuc... (Lehet, hogy ezeket az irományokat valamilyen internacionalista táborban barkácsolják össze harmatos lelkivilágú amatőrök.)

            Hát ezért volt a mai modern szlovák állam jogelődje a dicsőséges Nagymorva Birodalom. Ugyanakkor – ugyanezért lettek nagy hirtelenjében vérrokonaink az ugyancsak dicsőséges pályát befutott hunok. Meg a szkíták, természetesen. Meg a sumérok. Meg egyáltalán mindenki, aki számít - még abból a rózsaszínű múltból, mikor is Magyarország partjait minimum három tenger mosta, de lehet, hogy öt, beleértve a Sárga tengert is.

            Sőt. Ugyanez okból csakis a szintúgy dicsőséges dákok lehettek a mai románok ősei. Legfeljebb még a franciák, akarnak-nem akarnak.

            Vigyázni kéne ezekkel a múlt homályába vesző eredeztetésekkel. Mert ha eléggé visszamegyünk az időben, minden nemzet genetikai állománya a negroid vonal felé tendál. Ebben a filozofikusan játékos értelemben Éva, minden nemzet ősanyja - néger volt. Felesleges felháborodnod, kopaszra borotvált fejű fradidrukker pajtásom. A tiéd is, mármint, ha van vonzalmad elsajátítani bármilyen játékos filozófiát, noha ez oldaladról eleddig nem igazán ismerhettünk meg.

            Tudják, Amerikában van négergyűlölet. Sőt, igazából csak ott van. Elhiszem, hogy ez nem egy forradalmi újdonság. És azt esetleg tudják, miért szemtelenség is egyben az amerikai négergyűlölet? Hát csak azért, mert a feketéket erőszakkal hurcolták oda. Az ő vérük, amely egyáltalán nem fekete, meg a rézbőrűeké, akikre a fenemód civilizált európai hódítók hajtóvadászatot rendeztek és akiknek a vére szintúgy piros, locsolta meg azt a jó termékeny földet, ahol most a világ vezető gazdasága tenyészik. Tömörítve: amíg dolgozni kellettek, addig jók voltak.

            Vigyáznunk kéne hát az ilyen görcsös kényszer-eredeztetésekkel. A gazdagrokon-kereséssel. Meg a "Nagy és dicső faj leszármazottai vagyunk"- kal.

    A nemzethalál víziója nagyon is reális. Csak, persze, nem kizárólag a magyar nemzetre vonatkoztatva. A kis népek éppen eltűnőben vannak a világ színes színpadáról. Nyugi, nem lesz fájdalmas: lehull a nevedről az ékezet, a mekcseny, a román lágyítójel, amint az már minden számítógépes programban bevett és mindennapos gyakorlat. Azt a hátralévő kis időt valahogy békességesebben is eltölthetnénk egymással.

            Nem délibábos ős-kereséssel. Nem dörgölőzéssel.

Bájsziköl (1. rész)

 

BÁJSZIKÖL

 

(provokatív biciklireszk)

 

 

I.fejezet

 

Indulás előtt. Jóbarátok és fermetek. Az Olvasó első találkozása az Utazóval. Önmagad elől nem menekülsz. A Jármű is bemutatkozik.

                                      

 

                Az Utazó a „Kanyar” kocsmában üldögélt, mint nagy Utazások előtt általában mindig. Ha igazán hűek akarunk maradni az igazsághoz, azt is el kell mondanunk, hogy majd minden este itt üldögélt, akár tervezett utazásokat, akár nem. Az utazások előestéjén azonban fokozott hangsúllyal üldögélt a kocsmában. Mondhatnánk, direkt azért ült a kocsmában, mert másnap utaznia kellett.

            Hogy miért kellett utaznia, azt csak az utolsó pár évben merte megkérdezni önnönmagától. Annyit sütött ki mindössze, hogy gyerekkorától kezdve mindig, folyton- folyvást csak utazni akart. Ilyen alakok valószínűleg mindig is voltak. Egyikük például az ókori Rómában élt és igen szűkszavú illető lehetett, mert tömören csak annyit mondott: navigare necesse est. Lehet, hogy ezt akkor találta ki magának a szűkszavú római, amikor hosszú évek után ő is megkérdezte magától: miért? Mi végre az egész?

            Szerény véleményünk szerint e kérdés luftballonja jó pár ezer éve lebeg a történelem vérrel áztatott síkságai és a századok csatazajtól visszhangzó hegyvonulatai felett, hogy némi költői színezetet is vigyünk egyébként oly száraz mondanivalónkba. És nagy valószínűséggel mindenki fölteszi saját magának. Legalább egyszer az életben.

            Annyira minden Utazó rájött, hogy az Utazás azt jelenti: van Célod, azaz fontos és sürgős Dolgod, amit senki más nem végezhet el helyetted, csakis és kizárólag Te. (Kitűnő dolog Nagybetűkkel írni tetszés szerinti Szavakat, ha nagyobb Hatást akarunk elérni. Mivel ez a fogás más Elbeszélőknél már bevált, a továbbiakban magunk is alkalmazni kívánjuk.) Ha ezt a teljességgel légből kapott vélekedést még megspékeled egy-két olcsó, buta és minden utcasarkon beszerezhető vélemény-mintával („önmagad megtalálása”, „tapasztalatszerzés”, „más kultúrák megismerése”, stb., stb.), akkor mindjárt szert is tettél egy egész jó kis Életcélra, ami nem teljesen szokványos, sőt sokan még irigyelni is fognak érte, ami már magában megérte az egész erőfeszítést.

            Utazónk tehát a ”Kanyar”-ban üldögélt, és, amit már szintén volt szerencsénk említeni, ezúttal fokozott hangsúllyal. Jelen volt még néhány Jóbarát, már amennyire egy Utazónak egyáltalán lehetnek nem hogy Jóbarátai, de egyáltalán Barátai. Mindenesetre eléggé régen ismerték egymást és elég jól kijöttek egymással és eléggé gyakran találkoztak is csak úgy, minden kifejezett ok és cél nélkül és mindezek tetejébe még majdnem mindig őszinték is voltak egymáshoz. (Ha ezt a listát alaposan végigböngésszük, talán mégiscsak lehet őket Jóbarátoknak nevezni.)

            Üldögéltek a langy nyárvégi alkonyatban, itták a sert meg hozzá a fermet nevű italt, ami tudvalevőleg a legértékesebb gyógynövényekből készül és ez okból roppant mód üdvös hatással bír az emberi szervezetre nézvést.

Különösen sörrel elegyítve.

            - Irigyellek - sóhajtott Jóbarát I.

            - Hm - mondta tömören az Utazó, hasonló tömörséggel, mint annak idején ama bizonyos római és nagyon szerette volna, ha a szél ebben a pillanatban jelentőségteljesen hátrafújta volna a haját. Ez néhány tucat okból kifolyólag teljességgel lehetetlen volt, ezért szabadjon mindössze kettővel előhozakodnunk: a., ebben az időben az egész Síkságon tökéletes szélcsend honolt, b., az Utazó tökkopasz volt, ami hagyományosan részét képezte az Utazási Előkészületeknek.

            - Én is irigyellek - mondta Jóbarát II. és az Utazó egyre fokozottabban érzékelte, hogy milyen fenemód tökös dolog is egy Utazás és hogy milyen fantasztikusan belevaló pasi is ő. 

            - De szívesen veled mennék - sóhajtott Jóbarát III. egy jó nagyot. Az Utazó szerényen és sokatmondóan mosolygott. Pici jól leplezett büszkeséget hivatott kifejezni e nem szándéktalanul szerény mosoly, pici tömény, fensőbbséges és önérzetes kis magabiztosságot, egyszóval csupa olyan érzést, amilyenekkel egy Utazónak a hétköznapi életben igen ritkán van szerencséje találkozni. „Jobb vagyok nálatok, hapsikáim, tudom, de azért nem kell olyan nagy feneket keríteni a dolognak, mert esetleg még azt találnátok hinni teljesen alaptalanul, hogy nem is vagyok igazából olyan szerény, mint amilyennek látszom” - sugallta a mosoly.

            Jóbarát I. és Jóbarát II. tényleg irigyelte az Utazót. Jóbarát III. meg tényleg szívesen elment volna vele, bár ez utóbbi kívánságot az Utazó már nemigen volt hajlandó komolyan venni. Jóbarát III. ugyanis pontosan ezt mondta egy évvel ezelőtt is, amikor az Utazó éppen egy másik nagy Utazásra készülődött. Sőt, ha kissé visszakukkantunk az időben, Jóbarát III. nem csak tavaly mondta ugyanezt, hanem tavalyelőtt, meg azelőtt is. Legalább öt évre visszamenőleg. Még a hangsúly is ugyanez volt. (Bár ennek a hangsúly-dolognak azért pontosabban utána kéne járni. )

            - Talán jövőre - csillantotta meg előttük a lehetőséget az Utazó.

            - Igen, jövőre, jövőre biztosan veled megyek - fogadkozott izgatottan Jóbarát III. Egyszeriben hasonló módon nyilatkozott a másik két Jóbarát is. Köztük és az Utazó között talán az volt a legnyilvánvalóbb különbség, hogy ő bizony nem csak akkor akart Utazni, ha Italokat fogyasztott. Színjózanon is, folyton - folyvást, mindig is csak Utazni akart. Most, a harmadik fermet után meg persze még fokozottabban, de hát az alkohol már csak ilyen. De igazából így, az enyhe alkoholos befolyásoltság állapotában is leginkább csak egyedül kívánt Utazni.

            Merthogy egyedül akart lenni. Egyedül, a forgalmas országutakon, egyedül, a csöndes, zöld mentoloscukorka-illatú erdős mellékutakon, amelyek oly zártak néha, mintha egy csupazöld alagútban haladna. Továbbá egyedül akart éjszakázni szikrázó, fényes csillagképek alatt és tűlevelű erdők mohapárnáján. Valamint - kell-e említeni? - sötét, kemény hegyek között. A probléma abban rejlett, hogy egyáltalán nem érezte magát rosszul, ha reggel egyedül kellett fölkelnie és egyedül kellett elkészítenie és megennie az Utazók hagyományos táplálékát: a híres- hírhedt Zacskóslevest. Tudta már jól, hogy a Magány csodálatos dolog. És aki egyszer – igazából - rájött az ízére, nem is vágyik már társaságra.

            Mindezeket csak úgy mellékesen gondolta, miközben kortyolt a fermetből, melynek oly csodálatos hatása van az emberi szervezetre, kiváltképp sörrel elegyítve. A fermettől, na meg az utazási láztól egész szervezete magasabb fordulatszámra kapcsolt. Most már tényleg nagyon vágyott rá, hogy útnak induljon, hogy legyen Célja, fontos és sürgős Dolga, amit senki más nem végezhet el helyette, csakis és kizárólag Ő.

Persze, meglehet, olcsó és talán buta dolog is” önmagunk keresése” .

Meg az ún. „tapasztalatszerzés”.

Hogy az ”idegen kultúrák megismeréséről”  már akár ne is beszéljünk. (Mint köztudott, idegen kultúrákat nem is lehet megismerni, éppen azért, mert idegenek. A sajátunkat meg egyenesen reménytelen, éppen, mert benne vagyunk.)

            De az Utazó akkor is vágyott ezekre a dolgokra. Vágyott rá, mert Utazó volt és ez volt az Élete.

            Érdekes módon volt egyszer egy leány, mellesleg - vagy inkább főleg? - nagyon csinos, fekete bogárszemű, feszes lábikrájú és dús kebelzetű hajadon, aki azt mondta az Utazónak: „önmaga elől” menekül. Hű de nagyon jól hangzott ez a titokzatos, borongós kijelentés egy ilyen csábos leányzó szájából! (Mellesleg - vagy inkább főleg? - nagyon is szép száj volt ez. Az Utazónak természetesen egyebek is eszébe jutottak e szép szájról, de ezek az egyebek most egyáltalán nem tartoznak ide.) De az Utazó, mint csaknem minden Utazó, egy dolgot ebben a büdös életben csaknem biztosan tudott: „önmagunk elől” menekülni - ez lehetetlen. 

            A borzasztóan csinos és kedves, ráadásul meglehetősen értelmes leányzó azóta férjhez ment, hiába sétáltak haza vállukat össze-összeérintve azon a bizonyos szikrázóan csillagfényes nyári éjszakán és hiába búcsúztak a kapu alatt romantikus puszival és hiába ígérték meg egymásnak ”halálbiztosan”, hogy még okvetlenül találkozniuk kell. Meg kell hogy valljuk, a leányzó egy darabig várt is ám, hogy az Utazó ”lépjen”.

De ő nem lépett.

Utazó volt.

            A rövid kis történet végére, melynek drámai szerepe igen-igen csekély, nyugodtan idebiggyeszthetjük a világ talán leges-legelkopottabb közhelyét: az Élet már csak ilyen. (Amúgy meg tudjuk, hogy nem is ilyen. Azt csak úgy mondják. Sőt, nem csak hogy nem ilyen, hanem inkább teljességgel másmilyen. Sőt. Máshol is van.)

            - Megmutatod a térképet? - kérdezte Jóbarát II., és ezzel messzemenően eleget tett az ilyenkor szokásos váratlan fordulatok iránt fellépő legkényesebb igényeknek is. Az Utazó kegyesen bólintott. Széttologatták a sörös meg a fermetes poharakat és szétterítették a nagyalakú, de amúgy közönséges autótérképet. Impozáns vörös csík húzódott a Fennsík sarkából - mármint, ha egy Fennsíknak lehet egyáltalán sarka - egészen a térképen is kéknek látszó tengerpartig. Megrendült tisztelettel nézték a vörös csíkot, mint mondjuk egy igen híres ember holttestét. Még az Utazó is. Más dolog egy Utazás fonalát képzeletben gombolyítani és megint más dolog egy hosszú, vastag vörös csík a térképen. „Ez már döfi!” mondta a vastag vörös csík magabiztosan.

            - Még egy fermet? - vonta föl kérdően a szemöldökét Jóbarát I . Mindannyian bólintottak, mert igazi férfiak voltak. Még egy kicsit beszélgettek, aztán kezet ráztak az Utazóval. Holnaptól kezdve egyetlen ismerősével sem fog találkozni, hanem csakis olyan emberekkel, akiket életében még sose látott és nagy valószínűséggel nem is fog soha többé. Ha mégis - de nem - , ez olyan borzasztó véletlen lenne, hogy gyakorlatilag elő sem fordulhat. (Érdekes, hogy néha azért mégis előfordul. Amiből azt a meglepő következtetést vonhatjuk le, hogy a borzasztó véletlenek előfordulási gyakorisága nem is olyan kicsi.)

            Csöndesen fölbaktatott lakása lépcsőin, kinyitotta a lakásajtót és bement az ebédlőbe, hogy egy utolsó pillantást vessen a Járművére és a gondosan előkészített felszerelésre. A Jármű csillogóan és olajozottan állt a régi komód mellett, fémváza mintha türelmetlenül bizsergett volna. Így is volt. Mint minden Jármű, természetesen nagyon intelligens volt és hogy ennek ellenére nem beszélgetett gazdájával, annak számos különféle okát sorolhatnánk fel. (De nem soroljuk. De talán elég, ha megemlítjük például azt, hogy semmiféle hangképző szervvel nem rendelkezett.) A Járműveket különben is egész más dolgok érdekelték, illetve nem érdekelték, mint az Utazókat.

            És így nem is nagyon lett volna miről beszélgetniük. Egyetlenegy dolog kötötte őket össze: az Utazás. Az is csak időlegesen. Mert minden Utazás ugyanúgy véget ért, mint ahogy egyszer elkezdődött.

            A Jármű tehát olajosan csillogott, és, mint említettük, bizsergett is. Ugyanez a bizsergés remegtette az Utazó idegszálait, ahogy még egyszer végignézett a halmokba púpozott felszerelésen. Jó. Együtt van minden. Ha meg nem, akkor már úgyis mindegy. Az Utazó ezek után zsíros kenyeret vacsorált hagymával, majd fogat mosott és lefeküdt. Örült neki, hogy megitta a fermet nevű italokat. Így legalább valamennyit tud majd aludni. A Jármű a másik szobában tovább bizsergett és nyikorgott magában. Neki annyiban volt nehezebb, hogy nem tudott fermetet inni. Igaz viszont, hogy alvásra szinte nem is volt szüksége. Mellesleg ismerte a fermetet. Egyik régebbi gazdája egy ízben viszonylag nagy mennyiséget nyakalt be belőle, amitől valahogy elvesztette az egyensúlyérzékét. De a Jármű nem ezért hagyta ott, hanem azért, mert ennek a gazdájának nem volt semmi ízlése: pokemonos matricát ragasztott a Járműre.

            Bárki beláthatja, hogy az ilyen alakokat ott kell hagyni és többé nem törődni velük.  (Folyt. köv.) 

Édes élet

 

                Ki bírja már hallgatni ezt a sok-sok siránkozást. Hogy mennyire nincs pénz meg milyen drága minden. Nem is igaz. Mondjuk, sejteni sejtettem, de a legutóbbi reklámkatalógus, amit a postaládába dobtak, végleg meggyőzött. Még hogy nehéz élet, piha. Tudják mit kínálnak nekünk, szegény, szerencsétlen sorsú kelet-közép-európaiaknak? Egyszerűen csak mindent - de mindent! - ami csak kell - egy partihoz. Igen, jól hallották. Mellettem valahogy elsuhant a tény, hogy parti nélkül – igazából - nem is élet az élet. És most: egy lépést se kell tenni érte, itt van, ni.

            Tudható, hogy nincsen parti például egy dizájnos csokoládé-szökőkút nélkül. Biztos volt régebben is ilyen, de nyilván egy darab, a perzsa császárnak. Tényleg nehéz megérteni, hogyan is tengethettük eddig hitvány életünket e nélkül a remek találmány nélkül, de hát ami megtörtént, megtörtént. Most meg nagy szerencsém is van, mert akciósan kapható egy olyan, hogy egyik oldalán klasszikus fekete, míg a másikon fehér csoki csurog kifele. Igen jó, hogy van rajta sebességváltó is, nyilván, hogy pillanatnyi hangulatunknak megfelelően hol lassabban, hol gyorsabban csordogáljon a drága lé. Csokiszökőkutat meg csakis színes papírkalapkákban, konfettizáporban, valamint girland-fonatok és lufifüzérek alatt illik körbeülni, melyekből szerencsére mind a szín-, mind az alakválaszték bőségesnek mondható. És hogy az esetleges intim félhomályban is kapjon valamit a szem, bármikor kitűzhetsz egy színesen villogó jelvényt és akkor boldog leszel. Arról nem is beszélve, hogy alig egy napi bérért olyan diszkógömböt kapsz ma már, hogy az mesél. Karaoke-parti meg nem létezik enélkül, te is tudod. Aztán végre kezdődhet a tűzijáték! Hisz ez is olyan ma már, mint egy falat kenyér. (Egy párizsi Szilveszter jut eszembe, ahol hazánkfia „Majd én megmutatom a párizsiaknak, milyen egy igazi szilveszter!” felkiáltással két utazótáskányi robbanóanyagot cipelt ki a térre. Egyet sikerült is elpukkantania, de mivel a jó párizsiak ezek után úgy néztek rá, mint - elnézést a kifejezésért - egy komplett idiótára, mutatványát sürgősen abbahagyta.) A hangzatos nevekre hallgató rakéták és petárdák ára egy közepes család havi élelmiszer- szükségletét bízvást fedezi és hasznát csak a vak nem látja: szépen elpuffogtatjuk az egészet a levegőbe és idegesítjük vele a szomszédot, aki esetleg aludni akar - hogy minek? –, valamint megijesztjük az egész pici gyerekeket, mert nekik még több eszük van, mint a buta felnőtteknek és a hallásuk is jó, ezért a zajos és villogó dolgoktól félnek.

            Na jó. Kiszórakoztuk magunkat. Elvégre a szellemnek is kell valami. Mehetünk vacsorázni. Kell, hogy tudd: hagyományos, primitív kést már csak a falusi tahók használnak a szték szeleteléséhez. (Az se mind.) Mert sztéket csakis kétpengés elektromos késsel vághatsz esztétikusra, hangos zümmögés közepette. És ígérd meg: nem készítesz ételt extraszűz olivaolaj nélkül. Aki közönséges olajat használ, azokat egyelőre megtűrjük, csak éppen gyűlöljük és megvetjük, aki viszont disznózsírt használ, azt elégetjük máglyán. (Az is lesz a parti neve: máglyaparti.)

            Félre minden sirámmal. Ahol egy teljes katalógust szentelnek csokoládé- szökőkutaknak, diszkógömbnek, tűzijátéknak, karaoke-felszerelésnek, olívaolajnak és elektromos késeknek, ott azért még nem mehetnek olyan rosszul a dolgok. És ha egyéb gondjaink nincsenek a partikon kívül, akkor az egy valóságos édes élet. A megvalósult dolce vita.

Vadászok vonaton, őzek árokparton

                 - Maga nem Szabó?

            Zötyög a vonat, zakatol a síneken. A kérdést pohos úriember tette fel. Esetében a "pohos" távolról sem valami negatív jelző. Egész egyszerűen csak legjellemzőbb tulajdonságának néven nevezése. Ez a látszatra nem valami hízelgő szócska oly egyértelműen és határozottan tartozik hozzá, mint amilyen egyértelműek és véglegesek például az elemista ábécéskönyv első mondatai: A- kutya-ugat. A- macska- nyávog. Kész. 

            Potrohához persze járulnak kezek, lábak, piciny fej is, de a hashoz képest ezek teljességgel jelentéktelenek. Potrohosságához mérten jóindulatú. A kövér emberek általában béketűrően szemlélik ezt a keserves világot. Alig egy-két kivétel létezik, de azok nem élnek sokáig. Kövér ember amúgy se él sokáig, de élhet jókedvűen, ahogy az istenben boldogult Swarda doktor úr mondta volt.  De ha mérgelődik is, mindamellett, hogy kövér, akkor aztán nyekk, még addig se fog élni. Ráadásul azt a kevés időt is mérgelődve!

            Na, ez a mi pohos úriemberünk egyértelműen a béketűrőbb fajtához tartozik. Egyfolytában kicsiny mosoly bujkál szája szegletében, hisz finom, kiadós reggelit vett magához, amiben nagy valószínűséggel se müzli, se saláta, se egyéb nyúltáp nem szerepelt, hanem csakis tartalmas, férfias eledelek. Szalonna. Tükörtojás. Jófajta törköly előtte, fél vizespohárral, attól lesz csak vasgyomra az embernek. Az elkövetkezendő ebéd gondolata újabb bujkáló mosolyt fakaszthat csak még szabad arc-szegleteiben. És hol van még a vacsora, amitől olyan jókedvűen lehet befejezni a napot! Ej, ej, csak egyetlen egy valami hiányzott a felhőtlen jóérzéshez! Egy kis zamatos beszélgetés, egy jó kedélyes útitárs, az ám!

            És nézd, az is megérkezett. Átlagtermetű, egyáltalán nem kövér, olcsó földszínű kabátban, zöld nemezkalapban, melynek karimáján valódi fácántoll hetykélkedik.  

            - Kocsmáros volt - egészíti ki az első kérdést a pohos biztatólag.

            - De bizony - kezel le vele a vadászkalapos, akit valóban Szabónak hívnak. - Maga meg nem a cseregi állomásfőnök?

     - Dehonnem, de mán nyugdíjba - hunyorgat a pohos végső elégedettséggel, s az eddig csak arc- szegleteiben tartogatott mosolyok szanaszét futkároznak az arcán, mint virgonc, sokáig ketrecben tartott kiskutyusok. - Lőtte? - int szemével a fácántoll felé, s két perc múlva, hajjaj, már a vadászat sürejében gázolnak jó térdig. Tonnaszám hullik a disznó, a szarvas, őz, szekérszám a róka, nyúl, fácán. Hát persze, hogy az állomásfőnök is vadász volt, ahogy illik. Abban az időben mind vadászok voltak ezek. Még azelőtt meg a jegyző meg a pap is, de azok aztán valahogy egy darabig nemigen vadásztak. Most meg a vállalkozó, ugye, az vadászik inkább.

            - Ej, mikor először mentem őzre - sóhajt ábrándosan Szabó.

            - Izgultál, mi? - hajlik előre a pohos lelkesen, mert hát a nagy vadászatban egykettőre összetegeződtek.

            - Mi az, hogy izgultam...reggelire egy falatot se tudtam lenyelni...

            A pohos kétkedve csóválja a fejét. Na, hát azt talán mégse... - Csak jobb, ha nem üres gyomorral megy az ember...

            - Jobb - bólint a volt kocsmáros helyeslőleg, akit, mint tudjuk, mellesleg Szabónak is hívnak. - De nem ment. De én akkor már átolvastam Széchényi minden könyvét. A vadász grófét, tudod-e?

            - Hogyne tudnám - bólint a pohos, a volt cseregi állomásfőnök. 

            - Azt is, ahol azt írja, hogyan legyen úrrá a vadász a belső izgatottságán... meg főleg a keze remegésén! Az erdész is új vót. Betartotta a regulát, akármire nem is lőhettünk...

            - Pedig az a kis vadhús akármikor jól jön - nevet a pohos cöcögve, felidézve párálló őzgerincek, zsemlegombócos vadpörköltek szaftos illatát.

            - De jól ám - vágott a szemével Szabó is. Összenevettek. Ők ne tudnák? Hogy egy kis vadhús mindig jól jön? Pont egy volt kocsmáros meg egy állomásfőnök ne tudná?

            - De nem lehetett- komolyodik vissza Szabó. - Öreg erdésszel megegyezik az ember, de fiatallal...! Nemigen ösmertük, na! De, jó helyre vitt! Álltunk jó takarásban, előttünk árok. Oda, az őszi vetésre jártak az őzek legelni!

            - Vót több?- kérdi a pohos lelkesen, aki a "több" alatt dehogyis több trófeát! Több vadhúst ért!

            - Vót!- suttogja Szabó drámai izgalomban. - De először ránéztünk az erdészre- mondom, fiatal vót -, az meg intett: - a szélsőt!

            - Lefeküdt? - kérdi rekedten az izgalomtól a pohos.

            - Le! A többi szétugrott, de a szélső lefeküdt! Fröcsögött a vér a havon. Fel is állt még- és akkor a másik csőből is! És akkor már ott maradt, köröskörül meg pirosodott a hó!

            - Én se felejtem el az első őzet soha - jelenti ki Szabó. - Egyikből sem volt olyan pörkölt, mint az elsőből.

            Ezt már kabát-leakasztás közben mondja, ábrándosan. Szedelőzködnek. Kicsi kis állomás, jóformán csak egy bódé a nagy havas mező kellős közepén. Túlnan árok, azon túl meg őszről itt maradt kukorica, száron. Tábla szélén meg, a vonat zajára megugrik - né!- egy! két! Három őz! Átugratnak az árkon, aztán usgyé, ijedten a kiserdőbe!

            Az őzek nem tudták, hogy teljesen felesleges futniuk. Nem azért, mert most éppen senki sem lőhetett rájuk. Hanem azért, mert úgyis mindegyikükre vár egy árokpart, ahol tűzben roskadnak össze, pirosra festve vérükkel a havat. Mint ahogy a vonaton ülő emberek sem tudták, hogy mindannyiunkra vár egy őz, amit ott kell marasztanunk egy vérrel festett árokparton- akármit is értsünk őz alatt.

            A pohos meg a kocsmáros - akit Szabónak hívtak -, nem  látták az őzeket, mert a másik oldalon szálltak le. Mindamellett ők ketten mégiscsak viszonylag boldog embereknek mondhatók.

             

Uzsorások

 

            Mindenekelőtt sietve leszögezzük: az uzsorás, a közhiedelemmel ellentétben nem valami sátáni jelenség. Azaz nem az a beesett arcú, pergamen-szürke bőrű, csombókos hajú és görnyedt hátú undorító irodalmi figura, aki éjszaka a szorosra zárt ajtók mögött számolja mocskos csalással szerzett nehéz aranytallérjait.

            Korántsem. Sőt, nagyon is tisztán és ápoltan öltözködik, nem egy esetben divatosan, van háza (szép háza, sokkal szebb, mint akiknek kölcsönöz), és autója (sokkal jobb, mint akiknek kölcsönöz, mert azoknak nem is igen van már semmilyen). De akkor biztosan közutálatnak örvend?

            Dehogyis. Igen is elismert, megbecsült, köztiszteletben álló személyiség. Nem fogod elhinni, de még szeretik is.

            - Százötven százalékra - bólogat mosolyogva az egyik ilyen el- és közismert szakmabeli. - Testvér, ez olyan, mintha… ajándékba adnám.

            Még csak azt sem mondhatjuk, hogy nincs igaza. Mert a kétszáz százalékhoz képest például tényleg tiszta ajándék. Ezek egészen megszokott tarifák. Akkor ez az uzsorás netán gonosz? Már mért lenne gonosz? Neki is van családja, gyereke, akit szeret, és akivel kézenfogva sétálgat. Megkérdezhetnénk még, hogy valaki tényleg ennyire nem tud számolni: ha ma kapok tíz eurót és holnap vissza kell adnom tizenötöt vagy húszat, akkor az hosszú távon biztos fizetésképtelenséget és újabb kölcsönöket jelent? Egyrészt tényleg vannak, akik ennyire nem tudnak számolni. Nem is kevesen. Kicsit bírálhatnánk az oktatáspolitikát is, amiért lineáris egyenleteket számoltat olyan gyerekekkel, akiknek erre a büdös életben nem lesz szükségük, s akik mellesleg a szorzótáblát sem ismerik igazán.

            Másrészt, akik ennyire nem tudnak számolni, nem rendelkeznek különösebben erős jövőtudattal sem. (Mindig ezt a legnehezebb felfogni azoknak, akik életenergiájuk jelentős részét a jövőtől való rettegésnek szentelik: spórolj, mert nem tudod, mit hoz a holnap, halmozz fel anyagi javakat, mert mi lesz, ha nyugdíjas leszel, stb. Ezekből az irreális félelmekből igen jól táplálkozik az összes bank és biztosítótársaság.) A többségnek fontosabb a ma, tehát ma kell kölcsönkérnem, hogy ma vásárolhassak. Kész. Nem hiszik el, de ez egy boldog életfilozófia. Kevés nyomasztóbb gond van, mint a holnap gondja, s aki ezt képes lerázni, eljuthat az „aki az ég madarait táplálja” sajátosságú közöny állapotába.

            Hol hát itt a baj?

            Régen volt, igaz sem volt. (Dehogynem.) Bőszen csikorogtak a fékek a vidéki kisváros egyetlen postája előtt és az ócska autó lökhárítója öt centire áll meg a viseltes ruházatú kölcsönkérő térde előtt, aki arra a merész következtetésre jutott, hogy ő ezúttal nem is akar fizetni tulajdonképpen. Egy kicsikét az is zavaró - de csak egy kicsikét -, hogy egy kisírt szemű kis romalányka rohan át szó szerint ordítva és átkozódva a téren. – Torkára tették a kést - suttogja valaki, aztán gyorsan el is hallgat, mert mit lehessen tudni. Amúgy meg déli tizenkettő lehet, meg is szólalnak mindjárt a békés szavú harangok a város felett.

             - Az ő dolguk - ránt vállat az utca embere, aztán hazamegy walówilágot nézni, hogy egy kicsit a műveltség hákettőójával is megpermetezhesse magát a kultúra zuhanyrózsájából.

            Hát persze, magánügy. Magánügy, mint a híd alatt alvó hajléktalanok, a kukából táplálkozók, vagy az asszonyt verő férj (vagy fordítva, mert azért ilyen is van).  

            Magánügy. Mindaddig, míg nem veled történik.

            Ez az egész uzsorásdi most már sokkalta gördülékenyebb. Kényelmes. Gyors. És életveszélyes. Aranykártya, ezüstkártya, gyémánt és platina. Mínuszba menni, pluszba soha vissza nem térni, eladni a jövődet anélkül, hogy tudnál róla. Oly csábító, oly könnyű: aláírsz néhány papírt és odanyomják a kezedbe. Kedvesen. Udvariasan. Gyorsan. A fogyasztói Sátán roppant hatékony és egyfolytában mosolyog. Még meg is becézgetnek, szerencsétlen. Pistike, Palika, Józsika drága, maga régi kliensünk, most van egy ilyen jó futamidő, valami fantasztikus THM, de lépni kell, csak magának Józsikám, mert éjfélkor lejár az akció. Igen, ma. Igen, éjfélkor pontosan, nagyon jól döntött, nekünk mindenesetre nagyon jó, az biztos. A kamatlábakba és százalékszámításba beleszédült balek egy idő után a saját lábát sem tudja, hol van, nemhogy a fejét. Aláír mindent, nagybetűt meg aprót is, minden mennyiségben, olvasatlanul. Így egy szerencsétlen nagymama egyetlen aláírással fél évszázadra leköti saját lánya jövedelmét, szerezve ez által az ügynöknek - pardon: már csak „manager” van - olyan osztalékot, mint a nagymami egész éves kisnyugdíjas jövedelme.

            És végül, mikor elúszott az egész, - mert egyszer minden látványos kártyavár összedől, az biztos -, akkor jön a sírás, rívás, őszinte beszélgetés, ami sokkal hamarabb kellett volna, valamint válás, erkélyen kiugrálás, egyebek. A legutolsó utáni pillanatban, mikor a sátán - pardon: a „manager”- már pontosan tudja, hogy ez a kliens már zuhan, kap még egy utolsó lökést, csak úgy, egy kisujjal, ennyi már elég: „Maga régi kliensünk, Józsika, van egy ilyen előnyös futamidejű…” És Józsika zuhan, olyan mélységekbe, ahonnan nincs visszaút. Józsika másnap már egy cetlit talál a postaládájában, hogy asszongya: „lakását előnyös feltételekkel megvásároljuk, minden ügyintézést biztosítunk.” Vagyis féláron elkótyavetyélheted családod feje felől a tetőt, egy élet munkájának keserves gyümölcsét.

            Szlovákiában „x” mennyiségű árverezés, végrehajtás folyik. Az „x” egy olyan rémisztő szám, hogy jobb le se írni, mert sokat elmond Szlovákia állampolgárainak pénzügyi képességeiről, vagyis inkább képtelenségéről. Ebben aztán végképp nincs különbség többségi vagy kissebségi állampolgárok között. A „pénzügyi analfabéták” száma egyre szaporodik, és ne legyenek illúzióink: az alapiskolák egyik új tantárgya, amely reális költségvetésre buzdítja a nebulókat, nem sokat jelent. Kölcsönző társaságok sem zárnak valószínűleg, miért is tennének ily dőreséget. A fogyasztói állampolgár fogyasztani akar, és fog is, ha az ükunokája fogja törleszteni a kamatokat, akkor is. Legfeljebb majd dudorászhatják ama múlt ködébe vesző dalocskát: „ó, ó, ó, nagymami, drága nagymami.”

            Nem szabad egyáltalában semmin sem csodálkozni egy olyan országban, ahol újgazdag uzsorások országos tisztségeket vásárolnak meg.