III. fejezet
Az elektrovibrációs kapcsolat mibenléte. Ringyó az út mentén.
Részeg tervezés: nyolcvanhét kanyar. A Jármű közbeszól. Kik is azok a Nyakkendősök?
Az Élet Vize és a nyolcszáz éves vadkacsák. Idővonal Napóleonnal.
De végül is,
igazat kell adnunk Tenéked, Nyájas Olvasó. Ez az agy- dolog most végképp nem
tartozik ide.
Az
elektrovibrációs kapcsolat viszont teljes mértékben igen. A két Jármű ugyanis
még hosszú kilométerek után is elektrovibrációs kapcsolatban maradt egymással,
ami egy nagyon furcsa kölcsönhatás, a tudósok igazából nem is nagyon tudják,
hogy micsoda. A Járműveket ez az egész persze nem nagyon izgatta, fő, hogy
működött és kész. (Ezek ilyenek voltak.) Annyi bizonyos, hogy ez a rejtélyes,
de egyértelműen materiális kapcsolat valamiképp összefüggött a gravitációval.
Eme elmélet bizonyítására egy nagyon látványos kísérlet keretein belül került
sor, biztosan emlékszel rá, Kedves Olvasó. Két Járművet lógattak fel
elhanyagolható vastagságú ingára, egyiket a Merkúron, a másikat a Szaturnusz
egyik holdján, és amikor az egyiket az óramutató járásával ellenkező irányban
forgatták, a másikkal nem történt abszolúte semmi. A tudósok ujjongtak! A két
Jármű felvette az előre kialkudott honoráriumot, aztán közölték a meglepett
kutatókkal: ez az utolsó eset, hogy Járművek ilyen marhaságban részt vettek. Ha
a tudósok annyira kíváncsiak erre a nyavalyás elektrovibrációs kölcsönhatásra -
persze csak ők nevezték el ilyen kacifántosan, a Járművek egyszerűen csak
”annak az izének” hívták -, akkor lógassanak fel nyulakat, fehér egereket,
esetleg saját magukat is. És a Járművek szavatartó népség, többé egyikük sem
vállalkozott semmiféle demonstrációra. A rejtélyes kölcsönhatás kutatása ezzel
véget is ért.
Persze akadt még
néhány próbálkozó, volt egy-két zsarolható Jármű, akinek a múltjában sötét
foltok akadtak, és ezért - na meg persze egy rakás pénzért -, kötélnek álltak.
De ezeket a
többiek hamarosan megölték.
Hoppá,
egy ringyó. Mármint az út szélén, ott állt, különben nem ritka látvány itt, a
forgalmas főút mentén, ahol mindig kiakad valami kiéhezett kamionsofőr, aki
éppen hazatérőben van Vlagyivosztokból, ahol szintén vannak ringyók, de
sofőrünk örül, hogy nem lőtték szét a fenekét egy kalasnyikovval, nem hogy a
szexen járjon az esze. Ha meg nem kiéhezett kamionsofőr, hanem ún.
”tisztességben megőszült családapa”, aki a gyors aktus után immár
feszültségmentesen hazabandukolt, megsimogatta az asszonyt, a kutyát és a gyereket
tetszés szerinti sorrendben, akik közül senki sem tételezte volna fel -
legkevésbé a kutya -, hogy atyus épp az imént adott negyven dollárt egy ilyen
ledér hölgyeménynek.
Ez
a ringyó amúgy igazán szemrevaló teremtés volt, dús, feszes combokkal, kemény,
fehér csöcsökkel, amelyek a csészealjnyi bimbókkal együtt át- meg átdomborodtak
olyan se itt-se ott ruháján.
A ringyó
üzletszerű pillantást vetett az Utazóra és kérdőleg föllebbentette a
szoknyáját. Utazónkban határozottan megrezdült valami a vékony fekete
selyembugyiban tálalt pazar öl láttán, és ezt a valamit egészen kis helyre
lehetett lokalizálni. Még a Jármű is elismerően összecsettintette néhány
alkatrészét, mert noha jó néhány hasonló teremtményt látott már eddigi utazásai
során, ez itt mindenképpen pazar példány volt, ezt el kellett, hogy ismerje.
Az
Utazó tehát rezdült, mosolygott és visszaintett. Nagyon az Utazás elején
jártak, felelőtlenség lett volna elpocsékolni annyi energiát, amennyi egy jó
magömléssel távozik. A pénzről nem is szólva, mert a minimum húszdolláros
kiadás igencsak jelentékenyen apasztotta volna Utazónk amúgy sem túlméretezett
költségvetését. Hihetnők még továbbá azt is, hogy Utazónk nem szegény, hanem erkölcsös
volt, tehát fölháborítónak tartotta még csak a gondolatát is annak, hogy
pénzért vásároljon kielégülést. Mondom, ez a lehetőség, tehát hogy az Utazó nem
szegény volt, hanem úgymond tisztességes, elméletileg fennáll, de mivel a
gyakorlatban úgysem lehet bizonyítani, inkább hagyjunk neki békét. Maradjunk
annyiban, hogy a dolgokról megvan a saját véleményünk, méghozzá egy eléggé
cinikus vélemény, amelyet itt végképp nem tarunk szükségesnek propagálni. A
jelenlévők közül még esetleg kíváncsiak lehetünk a Jármű véleményére, de egy
abszolúte önzetlen figyelmeztetést semmiképpen nem tagadhatunk meg a
mindezidáig oly türelmes - és Nyájas - olvasótól: inkább ne. A Járművek
véleménye az egész emberi nemről, mint olyanról annyira lesújtó, annyira
lekicsinylő és megvető, ezenkívül annyira tele van fajtalan szavakkal, hogy
közreadásához jelen történet keretein belül semmiképpen nem vállalkozhatunk.
(Ez végül is egy rendes könyv.) Talán említettük már - de ha nem, akkor most
tesszük -, hogy a Járművek az egész emberiségből egyes egyedül az Utazókat
tartották többé- kevésbé elviselhetőnek.
A
ringyó elmaradt, az országút szürke csíkja egy merész ívvel, amin saját maga is
meglepődött, az erdőbe kanyarodott. Ez a fura kanyar már sokakat fejcsóválásra,
az ingerlékenyebbeket dühös és értelmetlen ”Ki volt az a hülye, aki így
tervezte ezt a nyavalyás utat?” felkiáltásokra késztetett. Első látásra valóban
furcsa, hogy a nyílegyenes út az erdő előtt vesz egy rettentő kanyart, aztán,
mintha mi sem történt volna, ugyanolyan nyílegyenesen halad tovább. És persze
egyáltalán nem így tervezték. Ugyan ki lehetett volna olyan vadbarom állat, aki
egy értelmetlen kanyart tervez egy nyílegyenes útba?
Hacsak
nem részegen.
De
ez nem az az eset volt.
Az
az eset egy kis faluban volt, innen légvonalban mintegy öt tengeri mérföldre. A
falut Kalucsánynak hívták, ma már senki sem tudta, miért. Amúgy azért, mert
több mint hatszázötven évvel ezelőtt itt találta fel a kalucsnit egy unatkozó
birkapásztor, május harmadikán, úgy estefelé, nyomban szerényen saját magáról
nevezve el a forradalmian új esőálló terméket. (Az illetőnek Kalucsni Zoltán
volt a böcsületes neve.) Ezt persze a bennszülöttek már réges rég elfeledték -
tipikusan bennszülött szokás - és fogalmuk sem volt arról, hogy mit jelent a
falujuk neve. Annak az 1,7 milliárd embernek meg az egész földön -
értelemszerűen többnyire a szubtrópusi csapadékos övezetben - meg arról nem
volt halvány fogalma se, hogy naponta hordott lábbelijének primitív őse ebből a
faluból származik. (Az első kalucsni, mondhatnánk, az ős- kalucsni, vagy
másképpen proto-kalucsni napon aszalt bükkfából készült). A Jármű persze tudott
erről és néha gondolatban megcsóválta a kormányszerkezetét: micsoda jogdíjaktól
estek így el ezek a szerencsétlenek! Bezzeg, ha a kalucsnit egy Jármű találta
volna fel!
Na szóval, ez a falu, ez a Kalucsány,
ez részegen lett tervezve. Nyolcvanhét kanyar van benne hivatalosan - kb.
ugyanennyi nem hivatalosan - ebből negyvenöt derékszögű és tizennégy
száznyolcvan fokos. Hogy miért volt részeg a tervező? Miért, miért, azért volt
részeg, mert ivott, miért volt részeg. Hogy miért ivott? Nahát, ez már aztán
igazán sok, hogy miért ivott, az a legteljesebb mértékben magánügy. Nézze,
Kedves Olvasó, ha elégedetlen a történet bonyolításával, akkor… Nem azért, de
ez egyszerűen neveletlenség. Ugye nem akarja a Kedves Olvasó, hogy komolyan
elbeszélgetni kényszerüljek a kedves édesanyjával? Na azért.
Hátra marad még
annak a kérdésnek a tisztázása, hogy vajon miért követték a részeg tervező
utasításait a melósok? Ezt viszont elmeséljük, mert ez érdekes. A Melósok
egyszerű emberek voltak és nagyon tisztelték a Nyakkendősöket, akiknek
kasztjához ez a részeges Tervező is tartozott. Bizony voltak furcsaságok
azokban a vészterhes időkben, ma már persze senki nem hinné el egyetlen szavát
sem holmi büdös Nyakkendősnek, de hát azok vészterhes idők voltak. És akkoriban
igen egyszerű emberek éltek. Annyira naivak és jóhiszeműek voltak szegények,
hogy föl sem tételezték: ezek a tetvesek pont azért kötöttek nyakkendőt, hogy
intelligensnek látszanak, tehát
úgymond direkt, ami már magában pofátlan csalás és szemét disznóság. Szegény
naiv Melósok, szegény hiszékeny, butus, egyszerű kis bennszülöttek! A Nyakkendő
számukra Megbízhatóságot és Bölcsességet jelentett, még hogy megbízhatóak és
bölcsek, a Nyakkendősök, haha!
- Elnézést…
- Mi van? Ki az?
- Csak én, a
Jármű…
- Na.
- Ha szabad
hozzáfűznöm, egykoron a Járművek között is voltak Nyakkendősök.
- Nem mondod
komolyan.
- De, becsszó. Ez
a múltunknak egy olyan szégyenteljes és sötét fejezete, amelyről természetesen
nem szívesen beszélünk. Nyilván megérted.
- A legteljesebb
mértékben.
- Szóval ami
történt, megtörtént. Hadd tegyem hozzá gyorsan, hogy miután rájöttünk, micsoda
egy utolsó szemét gané népség, rövid úton megszabadultunk tőlük.
- Tényleg, és
hogyan?
- Speciális
átnevelő táborokba zártuk őket és ott döglöttek meg mind egy szálig.
- Nahát, micsoda
véletlen, pont ugyanez történt nálunk is.
- Igen, ez
valóban figyelemreméltó. Talán tudod, hogy a mi fajtánkat igazán nem lehet
azzal vádolni, hogy részrehajlóak volnánk az emberek iránt…
- Hát az biztos.
-… de ez egy
igazán pozitív és haladó dolog volt a részetekről. Persze kissé sokáig tartott,
mert amilyen naivak és hiszékenyek vagytok, hogy finoman fogalmazzak, hehe…
- Nana.
-… szóval az
emberi faj, mint olyan, nem éppen…
- Oké, oké,
köszönjük, de most már vidd tovább az Utazót, engem meg hagyj írni. Különben
sem szokás, hogy a főhősök belekotyogjanak a méltóságos író úr precíz és
áldozatos munkájába.
- Úgy véltem, a
kettőnk eddigi viszonya feljogosít bizonyos…
- Nem jogosít
fel. Viszlát.
- Kérem. Annyit
azért hadd szabadjon megjegyeznem…
- Viszlát!
Na… ja igen.
Tehát az országút egy merész kanyarral, amin saját maga is meglepődött, az erdő
felé fordult, aztán, mintha mi sem történt volna, nyílegyenesen haladt tovább.
Az Utazó megcsóválta a fejét, mint mindenki, aki valaha már végigjött ezen az
úton. Mégis csak furcsa, az a váratlan kanyar. Igazából, mint minden ún.
váratlan avagy meglepő dolognak, ennek is volt közvetlen, racionális oka: az út
minden új rétegét az előzőek maradványára telepítették. Az aszfaltutat a
kavics-útra, a kavics-utat a föld-útra, a föld-út meg egy ősi, neolitikus ösvény
kanyarulatát követte, mert mindig sokkal egyszerűbb az elődök kitaposott
nyomdokain haladni, mint kigondolni valami újat és egy merész húzással levágni
az ívet. Így hát igazából az egyetlen kérdés: MI lehetett az a valami, ami miatt a késő kőkori torzonborz
emberelődök értelmesnek tartottak egy váratlan kitérőt tenni?
Nos, ez a valami
nem volt más, mint egy forrás. És pedig az a bizonyos forrás, amelyről a komoly
szakirodalom - mint pl. népmesék - annyit, de annyit írt. Ez a forrás, mármint
ha egyáltalán forrásnak lehet nevezni egy ilyen kis eret, ami éppen csak
csepegdélt, ugyanis éppenséggel az élet vizét rejtette magába. De nem ám valami
vacak és átvitt misztikus értelemben, hanem, igazándiból konkrétan és
valóságosan. Aki ivott belőle, egykettőre kigyógyult minden nyavalyájából és
igen jó eséllyel pályázhatott az örök életre. Természetesen ide érkezett ama
bizonyos legkisebb királyfi, aki, mint ismeretes, halódó atyját kívánta
megmenteni, ami egy- két kisebb nehézség leküzdése árán - sárkány, stb. - sikerült
is neki. Na, sok öröme nemigen telt benne, mert hogy az öreg király még
százharmincöt éves korában is igen virgonc volt, s igazából nagyon
megkönnyebbült mindenki, mikor is egy forró májusi éjszakán, mikor is éppen az
ablakon mászott be holmi bögyös falusi menyecskéhez, akinek férjeura az öreg,
ámde módfelett virgonc király buja terveivel szöges ellentétben mégiscsak
otthon tartózkodott, na szóval, ez a férjúr egyetlen bősz csapással
lenyisszantotta a koronás főt. Ki a fene látta, hogy király? (Mondta később az
ítélőszék előtt.) Szerencsére később a legkisebb királyfi is erős szklerózis
multiplexet kapott és abszolúte elfelejtette, hogy merre is kell keresni azt a
nevezetes forrást. Ami kész csoda, ha tekintetbe vesszük, hogy légvonalban alig
ötszáz méterre bugyogott a palotájától. Így hát az Élet Vize pontosan ott van
ma is, ahol mindig is volt. Ha igen sokat esik az eső, pici kis mocsár képződik
a helyén, de többnyire csak olyan kis sáros-zsombékos terület, amit beszántani
sem érdemes. Olykor vadkacsák tanyáznak itt átmenetileg, s néhány ornitológus
ugyancsak meglepődne, ha egy ilyen vízimadarat megvizsgálva kiderülne: úgy
nyolcszáz éves lehet. (A húsa rettenetes. Olykor két hétig is kell sütni. A
vadászok is nagyon meglepődnek, ha egy itt lelőtt kacsára hívják meg jobb
sorsra érdemes vendégeiket. Igaz, hogy a két héten át sütött vadkacsa
egyedülálló zamatával szinte semmilyen gasztronómiai készítmény nem képes
versenyezni.)
Igaz is, azért
van még egy bizonyos valaki, aki egykoron kortyintott az Élet Vizéből. Igen,
egy emberi lény, már amennyire egy nyugdíjast még emberi lénynek lehet
tekinteni. (Nem mindenütt tekintik igazán annak, az utóbbi időben pár
tengerentúli országban terjedőben van az a fura szokás, hogy a nyugdíjasokból
kutyatápot készítenek. Igaz, hogy lehet választani, hogy kiskutya- e vagy
nagykutya, rotvájler, dog vagy pincsi falatozzon föl, de azért mégiscsak fura,
nem? Igaz, a tengeren túl mindig furcsa népek laktak, például közel sem olyan
normálisak, mint mifelénk. Ez lehet a magyarázata az egésznek.) Na, szóval ez
az öreg a helybéli nyugdíjas otthon lakója, s vidám meséit a waterlooi csatáról
az összes ápolónővérke egy menthetetlenül elmeszesedett agy zavaros
szekrementumának tartja.
Pedig dehogy is
az! A vidám apóka valóban daliás legényként vett részt a napóleoni háborúkban,
természetesen nem Napóleon oldalán. És az is igaz, amit pontosan ötezer-
hatszáz-negyvenkétszer mesélt el eddig, ti. hogy alig pár lépésre állt
Napóleontól és rá is lőtt kovás puskájából, de sajnos nedves volt a kanóc, vagy
beszorult a tár vagy valami ilyesmi történt, úgyhogy nem is tudta lelőni a kis
dagit. El tudják képzelni, mennyire másképpen alakulhatott volna a történelem?
Na, vajon
mennyivel. Lehet, hogy semennyivel.
A Jármű, az igen,
az tudta volna, ne félj. Fajának egyik jellegzetes sajátossága volt - melyről
eddig kóros feledékenységünk okán talán megfeledkeztünk említést tenni -, hogy
egy bizonyos eseményből, illetve annak eléggé nagy számú változataiból,
kombinációiból és permutációiból meglehetős hosszúságú ok-okozati láncolatokat
tudott levezetni. Tessék? Hogy ezt azt jelenti- , hogy a jövőbe látott? Nos, ez
azért nem ilyen egyszerű. Ma már persze egy bölcsődés is tudja - legalábbis a
jobbak -, hogy a jövőnket mi magunk
alakítjuk. Meg azt is, hogy jövő nem egy van, hanem rengeteg. Na mármost, a
Járművek valahogy rájöttek, hogyan lehet egy kis lyukon bebújni az
eseményhorizont mögé és onnan egy determinisztikus lencse segítségével… de ezt
most hagyjuk, a komplex matematikával most végképp nincs időnk bíbelődni. A
módszer működött, a Járművek csaknem napi gyakorisággal használták - ők az
egészet egyszerűen csak „az idővonal kivetítésének” nevezték -, többnyire
persze tisztán szórakozás céljából. Egyik legjobbjuk például negyvenhétezer
évre kiprojektálta az emberiség egyik eléggé valószínű idővonalát, de a
nyavalyás egy kukkot sem volt hajlandó beszélni róla, csak jó nagyokat
röhögött. (Hogy az embert ne egye meg a fene.)
Járművünk a hecc
kedvéért elképzelt egy olyan jövőt, amelyben mondjuk Napóleon meghal viszonylag
fiatalon. Elképzelte, aztán lemondóan legyintett az első kerekével, kissé
megimbolyogtatva ezzel az Utazót: szinte semmi különbség se volt. Az emberek
ebben az idősávban is ugyanúgy hamburgert ettek étel helyett, sorozatokat
néztek filmek helyett is diszkót hallgattak zene helyett. Ebből is világosan
látszik, hogy teljesen mindegy, ki van hatalmon, hisz a hatalmon lévő úgyis a
hatalma alá hajtottak valaminő esszenciális párlata, vagy, ha így jobban
tetszik, valamiféle tömény kirügyezése csupáncsak.
Érdekes, hogy ez
a nyugdíjas otthon-béli apóka is agy-érelmeszesedést kapott az idők folyamán.
Lehetséges lenne, hogy az Élet Vize mellékhatásként teljesen elmeszesíti az
agyat? Mi? Innál belőle? Mi? Nem mondod komolyan! Te tényleg szeretnél
nyolcszáz évig nyáladzó vén hülye lenni?
Végül is, a te
dolgod. Történetünk szempontjából a lényeg az, hogy most már senki nem tudta,
hol van a forrás, csak azt az érthetetlen kanyart átkozta mindenki. Abban a korban
ugyanis, Kedves Olvasó, bizonyos emberek bizonyos okokból kifolyólag borzasztó
fontosnak tartották, hogy rettentő gyorsan eljussanak egyik helyről a másikba.
Meglepő módon ezen a másik helyen élők meg legalábbis élet-halál kérdésnek
tekintették, hogy villámgyorsan eljussanak ama bizonyos első helyre. Csoda-e
hát, ha úgy hullottak az utakon, akár a legyek? Ha folyton egyik helyről a
másikra rohangásztak? Ez is csak azt bizonyítja - amire burkoltan már többször
is céloztunk volt -, hogy igencsak zűrzavaros idők voltak ezek. Ma már nem
tudjuk megérteni, hova a jó büdös fenébe rohantak ama kor emberei. Sőt,
bizonyos régészeti leletek tanúsága szerint ezzel ők maguk sem voltak
tisztában, a szerencsétlenek. Sok-sok idő telt el azóta, mert eltartott egy
darabig, míg az emberek rájöttek: az egyetlen igazi, emberhez méltó cél arra
törekedni, hogy minél több szabad időnk legyen. Mai boldog korunkban igen ritka
a siető ember. Magam is csak egyet láttam gyerekkoromban, azt is vastag üveg
mögött mutogatták. A szerencsétlent sajnos nem lehetett meggyógyítani:
egyfolytában az üveget kaparta és azt ordította, hogy engedjék ki, mert dolga
van.
Most egy kis
szünet következik. Az Utazót ugyanis megtámadták a hermelinek.
