- Maga nem Szabó?
Zötyög a vonat, zakatol a síneken. A
kérdést pohos úriember tette fel. Esetében a "pohos" távolról sem
valami negatív jelző. Egész egyszerűen csak legjellemzőbb tulajdonságának néven
nevezése. Ez a látszatra nem valami hízelgő szócska oly egyértelműen és
határozottan tartozik hozzá, mint amilyen egyértelműek és véglegesek például az
elemista ábécéskönyv első mondatai: A- kutya-ugat. A- macska- nyávog.
Kész.
Potrohához persze járulnak kezek,
lábak, piciny fej is, de a hashoz képest ezek teljességgel jelentéktelenek.
Potrohosságához mérten jóindulatú. A kövér emberek általában béketűrően
szemlélik ezt a keserves világot. Alig egy-két kivétel létezik, de azok nem
élnek sokáig. Kövér ember amúgy se él sokáig, de élhet jókedvűen, ahogy az
istenben boldogult Swarda doktor úr mondta volt. De ha mérgelődik is, mindamellett, hogy
kövér, akkor aztán nyekk, még addig se fog élni. Ráadásul azt a kevés időt is
mérgelődve!
Na, ez a mi pohos úriemberünk
egyértelműen a béketűrőbb fajtához tartozik. Egyfolytában kicsiny mosoly bujkál
szája szegletében, hisz finom, kiadós reggelit vett magához, amiben nagy
valószínűséggel se müzli, se saláta, se egyéb nyúltáp nem szerepelt, hanem
csakis tartalmas, férfias eledelek. Szalonna. Tükörtojás. Jófajta törköly
előtte, fél vizespohárral, attól lesz csak vasgyomra az embernek. Az
elkövetkezendő ebéd gondolata újabb bujkáló mosolyt fakaszthat csak még szabad
arc-szegleteiben. És hol van még a vacsora, amitől olyan jókedvűen lehet
befejezni a napot! Ej, ej, csak egyetlen egy valami hiányzott a felhőtlen
jóérzéshez! Egy kis zamatos beszélgetés, egy jó kedélyes útitárs, az ám!
És nézd, az is megérkezett.
Átlagtermetű, egyáltalán nem kövér, olcsó földszínű kabátban, zöld nemezkalapban,
melynek karimáján valódi fácántoll hetykélkedik.
- Kocsmáros volt - egészíti ki az
első kérdést a pohos biztatólag.
- De bizony - kezel le vele a
vadászkalapos, akit valóban Szabónak hívnak. - Maga meg nem a cseregi
állomásfőnök?
- Dehonnem, de mán nyugdíjba -
hunyorgat a pohos végső elégedettséggel, s az eddig csak arc- szegleteiben
tartogatott mosolyok szanaszét futkároznak az arcán, mint virgonc, sokáig
ketrecben tartott kiskutyusok. - Lőtte? - int szemével a fácántoll felé, s két
perc múlva, hajjaj, már a vadászat sürejében gázolnak jó térdig. Tonnaszám
hullik a disznó, a szarvas, őz, szekérszám a róka, nyúl, fácán. Hát persze,
hogy az állomásfőnök is vadász volt, ahogy illik. Abban az időben mind vadászok
voltak ezek. Még azelőtt meg a jegyző meg a pap is, de azok aztán valahogy egy
darabig nemigen vadásztak. Most meg a vállalkozó, ugye, az vadászik inkább.
- Ej, mikor először mentem őzre -
sóhajt ábrándosan Szabó.
- Izgultál, mi? - hajlik előre a
pohos lelkesen, mert hát a nagy vadászatban egykettőre összetegeződtek.
- Mi az, hogy izgultam...reggelire
egy falatot se tudtam lenyelni...
A pohos kétkedve csóválja a fejét.
Na, hát azt talán mégse... - Csak jobb, ha nem üres gyomorral megy az ember...
- Jobb - bólint a volt kocsmáros
helyeslőleg, akit, mint tudjuk, mellesleg Szabónak is hívnak. - De nem ment. De
én akkor már átolvastam Széchényi minden könyvét. A vadász grófét, tudod-e?
- Hogyne tudnám - bólint a pohos, a
volt cseregi állomásfőnök.
- Azt is, ahol azt írja, hogyan
legyen úrrá a vadász a belső izgatottságán... meg főleg a keze remegésén! Az
erdész is új vót. Betartotta a regulát, akármire nem is lőhettünk...
- Pedig az a kis vadhús akármikor
jól jön - nevet a pohos cöcögve, felidézve párálló őzgerincek, zsemlegombócos
vadpörköltek szaftos illatát.
- De jól ám - vágott a szemével
Szabó is. Összenevettek. Ők ne tudnák? Hogy egy kis vadhús mindig jól jön? Pont
egy volt kocsmáros meg egy állomásfőnök ne tudná?
- De nem lehetett- komolyodik vissza
Szabó. - Öreg erdésszel megegyezik az ember, de fiatallal...! Nemigen ösmertük,
na! De, jó helyre vitt! Álltunk jó takarásban, előttünk árok. Oda, az őszi
vetésre jártak az őzek legelni!
- Vót több?- kérdi a pohos lelkesen,
aki a "több" alatt dehogyis több trófeát! Több vadhúst ért!
- Vót!- suttogja Szabó drámai
izgalomban. - De először ránéztünk az erdészre- mondom, fiatal vót -, az meg
intett: - a szélsőt!
- Lefeküdt? - kérdi rekedten az
izgalomtól a pohos.
- Le! A többi szétugrott, de a
szélső lefeküdt! Fröcsögött a vér a havon. Fel is állt még- és akkor a másik
csőből is! És akkor már ott maradt, köröskörül meg pirosodott a hó!
- Én se felejtem el az első őzet
soha - jelenti ki Szabó. - Egyikből sem volt olyan pörkölt, mint az elsőből.
Ezt már kabát-leakasztás közben
mondja, ábrándosan. Szedelőzködnek. Kicsi kis állomás, jóformán csak egy bódé a
nagy havas mező kellős közepén. Túlnan árok, azon túl meg őszről itt maradt
kukorica, száron. Tábla szélén meg, a vonat zajára megugrik - né!- egy! két!
Három őz! Átugratnak az árkon, aztán usgyé, ijedten a kiserdőbe!
Az őzek nem tudták, hogy teljesen
felesleges futniuk. Nem azért, mert most éppen senki sem lőhetett rájuk. Hanem
azért, mert úgyis mindegyikükre vár egy árokpart, ahol tűzben roskadnak össze,
pirosra festve vérükkel a havat. Mint ahogy a vonaton ülő emberek sem tudták,
hogy mindannyiunkra vár egy őz, amit ott kell marasztanunk egy vérrel festett
árokparton- akármit is értsünk őz alatt.
A pohos meg a kocsmáros - akit
Szabónak hívtak -, nem látták az őzeket,
mert a másik oldalon szálltak le. Mindamellett ők ketten mégiscsak viszonylag
boldog embereknek mondhatók.
