A géresi pince-effektus

              Jobb sorsra érdemes kezdő borturista, ha sorsod hánykolódó gályályát  könyörtelen szelek a géresi tufa-pincék vad partjaira vetették, óva intelek! Ne higgy el mindent feltétlenül, mit kérges szívű bennszülöttek nagyon is határozottan állítanak!

           Ők mások. Hogy az anyagcseréjük módosult, annyi bizonyos. Rég kinőttek már a boldog gyermekkorból, midőn az ember hibát hibára halmoz, s egy-két liternyi borocska elfogyasztása jelentős fegyverténynek számít. A napi adagocska korsócska, úgy ám! De sose innának töményre bort, mert az köztudottan egy jégkorszakbeli masztodont is simán letaglózna, úgy ám! Fordítva, egy-két korsó bor után egy-két féldeci hazafelé, a véletlenül útba eső kiskocsmában, az igen, az derék férfiéhoz méltó nemes cselekedet!

      Minden figyelmeztetés dacára mindig akad néhány jobb sorsra érdemes pincelátogató, aki meggyőzhető: az ötvenöt fokos helyi házi pálinka nemes aromáját csakis pohárka (tehát fél liter) kistermelői borital domborítja ki leginkább. Az eredmény garantált. A kedves turista villámsebesen okosra issza magát és eltelik jóféle kozmikus csakra-energiával, valamint egyesül a világmindenséggel és az is ővele, a legteljesebb harmóniában.

         Amíg a hűvös pincében tartózkodik. Mihelyst azonban kibotorkál az áldott napfényre, nyomban meggyőződhet a géresi pince-effektus félelmetes hatékonyságáról.  Jobb esetben eltalál az autóbuszig és ott sürgősen nyugovóra tér, nem jobb esetben ellenállhatatlan vágyat érez, hogy a vad természet lágy ölén hajtsa álomra megfáradt fejét, szagos füvek és zümmögő méhecskék között. S a nemeslelkű bennszülöttek az ezüstösen világló telihold fényénél példaadó ápolói elhivatottsággal gondoskodnak mindenkiről.

          Úgyhogy csak csínján a helyi specialitásokkal, annyit mondok. Saját tapasztalatok alapján.

A kutyát elviszik

             Elviszik, mert a gazdi valami zűrbe keveredett.

Nem olyan nehéz manapság zűrbe keveredni.

Lehet, hogy sose volt az.

         És a kutyát elviszik, mert már nincs, aki enni adjon neki. Így megy ez. Míg jól mennek a dolgok, törődnek veled, aztán meg- kutyába se vesznek, te kutya.

            A kutya meg, mivel éhes, lyukat keres a kerítésen és elszökik. Idegen emberek nyomába ered reménykedve és hideg orrával böködi az autóbuszra várakozó melósok kezét. Ez a gazdi? Nem ez a gazdi. Egyik sem a gazdi.

            Nem mindenkinek tetszik ám az ilyesmi: a kutya egy kisebb embernek mellig ér. Óriási. De inkább olyan szikár-csontos. Loboncos, szembelógó-szőrös, csombókos. Nem veszélytelen. A rotvájlert megölte, mondják, egy roppintással a nyakába. Azt a híres harci kutyát, amely csak úgy marcangolja a kölyköket. Csakhogy ezt a nagy csombókost meg farkasok ellen tenyésztették ki. Mi ennek egy nyamvadt harci kutya.

          A csavargó kutyára persze egykettőre felfigyel a hatóság. Vagy ha nem is egykettőre, de három-négyre biztosan. Másra nem ilyen gyorsan, de erre igen. Felfigyel, mert szólnak neki tettre kész emberek, vagy azok, akik nem szeretik, ha egy hideg kutyaorr böködi a kezüket az autóbuszmegállón.

            A kutyát most hát elviszik. Kijön a hatóság, mert az mindenütt ott van és ez az akció nagyon látványos. Senki nem mondhatja, hogy soha nem is csinálnak semmit. És kijön a sintér. Nagydarab, kedélyesen rezgő hasú. Ismerik ezt a fajtát: bármit vesz magára, a dereka mindig pucér marad. Lecsúszik és lecsúszik a nadrágja, amit fél kézzel néha felránt. Nadrágtartót persze nem hord az istennek se. Hogy miért, nem tudja senki. Ő se.  

          Szóval ez a kedélyes sintér jön a kutyáért, a hatalmas-loboncosért, ami éhen kénytelen csavarogni a városban. A sintér az egyenruhás hatósági közegek passzív részvétele mellett (nézik) kicsit csettintget a kutyának, meg úgy két ujjal pattintgat. Jó, hogy azt nem mondja, cicc. Valami amatőr lehet ez. Igaz, nem tudja a rotvájlert, aminek a gerince úgy roppant, mint egy keksz. A jó, száraz keksz. A sintér csettintget. A kutya morog. Szép fehér, igen egészséges fogai vannak, láthatja mindenki. A sintér is látja, de hiába minden szakértelme, nem és nem tudja a dróthurkot a kutya csatakos nyakára húzni. Igaz, hogy közben fél kézzel a nadrágját is rángatnia kell. Miért nem hord nadrágtartót?

           Na, ez így nem fog menni. Megy is az injekcióért. Minek kockáztasson? Amúgy nyugis munka ez. Nincs ennek a kedélyesnek még puskája vagy pisztolya se. Az injekciót is fúvócsőből lövi bele, mint az indiánok.  Egy fujintás, egy szisszenés és a pici fiola már ürül is a kutya vérébe. A sintér felrántja a nadrágját és nyugodtan rágyújt, míg a szer hatni kezd. A hatósági közegek diszkrét távolságban állnak, ámulnak és nevetgélnek. Fúvócső, hú.

            A sintér eldobja a csikket és most már szépen beakasztja a dróthurkot. Na gyere, kutya! De bizony még így se egyszerű a dolog. A loboncos-csatakos rotvájlerölő mind a négy lábát megmerevíti és oda-odakap minden közelébe kerülő emberi lábhoz. Erőtlenül ugyan, de odakap. Amúgy meg nem is érti az egészet. Biztos csak valami félreértésről lehet szó. Mindjárt jön a gazdi, aki az ételt szokta hozni és ezt a sok idétlen bámészkodót mind elküldi a jó édes anyjába. És ő akkor ezt a sintért megeszi.

        Újabb bámészkodók jönnek, figyelnek. Nagy, tágra nyílt szemekkel, nagy, tágra nyílt szemükben éhes kíváncsisággal. Ha a sintér az erőlködéstől különösen liheg, ha a kutyának sikerül a sáros földön, útban a ketreces kocsi felé kicsit jobban megvetni a lábát, oldalba bökik egymást: - Nézd!

            Ugyanilyen bámész kíváncsisággal néznék végig egy ember akasztását is, izgatottan oldalba bökve egymást:- Nézd! Most húzza fel…

            Sokáig tart az út a ketreces kocsiig. A loboncos kutyában még így, félkábultan is roppant erő van. És még mindig oda-odakap az útjába kerülő emberi lábakhoz. Vicsorít, hangtalanul és biztosan tudja, hogy a gazdi, a kenyéradó, mindjárt itt lesz és akkor lesz nektek nemulass, idétlen bámészkodók. A sintért, azt meg csak bízzák rá.

            Még egy utolsó erőfeszítés. Egy utolsó rántás a dróthurkon, egy utolsó erőtlen vicsorítás. Aztán a rettentő állat bependerül a rácsos vasládába. Bajng, döndül a dupla ajtó. Tolózár, lakat. A sintér fél kézzel felrántja a nadrágját.

A kutya is megnyugszik. Most már biztos jön a gazdi, aki az ennivalót hozza. 

Karcsika ismerkedik

            Karcsika első ránézésre körtefejű, kidülledt szemű kisgyerek, talán úgy tízéves forma. Ezen kívül szemlencséinek gyújtótávolsága némileg eltér, magyarul kancsal. És persze kissé nőiesen elhízott is, mint a Down- kórosok általában.

            Lomha, jóindulatú vízilóként ereszkedik a forró vizes medencébe. Itt, a sok beteges öreg között nemigen figyel rá senki. Az úszómedencébe sohasem megy. Az egészséges gyerekek önkéntelenül is kegyetlenek tudnak lenni a beteggel szemben. Az egyetlen fekete csibét is megtámadja az egész fészekalj, hiába származnak egy kotlóstól.

            Karcsikára a felsoroltakon kívül jellemző még az a mozdulat is, ahogy szeméhez emeli a karóráját. Rosszul lát közelre, mert szemlencséinek gyújtótávolsága… de ezt már tudjuk. Miért jellemző egy ilyen mindennapos kézmozdulat, kérdezhetnék önök jogosan, esetleg kifogásolva ezt a kopottabbnál is kopottabb szófordulatot, hogy „szeméhez emelte karóráját”? Nos, főleg azért, mert Karcsika ezt a mozdulatot legalább kétpercenként megismétli. De olykor gyakrabban is. Mondjuk, ha éppen valami miatt nem jól érzi magát. Vagy, ha izgatott, ilyesmi.

            Idegesítő szokás, meglehet. De talán nem is. Illetve, furának tényleg fura egy kicsit. Egyeseknek viszont mulatságos. Igazából az ilyen apróságok csak az ideges embereket idegesítik. Az meg szintén egy betegség, na nem?

            Karcsika állig a forró vizes medencébe ereszkedik és elindul jobbra. A körgyűrű alakú medence közepén, ami azt jelenti, hogy jobbról is, balról is emberek üldögélnek. Ritkán egyedül, olykor párosával, többször csoportokban. Az idősek, főleg ha egyszer már elvesztették életük párját, nem szívesen mennek egyedül sehova. Párosan még csak-csak, de akkor is igyekeznek nagyobb társaságot keresni. Persze külön az „emberek”, külön az asszonyok. Ők még egy ilyen társadalomban éltek. Az „emancipáció” és a „homoszexualitás” fogalmak éppoly idegen számukra, mint egy mai embernek mondjuk az, hogy „pi- mezon”, vagy „röntgen- diffrakció”.

            Ma különben véletlenül még eléggé sok fiatal is pocsorászik az áttetszően kék vízben: a fürdővároskán átsöprő zivatar és hidegfront a meleg vízbe hajtotta a vacogó tinédzsereket is.

            Karcsika rendületlenül halad középen, csak buksi körtefejének a fele látszik, úgy a szemvonalig, mint egy igazi vízilónak. Jobbra- balra nézelődik, megáll, hogy távolról alaposabban szemügyre vegyen valakit. Vagy valakiket, mikor hogy.  Ritkán magányos öreget, olykor idősebb párt, olykor fiatal szerelmeseket is, akik a forró víz jótékonyan leplező felszíne alatt érintik meg először egymás bőrét. Karcsika csoportokkal nemigen foglalkozik. A csoportok viselkedését mindig a legerősebb egyéniség befolyásolja, és erős egyéniséggel ritkán párosul a türelem. Karcsika a hetedik vagy hányadik érzékével egyszerűen tudja, kik azok, akik esetleg hajlandóak társalogni vele, kissé nyomasztó külseje dacára. Az erős egyéniségek persze hogy nem hajlandók ilyesmire. Az erős egyéniségek szerint az ilyeneket csak jól tarkón kéne lőni, s ez által nyomban „megtisztulna” a világ.

            Karcsika akcióba lendült. Nemigen teketóriázik a fiú, ha egyszer már elszánta magát. (Az az elszánás, az a nehéz, mindannyiunknak.) Egyszerűen csak odaúszik és megkérdi:

            -Ti honnan jöttetek?

            Holmi hülye egészséges felnőtt esetleg rászólhatna - amint hogy az már biztosan meg is történt -, hogy „Köszönni nem tudsz, kisfiam?”

          De ez a felnőttek részéről megszokott, nevelő jellegű magatartás a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolja Karcsika ismerkedési szokásait. Miért is befolyásolná? Rég lerendezte ő már magában ezt az egészet. Miért kívánjon „jót” valakinek, ha egyáltalán nem is ismeri, na nem? Még a végén megtörténne, hogy „jót” kíván olyasvalakinek, aki neki egyáltalán nem kíván „jót”. Sőt. Mint például holmi erős egyéniségek. Különben is. Ez a sok nevelő hajlamú felnőtt lelkesen fegyelmez, de néha viszont belepisil a vízbe. Ez így van. Karcsika ne tudná? Hisz az ő apukája itt az úszómester.

-Ti honnan jöttetek?

Kissé szokatlan pár érdeklődésének tárgya. Negyvenes férfi, huszonéves nő. De azért kézenfogva üldögélnek a finom meleg vízben. Karcsika felsóhajt és a szeméhez emeli vastag, fekete karóráját.

-Vízhatlan- mutatja. – Száz méterre lemerülhetek vele. Ez meg itt légnyomásmérő rajta. Tudjátok, mennyi itt a légnyomás?

A fura pár kissé zavartan nemet int. Karcsika megmondja. Tized- higanymilliméter pontossággal. Megmondja más mértékegységben is. A hőmérsékletet is, sőt a pulzusát is. Ez egy ilyen óra.

- És mivel foglalkoztok?

Az ifjú hölgy tanít. Karcsika a fejét csóválja.

- Hát, az nem könnyű mesterség. Ismerek én is egy tanár nénit, akinek el kellett mennie. Mert zűrök voltak az igazgatóval.

A hölgy elpirul és meglepődik. A Karcsika betegségéhez tartozó rejtett antennák olykor nagyon látványos dolgokra képesek.

- Hát, ami azt illeti, én is hasonló cipőben járok.

- Ez azt jelenti, hogy el kellett menned, mert zűrök voltak az igazgatóval?

- Azt.

- És elmentél?

- El.

- Nem baj- jelenti ki Karcsika magabiztosan, miután alaposan megvizsgálta az óramutatókat.

- Nem hát - mondja kicsit mérgesen a nő.

- Idősebb vagy - mondja Karcsika szigorúan a férfinak.

- Hát igen- ismeri be a férfi. De nemigen zavartatja magát.

- Hány éves vagy?- firtatja Karcsika, mert ő olyan, hogy mindent, de mindent pontosan szeretne tudni. És mikor a férfi elárulja, Karcsika azt mondja:

- Hű! Az sok! És van már gyereketek?

Mindketten tagadóan rázzák a fejüket. Karcsika még az óráját is elfelejti megnézni, úgy összpontosít. Aztán kiböki:

- Akkor jobb lesz, ha belehúztok.

Nevetnek. Nem is volt semmi bántó abban, ahogy mondta. És hát, tényleg jobb, ha belehúznak.

- Az én hobbim a modellezés. És szeretek olvasni, főleg verseket.

- Van kedvenc költőd?- kérdi a nő megint, mert a férfiak olyan mulyák ilyen helyzetekben.

- Váci Mihály- jön habozás nélkül a válasz. –Azt ismeritek, hogy „ Az ember akkor néz a csillagokra, ha nagyon a Földön érzi magát, és elszakadna innen egy sóhajjal, mert úgy meggyötri itt az öröm, a kín, a vágy”?

Nem, nem ismerik, mondják sajnálkozva.

-„A Kis Herceg” is nagy kedvencem. Azt Saint de Exupéry nevű francia író írta. Később lezuhant. Az a legjobb rész, mikor a róka azt mondja a Kis Hercegnek: „Igazán csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” Karcsika a szeméhez emeli karóráját. –Akkor én most megyek. Kijöttök holnap is?

- Igen, holnap még itt vagyunk.

Karcsika tovaúszik, szigorúan a körgyűrű alakú medence közepén, buksi feje szemvonalig merül. Nicsak, gyerekek.

Az utolsó heves zápor lúdbőrző lengyel gyerekcsoportot kergetett a forró vízbe. Kisebbek- nagyobbak, meg egy egész pici, alig tud még járni. Nem is lenne szabad ekkora gyereket a forró vízbe engedni. Ki is van írva, három nyelven. A lengyel éppen nincs köztük, meg hát, hová is jutnánk, ha minden előírást betartanánk. Karcsika alaposan megvizsgálja a karóráját, aztán határozottan odaúszik és valami becézőnek szánt gurgulázást présel ki a torkából. A pici gyerek néz, hadonászik.

- Hogy hívnak, baba?- próbálkozik tovább Karcsika. A baba néz. A nagyobbacska gyerkőcök védekezőleg közelebb húzódnak, mert mit lehet tudni, mit akar ez a szokatlan kinézésű fiú.

És ebben a pillanatban Karcsika végzetes hibát követ el. Határozottan megnézi az óráját és rámosolyog a kicsire.

Nos, Karcsika a szokásosnál lényegesen fejlettebb fogazattal rendelkezik. Nemcsak hogy nagyobbak - ilyen viszonylag sok embernek van -, de mintha az átlagosnál sokkal több is lenne belőlük. A baba csak annyit látott, hogy egy hófehéren csillogó agyarakkal teli barlang tárul felé. És már ordított is, ahogy a torkán kifért. A nagyobbacskák próbálták nyugtatgatni - lengyelül, természetesen, de amúgy a magyar csecsemőket is pont ilyen hangokkal nyugtatgatják -, a legidősebb lényka meg harciasan odaállt a baba meg Karcsika közé.

- Mit csináltál? - mondja lengyelül, s szemében a tizenévesek könyörtelen, tiszta gyűlölete ég. És rákiált Karcsikára: - Gyi prics!

Tehát, hogy menjen el. És mivel Karcsika tétovázni látszik és mintha még az óráját is meg szeretné nézni, a lányka igen egyértelmű mozdulattal kísérve ismét rákiált: - Gyi prics!

Jó éles hangja van. Karcsika végre megérti. Visszamászik a körgyűrű alakú medence középvonalába. Körtefejének csak a csúcsa látszik, körülbelül a kidülledő szemek vonaláig.

Lassan kiürülnek a medencék. A hangszóró még egy utolsó figyelmeztetést harsog, az alkonyi égen vörös felhőfoszlányok úsznak. Nagyon úgy néz ki, hogy holnap is zivataros idő lesz.

Karcsika végre bemehet a sportmedencébe is. Csak apu egy barátja kíséri, aki rendes fickó. Mondjuk, ha Karcsikát valaki bántaná, biztos kiverné az illető összes fogát. Rendes fickó. Csak kissé harsány. Kiabál, jó nagyokat nevet, míg a helyes úszómozdulatokat magyarázza Karcsikának. Megint nevet. Olykor félrefordul, hallgat, de aztán megint nevet és megint kiabál. Rendes fickó. Meghallgatja Váci Mihályt is, Exupéryt is, ki tudja, hányadszor.

Most már tényleg este lett. De holnap új nap kezdődik, új meg új fürdővendégekkel. És Karcsika ismét ismerkedik.

Vigyázat. A kolbász robban.

          Ki ne örülne egy szép szál ajándék kolbásznak? Pláne egy ”bitovka - patkány”, akinek se kertje, se disznaja… Milyen jól meg lehet az ilyet sütni, bő olajban… hogy  kívülről barnapiros legyen… az sem baj, ha  a bőre itt-ott kicsit megpörkölődik és felkunkorodik… mely finoman roppan, mikor a táplálkozó egyén beléjeharap s nyomban ezt követően az ízeknek valóságos orgiája robban a vágyakozó ízlelőbimbók felé… s az a jó piros-veres, zsíros szaft, amit apróra tördelt forró pirítóssal oly jóízűen lehet mártogatni… 

            A bő olajig minden rendben is volt. Aztán a kolbászt ugye enyhén megpirítjuk, majd a tűzről lehúzva kevés vizet öntünk alája, s fedő alatt mintegy tíz percig pároljuk. Majd a födőt levéve zsírjára sütjük. Szép pirosra… Míg a kolbász párolódik, ezerféle értelmes tevékenységet lehet végezni, mint például… akármit. Ekkor azonban hirtelen…

            Bumm!

            Hát ez meg meg mi volt? A szilveszteri petárdakorszak elmúlt, a második emeleti maffiózót már két hete lelőtték, akkor meg…

            Bummm- bumm!

            A zajnyomok a konyhába vezetnek. S valóban! Ismét akkora bumm, hogy a födő felugrik a levegőbe, s hangos csörömpöléssel hullik alá.

            És ismét bumm és csörr! Mi a jófene…?

      Ne találgassák. A kolbász robbant. Szabályos időközönként, kisebb-nagyobb piros zsírcsöppekkel hintve meg a konyhaszekrényt, a hűtőt, a gyorsforralót, a plafont. Mindent. Egészen sajátságos - mondhatni: eredeti- mintája lett így a falnak, újrafestés nélkül. Micsoda találmány! Az emberfia elkészíti a reggelit és közben átfesti a falakat is. Köszönet s hála néked, csodás huszonegyedik századbéli élelmiszeripar!

            Fejlesszük tovább esetleg? Fejlesszük! Némi átalakítással a pillanatnyilag még gyengécskén robbanó kolbász akár tűzijátékká is varázsolható. Lehetne a márkaneve például: kolbi-tüzi! (Oly nagy divat manapság gügyögő beceneveket adni.)

            Sajnos, mint minden nagy találmányt, ezt is kihasználhatják a mocskos uszító háborús imperialisták. Pardon, elfelejtettem, nemsokára mi is azok leszünk. Akkor a … a terroristák! Sajnos. Hisz elég a robbanóerőt megnövelni, a kolbászba repeszdarabokat, hetvenes szöget, nyolcas anyát rakni s az utcai kolbászsütő bódéból nyomban tömegpusztító fegyver lesz. (A titkos terroristák titkos jelentéseiben ezentúl felbukkan a „titkos kolbász” terminus technicus.)

            Ne hagyjuk ám ki az űrkutatást sem! A kellően felfokozott, mindamellett tökéletesen irányított és ellenőrzött robbanások folytán a kolbász könnyedén elérheti nemcsak az első és második, de akár a harmadik kozmikus sebességet is. Az egyszerű, paraszti származású kolbász legyőzi a Naprendszer távolságait, majd merészen kilép a kozmikus végtelenbe! Egyúttal megoldottuk az űrhajósok táplálkozási gondjait is, hisz útközben jóízűen falatozhatnak is a saját járművükből. (Csak arra vigyázzanak, az istenért, hogy át ne rágják magukat a külső héjon, mert akkor elszökik a levegő.)

            A tréfát félretéve (de azért ne túl messzire, hogy szükség esetén kéznél legyen): a kolbász csomagolásán bizony feltüntették a valamit sejtő gyártók: ez a kolbász sütésre alkalmatlan. (Bár ez kissé olyan, mintha ruhaipari termékre írnák: viselésre alkalmatlan). Miért alkalmatlan, kérdezhetnénk az igazság iránti mérhetetlen vágyunktól vezéreltetve? Egy kolbász? Sütésre?? Alkalmatlan???

            Disznóölésekkel tarkított boldogult gyermekkoromban egyetlen egy sertéstermék produkált hasonló tüneteket. A bőr. A sertésbőr, amelynek egy pici darabkája sem keveredhetett a kiolvasztásra szánt szalonna- és hájdarabkák közé. A felnőttek erre legalább tizenötször figyelmeztettek minden alkalommal. Mert a bőr- pattog! És hogy a kolbászban miért robban? Egyrészt, mert valószínűleg több van benne, mint egyarányi darabka. Másrészt, mert finomra őrölve hatékonyabb, mint ahogy köztudottan minden vegyi reakció alkotóelemei gyorsabban reagálnak finom szemcsés állapotban.

            Kolbászt többé nem fogadok el.(Vásárolni meg már úgyis rég nem tudok.) Mert a  régi mondás szerint a kolbászban, miként a politikában, benne vagyon minden fityfene.Végeztem. A kolbásszal is.

Sorozatok, sorozatok

         Nagymama igen csendben van a gyerekkel. Végre nyugalom. Ej, csak jó az öreg a háznál, ahogy a régi kelta mondás tartja. Ám a mindig létező, legrosszabbat sejtető szülői ösztön egy idő után jelez. Mit jelez, visít. Ennyi csend nincs gyerek körül. Esetleg ha alszik. Mit csinálnak ezek?

         Az ajtót résnyire nyitva idillikusnak éppen nem mondható pillanatkép tárul bámuló szemeim elé. A képernyőn egy eltorzult arcú szamuráj éppen suhintja a kardját - vijjogó japán csatakiáltás kíséretében -, hogy lecsapja törökülésben meditáló ellensége fejét. Na, jó, lótuszülésben! Erre most nincs idő!

            Egy reflexszerű villámgyors ugrással a fotel előtt termek és két tenyeremmel erősen befogom a gyerek szemét.

       -Mit csinálsz, apja? - kérdezi viszonylag higgadtan, miközben megpróbálja lefeszegetni acélbilincsként fejére kulcsolódó ujjaimat. Hörgök néhányat, mint egy sebesült vadkan, mivel értelmes szóra nem nyílnak ajkaim, végül minden valaha volt, létező és eljövendő anyós-vő ellentétet belesűrítek egy tömör üvöltésbe: - Mama!!!

           Mama közben észbekap, a képernyőn immár a vidám kis tininindzsa mutáns teknőcfiókák mulatságos képsorai peregnek.

            - Ez csak egy film - mondja az anyós erősen a plafon sarkába bámulva.   - Egy mese. Amúgy nem is igazán vágta le a fejét neki. Csak úgy tett.

            - Azért gurult el a feje öt méterre és közben pattogott a kókuszszőnyegen, mi? Mama!!!

            És ebben az utolsó „mamá”- ban benne volt a végső, legeslegutolsó hadüzenet is: ha véres és kegyetlen és gonosz és rossz és csúf műsorokat fog nézni a drága mama, akkor akár nyomban távozhat is kies kis vidéki otthonába, és ott nézhet vért és erőszakot, lefejezést meg befejezést. Vagy akár hard pornót is, nekem mindegy.

            Két hét múlva a másik anyós debütált, alias drága édes jó anyám. Ő bezzeg nem olyan, mint ez a… ez az anyós!

         Na, csend. Nézik szépen a mesét, biztosan. Ámbráscetek életét, ilyesmit. Nagyon helyes. Milyen régen csend van. Ajtó résnyire.

          A képernyőn egy setét képű gonosz épp most végzett számos késszúrással egy szemmel láthatóan a fehér fajhoz tartozó idősebb gentlemannel. Patakokban folyik a vér, szép csillogó, bíborpiros.

            - Anyu !!! – és ebben a felkiáltásban benne van millió liternyi csalódás anyámban. A saját anyámban! Hogy ő is pont olyan, mint egy… egy anyós!

            - Ez nem vér - magyarázza sietősen a gyereknek. – Hanem málnalekvár. Ezzel kenték be a bácsit, hogy viccesebb legyen. Ez a sötétebb nagy tócsa? Hát az meg kecsap. Valaki pont most ment arra egy nagy hot doggal, és kifolyt a virsli. Jaj, dehogy, a kecsap.

            - Anyu!!!- és ebben a második „anyu”- ban benne van… minden! Hogy még a saját anyámban is csalódnom kell!

            Egyáltalán, honnan van a két öreg hölgyben az erőszak eme szeretete? Hát ezek krimit néznek! Meg véres török leszámolásokat, meg hogy az egyik gonosz… a még gonoszabbikkal… hogyan… hogyan gonoszkodik! Hát hol vagyunk? Hát mi ez?

            Ha meglátogatom őket - vagy bárkit - a nap egy bizonyos órájában, a faluban, a kertekben egy lelket nem látni. Kaszát-kapát elhajítva rohan mindenki sorozatot nézni. Mikor a zöldruhás vak leány végigtámolygott Kelet-Európán, minden házat feltűnés nélkül kifoszthattak volna. Vagy ha egészben elviszik, az se keltett volna érdemleges feltűnést. Mármint, ha a tolvajok is nem a képernyő előtt ültek volna. Igaz, igaz: kis kikapcsolódás mindenkinek kell. Mindenkinek jár egy kis Esmeralda!

            Telefonálni se lehet akármikor. Ha rosszkor hívok, és a háttérben tragikusan szomorú zene hömpölyög, vontatott brácsaszólóval, akkor tudom: a jók ügye végleg vesztésre áll. Ilyenkor mondhatok bármit. Egyszer meg is próbáltam.

            - Holnap válunk - mondtam az anyósnak.

            - Igen - mondja révetegen és tudom, hogy tekintete a képernyőre tapad.

            - A gyerekek árvaházba mennek, csak előbb felgyújtom a házat.

            - Rendes tőled. Kösz, hogy felhívtál. Viszhall.

            Anyám nem ilyen. Hátha.

            - Józsika fegyvert lopott és lelőtt két rendőrt - kezdem in medias res. Mit kell itt gatyázni.

            - Hogyne, fiam. Ahogy gondoljátok.

          - Pistike holnap megy elvonókúrára. Ha kijön, mindannyian Madagaszkárra költözünk.

            - Jól van, fiam. Majd felhívlak.

            - Madagaszkáron?

            - Miért, nincs térerő?

          Feladtam. Megyek, megnézek valami sorozatot. De valami értelmeset. Nem ilyet, hogy… török, meg hogy mindenkinek „osz”- ra végződik a neve.  Santos, Marcos, Hókos, Pókos… Itt van egy, ni… amúgy a kedvencem… két New York- i ügyvéd szereti egymást. Nem, nem nők. Csak barátok. Vagy, hogy ez milyen mulatságos… életnagyságú földönkívüli plüssállatokkal él a család, ez igen, ezt meg lehet nézni. Legalább valami köze van a valósághoz.

            Na jó, én is nézek sorozatot.

            De azért nem akármit.

  

Az ügynök mindig kétszer csönget

Giling-galang, szól a harang, azazhogy a bejárati ajtó csöngője. Hát ez meg ki a rosseb ilyenkor, kérdezzük a költővel együtt jogosan. Nini, egy túláradó életörömmel kipárnázott, erősen nyakkendőszagú úriember. Pirospozsgás arcában huncut kék szemek csillognak, míg mutatóujját nekem szegezve felteszi a dermesztő kérdést: mi lesz, ha meghalsz.

- Hát, izé... így negyvenévesen még nem is annyira...

- A legjobb lesz, ha... - mosolyog, mit mosolyog, kacag tudatlanságomon, s mire magamhoz térek, a nappali minden négyzetcentiméterét színes papírlapokkal borította be.

Te jó ég, ez egy biztosítási ügynök.

- Izé... igazából most nem is annyira van énnékem pénzem...

Legyint, hanyagul, mintha a pénz, ez a mocskos, olyasmi lenne, amire igazából szükség sincs ebben a keserves életben. (Noha nem így van).

-Halál - néz a szemembe bátorítóan, mintha az Elmúlás elegáns utazó ügynöke lenne, akinek egyedüli feladata támasz valamint segítség nyújtása a nehéz időkben.

Ez okból rajzol egy tortát. Van két nyíl is az oldalán, ami nem azt jelenti, hogy a tortára nyíllal vadászunk, mint ahogyan azt az ember logikusan gondolná. Hanem azt – őszerinte -  hogy ha megöregszem, kapok egy rakás lóvét.

- Ha meg netántán meghalna - suttogja, s a nappali levegőjén az elmúlás dermesztő lehellete süvít keresztül. - akkor ennyit kap a legközelebbi hozzátartozó - takar le egy óriási szeletet a tortából. Micsoda öröm.

- Megtörténhet, hogy csak az egyik lábát veszti el - enyhít egy kissé a dolgon. - Akkor viszont...

Jézusom, ennyi pénz. Ha csak a fele igaz, már érdemes nyomoréknak lenni. Vehetnék egy yachtot... Meg egynehány yachtnőt...

- Meg is vakulhat - teszi hozzá biztatóan. - Ebben az esetben...

Fan- tasz- tikus. Amennyiben elvesztem összes végtagjaimat, valamint halló-, látó-, tapintó- és szaglószervemet, halálom napjáig gondtalanul élhetek. Ilyenkor úgy elábrándozik az ember... Mondjuk, ha úgy százlábú lehetnék...

- Lepra, tébécé, bubópestis - próbálkozik tovább és gyorsan rajzol egy lánchidat. Ebből – őszerinte - nyomban kiviláglik, hogy volt ifjúságom - hajh! - melynek során iskolába jártam. Micsoda meglepetés. Majd munkás évek következtek, és végül, ha van egy csepp eszem és rá hallgatok: jól megérdemelt, gondtalan pihenés, fényűző kényelemben.

- Ime! - emel ki diadalmasan egy színes prospektust. Jé! Hát ez tényleg kiköpött én vagyok. Hogy a szakállam szénfekete, hajam meg ezüsttel tarkázott lobogó sörény, az részletkérdés. Tudhatom is én, hogy fogok kinézni annyi év után... Nocsak, itt van mellettem hűséges, ragyogó kék szemű hitvesem is...elég jó karban van, nocsak. Talán nem sokára meg kéne nősülnöm.

- Azt a pár évet, ami magának még hátravan - kap elő vígan egy újabb szórólapot - Így is eltöltheti!

Pazar. Pipacspiros búvárruhában vagyok épp rajta, azúr tenger partján, amelyet hófehér habok taréjoznak. (Vagy karéjoznak, ez nem látszik teljesen tisztán). Kezemben feketén csillogó cápaszigony - amire már oly rég vágyok - s a lábam! Akár Swartzceneggeré suhanckorában.

- Nem mindegy, mikor lesz magatehetetlen - oktat, és rajzol egy hernyót, majd rá néhány különböző színű csomagocskát.

- Látja, itt már béna- mutatja. - Ami történt, megtörtént, de legalább az utódai anyagi biztonsága...

Jut eszembe, nemzenem kell néhány ivadékot is. Talán a jövő héten lesz egy kis időm. Én szerencsétlen, hogyan is élhettem ily sötét tudatlanságban ezidáig. Én nem tudtam, hogy ez a világ két részre oszlik. Az egyikben fickós, ezüstös szakállú, piros búvárruhás dédnagypapók álldogállnak pazar tengerparton kék szörfdeszkával a hónuk alatt. Van boldog családjuk is természetesen, csupa jóizmú menyecske még öregkorában is, akik nem félnek semmitől, mert VAN biztosításuk. És egy másik világ, ahol biztosítás nélküli élőhalottak vonszolják végtagok és érzékszervek - esetleg bőr - nélküli testüket és még annyit sem tudnak ezek a szerencsétlenek, hogy mikor a legjobb elhalálozni. Vagyis ismét csak bebizonyosodott, hogy az emberiség fele teljesen hüle. Karnyújtásnyira a megvalósult Kánaán, ahol milliós összegek várnak rád. És képzeljék, vannak pofátlan alakok, akik egy ilyen alkalmat képesek kihagyni...

Én ugyan nem. Átnyálazom az összes prospektust, amit a halálmadár - pardon: biztosítási ügynök - itthagyott. Egy dolog azonban már most is világosan látszik.

A legeslegjobb, a legeslegjövedelmezőbb megoldás, ha a biztosítás megkötése után nyomban földobom a talpam. Jut eszembe, addig még gyorsan népes családot is kell alapítanom.

Még ha félve is

          Egy bizonyos kor elérése után az ember, ha nem is félve, de legalábbis bizonyos tisztelettel kezd viszonyulni olyan fogalmakhoz, mint pl. „betegség“ és mondjuk „halál“.

            Mivel e bizonyos kort alighanem elértem, de sokkal nem haladtam meg, leírhattam a fenti mondatot, még akár igaznak is tartva mind a „nem is félve“, mind a „bizonyos tisztelettel“ kifejezéseket. És erős a gyanúm, vagy inkább félve sejtem, hogy nemsokára lesz elég merszem a „ha nem is félvét“ is félresöpörni.

            Sajnos nem merő bátorságból. Inkább, mert kénytelen leszek beismerni: hogy de, igenis, félve. A halál nagy úr, igazolódik be egy újabb fényesre koptatott közhely, s hű szolgája,  a betegség is épp elég nagy félelmet/ áhítatot ébreszthet bárki emberfiában, hogy akár ne is akarjon róla beszélni. Pláne nem nyeglén. Amiről nem beszélünk, azaz nem veszünk tudomást, az nincs is, hiszik az ún. primitív népek, a kisgyerekek, meg a strucc, mikor homokba dugja a fejét.

           Úgyhogy idősödő ember már ne igen vicceljen a halállal. Túl közeli - közelebb, mint a születés - és túl rémisztő már, hogy mulatságos legyen. Persze, néhányan nevethetnek még, kényszeredetten, mint udvarias ember a rossz viccen, de az elmúlás puszta lehetősége megkeseríti már a nyálat, kis csomót gerjeszt a még úgy-amennyire feszes hasizom alatt: a Nagy Úr, valahol, a fekete látóhatáron túl... figyel?

            Még csak nem is. Túl jelentéktelen egy ember az ő figyelmére. Még hogy „porszem a semmi ágán”, még annál is sokkal, de sokkal semmibb.

            Csak számon tart. Mint egy kipipálni való tételt a nem tudni, ki által- és főleg miért- létrehozott lajtstromban. Felfoghatatlanul dermesztő közöny figyelmeztet: senki se vagy. Nemhogy senki: még az se. És nem csináltál semmit egész eddigi ágrólszakadt életedben, s ha esetleg, tévesen, úgy gondolod, hogy mégis, hát az egyáltalán nem számít. Mellesleg, a hited éppúgy nem számít, mint a tévedésed. Kipipálja Ő a színes, de balga álmokat kergetőket éppúgy, mint a szelídeket és szorgalmasokat, a törtetőket és a másoknak bajt okozókat. S az Igazság még csak ki sem bonthatja fehéren ragyogó vitorláját e setét, vigasztalan tengeren: az igazság csak az élők csecsebecséje.

            Ha nem is félve... dehogyis nem félve! Még a félést is félve bevallani, csak tudat alatt rettegve, nyüszítve! A félelem kérlelhetetlen matematikája, gyávaság a négyzeten. S a gyávaság görbéje egyre meredekebben emelkedik, ahogy haladok előre és gondolkodom. Már nem el- elsütve a csak szakálltalan ifjoncokhoz méltó szakállas vicceket: a „majd megszívja a föld”-et, ha valamelyik testrész fáj, a „harmincon felül ne bízzál senkiben”-t, valamint ezek igen humoros, bátor, sziporkázóan szellemes és rendkívüli módon mélyenszántó változatait. Ilyet is csak az mond, aki nem tudja még: ott a neved a listán.

            Egy bizonyos koron túl a betegség már nem a horizont mögött bujkál, olyasvalakikkel kapcsolatban állva, akikhez neked végső soron nincs is közöd. Másokkal, persze, megesik. Hisz ez az élet rendje, nemdebár?

            Az élet rendje az, hogy nemsokára veled is megesik. Romló szem, nyikorgó ízületek, a derék doktor figyelmeztetései az „életmódváltást” illetőleg (teheti, közelebb áll a halálhoz, jobban ismeri) mind- mind ugyanazt próbálják a fejedbe verni: bizony, bizony. Elhull a virág. Eliramlik az élet.

          Kórházi látogatások, temetési szertartások is barátságosabbak eztán. Őszintébb a részvét, nagyobb a türelem a súlyos beteggel szemben, aki nemsokára te leszel. Az első rémület után - tarthat jó pár évig - csak-csak éldegél tovább mindenki. A lista meglétén úgyse változtat se rémület, se belenyugvás. Még a közöny se. Ha létezne. De egy bizonyos koron túl... nem, nem létezhet. Remény se, esetleg az egész elvakult hívők számára, ha ugyan egész biztosan nem hazudnak, önmaguknak, másoknak, szánalomból, megszokásból, kényelemből. Félelemből és gyávaságból, amely végső soron ugyanonnan ered, ahol az enyém: az ő neve is ugyanazon a listán szerepel, mint az enyém. Lehet, hogy csak egy sorral feljebb, vagy lejjebb. Nem tudni.

            Küzdünk azért. Minden reggel felkelünk és teszünk dolgokat. Teljesítünk kötelességeket, melyek „ostobaságok, amikkel az élők elütik az időt”. Megfelelünk, vagy olykor egyáltalán nem felelünk meg elvárásoknak, s akár így, akár úgy dől el a napi küzdelem, lepergett egy szem a homokórán, oly nesztelen, hogy szinte észre se vette senki. (Még mi se.)

            Lassítsuk az időt, én azt mondom. Nézd, piroslik a naplemente és te annyiszor nevettél azokon, akik ámulva nézik. Nézd meg most, azonnal, vagy akár holnap is, csak lassabban. Folyton játszani akaró kisgyereket se küldj el soha, mert aztán egyszer már nem jön. És nyugodtan tedd meg, amit mindig is szerettél volna, de csak volna. Igen, pontosan azt, amiről gyerekkorodban álmodtál, mert csak azok voltak az igazi vágyak, csak azok voltak az őszinte kívánságok, a legjobb dolgok, amik benned valaha lakoztak és amelyekért valószínűleg a világra jöttél.

          Tegyél meg mindent, hogy lassulj, hogy elkapd végre a fürge másodperceket, amelyek időnként – sokszor - mindig értelmetlenül peregnek. Tegyél meg mindent, amit tudsz, még ha ott is a listán a neved.

            Még ha félve is.  

Építkezzen Csodatéglából!

Hogy miért? Mert a Csodatéglának - mint a neve is mutatja - csodálatosak a tulajdonságai!

          Itt van mindjárt a hangszigetelés. Ha nem akar végleg megsüketülni, csakis Csodatéglából szabad építkeznie. A Csodatégla Corporation titkos földalatti laboratóriumaiban Nobel-díjas tudósok fáradoznak éjt nappallá téve azon, hogy a Csodatéglából épített falak mögött ön abszolúte semmit se halljon! S íme az egydülálló eredmény: teljes a csönd a szobában, ha elég vastagok a falak!

         És ez még semmi. A fény számára is csaknem teljesen áthatolhatatlan! Amíg nem gyújt villanyt, teljes a sötétség. Kivéve, persze, ha ablakot is szerel a házra, de ebben az esetben a fény-áthatolhatatlansági garancia - mely egyébként 150 évre érvényes - azonnal hatályát veszíti.

            A Csodatéglából épült házak az átlagosnál sokkal értékesebbek, mely jelenség közvetlen oka az, hogy sokkal drágábbak.

            S hogy jól szigetel-e? Hát lehet ilyet kérdezni? A Csodatégla-házban télen is olyan meleg van - fűtés nélkül - hogy nyugodtan lehet benne banánt termeszteni. Nyugodtan! (Banánt egyébként sem lehet termelni idegesen.) És a lakók kizárólag pucéron tartózkodhanak otthonukban, maximum egy könnyű banánszoknyácskában. Nyáron meg, a legvadabb napsütésben, olyan hideg van minden szobában, hogy a háziak papucs helyett bundát kapnak magukra az előtérben. Mindez a hőtárolásnak köszönhető, amely, mint azt Joule híres tételében bebizonyította, négyzetesen arányos a tömeggel. A Csodatégla ebből a szempontból - is - egyenesen verhetetlen: minél több téglát építünk be a falba, annál nehezebb lesz a ház! (A téglák számának növelését legegyszerűbben a falak vastagításával érjük el. Amely egyenes arányban nő az egymás mellé rakott téglák mennyiségével.)

            A Csodatégla természetesen kizárólag természetes anyagokból készül. A négy Őselem, a Föld, Tűz, Víz, Levegő leglényegét tartalmazza. Mint tudjuk, a tűz már a neandervölgyi ember életében is rendkívül fontos szerepet játszott. A tűz segítségével találta fel például a sült mammutot, és így harmóniában élt a természettel. Tehát ha harmóniában akar élni a természettel, akkor az ön építőanyaga a Csodatégla. És aki nem él harmóniában a természettel, azt majd jól kirakjuk valahová az erdőbe, hogy belefeketedik!

            És ott van a víz, ami nélkül az ember egyszerűen szomjan halna és még ráadásul piszkos is lenne! És pláne a levegő, ami nélkül megfulladna! Arról már nem is beszélve, hogy a levegő hiánya mennyire megnehezítené a sárkányrepülést!

            És a föld! Föld nélkül meg... izé, hát már régen kiesett volna a világűrbe, mert föld nélkül öö... nincs gravitáció. Ami nagyon akadályozta volna Newton tudományos pályafutását!  

A Csodatégla környezetbarát! De annyira barátságos a környezettel, hogy soha még egy hangos szó nem esett közöttük. A Csodatégla praktikus! Ebből a téglából olyan fal építhető, amelyhez később más falak is csatlakoztathatók, megteremtve ezzel a térelválasztás lehetőségét, ami viszont szobák kiképzésére nyújt soha vissza nem térő alkalmat. Sőt, a gondos fejlesztésnek köszönhetően a legutolsó modellekre még akár tető is húzható! Hihetetlen, de így van! A Csodatégla rendkívüli szögletességének köszönhetően kiválóan alkalmas sarkok képzésére. Ne feledjük: minél szögletesebb a tégla- annál szögletesebb a ház!

Talán triviálisnak tűnik a megállapítás, de a Csodatéglán biztosan nem fúj keresztül a szél. Ugyanis különleges molekulaszerkezetének köszönhetően hathatósan gátolja a levegő atomjainak áthaladását.

Azonkívül a Csodatégla kemény! A többi építőanyag úgy megy széjjel, mint a... de ez... ?! Jusson csak eszünkbe a rettenetes tiszai árvíz... Azak a falak valósággal széjjelmállottak... akár a lekvár... és az a szegény nagymama ott zokogott a háztetőn... hálóingben... a kiscicával a karján... s a kiscica ártatlan kék szemében egyetlen vádló kérdés lángolt: - Nagymami... ó, drága nagymami... hát mi a jó büdös francnak nem építkeztünk mi Csodatéglából? Ugye, most már mindenki, még a leghülyébb is érti, hogy miért jó a téglaház?

A Csodatégla nem csak egy tégla a falban! Nem biztos, hogy a Pink Floydnak ebből a szempontból igaza volt!

És még valamit... psszt.. hajolj közelebb... csak nemrég derült rá fény, hogy régebben is mennyi tégla volt közöttünk... és hidd el, ez nem változik. Tégla a jövőben is lesz köztünk.

A tégla örök.

Elméleti horgász

       Tűnt- e már úgy Önöknek is egy sietős hajnalon, hogy rohanó korunk örökkön-örökké körbeforgó mókuskalitkájából nincs és nem is lehet soha ebben a büdös életben menekvés?

Tudtam. Tudtam én, hogy nem csak egyedül viaskodok az ujjaink közül reménytelenül kipergő Idővel. Tehát, kedves horgásztársam, te is ismered azt a torokszorító érzést, hogy csak a meló, mindig csak a meló és még véget sem ér az egyik tevékenységünk, de már a másikra vagyunk kénytelenek gondolni? És hogy tűző napra helyezett jégkockaként fogy, zsugorodik amúgy is egyre kisebb terjedelmű szabadidőnk? És egyre kevesebb energia jut arra, hogy mondjuk szép nyugodtan elvonuljunk a vad természet lágy ölére, ahogy azt nagy koszorús költőnk mondotta volt? És hogy ismét gondtalan gyermekként szökellhessünk a virágos réten, avagy mezei csokrétát komponáljunk szívünk választottjának?

Hát így lettem én elméleti horgász. Először persze csak úgy volt, hogy egyre hosszabbodtak az időintervallumok az egyes vízparti látogatások között. Aztán - hogy, hogy nem - egyszer csak teljesen elmaradtak. De a szenvedély, az ösztön, a vér szava dolgozik ám az emberfiában cefetül, ezért, ha másra nem képes- álmodozik. Minél jobban vágyakozik egy csendes stégen üldögélni, annál vadabbul álmodozik és minél vadabbul álmodozik, annál fokozottabban vágyakozik. Az ördögien öngerjesztő pozitív visszacsatolásos rendszer immáron bezárult, és létrejött a tőrőlmetszett elméleti horgász, aki ugyan egyfolytában tervez, de horgászni már sosem megy ki.

Nos, az elején persze kétségbeesik az ember. Aztán rájön, hogy mint minden rosszban, ebben is van ám valamilyen jó. Hogy mást ne említsünk, mondjuk korántsem olyan megerőltető.

Múlt hétfőn is például elmentem a horgászboltba. Vettem két remekül kiegyensúlyozott úszót, meg egy forradalmian új konstrukciójú műcsalit, ami után a csukák szó szerint kiugrálnak a partra. Egy rendkívül kellemes félórát töltöttünk el az eladóval, mialatt megfogtunk egy csomó állandóan növekvő halat és csak akkor hagytuk abba, mikor már annyit fogtunk, hogy egy teherautó is kevés lett volna az elszállítására.

Másnap, azaz kedden terveztünk a kollégával egy egészen újszerű horgászbot- állványt, természetesen három példányban, mert jött a harmadik kollégánk is, és rögtön akart ő is egy ugyanolyat, tetemes mennyiségű áldomást ígérve, ami természetesen jelentős mértékben meggyorsította a munkálatokat.

Szerdán egy régóta halasztgatott teljes bot- ellenőrzésre került sor, kopott gyűrűk cseréjére, damilvizsgálatra, részletekig terjedő leltárra, melynek során nagy rémületemre kiderült, hogy elfogyott a négy grammos ólomnehezék! Tiszta szerencse, hogy nyitva volt a horgászbolt, ahová épp remek dupla szakállas norvég kettőshorgok érkeztek, persze kizárólag csak jó ismerősöknek. (Holmi pancseroknak jó a hazai is, hát nem?) Az eladóval ezúttal specializáltuk magunkat és kizárólag harcsában utaztunk. Ha jól emlékszem, a legkisebb másfél méteres volt. Az ennél kisebbeket undorral dobtuk vissza. Jesszusom, már szerda van! És már háromszor kerültem kapcsolatba a horgászattal! Ez akkor sem sikerült, mikor még aktívan kijártam!

Csütörtökön rengeteg időt vett el, hogy előkészítettem néhány csalit, persze szigorúan titkos receptek alapján. Külön pontyra, külön dévérre, külön törpeharcsára, mert mit lehet tudni, mikor mi jön. A halakból igazából sosem lehet kimenni! Furcsa, talányos lények ők, bizony!

Hajh, már péntek! Árad a víz, sürgősen csalihalat kell fogni a csatornán. És az apró kárászokat a kiskert egy, csak általunk ismert titkos zugában elrejteni egy ócska, rozsdás pléhkannában. Éjszaka meg nagy eső volt, remek, nyomás ki a fűre, zseblámpa fényénél összegyűjteni a gyönyörűen piros, extra méretű gilisztákat amelyek már így önmagukban is olyan étvágygerjesztőek, hogy a horgásznak szinte kedve lenne ezt tízóraizni vajaskenyérrel! Egyszerűen nem létezik olyan hal, amely az ilyesminek akár egy másodpercig is ellent tudna állni!

Szombaton sürgősen fel kell keresni a könyvesboltot. Kis szerencsével talán még kapható a világbajnok sporthorgász egyébként órák alatt szétkapkodott könyve, a „Hogyan fogjunk néhány tucat harminckilós pontyot alig másfél nap leforgása alatt?” Abban állítólag van egy olyan bojlirecept…

És kérem, vége a hétnek, már itt is a vasárnap. Na, hát vasárnap azért nem horgászunk. Mindennap nem lehet, a hetedik napon a Teremtő is megpihent. Eleget nyaggattuk egész héten azokat a szerencsétlen halakat. Micsoda egy hét volt… nem is értem, hogy bírom ezt a rettenetes strapát. Ennyit horgászni…

       Tisztelt Halügyi Minisztérium! Ezennel javaslom külön horgászengedély kiadását, kizárólag elméleti horgászok részére. Természetesen mérsékelt árú lenne, mert az igaz ugyan, hogy az elméleti horgász napi rendszerességgel hódol szenvedélyének, de hogy a halakban nem sok kárt tesz, az biztos.     

Griffek, elefántok, szökőkutak faluja

           A p.-i polgárok sosem számítottak igazán szegénynek. Már a szociban is jókora emeletes kockaházak épültek, egész házsorok, még régebbi időkben az ”amerikások” hozták  - küldték haza a súlyos dollárokat.

        Az utóbbi néhány évben azonban mintha varázslatos forgószél söpört volna végig a falucska szürke utcáin. Az egykor szigorúan szürke/fehér, lapostetős házak mesébe illően rövid idő alatt új, színes ruhát kaptak. Ablakcsere, szigetelés - ezeket nagyjából mindenki letudja, legalább egyszer élete folyamán. De a színes beton burkolókockás udvarok a környező falvakban még ritkák. Itt már egész utcákat látni: a burkolók Kánaánja. A színes beton szökőkút sem maradhat el és valamilyen kideríthetetlen okból kifolyólag minden - természetesen tömör - kerítés tetején különböző anyagokból készült griffmadarak és elefántok, oroszlánok és lovacskák pompáznak. És, hogy ne érezzék magukat egyedül, társaságukat az udvaron sorba állított színes törpék rendje, vaslábú betongólyák és egyéb, egzotikusabbnál egzotikusabb lények népes sereglete egészíti ki. A tarkabarka házak előtt angol rendszámú, jobbkormányos kocsik, melyekkel tulajdonosaik leginkább a helyi vendéglátó egységig és vissza közlekednek, fáradalmaikat kipihenni. Utána mámorosan rendőrkocsinak hajtani általában rossz előjel, de itt még sincs belőle különösebb probléma: mondják, az innen elszármazott politikai keresztapu hű p.-i gyökereihez.

      Az újgazdag falupolgárok megkérik a polgármestert: ugyan biztosítson már valamilyen pénzforrást a „többieknek” is, mert a pazarul felújított házak közül kilógnak a régebbiek. Van ebben a kérésben már némi cinizmus is, vagy egyszerűen tán csak vagányság, az egykor volt szegény kisebbség jókedélyű piszkálódása, újonnan szerzett vagyonának magabiztos mutogatása. A p.-i polgárok nem garasosokodók: az itt dolgozó mesterembereket rendesen megfizetik és olykor egészen fantasztikus borravalókat osztogatnak.

          Az országnak ezen a részén a hivatalos munkanélküliség tíz százalékon felüli. Nem hivatalosan sokkal magasabb, mert ez csak a munkaügyi hivatalokban nyilvántartott munkanélküliek száma. Aki ebben nem szerepel, az – hivatalosan - nem munkanélküli. Ez az arány kisebb nem is nagyon lesz. Autópálya nincs, tőke ritkán téved erre. A környékbeli egy- két nagyüzem napirenden bocsátja el kevés megmaradt dolgozóját is. A fizetések minimálbér- közeliek, vagy azzal egyenlőek, sőt. A munkakörülmények a rabszolgatartó társadalom és a legvadabb kapitalizmus közötti skálát ölelik fel. Új ház nagyon kevés épül, aki felújít, az is egyik kölcsönből a másikba tántorog. A több évtizedes futamidejű törlesztések vidéke ez.

         A p.- i polgárok nem szégyenlősek és nem is szívbajosak. Ha nem is kürtölik szét, minden különösebb szabódás nélkül, talán kis büszkeséggel mesélik el, honnan a pénz a színes házsorokra, szökőkutakra, griffekre és lovacskákra. Ez a tőke teljes egészében az angol állampolgárok zsebéből származik. A szociális, munkanélküli és családi segélyek, valamint egyéb állami segélyek feltétetelrendszere a szigetországban ugyanis elképesztően liberális. Finoman szólva.

            Mégiscsak gentleman népség ez az angol. Vagy talán kemény gyarmatosító múltjuk miatt van némi rossz lelkiismeretük és ezt próbálják eképp kompenzálni. Bűvös cselek a papíron, fiktív gyerekekkel és egyéb mesés dolgokkal és már dől is a lóvé.

- És ha valaki utánanéz? Hogy tényleg ezek a gyerekek azok a gyerekek, a valóságban is?

A testes, jókedélyű p. -i polgár nagyot kacag ekkora mértékű naivitáson.

- Ha ide állítok sorba tízet, a jövő héten meg másik tízet, maga meg tudja mondani, melyik melyik volt?

A vadonatúj, színes házsorok és a mitikus állatsereglet persze eléggé feltűnő. Nemrégiben, egy bizonyos társaságban szinte a gyűlölet hangjai hangzotak el a p.-i polgárokkal lapcsolatban. A felháborodás jogos voltán felesleges is vitatkozni. Hisz a p.-i polgárok csak találtak egy rést - nem volt nehéz - az Egyesült Királyság törvényrendszerében. És se a felújított, betonudvaros házsorokat, se a szökőkutakat és törpéket, se a gipszlovacskákat és álbronz sasokat nem veszi vissza soha senki.

De azért a p.- i polgárok egy levelet lassan írhatnának az angol királynőnek:                   - Köszönjük, felség, hogy ön és hűséges alattvalói tudtukon kívül hozzájárultak egy szürke, külhoni falucska felvirágoztatásához, amelyre egyébként saját erőből semmi esélye sem lett volna.

Your sincerelly: a p.-i polgárok.

        

Komposzt versus trágya

Egyik napról a másikra fura, esztétikusnak éppen nem nevezhető, szürke műanyag ládikák bukkantak fel a kertes házaknál, sokszor a tulajdonosok tudta nélkül. Utólag -  szóban - mindenkit megnyugtattak az illetékesek: ,,Uniós támogatás, ingyen van.”  Na jó, ha ingyen van, akkor persze kell.

Ha nem is mindenkinek. Aki komolyabb mennyiségben óhajt komposztálni, az a miniatűr szerkezettel nem sokra megy. Valaki elkéri a szomszédét is, mert az úgyis azon töri a fejét, hogy egy viszonylag stabil nyúlketrecnek használja-e a szerkezetet, avagy netán mobilis munkapadnak a kertben. De, hogy természetes céljára, t.i. komposztálásra, arra biztosan nem. Mariska néni meglepően keresetlen szavakkal kommentálja a komposztálókat: - Tán megbolondultak ezek? Én fogok 81 éves koromra komposztálni?  Mikor úgyis majd leszakad a lábam?

A komposztáló tulajdonjoga a mellékelt tájékoztató szerint ,,nem átruházható”, és legalább három szervezet képviselőinek van ellenőrzési joga, akik szükség esetén szakmai tanácsokat is adnak (Az, hogy a komposztálókat valaki nem akarja, természetesen még  a legagyafúrtabb uniós képviselőnek  sem jut az eszébe.)

A szerkezet használata az azért nem egyszerű. Ajtókat nyitogatni, csukogatni, egyik rekeszből a másikba átlapátolni, forgatni az ,,anyagot”, igazán annak való, aki az átlagosnál kissé több szabadidővel, és lehetőleg az átlagosnál sokkal több lelkesedéssel fordul a hulladékok újrahasznosítása felé.

A komposztáló, az elcsépelt frázis szerint, egyáltalán nem új találmány, ,,egyidős az emberiséggel”. A parasztember mindig is komposztált, csak persze ezt nem holmi firleflancos névvel ilette: trágyadombot csinált. Mielőtt valami nagyokos közbeszólna, hogy a trágya az nem komposzt: hát persze hogy nem. De faluhelyen a trágyadomb az összes szerves hulladék lerakodóhelye. Avagy, ha az örök körforgásban gondolkodunk: egy állomás, ahol megpihen, mielőtt visszatérne a szántóföldre.

A komposztálás, mint a kommunális hulladékmennyiség csökkentésének egyik lehetséges módja, több mint aktuális. Pesszimistább környezetvédők szerint már el is késtünk vele, Földanya többet nem bír el. A szelektív hulladék gyűjtése megszokottá vált, papír, műanyag, üveg, stb. külön konténerbe vándorolnak. Emberek áldoznak időt arra, hogy a PET- palackokat összegyűjtsék, akár egy gumival átfogják, hogy kevesebb helyet foglaljon el. Hogy miért csinálják mindezt? Na, kérem szépen, hát ebben - is - különbözött az a buta paraszt a fogyasztói társadalom büszke és okos tagjától: nem termelt szemetet. Neki aztán nem kellett szelektív hulladékgyűjtés, se semmilyen. A konzervdobozokba csavarokat meg szöget pakolt, a csavaros tetejű üveg meg valóságos kincsnek minősült, amibe bármilyen kompótot el lehet tenni.

Lenne még egy megoldás, persze. Ha mondjuk, nem PET- palackokban vásárolnánk a trutyit, amit megiszunk. Vagy, akár, legyen az visszaváltható. Csak az ilyen megoldások biztosan sértenének valakit. Akik biztos nagyon érzékenyek. Így aztán: a fogyasztói társadalom okos, boldog tagja teszi a dolgát. Bemegy a boltba, és megveszi minden termékhez a csomagolást. A saját pénzéből. Aztán készségesen szelektál, megmentve ezzel Földanyát. Azannya.

„Ha elindul a vonat…”

         Jó néhány éve nem gördült már be az ismerős piros szerelvény a nagykaposi vasúti állomásra. Akkoriban egy bizonyára hozzáértő közlekedési szakember valamely minisztériumban egyetlen tollvonással lezárta e fontos közlekedési eret a kassai diákok előtt. Megszűnt a pénteki nyüzsgés, amikor szülők, barátok, ismerősök és természetesen vágyódó szerelmesek várták haza a keleti nagyvárosból hazatérőket. Aztán vasárnap esténként ugyanezek, ugyanitt ismét találkoztak, igaz, némileg pityergősebb hangulatban. A városvégi „kisállomáson” is felszálltak páran, majd Vajánban, Deregnyőben is.

„Ott a busz”- mondták a nagyokosok. „Lassan már azon sincs utas.” Tény és való, hogy az autózás robbanásszerű elterjedése sem a vonat, sem a buszközlekedésnek nem igazán kedvezett. Autó már nem csak minden családban van, hanem akár kettő, nem ritkán három is. Ráadásul, ha jól utánaszámolunk, nem is drágább. Csakhogy van egy lényeges különbség a vonat és a busz között. Így van, kedves olvasó: a vonat, az vonat, a busz meg busz. Hogy mást ne is említsünk, a vonaton például lehet pisilni. Hogy a legendásan elrettentő vasúti illemhelyek milyen állapotban leledzenek, azt most inkább hagyjuk.

Most már megint pöfög a régi piros kisvonat egy némileg modernizáltabb változata a Bánóc - Nagykapos útvonalon. Ráadásul megújul a közvetlen Kassa - Munkács járat is, átszállás nélkül. (Ez úgy lehetséges, hogy ez az egyetlen város Ukrajnában, illetve a volt Szovjetunióban, illetve a volt Oroszországban, ahová normál nyomtávú vasút vezet.) A fontos munkácsi vasúti csomóponton átszállva vállalkozó szellemű egyének tovább folytathatják útjukat Ogyessza, Kijev, Charkov, Lvov vagy Ukrajna más metropoliszai felé is.  

            Jó néhány éve nem gördült már be az ismerős piros szerelvény a nagykaposi vasúti állomásra. Akkoriban egy bizonyára hozzáértő közlekedési szakember valamely minisztériumban egyetlen tollvonással lezárta e fontos közlekedési eret a kassai diákok előtt. Megszűnt a pénteki nyüzsgés, amikor szülők, barátok, ismerősök és természetesen vágyódó szerelmesek várták haza a keleti nagyvárosból hazatérőket. Aztán vasárnap esténként ugyanezek, ugyanitt ismét találkoztak, igaz, némileg pityergősebb hangulatban. A városvégi „kisállomáson” is felszálltak páran, majd Vajánban, Deregnyőben is.

„Ott a busz”- mondták a nagyokosok. „Lassan már azon sincs utas.” Tény és való, hogy az autózás robbanásszerű elterjedése sem a vonat, sem a buszközlekedésnek nem igazán kedvezett. Autó már nem csak minden családban van, hanem akár kettő, nem ritkán három is. Ráadásul, ha jól utánaszámolunk, nem is drágább. Csakhogy van egy lényeges különbség a vonat és a busz között. Így van, kedves olvasó: a vonat, az vonat, a busz meg busz. Hogy mást ne is említsünk, a vonaton például lehet pisilni. Hogy a legendásan elrettentő vasúti illemhelyek milyen állapotban leledzenek, azt most inkább hagyjuk.

Most már megint pöfög a régi piros kisvonat egy némileg modernizáltabb változata a Bánóc - Nagykapos útvonalon. Ráadásul megújul a közvetlen Kassa - Munkács járat is, átszállás nélkül. (Ez úgy lehetséges, hogy ez az egyetlen város Ukrajnában, illetve a volt Szovjetunióban, illetve a volt Oroszországban, ahová normál nyomtávú vasút vezet.) A fontos munkácsi vasúti csomóponton átszállva vállalkozó szellemű egyének tovább folytathatják útjukat Ogyessza, Kijev, Charkov, Lvov vagy Ukrajna más metropoliszai felé is.