- Hogyhogy
nincs?
- Hát így.
- Hogy lehet
az?
- Hát… nem jók
az értékek.
- És akkor?
- Cserélni kell
a dolgokat. És visszamenni. Egy hónap múlva.
- Én még ilyet
nem is hallottam.
- Hát, én se.
Szerencsétlen
Skoda, Favorit, Felicia, esetleg Lada, Wartburg, Moszkvics tulajdonosok, ütött
az utolsó órátok. Aki abban a balga hitben ringatta magát, hogy potom pénzért
fenntart egy régi kocsit, filléres, bontókból származó alkatrészek cseréjével,
annak annyi. Konyec, finito. Ha egy nyomorult ablakkurbli miatt nem megy át drágalátos
autócskánk a műszaki vizsgán, akkor nyugodtan lehúzhatjuk a rolót. (Hacsak az
ilyen tevékenységhez nem kell majd szintén valamilyen vizsga.)´
Vége a szabadságnak, felebarátaim. Mert ugye,
ismerjük a nagy embereket nagy kocsival, akik húszasért tankolnak a
benzinkúton, aztán nemsokára oda a nagy kocsi, szép ház, meg az egész kamukéró
cég is. Ez minden, csak nem szabadság.
Ismerjük
és távolról tiszteljük azokat is, akiknek sohasem volt autójuk és nem is
hiányzott nekik. Nem sokan maradtak már, s inkább rezervátumi képződmények ők,
akiket óvni-védeni kell, mintsem valóságos,
hús-vér eleven lények.
És
itt van a nagy többség, akiknek egy kis, ütött-kopott járgány is megteszi. Csak
menjen. Csak startoljon minden reggel, télen-nyáron, hóban, fagyban, esőben,
latyakban. Mert a régmúlt szocialista ipar eme fennmaradt termékeit még nem
arra tervezték, hogy még a lízing lejárta előtt, eltaszítsa a tulajdonosa, hogy
újabbat és újabbat részlegeljen. Ezek, kérem, mennek, mint a karikacsapás.
Tudnának erről mesélni az első skodások, akik egy plusz beépített ventilátorral
járták meg a román, a bolgár, és a horvát tengerpartokat. Meg azok is, akik
éppen aktuális barátnőjükről húzták le a harisnyát ezúttal nem a hagyományos
célzattal, hanem hogy autóventillátor szíjtárcsáját forgassa a diszkrét
ruhadarab. Meg azok, akik a kétütemű Wartburgon, Trabanton képesek voltak menet
közben hengerfejet cserélni.
Rohanó
korunkban nemcsak a munka szabadít fel (úgy néz ki, sokan akár végleg is megszabadulnának
tőle), hanem az autó is. Amivel lehet orvoshoz menni, gyógyszertárba,
vásárlást, ügyintézést bonyolítani. Rengeteg dolog van, amit autóval el lehet
intézni, de gyalogosan, autóbuszos közlekedést igénybe véve, biztos nem. Egy
autóval, aminek ára akár ötszáz euró, amivel lehet járni egy munkahelyre, ahol
megkereshető az ötszáz euró.
Kelet-Szlovákia mindig is a használt kocsik
temetője volt. Ide vonultak vissza végső nyughelyükre a lestrapált Wartburgok,
Ladák, Dáciák, Moszkvicsok, Trabantok és Skodák, a dicső szocialista autóipar
egyéb remek termékei. Így volt ez mindig, így lesz ezután is. (És sohasem lesz
autópálya.) A szigorított vizsgák miatt autók tömege vándorol a bontóba, és
dolgozó emberek tömege veszti el az olcsó közlekedési lehetőséget. Így egy
egyszerű autós vizsga családok ezreinek jövőjére gyakorol negatív hatást.
Ja. Hogy „veszélyes”.
Szemenszedett hazugság. A balesetek túlnyomó többségét gyorshajtás okozza. Új,
jó kocsival lehet repeszteni száznyolcvannal, szinte észre sem venni. Régivel
nem. Először is, száznál már ordít a motor, másodszor meg: a régi kocsik régi
tulajdonosai becsülik annyira a kocsit, hogy - kímélik.
Kész röhej, nem? Tizenöt éves autót
kímélni, jézusom, minek.
Hát, mondjuk azért, mert szereti. És
reménykedik. Hogy a drága autócska hátha mégis átmegy azon a fránya vizsgán.
