Bájsziköl (28. rész)

 XXVIII. fejezet

 

Tengeri holmik, tengeri tábla. Be a Tombolótartályba! Tán csak nem...? Múlt idők lila homálya. Pálmafák és delfinhátak. Harmadik, valószínűleg utolsó juhé. Gyilkos árnyékok!

 

Kicsit fura volt, hogy már nagyon régóta egyfolytában ereszkednek. Utazónk furcsálkodva figyelte az út menti üzleteket. Az egyikben csak búvárfelszerelést árultak. A másikban kimondottan gumikacsákat és libákat, meg néhány más gumiállatot. A harmadikban roskadoztak a pultok a legkülönfélébb hajópropellerek súlya alatt. A negyedikben csakis cápahorog volt kapható, míg az ötödikben térdig gázolhattál volna - ha történetesen ott vagy, Nyájas Olvasó - a kompaszok és barométerek kazlaiban. Utazónk fölöttébb meglepődött a sok, jóformán csak tengeren használatos dolgokat kínáló boltocskán. (Az egyikben ugyan árultak tízes anyákat, de ez kivétel volt. Azonkívül – tudjuk - tízes anya még atomtengeralattjáróban is van, tehát mégiscsak tengeri holminak vehető. Gyönyörűséges, mai új világunkban a primitív tízes anya már természetesen a múlté. Az előrehaladott miniatürizációnak köszönhetően ma már - még a foton- tengeralattjárókban is! - teljességgel elegendő a nyolcas anya.

Utazónk kissé fáradtan megnézte primitív, nem beszélő - nem járkáló - még szexuális életet sem élő őskori térképét. Természetesen - mai szemmel őskori, akkor még csaknem új volt, alig is néhány évtizedes. Korának köszönhetően - bár egy pesszimista mondhatná: éppenséggel nem-köszönhetően- volt rajta ugyan néhány elmosódott részlet. De csekély hiányosságai dacára még egész használható volt. (Utazónk, végletesen takarékos beállítottságának köszönhetően, melynek gyökerei valószínűleg küzdelmes gyermekkorára nyúlnak vissza, lényegében minden tárgyat „egészen használhatónak” tartott, hacsak, mondjuk, nem hullott szét atomjaira.)

Azért az is milyen jó, hogy manapság már nem léteznek pesszimisták. Vagyishogy egy még van, de az denaturált szeszben úszik a múzeumban. Kisiskolások gyakran megcsodálják jellegzetes, függőleges aggódó-ráncait, hajlott hátát, mely a sors inkább vélt, mintsem valós csapásai alatt görbült ívbe, görcsös ujjait, melyekkel mintha azt az egészen keveset próbálná sikerrel megtartani, amit a szűkkeblű sors véletlenül meghagyott, zavaros, az állandó félelem könnyvize által kimart szemeit. Jaj, de jó, hogy ilyenek már nincsenek! Jaj, de jó, hogy mindenki boldog és mindenki egy emberként mosolyogva lépett be az Optimista Pártba! Jaj, be jó, be jó, lejtsünk kis örömtáncocskát, nosza, rajta, fiúk, lányok! Énekeljünk! „Optimistának lenni hű de jó, pesszimistának lenni hű de rossz!” Na még egyszer, teli torokból! És még egyszer és még egyszer, önként és dalolva! Hátul sem lazsálunk!

Most hogy ilyképpen testileg-lelkileg felüdültünk, felebarátaim az optimizmusban, térjünk csak fürgén vissza hagyományosan sodró lendületű történetünkhöz. Nosza, rajta hát!  

Az út mentén egy hatalmas, legalább tízszer tíz méteres színes hirdetőtábla bukkant fel. Nem is, hogy színes, hanem inkább, öö.. csiricsáré, ez az. (Méter: őskori mértékegység, mai szemmel nézve mintegy 16 547 újmongol tengeri mérföld.) Hihetetlenül vad színekben villogó neonlámpák szegélyezték, kiagyalóik nyilván ezzel óhajtottak – sikertelenül - áldozni az esztétika oltárán. A figyelmet magukra vonták, az egyszer biztos. Irdatlan, türkizkék-csillogó betűkkel ez a felirat állt rajta: TENGER - 8 km. (KM, azaz kilométer, a méter többszöröse. Egész pontosan egy kilónyi mennyiséget kitevő méter, az a kilométer.)

Kötelességemnek tartom, Nyájas Olvasó, izzó kíváncsiságodat csillapítani, még mielőtt kérdések hömpölygő lavináját zúdítanád a fölöttébb lelkismeretes szerzőre. Mármint a hirdetőtáblákkal kapcsolatban.

- Hogyan? - hőkölhetne vissza a Nyájas Olvasó a bizalmatlanság férgétől bensőleg rágcsáltatva. Hát minek néz minket a kedves Szerző? Netán olybá veszi, mintha most léptünk volna le a falvédőről?

Dehogy, dehogy, te kedves, nyájas Olvasó. Nagyon jól tudjuk, hogy nem ma léptél le a falvédőről - megvan annak már jó ideje, úgy bizony. Kegyetlen idő-szimbolikával mondhatnánk: lehetett az akár tegnapelőtt is.

De csitt, kedves, tudom, mit akarsz mondani. (Ez az egy hullámhosszon rezgés! Nem látott még ilyet a világ! A pleisztocén óta, minimum!) Igen! Azt akarod kérdezni: - Hogyan, hát igaz lenne a régi legenda, , mely szerint a régmúlt időkben - melyeket nem szabad félnünk nem csak nehezeknek, de minden túlzás nélkül akár vészterheseknek is nevezni - különféle árukat reklámok útján tukmáltak rá a vonakodó fogyasztókra?

Nos, minden jel szerint igen. Ma már, frenetikusan csodálatos és szép és új világunkban, midőn mindenki köteles társadalmi helyzetének megfelelően minden előírt árufajtából a pontosan meghatározott mennyiséget megvásárolni - nos, ma már, minékünk, az ő primitív eljárásaik teljességgel érthetetlenek. És vice versa. (Ez egy igen régi nyelven azt jelenti: négyszemközt egy varsával. Semmi egyébre nem jó, mint hogy a szerző mindenre kiterjedő, jóval átlag feletti, majdhogynem egyedülálló műveltségét dokumentálja.)

Az Utazó személy szerint úgy vélte: elég nagy felhajtást csapnak ennek a „TENGER” nevű mulatónak. Mely, mint az köztudott, olyan hely, ahol az emberek kábító italok hatása alatt a szokásostól merőben eltérő módon viselkednek. A mulató intézménye adekvát mai Tombolótartályainkkal, persze azzal a lényegtelen különbséggel, hogy ide mindenkinek kötelező bemenni havonta legalább néhány órára. Hogy aztán bent mit csinál, az teljességgel magánügy. Természetesen mindenki önként mászik be - furamód a kasztrációtól való félelem még mindig eléggé erős, pedig hát, csak egy egyszerű falloszról van szó. Nahát, falloszt meg, de bármilyen nőivarú szervet is minden utcasarkon kapni, tetszés szerinti nagyságban és színben.

Az út mentén újabb boltocskák bukkantak fel, amelyek vitorláshajó-kötélzetet, szigonypuskát, tengericsillag-horgászbotot (többnyire „Csillagom, csillagom” márkájúakat), valamint különösen nagy és vérszomjas emberevő cápák elejtésére szolgáló összekötözött benzineshordókat árultak. Egyre- másra felbukkant a rikító „TENGER” feliratú tábla is, egyre csökkenő számokkal.

Utazónk csak hüledezett. „”Micsoda cécó”- gondolta- „biztos irtó drága hely lehet.”

A Jármű vállatvonásnak megfelelő műveletet hajtott végre. Őtet aztán érdekli is holmi csiricsáré földi lebuj, meg holmi vízi csecsebecsék. De azért - bizonyára merő unalomból - kiterjesztette elektrovibrációs terének szélső határait. Csak egy pillanatra, igazán, konkrétan  mintegy nulla egész héttized a mínusz ötvenkettediken másodpercre. Pont akkor, mikor az Utazó felért egy eléggé meredek dombtetőre, lihegve, izzadtan, már ahogy ezek az Utazók dombtetőre felérkezni szoktak.

És akkor a Jármű...

És akkor az Utazó...

És akkor a Jármű igencsak meglepődött. Kiguvadt volna a szeme, mondhatnánk, ha lett volna neki ilyesmije- de, mint sejted, Nyájas Olvasó, nem volt. Leesett volna az álla, ha akár ezzel a sokak által nem különösebben nagyra tartott testrésszel rendelkezett volna. Eltátotta volna a száját, de még az ajkak mindennapi jelensége sem adatott meg neki.

És ekkor az Utazó, ahogy kitörölgette a sós izzadtságot a szeméből - akkoriban az emberek még nem édeset, hanem sósat izzadtak, nem tudni miért, de azért azok is lehettek egy idők- az első dolog, amit meglátott, egy minden eddiginél hatalmasabb , még türkizkékebb és még csiricsárébb tábla volt. Sok méteres, villogó betűkkel ez állott rajta: „TENGER”.

Szám nélkül.

 

A Jármű a fejéhez kapott. (Illetve az ennek megfelelő műveletsort végezte.) Legszívesebben szembeköpte volna magát, de erre még emberek sem képesek, noha nekik szemük is van. Itt van ő, egy pazar, gyakorlatilag kimeríthetetlen lehetőségekkel rendelkező elektrovibrációs erőtér büszke birtokosa.

És nem veszi észre, hogy Utazásuk véget ért.

Köpedelem. Fújj, szél, kárpitok, hasadjatok.

„Na mindegy”- gondolta a Jármű. „Hát akkor itt lennénk.”

Kíváncsian nézte - érzékelte, na! - hogy mit fog tenni az Utazó.

Hát először is eltátotta a száját. Közben majd kigúvadt a szeme, azt meg akár ne is említsük, hogy teljesen leesett az álla. (A Járműnek valahonnan ismerős volt e mozdulatsor.)

Közben Utazónk egyéb testrészei adekvát tevékenységeket folytattak, melyek mind-mind azt a végtelen csodálkozást voltak hivatottak manifesztálni, mely derék Utazónk leglényegét csordultig eltöltötte. De hát a tenger... De hát a térkép... Nincs értelme tovább feszíteni a húrt, Nyájas Olvasó. Minden tiszteletem mellett, nincs a te idegrendszered ily méretű izgalomhalmazra kalibrálva, engedelmeddel. Utazónk, miután jól kihüledezte magát, ismét alaposan bezárta a száját. Majd helyreigazította állkapcáját és visszaguvasztotta a szemeit is, ha már így benne volt. (Szabvány szemvisszaguvasztó eljárás, melynek lényege, hogy... de erre a folyamatos és egyre fokozódó dübörgés miatt most nincs időnk.) Elővette térképét, melynek legszélén, kifakulva- megtöredezve, tényleg látszott a többinél egy árnyalatnyival vastagabb kék csík. Így utólag, tényleg. De hát egy kék csík, az még nem a tenger, mi? Esetleg folyó, nahát! Hol van még az a nagy kékség, amely...

A nagy kékség bizony ott volt a szeme előtt. Tehát a tenger. Tehát a térkép...  Utazónk- hisz éleseszű, fürge észjárású fiatalember volt világéletében, arról nem is beszélve, hogy ráadásul még Utazó is volt - hamarosan ráérzett a megoldásra.

Úgy is mondhatnánk, hogy rájött, de hát ez oly parlagias. S ilyetén földhözragadt kifejezések nem illenek mihozzánk, kik a Parnasszus legmeredekebb lejtőjén végeztük oskoláinkat, s ez okból csakis kisujjunkat a többitől mintegy derékszögben eltartva iszunk teát. Emlékszel, bajtárs? A mienk volt a legrosszabb osztály a Parnasszuson. Bár érdekes, hogy mindegyik ugyanazt állítja. Világos, hogy mind hazudnak. Hajh, sebes szárnyakon tovairamló ifjúság... azok a feledhetetlen lovaglóleckék a Pegazuson... mi csak Peginek hívtuk... múlt idők lila homályába tűnt emlékek... (Csak kiegészítésképpen: a múlt homálya, az összes hiedelemmel szöges ellentétben valóban lila.)

Utazónk pattintott az ujjával, majd a fejére csapott. – Én ökör! - kiáltott fennhangon - Hisz ez egy öböl!  

S mivel hosszú hetek óta szinte senkivel nem beszélt, alaposan meg is lepődött olajozatlan kerékként csikorduló hangján.

Valóban az volt, egy öböl. Utazónk avítt csomagolópapírnak tetsző térképén mindössze a széle látszott, egy, a többitől valamivel vastagabb, és lehetséges, hogy valamivel kékebb csík.

Utazónk, bizonyosságot kívánva, elnézegette egy ideig a táblát. Aztán kissé remegő lábakkal túlment rajta. Balra nézett.

Karcsú, bozontos üstökű pálmafák bókoltak zölden a langy alkonyi szellőben. A csillogó tengerparti fövenyen kókuszdiók hemperegtek széles jókedvükben.

Jobbra nézett. Egy vízbenyúló, szélvájta gránitszirt mögött apró fodrozódás jelent meg a felszínen és kisvártatva palaszürke delfinhátak fénylettek olajosan a vízen a játszi hullámok között. Egyikük pazar duplaszaltót mutatott be, bőbeszédű csiripeléssel kísérve, nyilvánvalóan az Utazó tiszteletére.

Utazónk végül, meghatottságtól könnyben úszó szemmel, előre nézett. Jobbra és balra nézett már, hátra meg minek, hisz onnan jött, ugyebár. Már csak az előrenézés maradt hátra, haha.

Csak mindent szép sorjában.

Lassan emelte tekintetét a látóhatár fölé, mert így nagyságrendekkel hatásosabb.

Semmi kétség. A nagy kékség lágyan ringott, a láthatáron karcsú vitorlás hófehér vásznai csillogtak szívszorítóan romantikusan a lemenő nap utolsó sugaraiban.

Utazónk csaknem elsírta magát, de az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy ez mégse járja, elvégre ő acélos szívű, kőkemény- vagy annál is keményebb- lelkületű Utazó, az Országutak Büszke Vándora.

Büszke Vándor meg sosem sír, ez evidens. Igy aztán feltűnés nélkül maga elé meredt és csak annyit mondott halkan: -Juhé.

De mi minden volt ebben a szerény juhéban, Nyájas Olvasó, mi minden! Mennyi fáradtság, vesződség, kaland és küzdelem! Vad Kerekes Járművek, gátlástalan, hidegvérű Hermelinek, a nevezetes Csapadék- csata, ősi, titkos társaság, s mennyi minden még, ami így nagy hirtelen nem is jut eszünkbe!

- Juhé - ismételte meg az Utazó nyomatékosan, majd hűséges Járművéhez sietett és minden csomagocskát leszedett róla, végezetül megsimogatta az ütött-kopott karosszériát.

- Öreg haver - suttogta. – Hát köszönöm...

A Járműnek kicsit dohogott magában. „Öreg haver, öreg haver... kissé irodalmiasabb megfogalmazást vártam volna.” Majd hirtelen azt észlelte, hogy valami nedvesség sajtolódik ki a bal kormányából. Ezen aztán végleg feldühödött. Sürgősen kivetített egy jövővonalat, mintha éppen hű de fontos lett volna, és azt akarta tanulmányozni teljes odaadással, de semmit sem látott: az a fránya egy csöpp nedvesség furamód akadályozta. „Micsoda undorítóan tömény szentimentalizmus”- dünnyögte az orra alatt. Azaz: dünnyögte volna, ha lett volna mivel és lett volna mi alatt...

Utazónk nekivetkezett és teljesen pucéron, egy harmadik, s e történetben valószínűleg utolsó „juhé”-val a vízbe vetette magát. A langy hullámok összecsaptak a a feje fölött és ő csapkodott, forgolódott, bukfencezett holmi őrült vízicsiga módjára. (Rettenetes, hogy egy normális vízicsiga is miket csinál. Tessék csak elképzelni, mire képes egy kellőképpen megőrült példány. Megvan? Valami szörnyű, mi?).

Utazónk per pillanat eléggé elfoglalt volt. Biztosan ezért nem vette észre, hogy a háta mögött, a sejtelmes zöld homályból két hatalmas, sötét árnyék tűnik elő. 

Etetési idő

 

Zörögnek a tápszerrel megrakott keretes fémszekerek. Az ajtó szaporán nyílik és csukódik, nyílik és csukódik. Önműködő. Mert modern. Itt minden olyan modern! Az egyedek egyesével, olykor párban, ritkábban csapatostul járnak élelemért. Megfigyelés: a hímek csaknem mindig unottak. Sőt. Olykor mintha kifejezetten utálnák az egészet.

Most este van. Éhesek és mohók ilyenkor az egyedek, még a hímek is mintha valamelyest élénkülnének. Mennyi-mennyi színes zacskó, csillogó dobozka kerül a fémszekerekbe! Sokkal-sokkal több, mint amit egyáltalán el bírnak fogyasztani! Az óriási, szinte beláthatatlan nagyságú új Etetőépület Gazdája persze jó előre számolt az eredendő bírvággyal. Nem is maradt el az eredmény! Az egyedek szemmel láthatóan és szinte napról napra gömbölyűbbek lettek. A Gazda zseniális! A másik nagy ötlete az volt, hogy egyszerűen nem vette figyelembe az egyedek jókora túlsúlyát. Persze mindenki azt hitte, hogy idővel megállnak zabálni. De nem! A Gazda nemhogy csökkentette volna a tápanyag-kínálatot, hanem éppen ellenkezőleg: növelte! Senki másnak nem jutott volna eszébe ilyesmi, csakis a Gazdának!

Nem hiába régi szakember az Etetés területén. Már akkor is egy nagy Etető Gazdája volt, mikor az egyedek még nem önmaguk gyűjtötték kosarukba az elemózsiát, hanem szépen sorba kellett állniuk és kérő-könyörgő tekintetet vetniük a Pult mögött álló Eladóra. A Gazda ma már több tucat hatalmas Etetőház büszke tulajdonosa. Ezeket már úgy építtette, hogy az egyedek látszólag saját szabad elhatározásukból veszik magukhoz gondosan és csábítóan becsomagolt tápszereiket. A Gazda számítása természetesen pontról pontra bevált! Az Egyedek nemcsak hogy egyre gyorsabb ütemben kezdtek fogyasztani, hanem még túlsúlyosan is egyre több és több, egyre trükkösebben és csábítóbban felkínált táplálékot rakosgattak zörgő fémszekereikbe!

Este van, a Fő Etetési Idő. Az Etetőházban csaknem egyfolytában nyílik és csukódik az ajtó, nyílik és csukódik. Minden szép rendben megy. Az egyedek látszólag önként és lelkesen - a hímeket leszámítva -, önállóan választják ki tudományos precizitással megtervezett tápszereiket. Egyre többet és többet. Egyre többfélét!

Állítólag van ma már olyan táp-doboz is, amelynek több mint háromnegyede tiszta zsiradék. De az egyedek ebből mit sem látszanak észrevenni. Pedig ugyanaz a matéria, csak a fölirat más! 

És bizony csak esznek és esznek és csak fogyasztanak és csak fogyasztanak. És furamód ahogy egyre többjük és többjük van, egyre többet és többet akarnak! Minél több és többfajta van mindenből, ők annál több és még többfélét akarnak! Minél több van mindenből, annál ingerültebben tolonganak a nikkelfényes hűtőpultok előtt. Mérgesen furakodnak és acsarognak, vagy - akár! - jól oldalba is vágják egymást. Ez különösen akkor figyelhető meg, ha valamelyik fürgébbik történetesen a legutolsó dobozkát, csomagocskát, kapszulát, zacskócskát kaparintotta meg a többiek orra előtt! Hú, hogy azt a többi ilyenkor mennyire irigyli! A Gazda zseniális. Az egyedek a vágytól elvakultan egyszerűen nem veszik észre, hogy már majdnem minden dobozkában, csomagocskában, kapszulában és zacskócskában majdnem ugyanaz van!

 Este van. Az Etetőházban tombol a Fő Etetési Idő. Az ajtók most már másodpercnyi megállás nélkül nyílnak és csukódnak, nyílnak és csukódnak. Az egyedek most már nem ráérősen sétálgatnak - még a hímek sem - , hanem rohannak, rohannak és tülekednek, tülekednek és jól oldalba vágják egymást. És minél többet fogyasztanak, annál többet kívánnak, és minél többet kívánnak, annál többet fogyasztanak. Most már észtveszejtő gyorsasággal dobálják a színes dobozkákat, csomagocskákat, kapszulákat és zacskócskákat a dugig rakott zörgő fémszekerekbe. És még egyre sietnek és rohannak és rohannak és sietnek. Mindjárt vége az Etetési Időnek!

A Gazda fönntről, magasra helyezett üvegkalickájából lenéz és mosolyog. Aztán ásít, karórájára pillant. Ideje hazamenni.

Az áruház tizenegykor bezár.

Galaktikus történelem

 

                A lila történelemtanár halkan zümmögve átrepült a termen. Az éretlen, zöld nebulók egy darabig még izgatottan fütyürésztek - nemrég ért véget a tíz hónapos Nagy Galaktikus Nyári Szünet - aztán győzött a tekintélytisztelet. Nyolc lábukat hátukra kulcsolva, a maradék néggyel három kocsányos szemüket eltakarva előírásosan hasravágódtak.

            - Kék napot! - köszöntötte őket a tanár, majd zord, de szeretetteljes gammasugarat lövellt a süvölvényekre, akik szintén „Kék napot!”- tal és egységes pozitronsugárral válaszoltak. Elfoglalták helyüket az ócska, agyonfirkált antigravitációs padokban és a kezdeti pusmogás, szörcsögés fokozatosan elült.

            A lila történelemtanár gondosan összecsukta szárnyait és kinyitotta a négydimenziós osztálynaplót. Nagyon jól tudta, hogy a szünet utáni első napon teljesen reménytelen az odafigyelés legcsekélyebb jeleit is elvárni. Ez így volt, mióta az iskolát feltalálták és ez olyan régen volt, hogy azóta a galaktika is megfordult már párszor a tengelye körül.

            - Mai óránkon – kezdte - és ez ismét olyan szófordulat volt, amelyet a tanárok ősidők óta ugyanúgy használnak - mai óránkon egy ősi szöveget hallgathatunk meg, azokból a mitikus, ködbe vesző időkből, amikor is az Univerzum egyes fajai még csak próbálkoztak a kapcsolatteremtéssel. Volt bátorságuk felfoghatatlanul primitív fotonhajókra szállni, melyek még fénysebességgel is alig cammogtak.

            Az osztályon a hitetlenkedés moraja futott végig.

            - Végigmerészkedtek a téridő keskeny csapásain, ahol minden parszeknyire halálos veszedelem leselkedett rájuk. Igazi hősök voltak ők, amelyek ma már nem teremnek minden bokorban. Egyszerű, ma már olykor nevetségesnek tűnő gondolkodásuk rettenthetetlen szívvel párosult. Felvétel indul, kapcsolódjatok rá, holnap röpdolgozat.

            A nebulók lemondóan megcsóválták a farkukat. Na, ez a tanév is jól kezdődik. Mi lesz még itt egy hónapig, a Nagy Szünetig... Rettenetes, igazán elég volna a három hetes iskolaév is.

            Valami reccsent, ibolyaszínű gömbvillám zúgott át a termen.

            - A francba - mormogta a tanár akaratlanul. Érdekes módon ez is egy ismeretlen eredetű, de eléggé gyakran használt szó volt, amely csodálatosképp fennmaradt az Idő nagylyukú rostélyán. A tanár erősen remélte, hogy ezt a szót és néhány másikat minél később kezdik el használni a tanítványai.

            - Na - mondta, miután nagyot csapott az oktatókompjúterre és a felvétel döcögve megindult. – És most egy pisszenést se akarok hallani.

            Fölrakta néhány lábát az asztalra és lezserül lehunyta egy szemét a háromból. Az igazság az, hogy a szünidő utáni első napon valahogy a tanárok sem tudták komolyan venni a munkát.

            - Részlet a Fosszilis Hajónaplókból - közölte a felovasó gépies hangja. – Tizenhétezer - kétszázhatvankettes per pínégyzet a köbön számú töredék, részben rekonsruálhatatlan.

            Aztán a gépies hang némi hatásvadász szünet után elkezdte.

 

            „... a primitív, kétlábú és furcsa módon mindössze kétszemű humanoidok igen nagy tömegben találhatók ilyen helyeken. Óriási katlan, oldalain zsúfolt széksorokkal. (A „székről” korábbi jelentésemben már beszámoltam. Ülésre, villanykörte-becsavarásra és nézeteltérések tisztázására használták.) A katlan közepén fűvel benőtt, szabályos téglalap alakú tér, ahol fehér jelzések között néhány humanoid rohangált, látszólag minden rendszer nélkül. Ez a faj amúgy sem csendes, de amit itt produkáltak, az szinte kibírhatatlan volt. Szünet nélkül ordítoztak és üvöltöztek, szemmel láthatóan a legcsekélyebb igényt sem tartva arra, hogy megértsék egymást.

            Az asztroszociológus megkockáztatta a feltevést, hogy ez esetleg valami primitív dalverseny. Olyasmi, mint a Kabócalábú Repülő Bölények rituális dalversenye holdtöltekor. Nekik sem a dallamosság számít, egyszerűen csak el akarják dönteni, ki bír a leghangosabban bömbölni. A győztes lesz a főnök és egy hónapig minden nőstényt megkaphat.

            - Ez olyan erős motiváló tényező - fejtegette a szociológus - hogy néhány Kabócalábú egyszerűen halálra ordítja magát. Vagy - tette még hozzá elgondolkodva - lehet ez esetleg vallásos szertartás a Napisten tiszteletére.

            Ezt már meg se hallottuk. Folyton a Napistennel hozakodnak elő, ha valamit nem képesek megmagyarázni. Ezenkívül A Sárga Csillag Harmadik Kék Bolygójának lakói eddig nem keltették azt a benyomást, mintha bárkit vagy bármit is tisztelnének.

            Hajónk nyugodtan és láthatatlanul lebegett a zsúfolt katlan fölött. Az egész legénység a képernyő előtt hasalt, idióta ötleteket gyártottak és nagyokat röhögtek.

            Hirtelen sípszó hallatszott. Ó, ez már ismerős volt. Ilyen primitív zeneszerszám függött a nyakában az első bennszülöttnek, amelyet megvizsgáltunk. Igen koszos, undorítóan szőrös fejű, nagyon fiatal hím volt, helyi zsargonban „kisfiú”. Nem mutatott ellenállást, sem akkor, mikor szétszedtük, sem akkor, mikor ismét összeraktuk. De mikor ezt a sípot el akartuk venni tőle... az egyik orvost megharapta, a másiknak csaknem eltörte a farkát. Micsoda primitív ösztönlények... így ragaszkodni egy ilyen kis vacakhoz... bár azt mondják, a mi nyolcezer húros ütőfuvolánk is egy ilyen egyszerű zajkeltő eszközből fejlődött ki... bár ez most nem tartozik ide.

            A sípszó egyezményes jel lehetett. A tömeg valamelyest elcsitult, a lennt futkározók két tizenegyes csoportra oszolva bemásztak a föld alá. Három feketeruhás alak követte őket, egyikük fekete-fehér hatszög mintázatú gömböt vitt a hóna alatt. Hímek voltak mind.

            - Termékenységi szertartás - jelentkezett újból fedélzeti tudósunk. – Vagy esetleg... a fekete néhány helyi kultúrában a halál színe. Ebben az esetben rituális kivégzés. A fekete ruhások a hóhérok.

            - És az a fekete-fehér gömb, az micsoda? - kíváncsiskodott a legénység egy tagja.

            - A kivégzés eszköze - jelentette ki izgalomtól bepárásodott szemmel a szociológus.

            Akkora röhögés támadt, hogy kénytelen voltam néhány magánzárkát kiosztani. Mégse járja, hogy komplett hülyét csináljanak egy Galaxis-szerte ismert tudósból.

            Még mindig nem értettünk semmit, csak nézelődtünk és vártunk. Alig egyharmad shang múlva mozgolódás támadt a lyukak körül. Nemsokára, ugyanúgy, ahogy bementek, megint kimásztak huszonketten, csak most a három feketeruhás jött elöl. A rituális kivégzés elmélete tehát megdőlt.

            Mikor a zöld téglalap közepére értek, mintha mindnyájan megbolondultak volna. Szétszaladtak, ugráltak, ide-oda rohangásztak, csenevész végtagjaikat nyújtogatták, furcsa, természetellenes mozdulatokat végeztek.

            - Termékenységi tánc - jelentkezett újra a tudós. A legénység tagjai közül néhányan kifordultak a mellékhelyiségbe és jómagam is nehéz perceket éltem át. Ennek a pasasnak folyton csak a termékenység jár az eszében. Talán jó lenne, ha megvizsgáltatná magát valamelyik agyorvos kollégájával. De persze lehet, hogy csak túl régen osztódott, szegény.

            - Lehet esőért könyörgő szertartás is, mint az Arctur-IV-en, ahol a darabos ammóniaső... - sértődötten elhallgatott. A legénység utolsó tagja is fejvesztve menekült. Én, sajnos, nem mehettem sehová. Átkozott szabályok.

            Odalenn közben a lények elhelyezkedtek a zöld téglalapon, laza rendszert alkotva. Az egyik feketeruhás középre tette a hatszögmintás gömböt. Az egyik csoport két tagja előlépett, várakozó testtartásba dermedtek... egy sípszó...

            Ami ezután következett, arra egyszerűen nincs kifejezés. A katlan remegett a dübörgő hanghullámoktól. Körülbelül nyolcvanezer bennszülött egyszerre ordított, fütyült, dühöngött, különféle egyszerű hangszereket fújtak, püföltek, pengettek, recsegtettek, ropogtattak. Itt-ott robbanás hallatszott, színes füstfelhők szálltak a magasba.

            - Háború - suttogta kéjesen a szociológus. – Igazi háború...

            A huszonkét lény odalenn összevissza rohangált és kergetőzött. Többnyire vastagabb hátsó végtagjaikkal érték el a gömböt. Gyakran megesett, hogy nagyokat csattanva egymásnak ütköztek. Volt olyan is, hogy fájdalmában a földön fetrengett és üvöltött az elviselhetetlen kíntól. Csodálatosképpen nem sokkal ezután már ismét épen és egészségesen futkározott.  

            - Micsoda regenerációs képesség - jegyezte meg irigykedve a navigátor. (A legénység közben fegyelmezett arcizmokkal csendesen visszaszivárgott.) Bizony, ha a mi farkunk vagy fülünk letörik, olykor egy hétig is eltart, míg új nő helyette.

            Az egyik futkározó ekkor egy kemény rúgással a pálya végén álló, hálóval borított egyszerű szögletes szerkezetbe juttatta a gömböt.

            Csaknem megsüketültünk a kitörő hangrobbanástól. Kénytelen voltam kikapcsolni a külső mikrofonokat. Talán még használni kéne mindhárom fülünket, ha egyszer hazaérünk.

            Hihetetlen volt, de a legénységnek ez a logikus óvintézkedés mintha nem nagyon tetszett volna. Feszülten figyelték az odalenn rohangálókat, szemük csillogott, farkukkal izgatottan sepregették a padlót.

            - Húzz bele! Add át, te nyamvadt nali-nayash! (Ez egy igen csúnya, büdös, lusta és kártékony állat volt azon a bolygón, ahonnan a legénység származott.)

            Teljesen elképedtem. Csak nem tetszik nekik ez a primitív... nemtommi?! Ez a zavaros... talán helyesebb lenne a nézőket megfigyelni?

            Egy hirtelen ötlettől vezéreltetve fókuszáltam a lézerobjektívet. Így közelről még ijesztőbbnek hatottak az arcok. Bizonyos bennszülöttek teljesen bezsongtak. Szemük vérben. Szájuk habzott. Vadul csikorgatták a fogukat és rejtélyes jeleket mutogattak, főleg alkarjukat használva. Sokan barna palackból  szoptak valami habos kábítószerfélét és a kiürült palackkal megpróbálták eltalálni a feketeruhások valamelyikét. De azok fürgén elszaladtak.

            A fedélzeti számítógép hosszas gondolkodás utén lefordított néhány kifejezést. Mint például „hülye” (ez idegbeteget jelent, nyilvánvalóan téves fordítás), „marha, ökör” (káprázatosan szép állatok, még farkuk is van). Ezek a kifejezések nyilván az elragadtatott csodálat és a bámulattal vegyes tisztelet kifejezésére szolgáltak, noha ezzel az értelmezéssel a számítógép messzemenőleg nem értett egyet. (Sőt.)

            - Indulnunk kell - közölte a fedélzeti kompjúter ellentmondást nem tűrően. – Egyhatod shang múlva bezáródik a lyuk a téridő-kontinuumban. Akkor pedig kereshetünk másikat.

            A legénység csalódottan felnyüszített.

            - Már éppen felfedeztem benne a logikát - dicsekedett helyettesem. – A hatszögmintás gömböt a hálós kapuba kell juttatni, éspedig úgy, hogy...

            Na, ebből elég. Még hogy logika, ebben a civilizálatlan zűrzavarban. Végre itthagyjuk ezt az isten háta mögötti naprendszert. Útközben majd beugrunk egy jó kis...

 

            - Rekonstruálhatatlan részlet a hangszalagon - közölte az iskolai számítógép fémes hangja. – Valami ráfolyt, valószínűleg sűrített algakivonat. De mit keresett a hajónapló a konyhában? - kérdezte még ironikusan, aztán újból felvette a hivatalos hangnemet: - A szalag körülbelül százhatvankilenc shang kihagyás után folytatódik. Ime:

 

            „... fele úton járhattunk, mikor észrevettem, hogy asztronavigátorunknak be van kötve néhány tucat lábujja. Mint gyorsan elmagyarázta, ráesett egy edény. Edény ? Jó nagy edény lehetett. Semmiség, járni is tud. Na jól van.

            Nem is tudtam, hogy a hajónkon edények is vannak.

            Másnap látom ám, hogy híres szociológusunk is erősen sántikál. Belerúgott az ajtóba. Én még nem is hallottam róla, hogy egy ilyen komoly tudományos szaktekintély az ajtót rugdossa. De megeshet, hogyne.

            Innen kezdve hol sántikálva, hol bedagadt szemmel, hol fertőtlenítőszerektől színesen mászkált a legénység. És még legalább valami normális okot találtak volna ki. „Leestem a lépcsőn”, ilyenek. Itt az ideje egy alapos ellenőrzésnek!

            Túl sokáig nem kellett keresgélnem. Hátul, a stabilizátorok alatt, ahol a raktárhelyiségek sorakoztak... Az elsőben néhány begyűjtött élőlényt tároltunk- persze csak nem- értelmeseket-, a másodikban mágnescsapdába zárt pozitronsugarakat, tisztított gravitációs erőteret, némi antianyagot meg egyéb limlomot. A harmadiknak üresnek kellett volna lennie... De a zárt ajtók mögül dobogás, csattogás, kiáltozás és tompa puffogás hallatszott.

            Ott voltak mindannyian. A terem két végében két lézerkapu, a földre vonalak mázolva. Az egyik kapuban radiológiai szakértőnk, a másikban komoly, már nem éppen fiatal asztronavigátorunk ugrott egy akkorát, hogy azt hittem, fel se kel többé. Mikor földet ért, már a kezében volt egy igen ismerős fekete- fehér gömb. Hatszögmintás.

            Egy darabig észre se vettek. Aztán lassan csak elcsendesedtek és egy darabig félénken álldogálltak. (Noha nem azok.) Porosan, tetőtől talpig belepve kocsonyás kék izzadtsággal, lihegve, mint egy... atomkompresszor.

            Jelentőségteljes szünet következett, amelyet pont olyan hosszúra nyújtottam, hogy éppen kezdjék egy kicsit rosszul érezni magukat.

            - És... öö... tulajdonképpen mi ez? - kérdeztem méltóságteljesen, ahogy egy parancsnokhoz illik.

            - Futball! - káltották lelkesen, talán azért is, mert nem küldtem azonnal mindegyiküket karbantartó munkára, meteorport vakarni.

            Úgy egyhatod shang múlva nehéz szögből bomba szabadrúgást tekertem a léc alá - ők így mondták. Elismerően sorra dörzsölgették a hátsó füleimet. Nem mondom, hogy nem esett jól, noha mindannyian tudtuk, hogy engem aztán hízelkedéssel le nem vesznek a lábamról, az biztos.

            Nos, ezentúl szinte mindennap játszottunk. Végül is, az ilyesmi összekovácsolja a csapatszellemet. Erősíti az összetartást. Szabad időnkben különféle labdákat gyártottunk (egykettőre világossá vált, hogy a kézzel varrott a legjobb). Nagy gyakorlatra tettünk szert egymás sebeinek bekötözgetésében. Ez egy kemény játék. Néha...“  

 

            - Idézet vége - közölte unottan az oktatókompjúter. A szalag utolsó része megsemmisült, valaki valószínűleg ráejtett valami nagyon forrót és nagyon nehezet. Tipikus példája annak, mire vezet a fegyelem hiánya és a...

            A komoly lila történelemtanár villámgyorsan kikapcsolta a készüléket. Az oktatókompjúter az utóbbi időkben kezdett az idegeire menni. A tanár vágyakozva gondolt azokra a régmúlt időkre, mikor az oktatók séta közben csöndesen beszéltek, a tanítványok meg néha tisztelettudóan kérdeztek valamit. Fáradtan megvakarta egyik középső lába bokáját. A teremben csend honolt. A diákok figyelmesen lengő fülekkel, szinte megilletődötten hallgattak.

            - Hát, valahogy így kezdődött. Őseink a Föld nevű, a Galaxis egyik kietlen, elhagyatott vidékén található bolygóról hozták magukkal e gyönyörű sportot. Egy legenda szerint az első hivatalos meccsen a Föld negyvenhét- nullra verte A Galaxis Szuperválogatottat, de ez egy tudománytalan mendemonda, amelyiknek valószínűleg semmi alapja sincs. Remélem, azt már mindenki tudja, hogy a Föld reg elpusztult, még az Első Átmeneti Korban, a Primitív Atomháborúk idején. Igen... mit is akartam... ja, holnap mindenki hozzon be harminchét tucat bangot. Kétnapos osztálykirándulást szervezünk, melynek során megtekintjük A Kipusztult Fajok Múzeumát. Van kérdés?

            De a diákok ezt már nem is hallották. Izgatott farkcsóválással özönlötek kifelé, a Gammaparkba, ahol ízletes neutronfagylaltot árultak, vegyes mezonöntettel a tetején.

            A komoly, lila történelemtanár csak legyintett. A szünidő utáni első napon... teljesen reménytelen. Aztán komótosan összecsukta a négydimenziós osztálynaplót és kizümmögött a folyosóra. A teremben csak por, nehéz kék napfény és csönd maradt.

Az évad legrosszabb vendéglője

 

    Hölgyeim és uraim, my dames and gentlemans, gondolom, mindannyian tűkön ülve várják már titkos ankétunk végeredményét. Álcázott ügynökeink egész nyáron járták hazánk vendéglátó egységeit, s halált megvető bátorsággal fogyasztották a különböző ételeket. Az egyik legbátrabb közülük még a majonézes krumplisalátát is megkóstolta júliusban, legyen neki könnyű a föld. S vajon miért vállalták mindezt? Csakis és kizárólag azért, kedves drága olvasóink, hogy könnyedén tájékozódni tudjanak az újabb és régibb vendéglők zűrzavarában, melyek étlapja olykor nem csekély fenyegetést jelent a fogyasztók emésztőszerveire nézvést.

    Nos, látván, hogy izgatottsággal vegyes türelmetlenségüket tovább már nem csigázhatom: megvan! Megvan az a hely, amit csak öngyilkosoknak ajánlhatunk jó szívvel, azok közül is csak azoknak, akik netán szeretnek hosszantartó szenvedések után elhunyni. Röviden össze is foglalnánk a vendéglőben tomboló állapotokat. Titkos ügynökünk ezúttal mit sem sejtő, gyerek nélküli fiatal házaspárnak álcázta magát. Ez okból két személyre rendelt, előétel nélkül, levest, majd másodikat, mindezek betetőzéseképpen pediglen kávét. Zaccosat, másként: aljas kávét. S a kis vendéglő már az első lépésben lekörözte az összes eddig ismertet!

    Ugyanis legelőször a kávét hozták ki. Sebaj, jött is hozzá nyomban jéghideg kóla, nyilván, hogy a kedves vendég meg ne égesse a száját. Vagy, ha már megégeti, legalább legyen mivel borogatnia. Igaz, hogy kóla csak egy jött, hiába volt kettő darab megrendelve. S már érkezik is a leves, a finom, mely túl forró nem lehet. Hogy miért nem lehet? Hát, mert a pincérfiú benne tartja az ujját, felebarátaim az úrban! Klasszikusan, a hüvelyket, ahogy minden kabarétréfában írva vagyon.

Nem tagadhatjuk, hogy a leves fajtája stimmelt. Az egyik. A másik ugyanis káposztaleves lett, az eredetileg rendelt bableves helyett, s ez már némi kánaáni csodaváró hangulatot teremtett. Igaz, a káposztaszeletkék között, nyilván kárpótlásképpen, ott úszkált egy szép szőke hajszál is, szakállas kabarétréfák további hagyományos attribútuma.

    Ennyi szarunemű képződmény- a hüvelykujj körme a levesben, plusz a hajszál- talán mégiscsak sok egy kicsit, nem? Egy kis jóféle szarut magunk sem vetünk meg olykor-olykor, de ez már talán túlzás!

    Na, végre itt a főétel. S hozzá-nini! Egy uborkasaláta, amit senki egy büdös szóval sem említett. Ez biztosan a cég figyelmessége. Lássuk csak ezt a szép töltött csirkecombot. Milyen szép dundira van megtöltve! Ezért is látni azonnal a rajtahagyott, szerteszét meredező tollakat. Már megint szaru. Ezek itt valami szarumániások? Vagy a Gyűrűk Ura rossz útra tért fehér varázslójának, Szarumánnak a titkos hívei? Netán ez egy új étel, mondjuk: csirke gatyában?

    Na, most, kedves vendéglőbe járó olvasó, ha azt hiszed, hogy mindezt már nem lehet fokozni, akkor irtó nagyot tévedsz. Sokat látott titkos ügynökünk mellett ugyanis egy hölgyemény libeg el, kinyújtott kezében, na mit visz? Nem egyebet, mint egy csomagolatlan intimbetétet. S a hangulatos léckerítés túlsó oldalán felbukkan egy újabb hölgyemény, fajtájára nézvést utcalány. Épp férfi vendég után koslat aktívan, mely okból szexbombának próbálja magát álcázni, a sikerre való kilátás legcsekélyebb reménye nélkül. Harcedzett, számos vasúti restit túlélt titkos ügynökünk ekkor kénytelen volt visszavonulni…

    E hely kilétét természetesen nem áruljuk el, legföljebb barátainknak. Ellenségeink nyugodtan menjenek csak oda. Annyit talán mégiscsak elmondhatunk róla, hogy egy olyan városhoz esik közel, amely… de inkább mégse. S ha valaki ennek ellenére mégis kitalálja, baráti kézfogásunkon kívül értékes tapasztalatokat nyerhet. Te pedig, kedves vendéglős pajtás, sose feledd: valószínűleg, hogy nemsokára nálad is felbukkannak remekül álcázott kiváló embereink. Nem bízhatsz senkiben… S lehet, tudtodon kívül angyalokat, vagy ügynököket vendégelsz meg…       

Sétáltatom a mikroténzacskót

 

        Na, nem mintha friss levegőre vágyna szegény. A mikroténzacskók kifejezetten jól bírják a bezártságot. Sőt, mondhatjuk, hogy egyéb vágyaik is szinte minimálisak. Egy mikroténzacskó például a legritkább esetben ideges. Nem is nagyon küzd rohanó korunk stresszes életformájával és mondjuk a nemi élet se izgatja annyira.

            A ”sétáltatás” tehát ez esetben inkább csak afféle terminus technicus, amit jobb híján használ az ember. Másként nevezni különben bajos volna azt a két és fél perces és mintegy ötvenméternyi utat, amelyet a szóbanforgó mikroténzacskó az élelmiszerbolttól szerény munkahelyemig megtesz.

            Gondoljunk csak bele. Nem vitás, hogy a mikroténzacskó korunk technikai vívmánya. Tudós koponyák nemzedékeinek megfeszített agymunkájára volt szükség puszta létrejöttéhez. Valahol, messze, távoli gyárakban, zörgő- zakatoló gépsorok között sok- sok munkás áll váltott műszakban és a saját két keze munkájával termeli a mikroténzacskót, éjjel-nappal. Állnak ott fáradtan, olykor jókedvűen, olykor másnaposan, máskor meg abszolút fitten a szalag mellett és csak termelnek és termelnek. A kész terméket meg csomagolják - természetesen mikroténzacskóba -, majd autókra, kamionokra, tán még repülőgépekre is rakják. És mindezt miért? Azért a kábé kétperces, mintegy ötvenméternyi útért, amit ez a sok munkával létrehozott csomagolóanyag a bolttól a rendeltetési helyéig megtesz.

            Hát ehhez képest a tiszavirág élete jogal nevezhető maratoni hosszúságúnak. Miért, kérdezzük a költővel? Mire jó ez az egész, ez a rengeteg sürgés-forgás, termelés, igyekvés, munkálkodás? Mire jó, ha a mikroténzacskót, miután betöltöte rendeltetését, azaz két percig burkolt mondjuk két kiflit, kidobjuk?

           Mert kidobjuk. Voltak bátor és merész szellemek, akik őrült és vad kísérletképpen próbáltak ismét csomagolni valamit a mikroténzacskóba. Ma már tudjuk, hogy fantasztikus vállalkozásuk eleve kudarcra ítéltetett. A mikrotén zacskó olyan rémesen vékony, hogy kimondottan csak egyszeri használatra alkalmas.

          Hát igazság ez? Hogy ily rövid és tartalmatlan lét után ily hamar ellobbanjon egy mikroténzacskó életének lángja? S ily kegyetlen gyorsasággal hulljon a kukába, majd a szemétdombon kössön ki, ahol a játszi szél felkapja s művésziesen kidekorál véle egy virágzó galagonyát? Esetleg egy zöldre festett kiskertkaput? Vagy dévajul széthordja a vízparton, az erdőben, a szántóföldeken, amit a horgászok, erdőjárók és mezőgazdászok oly erőteljes kifejezésekkel honorálnak?

            Válasz nincs. A mikroténzacskók és a világegyetem rejtélyei kifürkészhetetlenek.

Bájsziköl (27. rész)

 

XXVII. fejezet

 

Az Olvasó dicsérete. Dübörögjünk! Kis segítség a meg nem születetteknek. Mestersége a sorozatgyilkosság. Ki a jó fiú? A Folyton Dolgozó Pasi esete.

 

Kis fennsíkot szeltek át, kicsi folyó, vagy inkább nagyobb patak (ezen órákig el lehet vitatkozni) völgyében haladva. A folyócska-patak két oldalán apró szántóföldek terültek el, s a langy verőfényben egyetlenegy ember dolgozott, ameddig a szem ellátott. Utazónk igencsak megörült neki, noha általában nem ez volt a szokása, ha emberekkel találkozott.

Tudniillik ha emberekkel találkozott, általában az volt a szokása, hogy egyáltalán nem örült nekik.

De ennek most igen. Ugyanis nemigen tudta, merre menjen tovább. Térképén egy fránya törés pont azt a helyet tette olvashatatlanná, ahol pillanatnyilag tartózkodott.

És ez mindig így volt. Soha – ismételjük - soha nem volt még rá példa, hogy törés a térképen ne pont azt a helyet tette volna tönkre, ahol az Utazó éppen tartózkodott.

Vagyis könnyen lehetséges, ahogy sokan gyanítják, a Világegyetemet egy eléggé rosszindulatú lény alakította olyanná, amilyen. Igazad van, Nyájas Olvasó, mélységesen, halálosan és abszolút százszázalékosan igazad van abban, hogy a fenti feltevést más bizonyítékok is megerősíteni látszanak. Te is ... csak nem te is erre gondoltál? Nahát, ez hihetetlen. Félelmetes, mennyire egy hullámhosszon vagyunk. Nem szeretem a túlzásokat, de azt azért egész nyugodt lelkiismerettel állíthatom: párját ritkítja az ilyen Olvasó-Szerző kapcsolat. Nagyon úgy néz ki, hogy te minden Olvasók legderekabbja vagy, ezt meg kell, hogy mondjam, ahogy szoktam, nyíltan, a szemedbe.

Hol is tartottam? Nem mintha nem tudnám, de valami feszültség növekszik bennem... mintha valami belső hang arra biztatna, hogy ideje lenne befejezni ezt a történetet... de nem, nem tehetem... mégsem okozhatok csalódást Olvasók százmillióinak... hogy hányan lennének öngyilkosok, meg se merem saccolni... de hát én se szeretném emberi roncsként végezni, emiatt a folyamatos alkotói feszültség miatt... én is ember vagyok - legalábbis félig - emberei vágyakkal, reményekkel, óhajokkal... milyen jó lenne végre egy jót enni... meg pláne inni... esetleg szerelmeskedni...

Hát nem is tudom. Erre még majd visszatérünk. Úgyis éppen párhuzamosan dolgozok egy – egyelőre - negyvenhét kötetesre tervezett önéletrajzi regényfolyamon, abban talán szorítok némi helyet.

Szóval....hogy az Utazó nem igazán szeretett emberekkel találkozni? Persze önként adódik a kérdés: ha magányra vágyott, miért nem vett magának egy világítótornyot vagy egy citadellát vagy egy lovagvárat sziklabércen vagy legalább egy nyamvadt trópusi szigetet?

Nos, legkedvesebb Nyájas Olvasón, nem emlékszem egész pontosan: említettem-e már valamit - valamicskét! – azon idők természetével kapcsolatban, amelyben Utazónk éldegélt. Amennyiben igen, emlékszel - feleslegesen nem ismétlünk. Lacafacára nincs idő. Dübörögjön az elbeszélés szekere, dübörögjön.

Esetleg - mielőtt észtveszejtő sebességgel tovább dübörögnénk - tisztázhatnánk, hogy ugyan miért örült meg az Utazó egy vadidegen embernek? És mi köze van örömének egy nyamvadt töréshez a térképen?

Na, most kapaszkodj meg, Nyájas Olvasó. Kapaszkodsz? Erősen? Akkor elmondom, hogy azokban az időkben még nem léteztek önregeneráló térképek. Mennyivel könnyebb manapság! Elvégre mi ma egy térkép? Kis, formátlan, barnászöld csomagocska, amit bárhová felakaszthatsz, de azt se muszáj, hisz van neki nyolc erős kis lábacskája, amelyekkel akármeddig bírja az iramot. Táplálására nincs gondod, hisz útszéli dudváktól rozsdás autóalkatrészeken keresztül nagyszemű kavicsig mindent elfogyaszt. Ahol meg végképp semmi ilyesmi nincs, ott egyszerűen megcsapolja a kozmikus energiát. Igaz, minden ilyen energiacsapolással új világ teremtődik valahol, de miért ne segíthetnénk egy kicsit azoknak, akik még nem születtek meg? Hát csak jobb életben lenni, mint holmi nemlétben kókadozni eónokon át, na nem igaz? Mindenki jól jár!

Bizonyos pesszimisták szerint - ezek sose halnak ki, mintha még szaporodnának is - olyan, hogy mindenki jól jár, eleve nem létezik. És hogy egyszer ennek meglesz a következménye.

Ha az ilyenekre hallgatnánk, sose jutnánk előre. Igaz, amúgy se, de így meg végképp.

Akkor most már tudjuk, hogy hős Utazónk miért állt meg a dolgozó pasi mellett. Információért.

- Jó napot kívánok! - szólt illedelmesen. De a pasi oda se bagózott, csak vágta a hantot egy kiskapával irgalmatlanul.

- Elnézést - próbálkozott az Utazó egy másik, akkoriban használatos formulával.

Semmi. Esetleg csak annyi, hogy a pasi szemében mintha a megvetés rőt lángja lobogott volna.

Utazónk megütődött. Az egész Utazás folyamán - sőt más Utazások folyamán is - az volt az általános tapasztalat, hogy az emberek furamód segítőkészek. Olykor meglepően, zavarba ejtően segítőkészek. Mint például az a szakadt, torzonborz és teljesen őrültnek látszó alak, aki önzetlenül segített Utazónknak egy kényes ügyben, egy bizonyos korábbi Utazás alkalmával. Noha kevéssé bizalomgerjesztően szakadt és torzonborz volt, és, mint a későbbiekből kiviláglik, teljesen őrült is. Ugyanis, miután nagyon kedvesen és önzetlenül segített Utazónknak, hazament és egy piros láncfűrésszel megpróbálta feldarabolni egész családját. (ún. „szeretteit”).

Igazad van, Nyájas Olvasó - ez még önmagában messze nem volna elég, hogy csak úgy őrültnek tituláljunk valakit. Hisz a korabeli - majd a későbbiek folyamán, alkalmasabb időben kiválasztunk egyet-kettőt az ajkunkon tolongó ezernyi jelző közül - dokumentumokból kiviláglik, hogy az emberiség nem csekély részének éppen a sorozatgyilkosság volt a fő mestersége. Tehát csak azért, mert valaki kinyírta a családját, még nem mondhatjuk, hogy különösképpen kilógott volna a sorból. (A hirtelen kategorizálás amúgy sem vezet soha semmi jóra.)

Az Illető - nevezzük csak így, hisz Utazónknak sem mutatkozott be annak idején - őrültségének százszázalékos bizonyítéka a piros láncfűrész volt.

Épeszű ember így nem gyilkol. Még egy csecsemő is tudja, hogy minden rendes gyilkos zöld, kék, barna, esetleg fekete láncfűrészt használ, mert ezeken sokkal jobban látszik a vér. Pirosat! Nevetséges! Az űrület legbiztosabb jele!

Mai szép, új világunkban persze - melyben, mint azt nyilván te is érzékeled, Nyájas Olvasó, minden a létező legtökéletesebben van elrendezve - a sorozatgyilkosokkal is egészen másként bánunk. Sokkal humánusabban, mondhatni. Hisz ama régmúlt, sötét időkben az elfogott sorozatgyilkosokat rács és/vagy üvegfal mögött tartották. Írott üzeneteket csak egy zajos, kétoldalas fiókon juttathattak ki cellájukból, nagy csapkodással. Ráadásul állandóan bögyös rendőr-pszichológusnők rohamának voltak kitéve, hiába csettintgettek elutasítólag a nyelvükkel. A pszichológusnők rendszerint éppen egy újabb sorozatgyilkos kilétére próbáltak fényt deríteni a már elfogott, csapdosós-fiókos segítségével. Noha a még - de már nem sokáig, hála a bögyös rendőr-pszichológusnőnek - szabadlábon levő még üzenetet is küld egy tekercs vécépapíron a bent lévőnek.  Pedig akkoriban milyen nehéz volt vécépapírra írni!

Ma már nem, tudjuk: a nagyteljesítményű, mindamellett zsebben hordozható vécépapír- írógépek segítségével bármely hátrányos helyzetű sorozatgyilkos üzenhet már lesittelt példaképének.

Hát, nem lehetett valami könnyű meló akkoriban sorozatgyilkosnak lenni. Sokan mégis vállalták! Ma bezzeg! Ne adj isten egy gyereket beimádkozni a Sorozatgyilkos-Tanonciskolába. Pedig annyi az önkéntes áldozat! Egy-egy öregebb sorozatgyilkos háza előtt szezonban napokig állnak a sorok. Ez egy ilyen divat lett, így múlni ki. Halottkémek hada alig győzi lefóliázni a széttrancsírozott tetemeket, törölgetni a vért, pucolni a láncfűrészt.

Ha jól meggondoljuk, manapság egy halottkémnek sokkal nehezebb, mint egy tömeggyilkosnak. És nem is fizetik túl őket. Igaz, biztos nem is pénzért teszik. Azt csinálják, amit szeretnek. Mert bennük még van hivatástudat.

Talán ezért van, hogy a tömeggyilkolás manapság már be sem került az adrenalinsportok közé. Inkább olyan nyugdíjasoknak való véres kis cirkusz lett belőle. De nyilván te is tudod, Nyájas Olvasó, mi most az igazán izgalmas. Te már próbáltad? Én se, de alig várom, hogy amolyan igazi, dögös izgalmat éljek át. Gondolj csak bele, megáll az eszem: negyven évig tisztes családapának lenni! Felnevelni néhány gyereket! Negyven évig ugyanazzal a műbőr aktatáskával járni melóba! Apám, ez már valami! Hű! Minden nap szalámis zsömle, minden vasárnap rántott hús! A hideg borzongás szaladgál a hátamon! Ezt végigcsinálni! Ezek a jó fiúk, nem holmi nyamvadt baltás gyilkos!

De erről ennyit. Közkívánatra később visszatérünk a témára. Hisz dübörgünk, Nyájas Olvasó, tudod jól. Dübörgünk, a nyilvánvalóan diadalmas vég1kifejlet felé.

Szóval, a pasas nemigen szólt.

- Tessék mondani - udvariaskodott tovább bizonytalanul Utazónk.

A pasi végre kegyeskedett ráemelni véreres szemét, majd göbös öklével végigtörülte izzadó homlokát. Az izzadtságot a keze fejéről meg lógó ülepű, ócska munkásruhájába törülte. Majd - még mindig az Utazót fixírozva, úgy tűnt, számonkérőleg - megszólalt:

- Maga honnét gyütt? (Megint csak igazad van, Nyájas Olvasó. Akkoriban ezt a beszédmódot „tájszólásnak” nevezték.)

- Öö... a Fennsíkról - közölte az Utazó, a lehető leghívebben az igazsághoz.

- Kirándulni, mi? - firtatta a pasi, úgy tűnt, megvetőleg.

- Öö... Egen!- alkalmazkodott az Utazó villámgyorsan a tájszóláshoz, mert az volt a tapasztalata, hogy az ilyesmi bizalmat ébreszt. Mindamellett nem tudta levetkezni ama rossz szokását, hogy minden mondatát két „ö” betűvel kezdje, midőn bizonytalannak érezte magát- azaz, ha emberekkel volt kénytelen társalogni. Utazónk még a „kirándulás” kifejezés fölött is hajlandó volt nagyvonalúan elsiklani, noha egy Utazót holmi „kirándulónak” titulálni...

„Igaza van az én drága, szeretett Utazómnak”- gondolta a Jármű, mert már régen nem szerepelt a történetben. „Ahogy az én népem legnagyobb költője mondotta: - A fűszál lehajlik, mégis megmarad. „Rejtély, honnan szedte ezt a metaforát költőóriásunk”- szőtte tovább gondolatait a Jármű. „Valahogy olyan kultúraidegennek tűnik.”

Mellesleg, a Járműnek igaza volt abban, hogy a költőjüknek igaza volt: A Jármű bolygóján csak fű nőtt. A többi, nagyobb, merevebb, vagy, ha úgy tetszik, gerincesebb növény, amely nem volt hajlandó meghajolni, már régen kipusztult.

A költőknek mindig igazuk van. Még ha hazudnak, akkor is. Főleg akkor.

A pasas indulatosan nagyot köpött a markába - hogy csak úgy loccsant a kérges tenyérben - aztán rövidnyelű kapáját esmeg a hantba vágva így morgott maga elé sötéten:

- Egész életemben sose nem vótam még szabadságon. Mer sose nem értem rá mer dógozni kellett. Maga biztos jó gazdag, mi, hogy semmi dóga nincs, csak kirándulgatni, mi?

- Ööö - tett zavarában az Utazó még egy „ö” betűt a szokásos mondat eleji kettőhöz. –Nem, dehogy vagyok gazdag...de dógoztam egy ideig, oszt most utazok...

Az öreg megvetőleg mérte végig, de közben egy pillanatra sem hagyta abba a hantaprítást. Figyelemre méltó teljesítmény volt.  Próbáld csak ki, Nyájas Olvasó! Próbálj megvetőleg nézni, mondjuk, egy virágvázára, és közben valamit csinálni a kezeddel, mondjuk, malmozni. Na, ugye, nem megy.

- Elszórni a pénzt, amit megkeresett, mi? Oszt ugyan mit dógozott?

Az „ugyan” szócskába igen jelentékeny mennyiségű megvetést sűrített a pasi.

- Öö... sokfélét csinálok. Utoljára gödröket ástam. Azt elég nehéz vót csinányi - nyomta tovább a tájszólást az Utazó.

- Gödröket, mi? - horkant fel az öreg. – Tizenöt évig ástam gödröket mindennap. Sziklás talajba. Vasárnap is, mer azt duplán fizették. Magának milyen talaj vót?

- Agyag - vallotta be töredelmesen az Utazó, s nagy bűnbánatában mindkét szó eleji „ö”- ről tökéletesen megfeledkezett. – Szombat-vasárnap még sose dógoztunk - mondta meg az igazat, amilyen mafla vót. (Vagyishogy volt. Ezzel a tájszólással tisztába meghülyít engem is. )

- Aha! - rikkantotta diadalmasan az öreg. – Szóval még szombaton se! Még éccaka is, ha kellett! Tüzet raktunk, hogy lássunk! Na, maga ugyan hányszor dógozott éccaka hetente?

- Egyszer - gyónt tovább az Utazó, a maflája. De azt már nem mondta, hogy nem hetente, hanem összesen. Azt se, hogy tüzet se kellett rakniuk, mert mindenki kapott egy jó erős homloklámpát. Vagyishogy már éppen mondta volna - a maflája - amikor...

Amikor a Jármű már nem bírta tovább. Az Utazónak szemmel láthatóan külső segítségre volt szüksége, hogy levetkezze vele született avagy szerzett - nem tudni - maflaságát. És ez a segítség nem volt más, mint a jó öreg, mindig kéznél lévő elektrovibrációs tér!

Na, a Jármű túlságosan nem vette igénybe az erőtér gyakorlatilag végtelen potenciálját. Éppen csak moccantott, éppen csak serkentett egy kicsit vele. Utazónk agyában egy elektron magasabb energiaszintű pályára került (közben kibocsátott egy fotont is, de ez mellékes). Vegyérték változott, egy molekulában új kapcsolódási lehetőség alakult ki, amit egy véletlenül arra kószáló atom rögvest ki is használt. Merőben új vegyület született, amit ideiglenesen nevezzünk anti-maflovinnak, mivel hogy Utazónk veleszületett - avagy szerzett - maflaságát átmenetileg neutralizálta.

Úgyhogy Utazónk jócskán meglepődött ama szavakon, melyek ajakát a következő másodpercekben elhagyták.

- És kényszerítették, hogy éccaka meg vasárnap is dógozzon? (Mint látjuk, továbbra is sikerrel alkalmazta a mesterséges tájszólást.)

- Kényszerítettek? - hökkent meg az öreg. – Dehogy kényszerítettek! Örültünk, ha dógozhattunk. Megfogtunk minden dukátot, nem úgy, mint manapság. Csak a pénzt szórni! Kirándulgatni!

- A kiránduláshoz nem kell olyan sok pénz - ellenkezett az Utazó meglepetten, a Jármű áldásos beavatkozásának köszönhetően. – Az ember vásárol néhány híres-hírhedt Zacskóslevest, meg valami aprópénz a zsebbe...

- Osztán hol alszik, mi?

- Az Eső Ellen Védő Szerkezetben. Az nem kerül pénzbe. Vagy néha csak úgy is, a földön.

- Ha egész nap dógozna, nem vóna kedve holmi szerkezetekben aludni, az már egyszer biztos. Nézzen meg engem! A jövő héten leszek kerek hatvan esztendős, de eddig minden éjszakámat ágyban töltöttem, ahogy rendes emberhez illik!

- Attól még lehet valaki rendes ember, hogy néha nem ágyban alszik - ellenkezett az Utazó fokozott döbbenettel önnönmaga váratlan merészsége fölött. (Máskor ilyen esetekben - tehát mindig, ha emberek segítségére szorult - már régen elköszönt volna az akkoriban szokásos formulával: ”Bocsánatot kívánok”.

A Jármű kuncogott. Azaz, igazad van, legkedvesebb Nyájas Olvasóm, mélységesen igazad van: csak kuncogott volna őkelme, amennyiben rendelkezett volna a kuncogáshoz, mint olyanhoz szükséges szervekkel, melyeket a tömörség kedvéért - mely e történetnek az állandó és egyre fokozódó intenzív dübörgés mellett talán legfeltűnőbb sajátossága - nevezzünk egyszerűen kuncogószerveknek.

Szokott – de még mindig megdöbbentő - széles látókörödet figyelembe véve, Nyájas Olvasó, nem árulunk el nagy titkot, ha elmeséljük: A Jármű anyabolygóján - mely igen érdekes módon egy hatszögletű nap körül kering - már régen nem csak tilos, de mélységesen megvetendőnek számít mindenfajta munkának nevezhető tevékenység, mely heti három napnál többet vett igénybe. Ma már - hisz az ottani társadalom csakúgy a tökéletes megvilágosodás stádiumába lépett, mint a mienk - természetesen egy Járművet sem semmisítenek meg (noha a régi égetőkemence még áll) csak azért, mert magáról megfeledkezve mondjuk egész héten krumplit kapált vagy éjt nappallá téve csillogóra varázsolta lakása minden egyes négyzetmilliméterét. Ma már ilyesmiért csak egy egyszerű száműzetés jár az FDSz-re, amely egy bonyolult, többszörösen kódolt és igen ravaszul rejtjelezett rövidítése a Folyton Dolgozók Szigetének. Jó messzire fekszik minden lakott szárazföldtől - mind a tizenhéttől - s ott azok a szerencsétlen eltévelyedettek annyit dolgozhatnak, amennyit csak akarnak. A parti homokban állandóan szerteszét hevernek a legkülönbözőbb szerszámok, az ásótól a motoros kapáig és a lombfűrésztől az alagútfúró pajzsig bezárólag. A beteg Járművek átlagban úgy havonta egyszer szakítanak mintegy tízpercnyi időt, hogy összejöjjenek és elmeséljék, ki ásózott többet, vagy hogy ki hány éjszaka rakta fel a lambériát bungalója társalgójának falára. (Az ottani híres Fehér Éjszakák ezt lehetővé teszik.) Persze legkésőbb tíz perc után valamelyikük okvetlenül a fejére csapott - illetve, csapott volna, de fej hiányában az ezzel adekvát tevékenységet hajtotta végre - és kijelentette: ”Jesszusom, én itt ülök, a kertemben meg nő a parlagfű!”, vagy hogy „... cségit, elbeszéljük az időt, otthon meg megköt a beton!”

Tehát lényegében ezen kuncogott – volna - a Jármű. Bár némileg szomorkásan szemlélte, hogy a Földön micsoda kőkorszaki állapotok uralkodnak: ez a dolgozó pasi is minden különösebb következmény nélkül dolgozott annyit, amennyit bírt- a felsőbbrendű faj önkéntelen szánakozása volt ez a primitívebb élőlények iránt.

(Remélem, ezért a csaknem észrevehetetlen diszkrécióval megfogalmazott seggnyalásért kapok némi rendkívüli prémiumot. Rám férne, ez az igazság. És ha ez az igazság, akkor miért mondanónk mást, na nem igaz? Mondják- hallani- némely szerzőnek ez a szokása. De nem a miénk! Miért is tennőnk ilyet, hisz dús fantáziánk, alkotó tehetségünk, mesterségbeli tudásunk amúgy is fényévekre a szürke átlag fölé emel bennünket! )

            Az Epizódunk elején gerjesztett állapotba került elektron egy mély, megkönnyebbült sóhajjal visszatért rendes, energiában valamelyest szegényebb pályájára. „Hiába, mindenütt jó, de a legjobb otthon”- dünnyögte megkönnyebbülten maga el, majd kényelmes papucsba bújt és kevert magának egy megfelelő erősségű italt a kandalló előtti üldögéléshez. Vegyértékek reaktiválódtak, vegyülékek ismét alkotóelemeikre bomlottak.

Utazónk döbbent csöndben elmélkedett mindazon, amit nemrégiben száján kiszalasztott. A Folyton Dolgozó Pasi rövidnyelű kapájával rendületlenül aprította a hantot, morcosan dünnyögve magában:

- Hat... hét... hat? Most akkor hatszor vagy hétszer kapáltam át ezt a nyavajás parcellát? Idejön holmi külországbeli idegen... aki tán sose dógozott... oszt teljesen összezavar...

Folyton Dolgozó Pasinknak igaza volt! A külországbeliek döntő többsége ugyanis teljességgel idegen a - nevezzük így - hazaiaknak. Ez egy olyan ősi természeti törvény, hogy még ma is, rettenetesen gyönyörű és új és szépséges világunkban is érvényes.

- Ön biztosan jól ismeri a vidéket - szólalt meg végre Utazónk, némileg behízelgő hangon. – Meg tudná mondani, merre menjek Ezésez felé?

A pasi nem dőlt be. Megvetőleg felegyenesedett - el kell ismerni, hogy erre kevesen képesek - és morrant egyet: - Arra!

Ugyanakkor rövidnyelű kapájával mintegy százhetvenöt fokos ívet írt le.

Utazónk sóhajtott egyet. Kellett neki taktikázni!

Bár ezt az általa „taktikázásnak” nevezett eljárást tíz független megfigyelő közül kilenc egész öttized szánalmas alakoskodásnak könyvelte volna el.

Hogy az öttized? Kérem. A Statisztika csodákra képes. Semmiség számára nulla egész öttized embert kreálni. Vagy bármennyit.

Mivel eléggé sietősen indultak el, már nem hallották, hogy a Folyton Dolgozó utánuk morran:

- Hülye külországbeli idegen... innen minden út a tenger felé vezet...