A lila történelemtanár halkan zümmögve átrepült a termen. Az éretlen, zöld nebulók egy darabig még izgatottan fütyürésztek - nemrég ért véget a tíz hónapos Nagy Galaktikus Nyári Szünet - aztán győzött a tekintélytisztelet. Nyolc lábukat hátukra kulcsolva, a maradék néggyel három kocsányos szemüket eltakarva előírásosan hasravágódtak.
- Kék napot! - köszöntötte őket a tanár, majd zord, de szeretetteljes gammasugarat lövellt a süvölvényekre, akik szintén „Kék napot!”- tal és egységes pozitronsugárral válaszoltak. Elfoglalták helyüket az ócska, agyonfirkált antigravitációs padokban és a kezdeti pusmogás, szörcsögés fokozatosan elült.
A lila történelemtanár gondosan összecsukta szárnyait és kinyitotta a négydimenziós osztálynaplót. Nagyon jól tudta, hogy a szünet utáni első napon teljesen reménytelen az odafigyelés legcsekélyebb jeleit is elvárni. Ez így volt, mióta az iskolát feltalálták és ez olyan régen volt, hogy azóta a galaktika is megfordult már párszor a tengelye körül.
- Mai óránkon – kezdte - és ez ismét olyan szófordulat volt, amelyet a tanárok ősidők óta ugyanúgy használnak - mai óránkon egy ősi szöveget hallgathatunk meg, azokból a mitikus, ködbe vesző időkből, amikor is az Univerzum egyes fajai még csak próbálkoztak a kapcsolatteremtéssel. Volt bátorságuk felfoghatatlanul primitív fotonhajókra szállni, melyek még fénysebességgel is alig cammogtak.
Az osztályon a hitetlenkedés moraja futott végig.
- Végigmerészkedtek a téridő keskeny csapásain, ahol minden parszeknyire halálos veszedelem leselkedett rájuk. Igazi hősök voltak ők, amelyek ma már nem teremnek minden bokorban. Egyszerű, ma már olykor nevetségesnek tűnő gondolkodásuk rettenthetetlen szívvel párosult. Felvétel indul, kapcsolódjatok rá, holnap röpdolgozat.
A nebulók lemondóan megcsóválták a farkukat. Na, ez a tanév is jól kezdődik. Mi lesz még itt egy hónapig, a Nagy Szünetig... Rettenetes, igazán elég volna a három hetes iskolaév is.
Valami reccsent, ibolyaszínű gömbvillám zúgott át a termen.
- A francba - mormogta a tanár akaratlanul. Érdekes módon ez is egy ismeretlen eredetű, de eléggé gyakran használt szó volt, amely csodálatosképp fennmaradt az Idő nagylyukú rostélyán. A tanár erősen remélte, hogy ezt a szót és néhány másikat minél később kezdik el használni a tanítványai.
- Na - mondta, miután nagyot csapott az oktatókompjúterre és a felvétel döcögve megindult. – És most egy pisszenést se akarok hallani.
Fölrakta néhány lábát az asztalra és lezserül lehunyta egy szemét a háromból. Az igazság az, hogy a szünidő utáni első napon valahogy a tanárok sem tudták komolyan venni a munkát.
- Részlet a Fosszilis Hajónaplókból - közölte a felovasó gépies hangja. – Tizenhétezer - kétszázhatvankettes per pínégyzet a köbön számú töredék, részben rekonsruálhatatlan.
Aztán a gépies hang némi hatásvadász szünet után elkezdte.
„... a primitív, kétlábú és furcsa módon mindössze kétszemű humanoidok igen nagy tömegben találhatók ilyen helyeken. Óriási katlan, oldalain zsúfolt széksorokkal. (A „székről” korábbi jelentésemben már beszámoltam. Ülésre, villanykörte-becsavarásra és nézeteltérések tisztázására használták.) A katlan közepén fűvel benőtt, szabályos téglalap alakú tér, ahol fehér jelzések között néhány humanoid rohangált, látszólag minden rendszer nélkül. Ez a faj amúgy sem csendes, de amit itt produkáltak, az szinte kibírhatatlan volt. Szünet nélkül ordítoztak és üvöltöztek, szemmel láthatóan a legcsekélyebb igényt sem tartva arra, hogy megértsék egymást.
Az asztroszociológus megkockáztatta a feltevést, hogy ez esetleg valami primitív dalverseny. Olyasmi, mint a Kabócalábú Repülő Bölények rituális dalversenye holdtöltekor. Nekik sem a dallamosság számít, egyszerűen csak el akarják dönteni, ki bír a leghangosabban bömbölni. A győztes lesz a főnök és egy hónapig minden nőstényt megkaphat.
- Ez olyan erős motiváló tényező - fejtegette a szociológus - hogy néhány Kabócalábú egyszerűen halálra ordítja magát. Vagy - tette még hozzá elgondolkodva - lehet ez esetleg vallásos szertartás a Napisten tiszteletére.
Ezt már meg se hallottuk. Folyton a Napistennel hozakodnak elő, ha valamit nem képesek megmagyarázni. Ezenkívül A Sárga Csillag Harmadik Kék Bolygójának lakói eddig nem keltették azt a benyomást, mintha bárkit vagy bármit is tisztelnének.
Hajónk nyugodtan és láthatatlanul lebegett a zsúfolt katlan fölött. Az egész legénység a képernyő előtt hasalt, idióta ötleteket gyártottak és nagyokat röhögtek.
Hirtelen sípszó hallatszott. Ó, ez már ismerős volt. Ilyen primitív zeneszerszám függött a nyakában az első bennszülöttnek, amelyet megvizsgáltunk. Igen koszos, undorítóan szőrös fejű, nagyon fiatal hím volt, helyi zsargonban „kisfiú”. Nem mutatott ellenállást, sem akkor, mikor szétszedtük, sem akkor, mikor ismét összeraktuk. De mikor ezt a sípot el akartuk venni tőle... az egyik orvost megharapta, a másiknak csaknem eltörte a farkát. Micsoda primitív ösztönlények... így ragaszkodni egy ilyen kis vacakhoz... bár azt mondják, a mi nyolcezer húros ütőfuvolánk is egy ilyen egyszerű zajkeltő eszközből fejlődött ki... bár ez most nem tartozik ide.
A sípszó egyezményes jel lehetett. A tömeg valamelyest elcsitult, a lennt futkározók két tizenegyes csoportra oszolva bemásztak a föld alá. Három feketeruhás alak követte őket, egyikük fekete-fehér hatszög mintázatú gömböt vitt a hóna alatt. Hímek voltak mind.
- Termékenységi szertartás - jelentkezett újból fedélzeti tudósunk. – Vagy esetleg... a fekete néhány helyi kultúrában a halál színe. Ebben az esetben rituális kivégzés. A fekete ruhások a hóhérok.
- És az a fekete-fehér gömb, az micsoda? - kíváncsiskodott a legénység egy tagja.
- A kivégzés eszköze - jelentette ki izgalomtól bepárásodott szemmel a szociológus.
Akkora röhögés támadt, hogy kénytelen voltam néhány magánzárkát kiosztani. Mégse járja, hogy komplett hülyét csináljanak egy Galaxis-szerte ismert tudósból.
Még mindig nem értettünk semmit, csak nézelődtünk és vártunk. Alig egyharmad shang múlva mozgolódás támadt a lyukak körül. Nemsokára, ugyanúgy, ahogy bementek, megint kimásztak huszonketten, csak most a három feketeruhás jött elöl. A rituális kivégzés elmélete tehát megdőlt.
Mikor a zöld téglalap közepére értek, mintha mindnyájan megbolondultak volna. Szétszaladtak, ugráltak, ide-oda rohangásztak, csenevész végtagjaikat nyújtogatták, furcsa, természetellenes mozdulatokat végeztek.
- Termékenységi tánc - jelentkezett újra a tudós. A legénység tagjai közül néhányan kifordultak a mellékhelyiségbe és jómagam is nehéz perceket éltem át. Ennek a pasasnak folyton csak a termékenység jár az eszében. Talán jó lenne, ha megvizsgáltatná magát valamelyik agyorvos kollégájával. De persze lehet, hogy csak túl régen osztódott, szegény.
- Lehet esőért könyörgő szertartás is, mint az Arctur-IV-en, ahol a darabos ammóniaső... - sértődötten elhallgatott. A legénység utolsó tagja is fejvesztve menekült. Én, sajnos, nem mehettem sehová. Átkozott szabályok.
Odalenn közben a lények elhelyezkedtek a zöld téglalapon, laza rendszert alkotva. Az egyik feketeruhás középre tette a hatszögmintás gömböt. Az egyik csoport két tagja előlépett, várakozó testtartásba dermedtek... egy sípszó...
Ami ezután következett, arra egyszerűen nincs kifejezés. A katlan remegett a dübörgő hanghullámoktól. Körülbelül nyolcvanezer bennszülött egyszerre ordított, fütyült, dühöngött, különféle egyszerű hangszereket fújtak, püföltek, pengettek, recsegtettek, ropogtattak. Itt-ott robbanás hallatszott, színes füstfelhők szálltak a magasba.
- Háború - suttogta kéjesen a szociológus. – Igazi háború...
A huszonkét lény odalenn összevissza rohangált és kergetőzött. Többnyire vastagabb hátsó végtagjaikkal érték el a gömböt. Gyakran megesett, hogy nagyokat csattanva egymásnak ütköztek. Volt olyan is, hogy fájdalmában a földön fetrengett és üvöltött az elviselhetetlen kíntól. Csodálatosképpen nem sokkal ezután már ismét épen és egészségesen futkározott.
- Micsoda regenerációs képesség - jegyezte meg irigykedve a navigátor. (A legénység közben fegyelmezett arcizmokkal csendesen visszaszivárgott.) Bizony, ha a mi farkunk vagy fülünk letörik, olykor egy hétig is eltart, míg új nő helyette.
Az egyik futkározó ekkor egy kemény rúgással a pálya végén álló, hálóval borított egyszerű szögletes szerkezetbe juttatta a gömböt.
Csaknem megsüketültünk a kitörő hangrobbanástól. Kénytelen voltam kikapcsolni a külső mikrofonokat. Talán még használni kéne mindhárom fülünket, ha egyszer hazaérünk.
Hihetetlen volt, de a legénységnek ez a logikus óvintézkedés mintha nem nagyon tetszett volna. Feszülten figyelték az odalenn rohangálókat, szemük csillogott, farkukkal izgatottan sepregették a padlót.
- Húzz bele! Add át, te nyamvadt nali-nayash! (Ez egy igen csúnya, büdös, lusta és kártékony állat volt azon a bolygón, ahonnan a legénység származott.)
Teljesen elképedtem. Csak nem tetszik nekik ez a primitív... nemtommi?! Ez a zavaros... talán helyesebb lenne a nézőket megfigyelni?
Egy hirtelen ötlettől vezéreltetve fókuszáltam a lézerobjektívet. Így közelről még ijesztőbbnek hatottak az arcok. Bizonyos bennszülöttek teljesen bezsongtak. Szemük vérben. Szájuk habzott. Vadul csikorgatták a fogukat és rejtélyes jeleket mutogattak, főleg alkarjukat használva. Sokan barna palackból szoptak valami habos kábítószerfélét és a kiürült palackkal megpróbálták eltalálni a feketeruhások valamelyikét. De azok fürgén elszaladtak.
A fedélzeti számítógép hosszas gondolkodás utén lefordított néhány kifejezést. Mint például „hülye” (ez idegbeteget jelent, nyilvánvalóan téves fordítás), „marha, ökör” (káprázatosan szép állatok, még farkuk is van). Ezek a kifejezések nyilván az elragadtatott csodálat és a bámulattal vegyes tisztelet kifejezésére szolgáltak, noha ezzel az értelmezéssel a számítógép messzemenőleg nem értett egyet. (Sőt.)
- Indulnunk kell - közölte a fedélzeti kompjúter ellentmondást nem tűrően. – Egyhatod shang múlva bezáródik a lyuk a téridő-kontinuumban. Akkor pedig kereshetünk másikat.
A legénység csalódottan felnyüszített.
- Már éppen felfedeztem benne a logikát - dicsekedett helyettesem. – A hatszögmintás gömböt a hálós kapuba kell juttatni, éspedig úgy, hogy...
Na, ebből elég. Még hogy logika, ebben a civilizálatlan zűrzavarban. Végre itthagyjuk ezt az isten háta mögötti naprendszert. Útközben majd beugrunk egy jó kis...
- Rekonstruálhatatlan részlet a hangszalagon - közölte az iskolai számítógép fémes hangja. – Valami ráfolyt, valószínűleg sűrített algakivonat. De mit keresett a hajónapló a konyhában? - kérdezte még ironikusan, aztán újból felvette a hivatalos hangnemet: - A szalag körülbelül százhatvankilenc shang kihagyás után folytatódik. Ime:
„... fele úton járhattunk, mikor észrevettem, hogy asztronavigátorunknak be van kötve néhány tucat lábujja. Mint gyorsan elmagyarázta, ráesett egy edény. Edény ? Jó nagy edény lehetett. Semmiség, járni is tud. Na jól van.
Nem is tudtam, hogy a hajónkon edények is vannak.
Másnap látom ám, hogy híres szociológusunk is erősen sántikál. Belerúgott az ajtóba. Én még nem is hallottam róla, hogy egy ilyen komoly tudományos szaktekintély az ajtót rugdossa. De megeshet, hogyne.
Innen kezdve hol sántikálva, hol bedagadt szemmel, hol fertőtlenítőszerektől színesen mászkált a legénység. És még legalább valami normális okot találtak volna ki. „Leestem a lépcsőn”, ilyenek. Itt az ideje egy alapos ellenőrzésnek!
Túl sokáig nem kellett keresgélnem. Hátul, a stabilizátorok alatt, ahol a raktárhelyiségek sorakoztak... Az elsőben néhány begyűjtött élőlényt tároltunk- persze csak nem- értelmeseket-, a másodikban mágnescsapdába zárt pozitronsugarakat, tisztított gravitációs erőteret, némi antianyagot meg egyéb limlomot. A harmadiknak üresnek kellett volna lennie... De a zárt ajtók mögül dobogás, csattogás, kiáltozás és tompa puffogás hallatszott.
Ott voltak mindannyian. A terem két végében két lézerkapu, a földre vonalak mázolva. Az egyik kapuban radiológiai szakértőnk, a másikban komoly, már nem éppen fiatal asztronavigátorunk ugrott egy akkorát, hogy azt hittem, fel se kel többé. Mikor földet ért, már a kezében volt egy igen ismerős fekete- fehér gömb. Hatszögmintás.
Egy darabig észre se vettek. Aztán lassan csak elcsendesedtek és egy darabig félénken álldogálltak. (Noha nem azok.) Porosan, tetőtől talpig belepve kocsonyás kék izzadtsággal, lihegve, mint egy... atomkompresszor.
Jelentőségteljes szünet következett, amelyet pont olyan hosszúra nyújtottam, hogy éppen kezdjék egy kicsit rosszul érezni magukat.
- És... öö... tulajdonképpen mi ez? - kérdeztem méltóságteljesen, ahogy egy parancsnokhoz illik.
- Futball! - káltották lelkesen, talán azért is, mert nem küldtem azonnal mindegyiküket karbantartó munkára, meteorport vakarni.
Úgy egyhatod shang múlva nehéz szögből bomba szabadrúgást tekertem a léc alá - ők így mondták. Elismerően sorra dörzsölgették a hátsó füleimet. Nem mondom, hogy nem esett jól, noha mindannyian tudtuk, hogy engem aztán hízelkedéssel le nem vesznek a lábamról, az biztos.
Nos, ezentúl szinte mindennap játszottunk. Végül is, az ilyesmi összekovácsolja a csapatszellemet. Erősíti az összetartást. Szabad időnkben különféle labdákat gyártottunk (egykettőre világossá vált, hogy a kézzel varrott a legjobb). Nagy gyakorlatra tettünk szert egymás sebeinek bekötözgetésében. Ez egy kemény játék. Néha...“
- Idézet vége - közölte unottan az oktatókompjúter. A szalag utolsó része megsemmisült, valaki valószínűleg ráejtett valami nagyon forrót és nagyon nehezet. Tipikus példája annak, mire vezet a fegyelem hiánya és a...
A komoly lila történelemtanár villámgyorsan kikapcsolta a készüléket. Az oktatókompjúter az utóbbi időkben kezdett az idegeire menni. A tanár vágyakozva gondolt azokra a régmúlt időkre, mikor az oktatók séta közben csöndesen beszéltek, a tanítványok meg néha tisztelettudóan kérdeztek valamit. Fáradtan megvakarta egyik középső lába bokáját. A teremben csend honolt. A diákok figyelmesen lengő fülekkel, szinte megilletődötten hallgattak.
- Hát, valahogy így kezdődött. Őseink a Föld nevű, a Galaxis egyik kietlen, elhagyatott vidékén található bolygóról hozták magukkal e gyönyörű sportot. Egy legenda szerint az első hivatalos meccsen a Föld negyvenhét- nullra verte A Galaxis Szuperválogatottat, de ez egy tudománytalan mendemonda, amelyiknek valószínűleg semmi alapja sincs. Remélem, azt már mindenki tudja, hogy a Föld reg elpusztult, még az Első Átmeneti Korban, a Primitív Atomháborúk idején. Igen... mit is akartam... ja, holnap mindenki hozzon be harminchét tucat bangot. Kétnapos osztálykirándulást szervezünk, melynek során megtekintjük A Kipusztult Fajok Múzeumát. Van kérdés?
De a diákok ezt már nem is hallották. Izgatott farkcsóválással özönlötek kifelé, a Gammaparkba, ahol ízletes neutronfagylaltot árultak, vegyes mezonöntettel a tetején.
A komoly, lila történelemtanár csak legyintett. A szünidő utáni első napon... teljesen reménytelen. Aztán komótosan összecsukta a négydimenziós osztálynaplót és kizümmögött a folyosóra. A teremben csak por, nehéz kék napfény és csönd maradt.
