Bájsziköl (29. rész)

 

XXIX., egyben utolsó fejezet,

melyben egy gyilkos cápa téved. Utazónk valószínűleg megőrül és a Járműnek is megvannak a maga speciális problémái. Búcsúfermet és logikátlan halfogás. Még egy felesleges jelenet.

 

Gyilkos cápák voltak.

Az egyik már tátotta a száját, hogy leharapja és péppé trancsírozza a fogaival az Utazó fejét, mikor társa finoman oldalba bökte: - Hagyd...

- Parancsolod te?- udvariaskodott hatszáznegyvenhét borotvaéles foggal rendelkező társa.

- Dehogy... nem látod? Először van a tengernél...

- Ja,,, a fene. Kösz, hogy szóltál. Már majdnem bekaptam.

- Semmiség.

- Azért viselhetnének ezek az újoncok valami megkülönböztető jelzést... fizethettem volna a büntetést.

- Vigyázni kell...

- Igazad van. Még egyszer kösz. De hogy ezek a rohadt szemét politikusok mit csinálnak a parlamentben, arra kíváncsi lennék.

- Ugyan... semmit. Egymást cseszegetik meg gazdagodnak, nem tudtad?

- Ja, most hogy mondod... na húzzunk el innen, mielőtt valaki meglátna.

A két hatalmas, sötét, sokfogú árnyék eltűnt a zöldes félhomályban.

Utazónk természetesen nem vette észre, hogy csaknem megették. „A tenger!”- gondolta mámorosan. „Hát itt vagyunk!”

Kicaplatott a vízből és elgondolkodva a Jármű felé indult. Lassú, ünnepélyes mozdulatokkal levette a kormányról az egyszerű, barna, apró fehér virágokkal díszített keszkenőt, amelyet ama bizonyos Hölgytől kapott indulás előtt - és akiről mindössze annyit tudunk, hogy jó néhányszor felbukkant már az Utazó gondolatai között. A kendőt homlokkendőnek használta az egész Utazás alatt, így jócskán kifehérítette már a rárakódó só is.

Elgondolkodva simogatta egy ideig a kopottas textíliát. Eztán hirtelen rettentő sok rekeszű útizsákja egyik mély zsebébe nyúlt. Elővette a konzervdobozt, a kis kék virágocskával, amelyet élete kockáztatásával szerzett meg, midőn a kis, piros cserepes...izében táborozott.  

Akkoriban - érthetetlen módon - az emberek a legritkább esetben fogyasztottak élő állatokat. Minékünk meglehetősen undorítónak tűnik egy darab mozdulatlan hús - és hogy mennyivel élvezetesebb a konzervcsirkéből előpattanó élő állatot félórás hajkurászás után szétmarcangolni, arról akár ne is beszéljünk. Oly idők voltak ezek, Nyájas Olvasó, mikor bizonyos dolgok nemcsak, hogy úgy egyszerűen nehezek, de -olykor- egyenesen vészterhesek voltak!

Utazónk mosolygott.

A Jármű nemigen értette, mit lehet mosolyogni egy üres konzervdoboz fölött - egy teli fölött még csak-csak - de valami szörnyű gyanú ébredezett benne.

Utazónk ismét a vízpartra battyogott és vagy egy órácskát keresgélt a vízpartot borító, a lehető legszínesebb és legváltozatosabb formájú kavicsok között. Majd diadalkiáltással kiválasztott egyet, amely semmiben sem különbözött a többitől és gyengéden a konzervdobozba hullajtotta.

A Jármű éberen figyelt. Eleget hallott már derék Utazókról, akik végül nem bírták el az Utazással járó rettentő fizikai és lelki megterhelést.

És úgy megőrültek, hogy öröm volt nézni.

Aztán a konzervdoboz fedelét lezárta. Körbetekerte ragasztószalaggal. Betekerte újságpapírral és körültekerte dróttal. Betette egy nejlonszatyorba, a szatyort meg egy kis cipzáros táskába. A táskát végül egy rongyba tekerte és elrejtette Útibatyujának legelterjedtebb, ráadásul ütésálló rekeszébe. Közben - kell-e mondanunk? - egyfolytában mosolygott.

„Vészhelyzet!”- rikkantotta- volna- a Jármű, de ehelyett inkább csak úgy magában rikkantott, noha ez első látásra képtelenségnek hangzik. Második látásra még inkább, de hát mi csak emberek vagyunk. (Legalábbis nagyrészt.) Egy Járműnek magában rikkantani semmiség volt, még annyi se, mint nekünk köhécselni egyet. Külön elnevezésük is volt a magában rikkantásra: zseniális tömörséggel „makkantásnak” nevezték.

Szóval, a Jármű vészhelyzet fennforgását ítélte meg, s ez okból felrúgta az erkölcsi szabályokat, már amennyi volt neki - és gyorsan belekukkantott az Utazó agyába.

Amit ott látott, attól csaknem hátratántorodott. De csak csaknem. Utazónk gondolatvilágát ugyanis per pillanat teljesen kitöltötte az egyszerű virágokkal ékesített keszkenőt ajándékozó Hölgy képe. De teljesen, még egy mikromilliméternyi hely sem maradt. A Jármű döbbenten nézte – érzékelte - hogy a kép lassan elenyészik, és egy másik úszik rá lassan, mint színes diapozitív: piros cserepes, muskátlis kis házikó - így ránézésre egy szoba-konyha - melynek udvarán kendermagos tyúkok kapirgáltak szelíden kodácsolva. A vén eperfa alatt egy hófehér és természetesen Bodri névre hallgató komondor szunyókált lógó piros nyelvvel. A kép fölött régies folyóírással ez a felirat hullámzott át pántlika formájában: „Mindenütt jó, de a legjobb otthon”.

A Jármű a szívét markolászta, azaz...tudjuk...„Jesszusom”- gondolta- „végül nekem lesz elsősegélyre szükségem.”

Pedig a java még hátra volt. A képen látszott a kis barna keszkenőt ajándékozó Hölgy képe, amint éppen frissen mosott fehérneműt teregetett a szárítókötélre, természetszerűleg natúr színezetű fonott kosárból. És akkor...

A Jármű majd leült. Még szerencse, hogy nem tudott. A piros cserepes házikó kitárt ajtajában egy aranyhajú, kékszemű csöppség jelent meg, pici rövidnadrágocskában, valamint színben egyáltalán nem hozzáillő zoknicskában és az előző két ruhadarabhoz még kevésbé illő szandálocskában. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a kisded meglehetősen színes jelenség volt. Odatipegett az udvar sarkába, ahol a Jármű, legnagyobb meglepetésére, önmagát látta támaszkodni a viharvert deszkapalánkhoz, dudvával úgy félig benőve. A kisgyerek felkiáltott: -Bicikji! Apuka, bicikji!

Ekkor egy létrától - ami eddig nem látszott a képen - egy alak kászálódott le. A Jármű azt hitte, menten elhuny agyvérzésben. Na de, ez a veszély nem fenyegette, hehe. (Tudjuk: agyhiány!) Az alak zöld munkásoverallt viselt, mely a hasánál már jócskán domborodott, övéről szerszámok lógtak. Leporolta magáról a fűrészport és a kisgyerekhez ment.

- Nem, kisfiam - suttogta neki, miközben magához szorította. – Ez egy Jármű... csodálatos tulajdonságai vannak... és egyszer majd, ha nagy leszel, elvisz, ahová csak akarod. Még akár a tengerhez is... De psszt... anyukának erről nem kell tudni... és a sört se mondd neki, ami a garázsban van...

Az egymásra helyezett diapozitívok lassan elhalványultak. A Jármű némileg bután meredt maga elé, noha ez fajának végképp nem szokása- s nem azért, mert nem rendelkeztek a meredéshez oly fontos szemekkel. (Noha ez is kizáró ok.) Aztán elhatározta, hogy van torka, vagy nincs, vagy gyomra, meg nyelőcsöve, nem érdekes - ő bizony hányni fog. Egy ilyen nyálas jelenetre másképpen nem lehet reagálni. Egy ilyen nyálas, rózsaszínű, okádékmódra szentimentalista...

Utazónk, ekkor már a valóságban, a valós valóságban egy sötét, szögletes üvegcsét tartott a szája előtt, meglehetősen hosszú ideig. Egy palack fermet volt az, e híres italt Utazónk éppenséggel a célhoz éréshez tartogatta. A fermet hatására félretolta a híres-hírhedt Zacskóslevest, és úgy döntött, tengeri lakomát rendez. (A fermet legény volt a gáton. Egyszerűen közölte, hogy ő holmi Zacskóslevesekkel - bármilyen híresek, bármilyen hírhedtek - egy gyomorban bizony nem lakozik. De nem ám!)

Szerencsére uszadékfa akadt bőven. A messze lobogó láng világosságánál Utazónk egyszerű horgászzsineget szedett elő. Fogott néhány halat oly módon, hogy kagylót rakott csaliként a horogra, majd néhány kagylót is sikerült zsákmányolnia halszeletekkel.

Esetleg fölvethetné valaki - persze nem te, Nyájas Olvasó, hisz ehhez nemcsak túl okos, hanem túl udvarias is vagy - hogy az efféle zsákmányolási módszer valahogy nem logikus. Erre csak egy komolyan megalapozott, tudományos érvekkel bőségesen megtámogatott viszont kérdéssel válaszolhatok: - Na és akkor mi van? Avagy megkérdem másképp: muszáj mindennek logikusnak lennie? Kedves olvasó, vajon neked nincs- é tele a turistabakancsod a minden éven lezajló Logikus Horgászbajnokságokkal? Ahogy azok a hidegfejű matematikusok ülnek a vízparton...körülvéve hardverrel meg szoftverrel...egyik kezükben logarléc, másikban horgászbot... és minden halat megfognak, ami csak arra úszik... a szerencsétlen hidegvérűeknek semmi esélyük sincs a tökéletes logikával szemben... egyszerűen undorító, én mondom.

Megmondom, mi az igazság. Hát csak az, hogy azokban a régi időkben - melyek, ha ezt mindezidáig elfelejtettem volna említeni, igencsak nehezek, sőt, olykor – időszakonként - egyenesen vészterhesek voltak, az emberek még tudtak horgászni. Egyszerűen semmiség volt számukra egy fajta csalival egy bizonyos, másfajta vízi élőlényt kifogniuk, majd nem sokra rá, a kifogott vízi élőlény húsát csaliként felhasználva az előbbit is kifogniuk, nohan- vethetné ellene valaki- ennek húsából az utóbbi csali tulajdonképpen készült. A vérükben volt ez a módszer, kár is beszélni. Még ma sem értjük teljesen. Bizonyára ők sem - de tudták alkalmazni. Hajh, micsoda idők lehettek.

A tűz vidáman pattogott. Az Utazó vidáman fermetezett. A parázson ínycsiklandó illatot árasztó, bár abszolút antilogikusan zsákmányolt tengeri falatok sercegtek. A pálmafák vidáman lengedeztek a szélben s a sarki szikla mögül ismét vidám delfincsapat tört elő. Vidám egy jelenet volt, annyi biztos.

Már csak egy utolsó, teljesen felesleges jelenet maradt hátra. De mivel így történt - így mondjuk el. Mint mindig. Semmi ferdítés. Semmi kitaláció. Semmi lassítás, csak a folyamatos, mindent átható dübörgés. Igen.

Minden előzetes bejelentés nélkül egy erősen rongyos, torzonborz alak lépett a tűz fénykörébe. Barátságtalan, recsegő hangja volt és a szeméből nem sugárzott vakítóan a tiszta elme fénye.

- Meddig akar itt táborozni?

Utazónk majd félrenyelte a fermet nevű italt, de szerencsére szokott rutinjával hamar úrrá lett a helyzeten.

- Öö...- jó estét kívánok. Nem tudom pontosan... Miért?

Amint azt érzékelhettük, Utazónk a váratlan esemény hatására visszatért a 2 drb „ö” használatához. A torzonborz alak ekkor szigorúan összevonta a szemöldökét, bár ez nem látszott az arcán burjánzó egyéb szőrzetek közepette.

- Azért, mert nekem tudnom kell. Én adom a jegyeket. - Azzal vaskos cetliköteget vett elő a zsebéből. – Akkor hány éccakát írjak?

- Éccakát?!- kérdezte az Utazó, legnagyobb meglepetésére mérgesen. A meglepetés annyival is inkább volt jogos, mert a Járműnek ezúttal az égvilágon semmi köze nem volt hozzá. Tényleg.

-Szóval, hogy hány éccakát, mi?- fokozta mérgelődését az Utazó. – Na, ide figyelj, öreg! Parancsolsz egy kis fermetet? Megosztom véled, mert látom, hogy rád fér. Egy kis frissensültet?

A torzonborz alak erre szemmel láthatóan nem számított.

- Öö... az előírás, az előírás..

Sasszemed van, Nyájas Olvasó, hogy észrevetted: ő is „ő”- zött!

Utazónk, egy egész rendkívül veszélyes és roppant kalandos Utazás minden pozitív és negatív tapasztalatával felvértezve a part felé bökött, ahol egy „Szabad strand - belépés ingyenesen kötelező!”- feliratú tábla állt.

- Ott van az előírás, nem látod? Amúgy meg ünnepelek, faszikám. Ha nem akarsz semmit, akkor most felkelek a helyemről és háromszor cuppanósan arcon csókollak.

Azzal felpattant és a torzonborz alak felé indult.

A torzonborz alaknak ez már sok volt. Riadtan hátrált a tengerig, aztán a hullámok közé vetette magát és gyors karcsapásokkal egy távoli földrész felé vette útját. – Őrült! - köpködte a sós vizet ritmikusan. – Már az idegenek is teljesen őrültek!

Utazónk kuncogott. S ezt, valamint előbbi energikus fellépését már nemcsak gazdag, férfit érlelő tapasztalatai, hanem - kis részben legalábbis - a csaknem üres fermetes üveg is okozta.

Vidáman visszatelepedett a tűzhöz és jókedvűen falatozni kezdett. Vidámság dolgában a pálmafák sem adták alább, s a dévaj delfincsapat menetrendszerűen visszalubickolt a csöppet sem rosszkedvű szikla mögé. Teli képpel vigyorgó hold szórta ezüst sugarait a derűs élőképre.

Egy pillanat... a nagy általános vidámság közepette megfeledkeztünk a Járműről. Ő vajon mit is csinált, míg a fent említett események lezajlottak?

Hát, semmit. Ugyanis mostanáig nem volt képes megemészteni az egymásra helyezett színes diapozitívokat.

Aztán bizonyos, de elég hosszú idő után mégiscsak befejezte a képemésztést. „Végül is”- vonta meg a vállát, azaz, tudjuk... vonta volna... „Végül is, egy Utazónak is lehet Utazó gyereke.”

Túl sok minden már nem történt azon az éjszakán, hacsak az általános vidámság fokozódását nem tekintjük valamiféle eseménynek.

Másnap elindultak hazafelé. Az Utazásnak eme része említésre méltó események nélkül zajlott.

Hacsak nem tekintjük eseménynek, hogy Utazónkat elrabolták a rettenetes, hatlábú, ötszemű, átlátszó kék bőrű, víz alatti...

Vagy azt, hogy miként vívtak drámai küzdelmet a Megtestesült Éjszakai Borzalommal, amely...

Vagy, hogy egyszer oly esemény tanúi lehettek, mely bízvást leköthetné több millió Nyájas Olvasó érdeklődését is, ugyanis egy titokzatos idegenek által épített földalatti Gyémántpiramis...

De hát ez már egy másik történet.