Voltál már munkanélküli? Ismered a
kétségbeesett hirdetés-vadászatot? A torokszorító, reménykedő kutakodást a
sajtóban, az Interneten?
(Most nem
arról az esetről van szó, mikor valaki szól, hogy az ismerősének a kollégája
megsúgta: itt és itt van üresedés. Csak persze ennyit és ennyit kell letenni,
kápé. Dollárban is jó, az ismerős szívesen közvetít, mert amúgy meg barát.)
Nem, most
azokról van szó, akiknek nincsenek befolyásos ismerőseik, akik nem tudnak
letenni az asztalra se féldisznót, se kápét, se dollárban, se sehogy. Egyrészt,
mert nincs nekik, másrészt meg… és most kapaszkodj meg, nyájas olvasó! Mert nem
akarnak csak úgy… bekerülni? Most szólj hozzá, a kis szerencsétlenek, mit
képzelnek magukról, a szemetek. (Csak jól le kéne lökni az ilyeneket a
…Tajgetoszról.)
Keresgetnek
ezek a szánalomra méltó teremtések, átnyálazzák a napilapok munkát keres-kínál
rovatát és éjfélekig lógnak az Interneten, mert akkor olcsóbb. És aki keres, az
talál, ahogy egy érdekes könyvben írva vagyon. És most itt ülnek mind, a
kerületi székhelyű hivatal álmárvánnyal kirakott huzatos folyosóján, a
kétségbeesés különböző fázisaiban. Az izgalomnak, a reménykedésnek és a nagyon
is lehetséges csalódásnak tömör légköre hullámzik itt.
Az is
meglehet, „tök” feleslegesen. Ily meghallgatásokon gyakran megesik, hogy
valakit ugye már rég felvettek, vagy, mert letette a féldisznót, a kápét, akár
dollárban, vagy, mert Valakinek a Valakije. És most ül itt, a többiek között,
csendben és megelégedetten, mint a Pink Floyd téglája a falban. Lehet, hogy
sajnálja is a többieket - egy téglának is lehet szíve! -, végtére is, lehetne
nekik is Valakijük, vagy legalább kápéjuk, na nem? Titkos favoritnak lenni oly
mámorító érzés…
A hivatal
elnevezéséből kiindulva sokan számításokra, ölnyi képletekre gyanakodnak, ezen
okból grafikonokat meg statisztikai módszereket bifláztak napestig. Na, ez egy
súlyos tévedésnek bizonyult. „Folyó év mely időszakában fizetheti ki az állami
alkalmazott a jövedelemadóját? ”Hányszor
kaphat jutalmat évente?” (Komolyan volt ilyen kérdés, nem viccelek.) ”Az
adatelhallgatásért (ez valami új bűnözési ág) járó pénzbüntetés mely szervezet
számlájára fizettetik be?”
(A kérdések
nem mindenkit lepnek meg. A Téglát aztán nem, hisz neki a nagybátyja már
régen … )
Bennfentes
hölgy érkezik, roppant erélyesen. Tragikus hangnemben közli: ha a felvételizők
megtárgyalják egymás között a már elhangzott kérdéseket, akkor bizony a saját
esélyeiket rontják. Többször is elmondja, lassan, hangsúlyozottan. Hát igen.
Ember embernek legyen csak farkasa, így juthatsz előre. Ha jól belegondolunk,
ez a kérés teljességgel értelmetlen, hisz nem valószínű, hogy azon a
véletlenül elcsípett egy-két kérdésen múlna a felvételizők sorsa.
(A Tégla
persze csak finoman mosolyog magában ezeken az ideges kis próbálkozásokon.)
Esetleg más
információs forrás? Igen! Zümmögnek, brummognak, csilingelnek, danolásznak a
mobiltelefonok. A felvételizők gyors válaszokat követelnek otthonról, ahol a férj/feleség/barát/diplomás
jószomszéd/ stb. lapozgat viharos gyorsasággal vaskos törvénytárakat.
(A Tégla
bizony nem mobilozik, ő aztán nem. Minek? )
A reménykedő
jelentkezők külön figyelmet fordítanak az öltözködésre, naná. Míg a
férfiemberek találékonysága az ősi zakó-ing-nyakkendő párosításban merül ki,
legfeljebb olykor-olykor a nyakkendőt nagy merészen elhagyva, s e
kihajtott-gallérúsággal némi sportos eleganciával vegyített fiatalos
agresszivitást sugallva, addig a hölgyemények megcifrázzák betyárul, de meg ám.
Van itt minden, kérem szépen. A szolid kiskosztümtől a csak éppen-hogy-nem
nagyestélyiig, a mély kivágásoktól a hosszú felvágásokig, a testhezálló - s
természetesen melltartó nélküli - trikótól a vagina csábos vonalát csaknem
teljes mértékben kopírozó ravaszul elasztikus nadrágocskáig. Mindezeket a
végletekig fokozza a garantáltan izzadtsággátló badidezodor - mellyel halvány
esélyük sincs megizzasztani -, meg a tiktakcukorkák gyakori használata, mely
garantáltan illatos lehelletet ád. Az ember végső kétségbeesésében még akár a
reklámokat is elhiszi.
(Csak a
Tégla, az nem hisz semmit. Ő ugyanis tudja, hogy reggelizhetett volna akár jó
fokhagymás kalbászt is, félökölnyi vereshagymával, meg lehetne szájszaga, de
akár lópatája és kén-bűze, akkor is…)
Disztingvált,
ősz hajú, sötét öltönyös, krokodilbőr-aktatáskás úriember érkezik. Idősebb,
jóval, mint az incifinci átlag. Ő az, akinek abszolút semmi esélye, mert már
negyveneseket is nehezen… Lehet, tudja ezt ő is, de emberi tartásának utolsó
maradékával még kapálózik: hé, élek, munkát keresek, nem szorulok a nyavalyás
szociális segélyetekre! Próbálkozik. Hátha. Esetleg. Véletlenül. Terepmunkásnak
felvehetik talán, s akkor loholhat naphosszat az átizzadt öltönyében, adatokat
gyűjteni, kérdőíveket dugni vadidegen emberek orra alá, akik ezért cserébe
bevágják az orra előtt az ajtót, lehordják mindenfélének és elküldik a jó
édesanyjába.
(Őt még a Tégla
is sajnálja. Mert elárulok tinéktek egy nagy titkot - nem, nem a telefon sír –
hanem, hogy legbelül… valahol mélyen… a Tégla is… ember. )
Több mint
száz kilométeres távolságból is érkeznek jelentkezők. Ha esetleg mégis
felvételt nyernek, akkor kell majd csak dönteniük: naponta beutazni, esetleg
valami szánalmas, de méregdrága kis albérletben szűkösködni. A napi négy-öt
órás utazás már nem tűnik olyan rettenetesnek - vagy inkább elképzelhetetlennek
-, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt. A családi élet gömbölyded házikenyeréből
ismét jókorát harap a rohanó huszonegyedik század.
Nem érdekes.
A munka fontosabb.
A munka
fontosabb?
