Férfiak a fodrásznál

 

                A tapasztaltabbak már az ajtóból visszafordulnak. Nő a várakozók közt, ajjaj. Két nő? Akkor ma már nem is jövünk, mert minek.

            De hát nem mindenki várhat holnapig. A haj, a szakáll irgalom nélkül nő, figyelmeztetve a múlandóságra és valamilyen kideríthetetlen okból kifolyólag még most, a szuper-villanyborotvák korszakában is vagyunk néhányan, akik nem emelünk kezet önmagunkra és makacsul fodrászhoz járunk. Valaki még mindig borbélynak mondja, de ez már nem divat.

            Különben se jó holnap, mert lagziba kell menni. Így aztán néhány reménykedő férfiember vár, mondjuk, türelmesen. Méregetve a két hölgyet, akik, hát, szintén várnak, egyelőre. Tudjuk mindannyian: egyikük procedúrája is tovább tart, mint az összes várakozó férfi haj-szakáll irtása együttvéve.

            De hátha. Hátha most nem azt az ... izét akarják a hölgyemények, amikor hatszor kell leülni a székbe és közben kb. négyszer hajat mosni meg vagy kétszer öö... tudják, azzal a forró csővel, vagy mivel.

            Hátha! Esetleg csak valami rövid, sportos frizurát akarnak a hölgyek. Egyszerű hajvágás, kis nyírógép-zümmögéssel, csekély olló-csitt-csattogással. Ha úgy vesszük - márpedig úgy vesszük - akkor a rövid, sportos frizura a legszebb a világon. Tulajdonképpen az összes közül ez emeli ki a legjobban a nők igazi nőiességét. Meg amúgy is, ez a legpraktikusabb - a higiéniáról már nem is beszélve - ebben a kutya melegben.

            A reménykedő férfiemberek hátradőlnek és lazán keresztbevetve lábukat - hisz úgyis mindjárt sorra kerülnek - egy három hónappal ezelőtti női magazint böngésznek oly elmélyültséggel, mintha a fürdőruhás képeken kívül egyéb is érdekelné őket.

            Végre az egyik hölgy beül a székbe. Suttogva, fojtott félhangon tanácskozik a fodrásznővel, amilyen hangon csak esküvőkön, temetéseken, miniszteri tanácskozásokon és egyéb szomorú események alkalmával beszélnek az emberek. Oly kifejezések hangzanak el e merőben szakmai diskurzus során, melyek férfiember elméjének felfogó képességét messze meghaladják. Különös, idegen hangzású hímneműnek a titokzatos fodrásznyelv: olyik szava mintha a mi világunkból származna, de a nagyobb része oly idegen, hogy akár földön kívüli is lehetne.

            Pillanatnyi szünet. A két nő a tükörben szembenéz. A nagy Leonardo nézhetett így szembe a még fehér vászonnal, midőn azon töprengett, vajon Mona Lisa orránál vagy fülénél tegye az első ecsetvonást.

            Aztán a fodrásznő váratlan, vad mozdulatokkal, mindkét kezét mintegy cséphadaróként használva összeborzolja a paciens haját.

            A férfiak egy emberként meghökkennek. Valóban furcsa, hisz ugyanezt az illető hölgy nyilvánvalóan otthon is megtehette volna, ráadásul sokkal nyugodtabb körülmények között.

            Most valami folyadékot spriccelt a hajára és leültette. Férfiak fellélegeznek és, feszültségüket levezetendő, újabb női alsónemű-katalógus után nyúlnak. Hja, csak ennyi az egész? Borzolás és spricc? Most már mindjárt sorra kerülünk, juhé!

            A másik hölgy haját nem tépázta meg a szakember. Csak meg-megemelintette, mintha súlyát méricskélné, aztán vastag, sűrű kenőcsöt kent rá, jó bőven, biztos azért, hogy... na mindegy, ezt mi nem érthetjük. De most már biztosan jön a fantasztikusan egyszerű- és gyors- sportos frizura, aminél jobban - mint tudjuk - semmi sem emeli ki a nők titokzatos nőiességét. Egy óra múlva otthon nézzük a meccset, na, hálistennek.

            Közben megszáradt a másik hölgy haja és most erősen úgy néz ki, mintha viszonylag hosszú ideig erősen D-vitamin-hiányos táplálékon lett volna kénytelen tengődni. Kócos, szanaszét áll és repedezett. Jujujj, valami vad színű pác megy még most rá, na, ez biztos végképp bead neki.

            Benyit valaki. Szakavatott szemmel néz végig a várakozó férfiakon, a két nőn:              - Tizenkettőig tudna vállalni? - kérdezi olyan hangon, mintha sejtené, hogy a válasz majdnem biztosan „nem” lesz.

            Érdekes, a válasz valóban „nem” lett. De...még csak fél kilenc van. Miért ne tudná vállalni?

            A nem-vállalás részletes okaira az elkövetkező másfél órában fény is derül. Avatatlan szemmel nézve egy koszos mosogatóronggyal nem bánnak úgy, mint e két női hajjal. Talán vétettek volna valamit a fodrásznő ellen? Nem tudták, hogy ősi rokoni gyűlölet kötötte őket össze, mert a dédnagymamájuk otthagyta az úri családot egy délceg huszárkapitány kedvéért? Esetleg ki nem egyenlített örökösödési igények, zűrös telek-tulajdonjogok állnának a háttérben?

            Férfiemberek közben csendben szenvednek. Kicsit izzadnak, sápadnak, majd vörösödnek, valamint egyéb fiziológiai reakciók széles skáláját is bemutatják. Egyikük feltalálja azt a szert, amitől nem nő többé a haj. Se a szakáll. Egyszer levágatod a szőrzeted - a test bármely részén - és kész, hátralévő életed során ugyanolyan marad.

            A szenvedő hímeken már a fürdőruha-katalógusok sem segítenek és egy óra hosszat a plafont bámulni igen nehéz, meg unalmas, azonkívül feltűnő is.

            Kész, vége. Mikor már minden várakozó férfiember üvegesen mered a nagy Nirvánába és szemük sarka, olykor egyik válluk ellenőrizhetetlenül meg-megrándul, amint az a régóta kómában fekvőknél is megtörténik, a Mű elkészül. A fodrásznő kimerülten kortyint egyet hideg kávéjából, mert ez az a perc, mikor az Alkotó megpihen.

            Az egyik hölgy haja meredek lépcsősorként ível merészen, balra hátra és felfelé, erősen bizonyos osztrák alpesi hegyi falucskák építkezési stílusára emlékeztetve a pártatlan szemlélődőt. A lila sávok merészen dominálnak a platinaszőke végű, vörös-barna hajtincsekkel szemben.

            A másik hölgy ravasz egyszerűséggel vállra ejtett, s onnan láthatólag lágyan tovagördülő copfot választott, mely azonban oly merev, mintha tölgyfából faragták volna.

            A férfiak egyike a fodrászszékhez támolyog és lerogy, mintha lebunkózták volna. A két hölgy egyike az ajtóból, kacér pillantás kíséretében visszafordul:

            - Ugye, maguk most nagyon haragszanak ránk?

            A székben ülő már nem képes válaszolni. Szeme lecsukódik, feje ernyedten előrebillen. Az Úr legyen hozzá irgalmas.

            A másik férfi még erőtlenül bólint, aztán hátrahanyatlik a hat hónapnál nem frissebb kiadású női magazinok közé.

            Csak a harmadikban maradt kevéske életerő. Ereje végső megfeszítésével, kiguvadt szemekkel kihörgi, kicsikorogja a választ, maga és a másik kettő és minden fodrásznál szenvedő férfiember nevében: - Igen.

            A három nő csak legyint és mosolyog. Csacsi férfiak.

            Hisz mi csak nektek akarunk tetszeni.

Bájsziköl (7. rész)

 VII. fejezet

 Egyszerű fejkendő? Hagymaországban. Petőfi tekintélye tovább nő. A fekete nadálytő karrierje. Isten létezik.

 

Továbbhaladtak, csendesen, mindketten saját gondolataikba merülve. Erősen tűzött a nap. Az Utazó szorgalmasan törölgette a homlokát, hiába viselte azt az egyszerű, barna virágmintával díszített fejkendőt, amit egy bizonyos Hölgytől kapott ajándékba. Ez a bizonyos Hölgy mostanában eléggé sok helyet foglalt el az Utazó gondolatai között, olyannyira, hogy a Jármű olykor már komolyan aggódott. Hallott már borzalmas eseteket, amikor bizonyos Hölgyek oly erős hatással voltak egyes - az igazsághoz tartozik, hogy igen gyenge jellemű és könnyen befolyásolható - Utazókra, hogy azok bizony végképp felhagytak az Utazással és hátralévő éveiket az illető Hölgy szoknyája mellett morzsolták le. Nem utaztak ők immár sehová ebben a büdös életben, sem az illető Hölggyel, pláne nem nélküle. Ez a szörnyű tragédia szerencsére eléggé ritka volt, és a Jármű bízott ebben a mostani Utazójában, aki valóban kivételesen erős - mondhatnánk: sziklaszilárd - jellemű egyéniség volt.

És hát végül is, ez csak egy fejkendő. Egy egyszerű, kedves kis ajándék.

Kivéve, ha előtte bizonyos szertartásokat végeztek vele. És, mondjuk, esetleg belevarrták az illető áldozat - oppardon: jelölt - egy hajaszálát.

De erre inkább ne is gondoljunk. Ebben az esetben ugyanis az ille tőnek- hacsak nem szerzett felsőfokú jártasságot a fekete mágiában - nos, akkor az illetőnek kampec.

A nap tehát sütött, az Utazó meg szorgalmasan törölgette a homlokát. Te, Kedves Olvasó, persze joggal kérdezheted: ha annyira tűzött az a nyavalyás nap, mért nem vezényelt oda egy felhőt?

Hát nem fogod elhinni. Mondtam már egyáltalán, hogy micsoda nehéz és vészterhes idők voltak ezek? Olyannyira nehezek - és olyannyira vészterhesek - voltak, hogy ekkoriban az Utazók - és most kapaszkodj meg jól, Kedves Olvasó! - még nem is tudták irányítani a felhőket. Tudom, nehéz elhinni! De így van! Hidd már el végre, hogy igenis voltak ilyen idők!

Amúgy alkonyodott. Zsíros fekete földek mellett haladtak el, s az út mentén is zsíros, fekete tehenek legelésztek. Némely ilyen tehén úgy nézett ki hátulról, mintha hatalmas, duzzadt léggömbre ült volna föl.

E vidéket Hagymaországként tüntette fel a térkép. A fekete televényben gyermekfej nagyságú gumók teremtek, vöröshagyma, fokhagyma, lilahagyma, vöröshagyma, fehérhagyma. Minden mellettük elhaladó Kerekes Jármű hagymát szállított, hagymahegyek álltak a földek végében és a lég hagymaillattal volt terhes. Ez egy darabig még érdekes is, de egy idő után már nem annyira. Az Utazó meglepetéssel észlelte, hogy errefelé a bennszülöttek is enyhén hagymaformájúak: testük deréktájt kiöblösödött, üstökük hegyesen meredt fölfelé, s színezetük is többnyire vörös, vagy olykor, ritkábban lilás volt. Az Utazó úgy vélte, épp elég mára ennyi hagymás dolog és ideje letáborozni. Piócás kis pocsolyából tisztálkodott némelyest, majd az Utazók egyszerű, ámde korántsem tápláló étkét, a híres-hírhedt Zacskóslevest fogyasztotta vacsorára. Közben sűrűn handabandázott és csapkodott a kezével, s ezt a Jármű igen nagy érdeklődéssel tanulmányozta egy darabig. A szaggatott koreográfia, a kötetlen, improvizatív elemek nagy száma erősen emlékeztették egy, a saját bolygóján meglehetősen elterjedt termékenységi táncra. Később rájött, hogy az Utazó csupán a tolakodó szúnyogok ellen próbál védekezni ilyen látványos módon, mondhatjuk, a siker számottevő reménye nélkül.

Az Alföldön a szabad ég alatt legföljebb télen lehet aludni. Az Utazó és a Jármű is egyre jobban tisztelték azt a bizonyos Petőfi nevezetű költőt.

Az Utazó végül, akármilyen meleg volt is, kénytelen-kelletlen sátorba bújt. Kicsit mintha fájt volna a jobb lába. Na, nem komolyan, csak úgy fájdogált. Az Utazó elővette remekbe szabott, intarziás műanyag elsősegély-ládikáját, és kiemelt belőle egy titokzatos, barna tégelyt, mely zsírosan csillogó, pépes anyagot rejtett magába. Ezzel dörzsölte be ízületeit, s nemsokára érezte is a jótékony bizsergést, melyet a titokzatos balzsam okozott.

Bizonyos dolgok sosem változnak. A szer, amelyet az Utazó használt, disznózsírral leöntött, holdtölte éjfélkor szedett fekete nadálytő-gyökér reszeléke volt. Gyakorlatilag ugyanaz az anyag, melyet mai, szupermodern, de lehet, hogy még modernebb korunkban minden valamirevaló orvos ír föl esetleges ízületi bántalmakban szenvedő betegeinek. Na persze manapság nincs túl sok ilyen beteg, de azért egy-kettő szinten minden évtizedben megakad. Igaz, hogy ezek mindegyike is idősebb már száznyolcvan évnél. (Igazán megdöbbentő, mi mindenre képesek modern, felvilágosult orvostudorok is, hogy egy-egy beteget megszerezzenek. Az, hogy egy-egy ilyen elkényeztetett betegnek a sonka és konyak mellé még degeszre tömött borítékot is csúsztatnak a zsebébe, már mindennek a teteje.)

A disznózsírt ma már persze vegytiszta, alifás zsírsav-származék helyettesíti, a fekete nadálytő-gyökeret meg klimatizált üvegházakban termesztik és egy termonukleáris atomreszelőn aprítják. És az csak egy primitív babonaság, hogy holdtöltekor, pontban éjfélkor kell leszedni. Az igazság az, hogy a legtöbb hatóanyagot holdtölte előtt egy nappal, tizenegy óra negyvenkét perckor tartalmazza. A végtermék egy elegáns, halványrózsaszín, kellemes aromájú csokimázzal borított tabletta, alig néhányszor drágább a platinánál.

Ez egy másik olyan dolog, ami aligha változik: az emberek sosem fognak bízni egy olyan gyógyszerben, amihez ingyen is hozzájuthatnak. (Emlékezzenek csak, micsoda tömegpszichózis alakult ki, mikor valaki rájött, hogy minden rákbetegség biztos ellenszere egy jelentéktelen kis gyomnövény, ö… na, hogy is hívják, na mindegy, nem jut eszembe a neve - tejbegrízzel fogyasztva.) Ha fizetni kell érte, az már döfi! Minél többet, annál jobb, mert nyilván annál jobban használ. Eléggé furcsa logika, annyi szent. De hát, amint az köztudott, az emberi faj sosem volt valami híres a logikájáról.

Ezt a Jármű persze már régen tudta. Az emberi faj annyira, de annyira logikátlan, hogy puszta fennmaradása kész csodának tekinthető. A Járművek szemében egy ennyire élhetetlen faj fennmaradása Isten létezésének világos bizonyítéka volt. Hogy egy ennyire csekély valószínűségű esemény mégis bekövetkezzen, kell, hogy létezzen egy, korlátlan hatalommal rendelkező, mindenek fölött álló, mindenható és mindentudó entitás. Másképp egyszerűen nem megy.

Az Utazó sóhajtozva kenegette a térdét, olykor-olykor aggódva nyögött is. Nem mintha a procedúra annyira fájdalmas lett volna - semmenyire sem volt fájdalmas -, de ez a gyógyító szertartás része volt. Na jó, olykor szeretett egy kicsit nyögdécselni. És?! Eléggé ártalmatlan szenvedély, nem?  Neked nincs semmi ilyesmid? Az orrodat sem piszkálod titokban, mi?

Na. Hogy micsoda alakok vannak, én mondom…

Az Utazó a kenegetés végeztével még egy utolsót sóhajtott, majd elterült a hálózsákján. Csak úgy, pucéron, ahogy szokott. Eszébe jutott, hogy ezt a kis kellemetlenséget esetleg afféle edzésként is felfoghatja. Vagy mondjuk inkább felkészülésként. Arra az esetre, ha esetleg levágnák a fél lábát. (Ezeknek az Utazóknak olykor igen furcsa gondolataik támadtak. Csoda-e, hogy abban a korban - melyet nagyon is jogunkban áll nemcsak nehezeknek, de akár vészterheseknek is nevezni! - kevesen értették meg Őket?)

Az Utazó még egy utolsót sóhajtott. Csak ez az Alföld érne végre véget! Aztán már hegyek és patakok, s a kék hegyek mögött a még kékebb tenger. Szeretett volna eljutni abba a kis tengerparti városba, amelyet csaknem teljes egészében vízre építettek. Az emberek ott gyalogosan állítólag csak hidakon közlekedhetnek és a gyerekek iskolába is pici csónakokon járnak. Az Utazó véletlenül tudta, hogy van ott egy Sóhajok Hídja nevezetű híd is. Akik ezen átmennek a kedvesükkel kézen fogva, sok-sok év múlva ismét visszatérnek ide és ugyanolyan boldogok lesznek, mint akkor voltak, sok-sok évvel ezelőtt.

Az Utazó semmi kivetnivalót nem látott abban, hogy egyszer azzal a Hölggyel, akitől a barna virágmintás keszkenőt kapta, visszatérjen ide. Akár sok-sok év után is.

Künn, a sátor előtt a Jármű elképedve csóválta a kormányszerkezetét.

 

Senki, valaki

                Nem értek én valamit. (Tudom, nem vagyok egyedül.) A senki, az ugye, senki. Annak született, az is marad. A valaki, hát az meg valaki.

            Namármost. Mostanáig előrajzott a semmiből jó néhány senki, és azt állítják (pimaszul), hogy ők - valakik.

            Mint tudjuk, ez teljességgel lehetetlen. Ha valaki egyszer senki, akkor teljességgel világos, hogy még egysejtű korában sem mocorgott benne a tehetség halvány visszfényének egyetlen fotonnyi atomrezdülése. Még tera giga megatörtnyi végső abszolút oszthatatlan része se. Mert ez így működik, mint a végtelen univerzum minden egyszerű törvénye.

            Senki ezt persze nem tudja. Honnan is tudhatná, hisz ezért - senki. (Meg ahhoz gondolkodni is kéne, ami a senkiknek igen fáradságos meló lenne, ha egyáltalán megpróbálnának hozzáfogni.)

            Miheztartás végett: végtelen tisztelet illet minden senkit, aki ezt tudja magáról, még inkább azokat, akik ezt minden különösebb lelki megrázkódtatás nélkül el is mondják. Én asszondom (kövezzenek bár meg): egy igen öntudatos senki a legjobb úton van affelé, hogy valaki legyen.

            Képzeljék csak el: néhány ilyen senki, aki elindult a valakiség felé vezető úton… és csatlakozik hozzájuk néhány igazi valaki… esetleg (de ez már tényleg meseszerű) néhány legvalakibb valaki… És kész is a modern társadalom, egy olyan, amihez képest Platón Atlantisza egy primitív, nyomorék katyvasz és amihez képest a klasszikus athéni demokrácia csak bunkóval hadonászó paleolit csőcselék. Be szép is lenne, istenem…

            Na de vissza a földre, mert nem ez van. Búbánatos pesszimisták szerint meg nem is lesz, sőt, soha nem is volt. Mert nézzed: itt egy senki, most mászik fel a színpadra. Énekelni fog. Azt ugyan nehezen, mert ahhoz hang is kéne. Szólhatna neki valaki. Valaki szól is. Erre senki magabiztosan kijelenti, hogy a zsűri rosszindulatú pernahajderek gyülevész társulása, akik azzal a konzervatóriumi botfülükkel, esetleg a zenei pályán lefutott húsz-harminc éves karrierrel a hátuk mögött nyilvánvalóan nem képesek értékelni az ő csodálatosan fantasztikus egyedülálló tehetségét, mely olyan magas dimenzióba hágott, hogy képzett elme számára már-már teljességgel felfoghatatlan. Azzal visszavonul a tus alá kornyikálni, és gőzerővel készül a következő tehetségkutatóra. És nem zavarja az sem, hogy a környezetében mindenki füldugóban mászkál a lakásban, és két rákötözött kispárnával alszik a két kivételes fülű.

            Ez a másik meg? Már a hálószobában is raklap méretű festőpalettával közlekedik, mert hátha pont ott szállja meg az ihlet. Bal mellékvese hormonális együtthatása képződik az ellenkező oldali agyfélteke mentális mátrixába, s ezt egy máj-transzformáció juttatja a szemembe és a kezembe, melytől- csak úgy- kifolynak a színek, valamint a vonalak. Hát azok nagyon kifolytak. De már vernisszázson kóborol, karcsú ujjai közt elegáns borospohárral, s lám: közönsége is akad. Vagy legalábbis akadgat. A senkik nem szívesen maradnak egyedül: esetleg szembe kéne nézni a semmivel, és nyomban kiderül, hogy… szóval ezt nem vállalják.

            Hát, talán inkább öntudatos senkinek maradni, őrizvén a valakivé válás halvány reményét. Inkább.

            

Néhány jó tanács kezdő depressziósoknak

 (Részlet, Depressziósok kézikönyve, XLII. kiadás, Books Ltd. , London, 2006)

            Először is: sose feledd, hogy vagy valaki. Depressziós vagy! Szóval egy olyan lény, aki a világot nem feltétlenül mindig rózsaszínben látja. Hogy finoman fejezzük ki magunkat. Inkább olyan szürkésfeketében, ha egészen pontosak akarunk lenni.

            A következő lépés, hogy légy büszke erre! Tudjuk: tudományosan bizonyított tény, hogy optimista minden hülyéből lehet. Semmi más nem kell hozzá, mint egyfolytában idétlenül vigyorogni és azt hinni, hogy ezen a földgolyón, meg egyáltalán, úgy a világegyetemben minden a létező legtökéletesebb rendben van.

            Nevetséges. Mi, depressziósok tudjuk csak igazán, hogy minden sarkon ott leselkedik a káosz. Mi tudjuk! De ezek a nyavalyás optimisták nem. Múltkor is, mit nem mond egy ilyen nekem! Menjek ki a zöldbe, pacsirtadalt meg ilyeneket hallgatni… és akkor, hogy jobb kedvű leszek… hát ki a jó nyavalya akar jobb kedvű lenni?

            Ez a folyton mosolygó jókedvű barom azt hiszi, hogy én beteg vagyok. Meg se értené a tudatlanja, hogy egy jó depresszión - évekig kell dolgozni. Megszállottan! Már-már mániákusan!

            Ezt tudományosan mániákus depressziónak nevezik.

            Kimenni a zöldbe, mi, jól nézünk ki. Mikor a sarok mögött ott leselkedik a Halál? Csak menjetek, ti, naivan mosolygó optimisták… csak menjetek… aztán lesz nektek… nemulass! De aztán már késő, nyamvadékok! De késő ám!

            Na. Hol is tartottunk. Ja igen.

            Nagyon ügyelj, hogy minden napra legyen negatív élményed. Legalább egy! Akármilyen picurka! Ez az alap! Ettől lejjebb sose süllyedj, mert ha nem vigyázol… láttunk eseteket, mi, öreg depressziósok, láttunk bizony! Mi ne láttunk volna?

            Egy bizonyos illető először csak egy fél napig nem volt teljesen rosszkedvű. Aztán egy egész nap… a tünetek később egyre súlyosbodtak… és mikor egyik nap elnevette magát, már tudtuk, hogy vége. Villámgyorsan elvitte az optimizmus.

            Bizony, aki egyszer elindult a lejtőn… Kell, hogy naponta friss depressziós élmény töltsön fel új és új negatív energiával. Legalább egy! Akármilyen picike! De - naponta!

            Persze lesznek nehéz napjaid. Lesznek szörnyű reggelek, mikor frissen, kipihenten ébredsz… hétágra süt a nap, az a mocsok… és gondolataidba alattomban belopózik a tettvágy. Hogy úgymond csinálni kéne valami szépet! Értelmeset! Nagyszerűt!

            Ezek a reggelek a legveszélyesebbek. Az ilyesmi az optimista sátán szava. Ha ilyen ijesztő gondolataid támadnak, nyomban kérdezd meg önmagadtól: minek?

            Na ugye. Mindjárt rájössz, hogy a legokosabb, amit tehetsz, ha a nap további részét a paplan alatt töltöd és szorgalmasan ápolgatod letargiádat. A jó hangulatnak ellent kell tudni állni, érted? Ha a napsugaras jókedv orvul támad - ahogy szokott, a tetű -, gondolj csak bele, mennyi bú meg gond van e földön! Mennyi bánat! Sanyarúság! Nyomor! Csapás csapás hátán! És mik vagyunk mi ehhez képest? Úgy van! Semmik vagyunk! Nullák! Porszemek a Semmi ágán! És ez így is marad! Kár próbálkozni! Ezt mondja köztiszteletnek örvendő varjú kollégánk is! Kár, kár! Mindenért kár! Ezt jól jegyezd meg!

            Lesznek emberek, akik azt mondják: - Nézz fel! Milyen kék az ég!

            Kék ég, hahaha! Amiből az a jó savas eső esik, mi? Amiben ott van az ózonlyuk, mi? Ne higgy csalárd szavaiknak! Ezek a farkasbőrbe bújt bárányok még azt sem átallják majd mondani - azon a nyálas hangjukon –, hogy „… és a felhők fölött mindig süt a nap!”

 Hahaha! A Nap! Az ultraibolya sugárzás, mi? A jó kis bőrrák, mi? Haha! Tudjuk, hogy van ez! Még hogy a Nap!

            Ne légy engedékeny, soha, egy csöppet sem. Csakis mogorva, ha lehetséges, egyfolytában. Ha esetleg egy kicsit lazítani akarsz, akkor esetleg- tisztán csak a változatosság kedvéért- lehetsz komor is. De inkább búskomor. (Ne feledd, mire kötelez depressziós hírneved. És azt se, hogy évtizedek áldozatos munkáját teheti tönkre egyetlen önkéntelen mosoly.)

Általános recept természetesen nem adható. De ha este úgy térsz nyugovóra, hogy na, micsoda ramaty nap volt ez már megint- már jó úton jársz. És ha másnap ekképp sóhajtasz fel: na, ez a nap még ramatyabb volt, mint a tegnapi- akkor már lehet belőled valaki. Valaki, aki lelked legmélyén mindig is lenni akartál, valaki, sőt, Valaki: egy igazi, született, tőrőlmetszett depressziós.

Csak mindig csüggedj.

Bájsziköl (6. rész)

 

VI. fejezet

 

Algakonzerv nélkül? Különféle bábok. Dúdolva könnyebb.A csábítás ereje. 

A Jármű ismét közbeszól. Egy szenvedélyes történet.

 

Éjszaka valóban esett. Na, nem nagyon, de azért esett. Az Utazó forró teát főzött apró, sziszegő gázpalackon és szalonnázott. Igen, igen, Kedves Olvasó! Hozzád beszélek, hozzád, aki olyan hitetlenkedve csóválod a fejedet!  Igen! Az Utazók abban az időben saját maguk főztek és nem volt külön kínai, francia meg olasz szakácsuk, mint manapság!

Nem nagyon tudjuk, hogyan tartósították a szalonnát. A reykjavíki Töredék-kódexben ugyan szerepel néhány utalás, melyek szerint a szalonnát füstöléssel tartósították volna, de ez alig hihető. Hisz a füst büdös, hát nem igaz?

Talán nem hiszitek el, de az akkori idők - e nehéz, vészterhes idők - Utazóinak még algakonzervjük sem volt. Nem igazán értjük, hogyan maradtak életben egyáltalán ily mostoha körülmények között. De ne felejtsük el, hogy akkor még férfiak voltak a férfiak. S a nő nő volt. (A két utolsó mondatnak egy mákszem köze nincs az egész történethez.)

A gyors, de tápláló reggeli után az Utazó tovább folytatta leereszkedését az Alföldre. A táj egyre egyhangúbb és laposabb lett, takarmánynövények zöldelltek, ameddig csak a szem ellátott. És ahol véget értek a fekete szántóföldek, ott kezdődött a sárga puszta, a szikkadt, fűvel borított rónaság, negyven kilométerenként egy gémeskúttal, valamint egy délelőtti, egy délutáni és egy délibábbal. Ezeken a bábokon eléggé jól el lehetett szórakozni, még akkor is, ha nem ábrázoltak semmit.

Roppant érdekes, hogy a régebbi korok szakirodalma csakis és kizárólag a délibábokról tesz említést, a délelőtti, illetve délutáni bábokról viszont egyáltalán nem. (Pedig a délelőtti bábok sokkal érdekesebbek és finoman kidolgozottak. Hogy a roppant ritka éjszakai bábokról már ne is beszéljünk. Ez persze magánvélemény.)

Egyre forróbban tűzött a nap. Az Utazó izzadt, mint egy ló - sőt még jobban -, a Jármű nem, de viszont kellemetlenül áttüzesedett a váza. Mindketten nagyon vágytak már egy kis árnyékra, de az Alföld, sajnos, az olyan, hogy még fát is ritkán látni.

Ez a Petőfi nagy költő lehetett. Érdekes, hogy ma már senki sem emlékszik rá.

Az Utazó nem bírta tovább. Elérkezett a Kritikus Dúdolási Időszak. Ez egyfajta önkéntelen védekezési mechanizmus, amelyet az Utazók szervezete meglehetősen hatékony védelmi rendszerként fejlesztett ki az Alföldön való áthaladás folyamán kialakult rettenetes monotonitással szemben, némileg ellensúlyozva ezzel a rendkívül ingerszegény környezetet. Az Utazó az Internacionálé nevű régi slágerrel nyitott. Ez egy igen jó kis pattogós ritmusú dal még azokból az időkből, mikor egyesek elhitték, hogy minden ember egyenlő. Igen jól lehet rá menetelni, különösen csillogó szemmel és kipirult orcákkal. Esetleg még a jövőbe vetett rendületlen hittel is, de ma már ez nem divat.

Q. szerint ez természetes, mert ezek az indulók direkte így lettek komponálva, csillogó szemekre, kipirult arcokra és jövőbe vetett sziklaszilárd hitre. Egy zeneműkiadó akkoriban ilyen kérdéseket tett föl reményt keltő ifjú szerzőknek: - Nincs véletlenül valamije kipirult arcra? Esetleg vállalna egy határidős munkát jövőbe vetett sziklaszilárd hitre?

A reményt keltő ifjú szerző természetesen minden feltett kérdésre igennel felelt. Naná, ki mondja meg egy kiadónak, hogy esze ágában nem volt még ez idáig még csak fikarcnyit sem hasonlító ilyen marhaságot megírni, az a határidős munka meg úgy kell, mint egy korty levegő. De lehet, hogy jobban.

Ja, hogy ki az a Q.? Na, ennek jelen történetünk szempontjából abszolúte, de abszolúte semmi jelentősége nincs. Ez egy teljesen, de teljesen más, noha szokás szerint roppant izgalmas, mondhatnánk, egyenesen lenyűgöző történet, melynek írásos megjelenési formáját - ezt „könyv”- nek is lehetne nevezni, de ez túl egyszerű -, idejekorán megvásárolhatják az összes rendesebb könyvesboltban. Előzetes megrendeléseket a t. kiadó címére kéretik küldeni. Ezer tételen felül jelentős árengedmény. Csak az első hárommillió megrendelőnek: reklámsapka alakú trikó a szerző személyes aláírásával. Benne van az a sztori is, mikor én meg Q. ….. na de haladjunk, haladjunk!

Az Utazónak elege lett az indulóból. Nem is csoda, hisz összesen negyvenháromszor dudorászta el. Igaz, hogy csak az első két versszakot. A többire sajnos nem emlékezett. De azért ez így is elég, nem?

Aztán elkezdte dúdolni a... Na, hogyishíjják... külföldi énekes, na... gitárral... tudják... olyan sovány... megvan? Remek! Akkor dúdoljuk együtt! Tara-tara-tamm, ta-ta, tamm... micsoda egy szám, mi?

 

Nagyobb városhoz közeledtek. Ezt abból lehetett látni, hogy az út mentén ismét feltűntek a…ö…ledér hölgyek, na. Mikor az Utazó elhaladt mellettük, obszcén szavakat kiáltottak, kihívóan előrehajoltak, hogy megigazítsák csipkés fekete harisnyatartójukat, hogy hófehér mellük csaknem kibuggyant a mély kivágásból. Olykor rutinosan föllebbentették kevéske szoknyájukat is, mikor elölről, mikor hátulról, feltárva ekképp szimbolikus nagyságúnak nevezhető alsóneműjüket.  Olyan volt az egész, mint egy rendkívül gondosan és rafináltan megszervezett vesszőfutás, mintha a lányok kollektíve arra esküdtek volna föl, hogy ha törik, ha szakad, ők bizony elcsábítják e derék, tisztességben megőszült Utazót. Az Utazó azonban rendületlenül haladt tovább a ledér lányokkal szegélyezett úton.

De a szeme azért guvadt. 

Igazság szerint valamennyit szerette volna megkapni.

Ha lehet, egyszerre.

Na persze egyáltalán nem biztos, hogy lett volna hozzávaló energiája. De azért szívesen megpróbálta volna. És persze félt is, hogy elkap valami olyan… izét.  Ja és persze pénze se volt igazából. Annyi. Jó néhány tallér még egy rövid menet is, így hallotta. Ami úgy nagyjából annak az összegnek az egyharmada, amit az egész útra magával hozott. Ez azért meggondolandó, pár másodperc kéjért. Vagy meddig tart az ilyesmi, ki tudja. Viszont az is igaz, hogy csak egyszer élünk meg minden.

Te már megint csóválod a fejed, Nyájas Olvasó. Hidd már el végre, hogy igenis, voltak ilyen idők! Nem úgy mentek a dolgok, mint manapság, mikor is egy Utazónak hivatalosan havonta szépségkirálynő jár. És hányan és hányan vannak még, akiknek könnybe lábad a szeme, ha egy Utazó reájuk ragyogtatja fenséges tekintetét! És hány és hány tisztességben megőszült családanya ostromol egy Utazót, hogy az ő lányát, és csakis az övét, bármikor…

De a mi történetünk nem a jövőben jelen időben játszódik, amikor is az Utazókat nagyon helyesen inkább félisten, mint emberszámba veszik és mindenki természetesnek tartja, hogy mindenhez ellenszolgáltatás nélkül hozzájussanak, amit csak szemük-szájuk (valamint egyéb testrészeik) megkívánnak.

Nem, a mi történetünk nem ezekben a mai, végtelenül igazságos és végtelenül felvilágosodott időkben játszódik. Hanem régebben, sokkal-sokkal régebben.

Olyan időkben, amelyeket legegyszerűbb nehéz és vészterhes időknek neveznünk.

Az Utazó tehát tovább haladt a csábos testek sorfala között, rendületlenül, hiába ordított a benne tomboló kéjállat, ahogy a költő mondja. Melyik költő, melyik költő, Az. Na, már igazán.

A Jármű egy darabig érdeklődéssel figyelte a késhegyre menő párviadalt az Utazó vágyai és lehetőségei között, majd, miután látta, hogy az előbbiek végérvényesen vereséget szenvedtek, gyorsan más szórakozás után nézett.

Hamarosan talált is. Úgy gondolta, ha már itt van, tiszta passzióból kiprojektál egy jövővonalat, melynek origójában az egyik rosszlány találkozása állott egy bizonyos férfival, aki… de ne vágjunk az eljövendő események elébe. (Mert nem tudunk.) Legjobb lesz, ha vázlatosan elmeséljük az egészet, úgy, ahogy történni fog. (Vagy ahogy történhetett volna, ez a determinánsoktól függ.)

A történet maga in medias res kezdődik, mert a Jármű sajnos kedvelte az efféle olcsó alkotói fogásokat.

 

- Nem is igaz.

- Mi van?! 

- Egyáltalán nem felel meg a valóságnak, hogy holmi olcsó alkotói fogásokat kedvelnék. Elbeszélési készségem nemcsak, hogy monumentálisan hömpölygő, hanem mindamellett veretesen cizellált is. Minden ezzel ellenkező előjelű véleménynyilvánítás csupán bárdolatlan kísérlet irodalmi lejáratásomra, amelyet kénytelen vagyok a lehető legnyomatékosabban visszautasítani. Forrása minden bizonnyal - a közönséges irigységen túl - egy primitív elme szexuális frusztrációjában keresendő, amely…

- Frusztrált az anyád.

- … amely végső soron ideges feszültségbe torkollik s valószínűleg ennek manifesztálódása…

- Fogd már be a szád. Azt hiszed, a Kedves Olvasó kíváncsi rád?

- Igen, azt hiszem. Ki másra? Vagy netán van itt valaki más is, akire érdemes lenne odafigyelni, akár egy másodpercig is?

- Ó, te beképzelt majom, hallgass már el. Akár, ha egy politikust hallgatnék, aki először látja könyvborítón a nevét.

- Mindazonáltal bátorkodnám megjegyezni…

- Kuss. Így végképp nem tudom elmesélni az általad kreált jövővonalat. Nem mintha egyáltalán érdemes volna. Úgy nyálas az egész, ahogy van.

- Hahh, megint csak az irigység szóla belőled, felebarátim. De azért elmeséled, ugye?

- El, el, csak hallgass már végre. Pojáca.

 

Nos! Íme, a történet dióhéjban:

„... a lány mindennap kiállt az út mellé s leste a kéjsóvár, vad, állatias férfiakat, akik őbenne csak holmi primitív gyönyör-gépezetet láttak, alantas vágyaik egyszerű eszközét. Egy nap azonban hófehér Mercedes (négylámpás) fékezett csikorogva, és kiszállt egy magas, kissé őszülő halántékú, de rettenetes izmos és jóvágású férfi. Sötét öltönyben, magától értetődik.

Ahogy a leány meglátta, hófehér keblén titkolt remegés futott keresztül.  Ez már csak így szokott lenni. A férfiú ezután egy mellékútra vitte, ahol a virágzó galagonyabokrok sátra alatt rejtve maradhattak az irigyen figyelő világ tekintete elől. Naná. Teli torokból zengett a madársereg, s a férfi… tette a dolgát. Aztán csend lett, majd a madarak ihletetten tovább daloltak.  

-Nem… nem fogadok el pénzt… semmit, te… te őrült állat… - lihegte a nő. Már amennyire bírta.

A férfi megértően bólintott. Szokva volt az ilyesmihez. Majd bepattant Mercedesébe és elporzott, egyenesen bele a vöröslő naplementébe. A leány hosszan, tűnődve nézett utána, miközben a lágy alkonyi szellő jelentőségteljesen hátrafújta hullámos, barna (legalábbis ma) haját, miközben szemében szomorú gyémántként két tiszta, csillogó könnycsepp ragyogott…”

 

A Jármű elégedetten megnyalta a szája szélét. Illetve, gondolatban, azt az alkatrészét, amelyet a Járművek meg szoktak nyalni a szájuk széle helyett.

„Még hogy nyálas - gondolta. - Hiába minden, ha valaki egyszer nem ért a művészethez, akkor nem ért, még ha tótágast áll, akkor se.”

Érteni kell a fiatalok nyelvén

Szereplők:

Hivatalnok

Öreg parasztbácsi

Öreg parasztbácsi kamasz fia

Jolánka, a titkárnő

 

Szín: irodahelyiség

 

Öreg parasztbácsi: - Jó napot kívánok!

Hivatalnok, profi magabiztossággal: - Jó napot, üdvözlöm a Kétkezi Szakmára Rábeszélő Országos Hivatal Kerületi Központjában. Hát miben segíthetek, bátyám?

Öreg parasztbácsi: - Instállom, nekem a Józsi sógor azt mondta, hogy itt meggyőzik a kisonokámot, hogy legyen ő is tehenész, mint én.

Hivatalnok: - Nem ismerünk lehetetlent. Amúgy mi akar lenni a srác?

Öreg parasztbácsi: - Hát bódi... izé... bódult... badibildingténer, a rosseb, aki kimondja!

Hivatalnok: - Elég gyakori. Semmi vész, minden a tálaláson múlik. Érteni kell a fiatalok nyelvén.

Öreg parasztbácsi: - Próbáltam én már szép szóval meg vasvellával,de hát csak elszalad meg kinevet. Hogy nem vagyok elég trendi, aszongya ez a büdös kölök, meg hogy legyek már egy kicsit lájt.  Hát hallott már ilyet?

Hivatalnok: - Hajjaj, de még mennyit. Itt van a srác?

Öreg parasztbácsi: - Itt, itt ül kinn, úgy magába roskadva.

Hivatalnok: - Csak nem beteg?

Öreg parasztbácsi: - Dehogy, csak a fülibe valami dugók vannak, oszt abbul jön ki neki a zene. Még beszélni se tudok vele, nem hall az semmit.

Hivatalnok: - Csak küldje be bátyám, nem lesz itt semmi baj.

Öreg parasztbácsi: - Hát mán ne tessék haragudni, hogy egy kicsit kételkedem.

Hivatalnok: - Az aggodalom fölösleges. A múltkor egy srác pókember akart lenni és ózdi vaskohászként távozott. A barátnője egy hétig Anettka médiaiskolájába járt, de mikor innen elment, térden állva könyörgött az apjának, hogy vegyen neki egy traktort, mert azt akarja vezetni baboskendővel a fején.

Öreg parasztbácsi: - Hát én már nem is bánnám, ha nem tehenész lenne. Csak valami rendes szakma lenne a kezében. Jó áldomást nem sajnálok, kis disznótorost se esetleg.

Hivatalnok: - Csak tessék nyugodtan beküldeni a srácot.

Srác (nagyon lezseren): - Csá!

Hivatalnok (agresszíven): - Mondd, te férfi vagy?

Srác: - Hát...

Hivatalnok(még agresszívebben): - Férfi, nagy "fö"- vel, igazi férfi? Mi?

Srác: - Én...

Hivatalnok (a lehető legagresszívebben): - Akarod úgy istenigazából kipróbálni magad? Élni keményen, férfiasan? Legalább olyan keményen, mint egy... badibildingtréner?

Srác: - Hát én nem is...

Hivatalnok: - Képzeld csak el! Bőrszerkóban, kockás flanellingben, óriási kovbojkalapban, egy szál sziklán, tábortűz mellett, a lenyugvó nap vöröslő korongja előtt szívni egy igazi férfias cigarettát, melynek nevét nem mondhatom ki,mert az reklámnak minősül?

Srác: - Hű...

Hivatalnok (fokozott hangerővel): - Este berúgod a kocsma lengőajtaját, kitéped a palackot a kocsmáros kezéből, aki rémülten tölteni akar és a képébe énekled az ősi kovbojnótát: "Jég dupla viszkivel!" És hazamégy kis családodhoz a rancsra, útközben csípőből lősz néhány bivalyt meg indiánt és másnap betöröd a musztángot és betöröd a vadbikát és betöröd a vadkecskét... ja, azt nem, azt az egyet nem töröd be. (Csendesen, nyomatékosan). - Szóval... akarsz tehenészfiú lenni? 

Srác: - Hű, tökjó. Király. Sirály. Bivály. Vagyis bivaly. Az akarok lenni, az a fiú, amit mondott. Köszi, haver vagy.

Hivatalnok: - És még mi szeretnél lenni? Mondjad gyorsan, míg lendületben vagyok.

Srác: - Hát, pókember, amék mászkál a felhőkarcoló ódalán.

Hivatalnok (ordít): - Mindenki pókember akar lenni! Én is pókember akartam lenni! Én VOLTAM is pókember, de ez most nem tartozik ide! Nagyapád mit mond?

Srác: - Hát, kéményseprő... olyan nem trendi az öreg...

Hivatalnok: - Há- há- há, még hogy kéményseprő, a mai világban! Na figyusz, haver! (Suttog).- Akarod, hogy csinos nők rohanjanak hozzád , csak hogy megérinthessenek? Akarod, hogy mindenki mosolyogjon rád, ha végigmégy az utcán? Akarsz... talpig feketében, mint a" Man in Black"- ben, tudod... fenn a magasban mászkálni... hasonlatosan a pókemberhez... leengedni a kéménybe olykor... egy- egy olyan... fonalat... aminek a végén... (Lekicsinylően ordít).- Kéményseprő, piha, még mi nem kéne ezeknek a maradi öregeknek... (Suttog). - Akarsz... tüzelésbiztonsági... szilárd fűtőanyag- lerakódást eltávolító... koromtechnikai felelős vérprofi lenni?

Srác: - Hű... ez már olyan,mint az atomfizika...

Hivatalnok (magabiztosan fokozza a hangerőt): - Aki nem fél a magasságoktól! Akinek a veszély a lételeme! Mint a sárkányrepülőknek! Mint a szörfözőknek, az ejtőernyősöknek, a mélytengeri búvároknak, az űrhajósoknak, a bangidzsampingolóknak, a vadászpilótáknak, a fejvadászoknak! És ezt mind egybe! (Ravaszul). -Szóval, mint neked... de csak, mint neked... van egy helyem a kéményseprő szakközépbe.. mert egyelőre így hívják, még egy darabig... valahogy benyomlak... tudod te, hányan várnak egy ilyen esélyre... ami csak egyszer jön az életbe... én meg tálcán kínálom neked...

Srác (lelkesen): - Megyek, öreg, megyek, ezerrel. Valami egyszerűbb, hétköznapi munka nem lenne? Van egy haverom, aki mindig csak meditál meg elmélkedik meg keresi a kapcsolatot a Természettel... Igen jó gyerek, de semmi fantázája... ő Megváltó akar lenni.

Hivatalnok: - Ah, a lélek ereje! A meditáció végtelen belső terei és lehetőségei! Az elveszett harmónia keresése! A bölcs és egyedülvaló Természet! Sejtek és sejtések! Fontos, hogy mindig természetes anyagok közt legyen! Semmi fém! Semmi műanyag! Csak fa, mindenütt! Kérdezd csak megtőle, akar- e ilyesmivel foglalkozni! Ne is kérdezd! Ahogy leírtad, ő erre született. Hogy csak eredeti, természetes fával kerüljön kapcsolatba. Tipikus... asztalos, igen, ez az! Talán még tudok segíteni, talán még bejuttathatom ács-asztalos szakra! Siess! Mondd el neki az örömhírt! Siess, nehogy késő legyen!

Srác: - Kösz, haver. Te aztán igazán átérzed a mi problémáinkat. (El.Kintről fojtottan:) -Nagypapa! Gyorsan! Tehenész! Naplemente, duplaviszki! Kéményseprő, magasságok és mélységek!

Öreg parasztbácsi (be, álmélkodva): - Instállom, ilyen csudát még nem láttam.

Hivatalnok: - Ugyan, bátyám, dehogy csoda. Csak érteni kell a fiatalok nyelvén, ennyi az egész.

Öreg parasztbácsi: - Hát igen hálás vagyok, mivel tartozom?

Hivatalnok: - Semmivel, kérem, elég jól fizetett állami alkalmazott vagyok.

Öreg parasztbácsi: - Az állam fizeti magát, osztán mér?

Hivatalnok: - Volt két éve egy felmérés, a pályaválasztó fiatalok negyvenkét és fél százaléka  Győzike akart lenni, harminchat százalékuk villalakó, a többi meg tetkófestő, divatkreátor, piercing- belövő, testépítő és megasztár. Ha lehet, egyszerre. Tudja, valakinek dolgozni is kell, ezért hozták létre intézetünket.

Öreg parasztbácsi: - Hát igazán köszönöm alássan. De az áldomást azért elküldöm. Két hónapos törköly, nincs is több ilyen öreg pálinka az egész faluban.

Hivatalnok: - Köszönettel vesszük. Stresszes világunkban kis stresszoldó nem árt. A viszontlátásra, kedves bátyám. Jolánka!

Titkárnő: - Igen, főnök úr?

Hivatalnok: - Jolánka, vannak még?

Titkárnő: - Senki, főnök úr, mindjárt öt óra.

Hivatalnok: - Mondja, Jolánka, maga mi akart lenni?

Titkárnő: - Titkárnő.

Hivatalnok: - Mindig?

Titkárnő: - Mindig.

Hivatalnok: - Semmi más?

Titkárnő: - Semmi más.

Hivatalnok: - Jolánka, azt hiszem, maga egy igazi reménytelen eset. De azért... mondja csak... úgy őszintén... most kettesben vagyunk... sosem merült fel az a titkos gondolat magában, hogy... mondjuk... iratokért, levelezésért, kávéfőzésért és ügyfél- fogadásért felelős egyedülálló bizalmi állása legyen?

 

Tiborc Poszunovacs panasza

 

        Tiborc Poszunovacs: (bizalom s félelem közt besompolyog): - Bán, nagyúr, jó reggelt! Ím, megőszült fejem, időm lejárt, jaj és panasz között.

            Bánk Vasúti Főnök (szigorúan): - Munkálkodó légy, s ne panaszkodó.

            Tiborc Poszunovacs: - Tekintenél csak egyszer házamba, élve látnád a panaszt előtted. Mert valék becsületes! Holott, ha levék gazember, osztozhatnék most véled az hatalomban, mint mások, akik valaha közülünk származának, de immár elfeledék.

            Bánk Vasúti Főnök (unottan): - No, hát beszélj.

            Tiborc Poszunovacs (nagy lendülettel): - Ők czifra és márványos palotákat építtetének magoknak s az házok népinek, a város ama részin, mely miljomosnegyednek is neveztetik, s mi majdnem megfagyunk bérlakásunk rideg betonfalai között, nem lévén silány érméink az fűtésszámla kifizetésire! S űk ismétlik folyvást, minden panaszra karjukat ölnyire széttárva álszentül: „Nincs pénz, s az személyszállítás erősen ráfizetéses. Szárnyvonalakat megszüntetni, az segíthet csak.” S ha elégedetlenekedénk, mondák nyugodtan: elmehetsz, paraszt, száz másik vár az ajtó előtt, lelkesen helyedre pályázni!

            Bánk Vasúti Főnök (érdeklődve): - S erre ti? Mi volt a válasz?

            Tiborc Poszunovacs (mérgesen): - Ó, jóuram, mi együgyü birkák gyanánt mindent elhivénk sanda főnökeinknek. (Félre) – Legalábbis egy darabig. (Újra Bánkhoz) – De aztán a média útján - mely, való undormányos állat, mindamellett hasznos néhanapján -, tudomást szerzénk épitésirül sokmilliós székháznak, csillogó üvegpalotának!

            Bánk Vasúti Főnök (kíváncsian): - S a székház áll?

            Tiborc Poszunovacs (felcsesződve): - Az egiszbül mostanra csak egy gödör lőn, de melynek árábul nem egy veszteséges szárnyvonalat működtethetnénk, jó sokáig!

            Bánk Vasúti Főnök : - Hahh! Került oly sokba? Ez mégis...

            Tiborc Poszunovacs (pirosodik): - Inkább nem mondanák összeget, mert rögvest megüt vala az guta.

            Bánk Vasúti Főnök (legyint): - Egyéb?

            Tiborc Poszunovacs (lendületesen): - Az főnökség csordaszámra tartja gyülevész szolgáit, mintha éppenséggel minden egyes vasúti talpfa egy őrzőt kívánna. Sok irodistát, meránit, ez okból adminisztrációnk, finoman szólva is, túldimenzionált vala. S nagy részük- hahh! – ismeretség avagy csengő tallérok utján került zsíros funkcziójába, hol egyszeri prémiuma is bízvást meghaladja évi bérünket. De legalább értene hozzá, az istenadta, avagy legalább igyekezne!

            Bánk Vasúti Főnök : - S nem?

            Tiborc Poszunovacs (tüzesen): - S nem! Vasutat űk eddigelé - képzavaromért megbocsáss - csak gyorsvonatból látának, avagy, midőn kisgyermekként jó szüleiktől karácsonyra kismozdonyt kapának. S vélnéd, nem önt el a düh, látván, hogy verejtékünkből szerzendének anyagi javakat bussásan, villát s nyaralót, nemkülönben legújabb márkájú Skoda Oktáviát, sőt jobbat! Míg mi ősöreg Ladával, csempészett ukrán benzinnel vagyunk járni kénytelenek. S ha sanyarú anyagi helyzetünk sutyiban javítani kívánnánk - kicsinyt, mindössze, ezt - azt határon áthelyezvén, kis tüzes vodkaitalat, esetleg czigarettát, hisz tudod, s asztalodon látom, te is ezt szíjod - tüstént lecsapnak! S aki száz, meg százezrekete rabolt, bírája lészen annak, kit a szükség garast rabolni kényszerített!

            Bánk Vasúti Főnök (lelkesen): - Ó, buzogj vér, csak buzogj! Figyelj, Tiborc! S mi lenne, ha... Sztrájk! Mit szólsz? Törvényes lehetőség, ne feledd!

            Tiborc Poszunovacs (keserűen legyint): - Próbáltuk! Megmutatánk az világnak, hogy összetartók vagyunk - bár voltak gennyládák, kik bajtársi együvétartozásnál fontosabbnak tarták feljebbvalóik alfelének az nyelvök általi illetését.

            Bánk Vasúti Főnök (izgatottan): - És?! Kiváncsiságom tovább ne csigázd, mondd az eredményt!

            Tiborc Poszunovacs (legyint): - Elbukánk. Az mi sztrájkunk törvénytelenné nyilváníttatott. Igen, az eredmény (búsan) prémiumunknak immár búcsút mondhatunk. Most szólj, pazar, mi?

            Bánk Vasúti Főnök (széttárja kezét): - Semmit nem tehetek. Tudod jól: e vidéken harmincz százalékot meghaladá immár az munkanélküliek aránya...

            Tiborc Poszunovacs (közbevág): - Tudom... s e százalék fölött, a Munka Törvénykönyve gyakorlatilag toalettpapírnyit, ha ér. Vagy annyit se. (Hátrál) Távozom, bán, nagyúr. A remény elveszett, s a gázszámla megnőtt. Úgy vélem, a közeljövőben befogjuk az pofánkat és próbálunk megélni. E világ mindig igy volt, egyszer fázott, másszor lánggal égett, még ha ez más verses műből való is.

            Bánk Vasúti Főnök (szomoróan sóhajt): - Magad mondád. Most menj, jó Tiborc Pályamunkásom. Ámbár mindenben igazad valék, nem segíthetek rajtad mégse. Hisz tudod - aki nem üvölt az farkasokkal...

 

              (Tiborc bólint. Bánk bólint. Tiborc balra el. Bánk jobbra el. )

                                                       

                                                       Függöny

Felkel-e még a villanytelep napja?

 

        A vajáni hőerőműről, a diadalmas kommunista nehézipar zászlóshajójáról sohasem írhattak negatív kritikát. Úgy néz ki, a dicső hagyományok nem tűntek el a feledés homályában. Alig száradt meg a virtuális nyomdafesték a Nagykapos.ma hasábjain, már meg is jött az első „dádá”. A reagáló nyilvánvalóan idősebb, - a fiataloknak a „nem harapom meg azt a kezet, amely kenyeret ád” szervilis filozófiája hál´istennek létidegen. Minden bizonnyal legalábbis középkáder – az egyszerű melóst az ilyen hivatalos kavarások sosem érdekelték, csak legyen a zsozsó a borítékban. És, természetesen férfi az illető, a nők egy férfiuralmi közösségben hagyományosan alárendelt szerepet játszanak, s inkább csak, mint szexuális célzások tárgyaiként képzelhetőek el. A villanytelep jó hírnevének e derék védője az írás „kritikus hangvételét“ nehezményezi, az üzem múltját illetően. Valóban, elismerjük, az írás kritikus. Ez a dolga, mint minden olyan irománynak, amely emberek érdeklődésére tart számot. Viszont – igaz. Ezt még a villanytelep legádázabb hívei sem tagadhatják. (Nem is tagadták.) A villanytelep nem szent tehén, amit feltétlen tisztelni kell, mint a szent teheneket általában. És nem csak hosszú évtizedeken keresztül nyújtott munkát, - s tegyük hozzá: jól fizetett munkát –,  a Bodrogköz – Ungvidék lakosainak, hanem nagyban hozzájárult a vidék riasztó orvosi statisztikájához. Bizonyíték? Ugyan, kérem. Átfogó orvosi – környezetvédelmi felmérés sosem született, nem is volt lehetséges. A szlovákiai magyarság egészségi állapota amúgy is rosszabb az országos átlagnál, ezzel jár a kisebbségi lét, a folyamatos szél ellen feszülés, a megmaradásért folytatott mindennapos, sokszor nem is tudatosított küzdelem.       

        A munkahely egy magára hagyott régióban, amit már rég elvágtak természetes szellemi - ipari gócpontjaitól – úgyis, mint anno Sárospatak – Ungvár -, nagy érték. Lehetne másképp is, csak… másfajta energiapolitikai, egyáltalán némi politikai akarat kellene, ami sosem volt és ma sincs. (Hogy „nem is lesz“, azt velünk született optimizmusunk tiltja kimondani. A remény hal meg utoljára.)  A szelektált műanyag hulladék elégetése a látszat ellenére nem rossz dolog. Például sokkal jobb, mint összedózerolni holmi elhagyatott kőbányában. Igaz, hogy a szelektált hulladék az összes szemétnek, amit a homo sapiens produkál, csak elenyésző pár százaléka, jól működő országokban. Ott igen, azokban. De azért mégis: csak jobb lenne a tengernyi szemét egy részéből tiszta energiát produkálni.

            Annyi minden történt már a villanytelep körül. Levágták az óriási kéményeket, kénszűrőket szereltek fel. Tervek születtek a salak építőanyagként való hasznosítására, tüzeltek a villanytelepen barna- és feketeszénnel, „mazuttal,“, a közeli Slovnaft kőolajfinomító sűrű fekete maradékával, de szennyvíztisztítók kiszárított üledékével is. Az, hogy az erőmű ismét egy harminc évvel ezelőtti alkalmazott – létszámmal üzemeljen, az automatizálás korában lehetetlen. De azért mégis: jó lenne, ha ismét felkelne a villanytelep napja.

            Továbbra is várjuk a kedves olvasók hozzászólásait, véleményeit, esetleg az erőművel kapcsolatos visszaemlékezéseit, vidám, vagy éppenséggel szomorú történeteit. A következő részben valószínűleg a salaklerakat problémájára kívánunk rávilágítani, ami jelenleg csaknem 100 hektár termőföldet borít el. Hogyan történhetett ez?