Kreatív rezsó

 

            Ún. „kreatív” gyerekjátékokkal mind sűrűbben találkozni. Mondhatni, lassan minden kisgyerek kreatív lesz, szülessen bármiféle képességekkel, avagy azok teljes hiányával. Elég, ha anyuka megveszi a méregdrága „kreatív” játékot, s egyik napról a másikra olyan kreatív kisgyereke lesz, mint a pinty.

            A kisgyerek-populáció kreativitásának kérdése tehát messzemenőleg megoldottnak tekinthető.

            De mi van a felnőttekkel? - kérdezhetjük jogosan, némileg tán sértetten is. Vajon ki törődik - ha törődik valaki egyáltalán - a mi kreativitásunkkal? Vagy nekünk már nyolc, ha elmúltunk harminc, akár nyugodtan meg is dögölhetünk, mindegy, úgyse leszünk soha többé kreatívak ebben a büdös életben? Hát hol itt az igazság? Igenis, egyenlő kreativitást mindenkinek!

            Jó néhány álmatlan éjszaka sem hozott megoldást e súlyos problémára. Lehet, nem voltam eléggé kreatív. Mert, reám, felnőttre, nem tukmákolják minden nyamvadt reklámban a kreatív játékokat! És hiába megyek be egy játékboltba, gyámoltalanul reménykedve, egy darab nyomorult kreatív játék sincs a számomra!

            Talán a legfelháborítóbb: még a Jézuska se hoz. Pedig ő állítólag igazságos. Én meg jó vagyok. Hát mi lesz így velünk? Na, majd én megmondom. A sok pazarul kreatív gyerek között lődörgő lüke felnőtt, az lesz. Hát még szép, hogy lenéznek minket!

            Mint annyiszor már az emberi történelem folyamán, most a véletlen sietett segítségünkre. De nevezhetjük Sorsnak is! Hisz lehet, hogy végső soron véletlenek nincsenek is! Ahol a legnagyobb az ínség, legközelebb a segítség, tartja a régi norvég közmondás és néha az élet olyan területei kapcsolódnak össze teljességgel váratlanul, fellobbantva az Igazság egyszerűen tiszta, ámde fennen ragyogó fényét, hogy szinte nem győzünk csodálkozni.

            Elromlott a villanyrezsó. Na, ugye megmondtam, hogy az élet milyen váratlan területei... Hát hívjunk valakit és milyen szerencse, ha két okleveles villanyszerelő is van a családban! Milyen szerencse, hogy égnek a segíteni akarás vágyától! Kis áldomás után - hogy tisztábban lássunk a vezetékek gubancában - kiderül, hogy cserélni kell a platnikat. Jó. Probléma egy szál se! Bekötötték és újabb csekély áldomás után elégedetten elválunk.

            Ez idáig ez egy meglehetősen szokványos történet. Ámde másnap reggel, midőn vizet óhajtottam forralni a hatos fokozaton, valami nagyon nem stimmelt. Épp hogy csak langyosodott.

            Mondhatnánk, villanyszerelők távozása után még ez is megesik olykor - olykor.

            Ekkor valami isteni sugallat hatására visszakapcsoltam kettesre.

Láss csodát! A víz felforrt!

            Rövid kísérletezés után kiderült, hogy az egytől hatig terjedő skála többé semmilyen vonatkozásban nem érvényes. Visszafele se. Egy kétfogásos ebéd megfőzése olyan matematikai fantáziát igényel, amelyet esetleg egy Bolyai vagy egy Lobacsevszkij mondhatott magáénak, az ő görbült tereikkel. Meg én, nemsokára, kis tréning után.

            Persze, hogy eszembe jutott reklamálni. De érettebb megfontolás után elvetettem az ötletet. (Éppen pálinkám se volt otthon). Reklamálni? Mikor egy ilyen kreatív kincset kaptam a kezembe? Annyi év kreativitás-nélküliség után, tengernyi vágyakozás, könnyektől ázott kispárnák után, végre büszkén és elégedetten mondhatom: végre nekem is van kreatív játékom! Gondoljunk csak bele: egyetlen platton hat lehetőséget kombinálni, az már hat faktoriális. 1x2x3x4x5x6 = 720. Mivel a négy platnit akár párban, hármasával, esetleg egyszerre is használhatom, az annyi mint 4x6 = 24 faktoriális, azaz  6.2 x 10²³! Boldogság a köbön! Ha én ezen megtanulok főzni, akkor emellett olyan együgyű bűvészmutatványok, mint pl. szimultán sakkozni negyvenkét emberrel, szinte csak semmiségnek mondhatók.

            Köszönöm nektek, drága villanyszerelő barátaim! Természetesen jogot formálhattok újabb csekély áldomásra. Hisz egy súlyos kreativitás-nélküliségben szenvedő embertársatok számára nyújtottatok gyógyírt a végső szükség órájában.

Háry János megmenti a Hölgyeket

 

            Mint mindig, Magyarországon most is zűrös idők jártak. Háry János, a kiérdemesült vitéz, a hőslelkű, derék katona utálkozva nézte a politikusok piszkos játékait és úgy döntött, hogy egy időre Londonba költözik, fáradt idegeit megnyugtatandó. Mint közismerten merész felfedezőt és halhatatlan kalandok hősét tárt karokkal fogadta a Királyi Földrajzi Társaság, melynek természetesen már régen tiszteletbeli tagja volt. Lakhelyét is a Társaság híres klubjában rendezték be, ahová csak kevés földi halandónak volt bejárása és még kevesebbeknek adatott meg az a kiváltság, hogy ott is lakhassanak.

            Háry János, vagy ahogy a helybéliek nevezték, Sir Ian Harry, egyre rosszkedvűbben olvasta a hazai híreket. Úgy gondolta - ezzel a véleményével egyébként nem volt egyedül -, hogy néhány szemét gazembert épp ideje volna kardélre hányni. De ilyesmihez e korban bajosan lelt volna társakat a hőslelkű vitéz. A honfoglaló büszke ősök utódai elpuhultak és saját kényelmüket az égvilágon mindennél többre becsülték. Ahogy a derék obsitos ékesszólóan kifejezte magát: „Birkává váltak hasonlatossá, mely békésen bégetve tűri, hogy ide-oda tereljék, megfejjék, végül vágóhídra hajtsák.”

            Háry János tehát, úgyis mint Sir Ian Harry, tétlenül lődörgött a Királyi Földrajzi Társaság patinás klubjában. Hamarosan rendes szokásává vált, hogy délutánonként letelepedett a klub hatalmas kandallója elé s más világhíres felfedezőkkel és kalandorokkal igaz történeteket meséltek egymásnak, melyek hányatott életük során estek meg velük. Háry János hamar megtanulta értékelni a nemes skót whisky előnyeit, mely legalább egy időre elzsongította honfibútól reszkető szívét.

            Egyik délután a Hölgyek kerültek szóba.

            - Well - mondta Háry János, fényes huszárcsizmába bújtatott lábát a hatalmas márványkandalló remekbe kovácsolt rácsára helyzeve. – Well, a Hölgyek olykor rendkívül különös kalandokba sodorják az embert. Leginkább, ha ők maguk kerülnek veszélybe.

            A szivarozgató, trécselő és whiskyző világhírű felfedezők mind nyomban elhallgattak és egy emberként kérték:

            - Meséljen, Sir Harry!

            Háry János maga is rágyújtott egy pompás havannára és mesélni kezdett:

            - Akkoriban épp a Távol-Keleten teljesítettem szolgálatot, egy több ezer mérföldes földrajzi expedíció parancsnokaként. Volt velünk egy ifjú Hölgy is, bizonyos Lilian nevezetű újságrónő. Tudják, abból a fajtából, aki mindent jobban tud másoknál, de különösen a férfiaknál, tökéletesen ismeri a világot könyveiből és képes szandálban és virágos kabátkában érkezni az őserdő kellős közepébe.

            A Királyi Földrajzi Társaság hírneves felfedezői sötéten bólogattak. Szemmel láthatóan nagyon is jól ismerték az ilyen Lilian típusu ifjú Hölgyeket.

            - Kötelességemnek tartottam figyelmeztetni, hogy ez a lenge öltözék nem igen alkalmas őserdei expedícióra és hogy egyáltalán nem helyes, ha folyton elcsatangol a kísérettől, holmi gizgazokat szedegetve. Így könnyen egy vérengző bengáliai tigris karmai közé kerülhet. Erre oktató hangon kijelentette, hogy szakértők szerint az évnek ebben a szakában ez az öltözék a lehető legmegfelelőbb, ami pedig a bengáliai tigriseket illeti, a hivatalos statisztika szerint ezen a területen harminc évvel ezelőtt ejtették el az utolsót.

            Mérgesen előrerúgtattam arab paripámon, Miss Lilian meg összevissza kódorgott a liánok alatt. Virágos kabátkáját egy öreg, félvak tigris is észrevette volna három mérföld távolságról, ködben, de Miss Liliant ez a tény nem látszott zavarni. Önfeledten orchideákat kötött egy csokorba és közben ráadásul még dúdolgatott is.

            Egyszerre csak rémült sikoltásra lettem figyelmes! Lady Lilian eltűnt! Habozás nélkül a hang irányába vágtattam, egyik kezemben élesre fent acélommal, másikban sokat próbált tigrisölő huszárpisztolyommal, s mit kellett látnom! Lady Lilian, hátát egy hatalmas baobabfának vetve szemben áll egy óriási, vad bengáliai tigrissel, amely éppen támadásra készült. Megismertem - Sir Kán volt az, az emberevő szörnyeteg, aki a környék falvaiból eddig már háromszáznegyvenhét bennszülöttet hurcolt el és falt fel.

            Tétovázásra nem volt idő! Villámgyorsan a tigris háta mögé lopóztam és megfogtam a farkát.

            Nos, uraim, talán tudják, hogy Indiában bizonyos titkos tanokat tanulmányoztam. Sőt, magam is beavatott tagjává váltam néhány ősi, titkos szektának. A Tigris-Guru beavatás során - melynek részleteiről természetesen nem beszélhetek -, mestereink megtanítottak arra, hogy minden tigris farkán van egy pont, ahogy mi, beavatottak nevezzük, egy akupunktúrás pont. Ha ezt bizonyos meghatározott erővel nyomjuk, az egész tigris egy pillanat alatt teljességgel megmerevedik és olyan keménnyé válik, akár a porcelán. Akár le is lehet róla törni valamelyik testrészét.

            Ezt a fogást alkalmaztam most is. Megnyomtam Sir Kán farkát, mire kővé merevedett. Fél kézzel még mindig a farkát tartva - a biztonság okáért - egy határozott rúgással oldalára döntöttem, hogy csak úgy koppant. Aztán egy határozott rántással letörtem a fejét. Eleresztettem a farkát, a szörnyeteg még rángott egyet-kettőt és vége lett.

            Lady Lilian az átélt izgalmaktól falfehéren rogyott a baobabfa tövébe. Fél kézzel könnyedén ölbekaptam és a táborhelyünkre siettem vele. Igy közelről megállapíthattam, hogy Lady Liliannek meglepően szép kék szeme van, s noha teste könnyű, ennek dacára karcsú és hajlékony, szóval, izé, magasabbrendű esztétikai igényeket is kielégít.

            Este a bennszülötek, ősi szokás szerint, lakomát rendeztek a tiszteletünkre. Nekem, mint a gonosz Sir Kán legyőzőjének, roston sült tigrismancsot szolgáltak fel, jamszgyökér- körítéssel, banánlevélen. Étkemet megosztottam Lady Liliannel, aki ekkorra már teljesen rendbejött. A megfelelően elkészített tigrismancs friss jamszgyökérrel valóságos ínyencfalat! - kiáltott fel Háry János, s a jelenlévő híres utazók, akiknek már szintén módjukban volt megízlelni e királyi csemegét, mind egyetértőleg bólogattak.

            - Később, a fülledt trópusi éjszakában megszólaltak a tamtamdobok, s a vidám bennszülöttek unszolására Lady Liliannel eljártam a pago-pago táncot. Meg kell hogy mondjam, hatalmas sikerünk volt. Aztán otthagytuk derék négereinket és én szedtem egy nagy csokor orchideát Lady Liliannek, ha már anyira szereti. El kellett, hogy ismerjem: az orchideák színe kitűnően illett virágos kabátkájának mintázatához. Ezt meg is mondtam neki. Azok az orchideák oly mámorító illatot leheltek... És aztán... khm... de hát úriember ilyesmiről nem beszél - fejezte be Háry János nem várt hirtelenséggel, s lányos zavarában gyorsan fölhörpintett vagy négyujjnyi whiskyt.

 

            A jelenlévő urak cinkosan összehunyorítottak, majd megszólalt Michel Ardan, aki, mint köztudott, megkerülte a Holdat egy óriás ágyúgolyóban.

            - Ha jól tudom, ön Kamcsatkán is járt.

            - Valóban - bólintott Háry. – Érdekes, hogy ezt szóba hozta, ugyanis épp ott akadtam össze egy bájos Hölggyel, akinek véletlenül volt alkalmam az életét megmenteni.

            Megvárta, míg a csíkos zsakettes inas kicseréli előtte a metszett kristálypoharat, majd így folytatta:

            - A hölgy francia volt, roppant bájos és fiatal kora ellenére elismert szaktekintélynek számított a fotografálás területén. Mindketten a baráti orosz kormány meghívására érkeztünk a helyszínre, feladatunk a Klicsevszkaja vulkán magasságának pontos megállapítása volt. Nos, ehhez bizonyos fotográfiákat kellett készíteni a vulkáni kürtő csúcsáról is. Ketten vágtunk neki a csúcsnak, mert a szibériai bennszülöttek babonás félelmükben már a hegy lábánál megtagadták  az út folytatását.

            Míg a Hölgy beállította masináit, felfedezőútra indultam a kráter körül, alig néhány ölnyire a vadul fortyogó, vörösen izzó lávától. A magma oly túlvilági fényben derengett, amilyenben, mint azt eddigi széleskörű tapasztalataim alapján már sejtettem is, csak közvetlenül kitörés előtt szokott. Sietnünk kellett!

            Szerencsére alig pár száz yardot tettem meg, és ennek a körülménynek, valamint kitűnő hallásomnak hála, épp meghallottam Sophie - mert így hívták a francia lányt - kétségbeesett sikolyát. Visszanézve láttam, hogy a szerencsétlen teremtés megcsúszott egy sziklán, lezuhant a meredek belső lejtőre, s csak az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia egy bizonytalan sziklakiszögellésben, amely bármely pillanatban leválással fenyegetett. Az izzó láva már-már barna hegymászó bakancsának talpát nyalogatta! Haladéktalanul cselekednem kellett!

            Rögvest odarohantam és egy szemvillanással felmérve a helyzetet, egy hirtelen mozdulattal mentőkötelet dobtam a lánynak. Abban a pilanatban a láva szintje emelkedni kezdett és a sugárző hőtől a kötél lángralobbant! Sophie egy kétségbeesett segélykiáltással az utolsó pilanatban fölhúzta magát a sziklakiszögellésre! A lávató ekkor megint megmozdult. Minden jel arra mutatott, hogy a vulkán kitörésre készül. Sophie gyönyörű fekete szeme fájdalmas reménytelenséggel tapadt rám. Búcsúzott!

 

            Háry János újból meggyújtotta kialudt havannáját, a feszült tekintettek kereszttüzében gyorsan kortyolt egyet whiskyjéből, majd folytatta:

            - Kétségbeesetten fölemeltem a fejem és abban a pillanatban a kráter peremén észrevettem egy hatalmas, ingó sziklát. Gyors fejszámolást végeztem, melynek eredményeképp kitűnt, hogy a szikla éppen beleillik a kráter fő kürtőjébe. Villámgyorsan odafutottam, nekivetettem a hátam a sziklának és rövid összpontosítás után egy merész mozdulattal a mélybe taszítottam. A szikla alázúdult és számításaimat igazolva pontosan beleszorult a kráter kürtőjébe, elzárva a láva útját. Ezután haladéktalanul Sophiehoz siettem, újabb kötelet vetettem neki, s nemsokára ott állt mellettem, majd némán karjaimba rogyott. Elindultam lefelé drága terhemmel s közben hátranéztem, hogy egy búcsúpillantást vessek az iszonytató tűzhányóra. Ebben a pillanatban az óriási ingó szikla megmozdult! Mint a villám, cikázott át agyamon a gondolat: a robbanás, s az azt követő lávafolyás több ezer embert pusztít majd el! Megmentettem egy drága Hölgyet, de ugyanakkor ezreket kínkeserves halára ítéltem! Valamit tennem kellett!

            Sophiet gyorsan egy sziklához támasztotam, aztán visszarohantam a kráterhez. Fölmérve a kráter fizikai adottságait, úgy véltem, hogy a tűzhányó tenger felőli oldala jelentősen meggyengült. Minden jel arra mutatott, hogy akár egy csekély erejű robbanás is beszakíthatja. Matematikai pontossággal megkerestem e kritikus helyet és egy sziklarepedésbe lőporszarum egész tartalmát beleszórtam, majd rövid gyújtózsinóral ellátva meggyújtottam. Eztán szédületes sebességgel drága Sophiemhoz száguldottam, karomra kaptam s már rohantam is lefelé a nyaktörő lejtőn.

            Hátunk mögött tompa robbanás hallatszott. A láva irtóztató nyomással, bömbölve tört ki a tenger felé, de biztonságos távolban az összes lakott településtől. Megkönnyebbülten értem le az alaptáborba, ahol Sophiet derék orvosunk gondjaimra bíztam. Később, felépülése után néhányszor találkoztunk Párizsban és... khm... Párizs valóban hangulatos város - sütötte le a szemét a derék hadfi tőle nem várt szemérmetességgel.

 

            - Ha már a tengernél tartunk - jegyezte meg Sir Phileas Fogg, aki nyolcvan nap alatt kerülte meg a földgolyót. – A tengeren talán még gyakrabban kerülhetünk életveszélyes helyzetekbe, mint a szárazföldön.

            - Valóban - vette át a szót Háry János. – Az ön szavai nyomán fölrémlik emlékezetemben az a borzalmas éjszaka, mikor a világ legnagyobb vitorlása jéghegynek ütközött, s a szerencsétlen utasok java része a hullámsírban lelte halálát. Történetesen én is e hajón tartózkodtam, Manáshévára indiai hercegnő testőreként, akit apja csak hosszas könyörgésre engedett el, hogy egy világkörüli utazás után New Yorkban folytassa tanulmányait. Mikor búcsúztunk, az öreg herceg megfogta a vállam, mélyen a szemembe nézett és a megindultságtól reszkető hangon csak annyit mondott:

            -Jani... hozd vissza a lányomat!

            Manáshávárával az utazás folyamán igen bizalmas, hogy ne mondjam, baráti viszonyba kerültünk. Sőt, talán több is volt már ez, mint barátság... de ez most nem tartozik ide. A hajó szörnyű ködbe került, meszze eltért a jégmentes déli utaktól, de a kapitány, aki vakon bízott új rendszerű hajóia elsüllyeszthetetlenségében, merészen hajózott tova... Csak állt, karját dacosan összefonva, fönn a hajóhídon, a sós permet az arcát korbácsolta... megszállott volt az az ember...

            Az ütközésre éjszaka került sor, mikor az utasok nagy része gyanútlanul pihent. Tompa reccsenés hallatszott, s a hatalmas hajótest úgy törött ketté, akár egy friss, ropogós keksz. Manáshévára épp a törésvonal közelében tartózkodott, s láttam, hogy nemsokára elnyeli a mély... tétovázásra nem maradt idő... Elkaptam a fedélzetre lógó karvastagságú kötelek egyikét és hatalmas lendülettel átrepültem a hajó egyik oldaláról a másikra, fél kézzel fölkapva és biztonságba helyezve a hercegnőt, aki halotthalványan rogyott karjaimba.

            Az utasok ekkor már megrohanták a mentőcsónakokat. Valóságos közelharc dúlt a helyekért, de úgy tűnt, arra sem marad idő, hogy a csónakokat a víz színére bocsássák. Emberek ezreinek az élete forgott kockán! Visszarohantam a szétnyílóban lévő hajótest közepére, rávetettem magam az egyre szélesedő résre és két karommal erősen összefogtam a hajó szilánkokká forgácsolódott tatgerendájának két végét. Emberfeletti erőfeszítéssel sikerült elérni, hogy egy ideig még összetartsam a hajótestet. Csak néhány perc...

            Sikerült. Ám pillanatokon belül kiderült, hogy a kapitány vak gőgjében túl kevés mentőcsónakot rakott a hajóra! Erőfeszítéseim ellenére ezer emberre, de inkább többre a biztos halál várt. A hajótest vészesen megdőlt... az utasokat lesöpörték a tomboló hullámok.. a szerencsétlenek fürtökben lógtak a csonka árbocokon.. sokan a hajukat tépték és eszelős hangon utolsó imájukat mormolták...

            De az összes mentőcsónak a vízen volt már. Eszenbe jutott az öreg hercegnek tett ígéretem, s mivel a hajón földi hatalom immár nem segíthetett, Manáshvérához, drága hercegnőmhöz siettem. Kétségek közt hánykolódva kaptam a karjaimba. Mit tegyek? Ott álltunk az orrárboc tövében és ekkor pillantásom a gyorsan távolodó jégtáblára esett, mely a katasztrófát okozta. Ha sikerülne átugranom... de a jégtábla már jó néhány ölnyire volt és egyre csak távolodott és távolodott... Egy ilyen halálugrás... ez messze túl van az emberi teljesítőképesség határán...

            De nem habozhattam! Nekifutottam és karomban a drága teherrel elrugaszkodtam a hajókorláttól... átszálltunk a hajóroncsot a jégtáblától elválasztó feneketlen mélység fölött, melyben tomboltak a jéghideg hullámok és...

Éreztem, hogy az ugrás rövidre sikerült. De nem! Fél kézzel még éppen sikerült megkapaszkodnom a jégtábla síkos peremében! Egy utolsó, végső erőfeszítéssel, másik karomban az alélt hercegnőt tartva fölhúztam magam a sima jégmezőre. Aztán kimerülten összerogytam és az átélt események hatása alatt mély, szinte ájulásszerű álomba zuhantam.

Nem tudom, mennyi ideig tarthatott ez az állapot. Mire magamhoz tértem, már hajnalodott. A kelő nap sugarai bíbor fénybe vonták a láthatárt... sehol egy sziget... sehol egy vitorla... Gyöngéden eszméletre térítettem a hercegnőt, aki dideregve simult hozzám.

Ekkor a szemem sarkából mozgást vettem észre a jégtábla túlsó végében. Egy hatalmas jegesmedve volt az! Ki tudja, mióta utazhatott a sodródó jégtáblán... s ki tudja, mikor jutott utoljára táplálékhoz! Ahogy észrevett minket, őrjöngő dühvel azonmód támadásra indult, hogy kínzó éhét a mi testünkkel csillapítsa.

A hercegnő a rettenetes látványra megint aléltan omlott karjaimba. Óvatosan lefektettem, s kardot rántva megindultam a szörnyeteg ellen. Az öreg hercegnek tett ígéretemet nem szeghettem meg!

A jégtábla közepén találkoztunk. A szörnyű vadállat borzalmas üvöltéssel teljes magasságában két lábra ágaskodott, hogy rámvesse magát!

Ekkor magasra emeltem a kardom és egy rettenetes csapással kettéhasítottam az egész jégmezőt, egy nagyobb és egy kisebb darabra. A kisebbik darab, rajta a tomboló vadállattal gyorsan távolodott. Megkönnyebbülten siettem drága Manáshvérámhoz, aki eddigre már ismét magához tért. Szemében a hála és az odadadás könnyei csillogtak. Körülnéztem a tengeren, de közel s távol semmilyen vízi jármű, még egy árva korallszirt sem látszott, amihez jégtáblánkat odakormányozhattam volna. Valamilyen módon segítséget kellett kérnem!

Fájó szívvel bár, de levetettem fókabőr prémes párduckacagányomat- egy korábbi, nevezetes kalandom becses emlékét- majd kovakövemmel és jó acélommal, kardom markolatjával tüzet csiholtam. Szerencsénkre vándor eszkimó bálnavadászok tartózkodtak a közelben, s messze látható füstjelzésünkre nyomban hozzánk siettek. Épp idejében! Még egy nap a fagyos szélben végzetes lehetett volna mindkettőnk számára.

Hosszú, kalandos utazás után jutottunk vissza ismét a hercegnő hazájába, indiába. A hercegi udvar teljes gyászban állt. A főváros házait fekete leplek borították, tilos volt a nevetés, az éneklés, a beszéd. Az emberek, mint szomorú, szürke árnyak, némán osontak a bakacsinal bevont falak mellett. Jövetelünk hírére az öreg herceg fekete hermelin gyászpalástjában rohant elénk.

-Fiam!- ölelt a keblére. –Teljesítetted hát ígéretedet! Mindannyian a könnyekig meghatódtunk a nem várt viszontlátáson. A herceg nyomban egyhónapos állami ünnepet hirdetett. A gyászleplek helyett virágfüzérek kerültek a falakra, s hamarosan az egész hercegség egyetlen hatalmas táncmulatsággá változott. Minden téren ökröt sütöttek, patakokban folyt a bor...

A klubban elismerő csönd honolt. A híres felfedezők, kalandorok és utazók mindannyain néma tisztelettel adóztak a rettenthetetlen hősnek. Háry János elrévedezett.

- Well - mondta végül. Dicső tettemért a hercegtől egy tízfontos gyémántot kaptam, meg pár láda aranyat. Később, az angol királynőtől lovagi címet, meg néhány kisebb karavellát. Uraim, azt hiszem, mára elég lesz.

Nem szállt vitába senki. A klub hírneves tagjai kiitták whiskyjüket, szivarcsonkjaikat a kandalló parazsába pöccintették s a Királyi Földrajzi Társaság patinás termeinek hatalmas bőrfoteleire hamarosan ráborult az éjszaka néma csöndje.

 

Mobilvilág

 

         A szabadságszerető ember kezdetben persze látványosan morgolódik, hogy ugyan minek az a fránya mobil. (Bunkofon, borotválkozótelefon, satöbbi.) Mert akinek fontos, úgyis megkeres, ha meg nem, nyilván nem is olyan fontos. Gyorsan kiderült azonban, hogy telefon nélkül valamiképpen kizárjuk magunkat a melengető emberi közösségből. Abból a közösségből, amely olykor kimondottan az idegeinkre megy, amelynek hiányában viszont oly magányosnak és elveszettnek hihetjük magunkat, hogy csak no. A maroktelefonok járványszerű elterjedéséhez éppenséggel a mi modern, elmagányosodó egyedekből felépített társadalmunkra volt szükség. Száz, kétszáz, ötszáz éve a mobilnak esélye nem lett volna: nem azért, mert nem volt mikrocsip, hanem azért, mert a családi közösségek egy kis területen belül koncentrálódtak. Ugyan miért mobilozott volna Józsi bácsi Pista bácsinak, ha akármikor meglátogathatta, amely esemény törvényszerűen némi vendégeskedéssel járt, többnyire mindkét fél teljes megelégedésére? Csak hát, ugye, ez arra a fura és ma már érthetetlen korra volt jellemző, amikor ritka kivételtől eltekintve senki nem is volt és nem is lehetett magányos. Feltűnő, hogy a képzeletbeli arányosság fordított: minél jobban elszaporodik az emberi faj a Földön, annál többen lesznek magányosak.

         Fent említett szabadságszerető emberek mobiltól való ódzkodásának oka saját elmondásuk szerint az is lehet, hogy úgymond nemigen szeretik, ha idétlen időpontokban idétlen ürügyekkel ún. barátok idétlenkednek. Ezért persze kezdetben, mikor még csak friss mobiltulajdonosok, afféle félmegoldások felé törekszenek. Mondjuk: nem is kapcsolják be a készüléket, csak ha történetesen épp saját maguk óhajtanak telefonálni. Később már napközben bekapcsolják ugyan - mert azért jó dolog, ha az ember könnyen elérhető -, de az otthonukba érve nyomban kikapcsolják, mert az én házam az én váram, vagy mi a szösz.

            Világért sem szeretném elkeseríteni ezeket a fura alakokat - elég nekik a maguk baja -, de ezek az öszvérmegoldások csakis átmenetiek lehetnek. Világosan látszik, hogy a kommunikációs locsi-fecsire éppúgy rá lehet szokni, mint akármelyik éppen divatos vagy hagyományos kábítószerre. Nézzünk csak körül, élő példa tengernyi téblábol közöttünk. Némelyikük tényleg úgy viselkedik, mintha erőnek erejével bizonyítani kívánná a régi mondást: ha nem mozgatná egyfolytában a száját, nyilván összenőne.

            Visszaút nincs. Már a régi norvégok is megmondták világosan, hogy nem léphetsz kétszer ugyanegy folyóba. A kőkorszaki marokkő modern módosulata nem csak hogy terjed, de egyre sokoldalúbbá is válik. Hol van már az a primitív őstípus, amivel, mondjuk, telefonálni lehet. Hogy képet is továbbít az a legkevesebb. Intézhetsz bankügyeket, szórakozhatsz és dolgozhatsz - na persze nem fizikailag, az már amúgy se igen divat. Van már mini gégemikrofon, így felszabadul mindkét kezed, így azokkal újabb billentyűzetet nyomogathatsz. Mindennemű kapcsolattartás, akár a virtuális rokoni látogatás is lebonyolítható a füledhez szorított csodaketyerével, akár az utcán lótva-futva, sürögve- forogva, egyik borzasztóan fontos tevékenységből a másikba esve. Szép új világunk ipari laboratóriumainak legsötétebb bugyraiban már készülnek a bőr alá ültethető inforendszerek prototípusai, s ezek révén az Ember, mint olyan, végérvényesen megszűnik önálló entitás lenni: a Minden Mobilok Szuperhálózatában immár csak egyszerű neuron ő, aki lót-fut, parancsokat teljesít, sürög és forog, de a nagy Egészről már halvány lila fogalma sincs. És nem is lehet. És nincs is szüksége rá. És, mellesleg, nem is érdekli.

Vajon megérjük? Reméljük? Vagy inkább reméljük, hogy nem?

Súlyos kérdések ezek, rendkívül súlyosak! De most… elnézést… csöng a mobilom… Igen? Jó… nem, most már nem csak akkor kapcsolom be, ha én akarok hívni… dehogy… egész nap, persze… tessék csak, tessék… vonalban vagyok…

De ha hazaérek, azért még néha kikapcsolom. Mert az én házam az én váram, vagy mi a szösz.  

Magyarok csillaga

 

          Ez abban az időben történt, mikor a magyaroknak már teljességgel és véglegesen elegük lett a környező népek piszkálódásaiból. Amúgy ez eléggé érdekes: a szomszédos népek kissé mindig ferde szemmel néztek a magyarokra, míg mondjuk egész távoli népek, példának okáért a japánok teljesen odavoltak a magyarokért. Igaz, ha jól meggondoljuk, viszonylag nehéz kedvelni egy népet, amely ún. „kalandozással”mutatkozott be. Külső szemlélő számára ez gyakran némi öldökléssel aláfestett zsákmányszerző kiruccanásnak tűnt.

      És a következő ezer évben aztán már csinálhattak ezek a szerencsétlen magyarok bármit. Letelepedhettek, megkeresztelkedhettek, mezőgazdálkodhattak, mindez már nem segített, mert ha a renomé egyszer el van rontva, akkor el van rontva. Maradtak csak vad, barbár magyaroknak, akiktől egy kicsit mindenki tart, mert sose lehet pontosan tudni, mi jár abban a kemény pusztai fejükben. Hadd ne mondjam, hogy ebbe a nagy megkeresztelkedésbe-letelepedésbe az ősi magyar virtus bizony szinte maradék nélkül kiveszett. A nyámnyila újmagyarok meg aztán csaknem mindent eltűrtek a szomszédos népek részéről. Akár hiszed,akár nem, utóbb még azt is, hogy jó nagy területeket kikanyarítsanak az országukból, akár akarták ezt azon a bizonyos területen élők, akár nem. Igaz, tökmindegy tulajdonképpen, hogy akarták- e vagy sem, mert ez egy tipikusan olyan dolog, amelyről legkevésbé azokat kérdezik, akiket leginkább érint.

            Igy ment ez egy jó darabig, kábé úgy a huszonegyedik század végéig, amikor is túl sok magyar, mint olyan, már nem is nagyon maradt a Kárpát- medencében. Ám ekkor egy olyan furcsa dolog történt, amire a magyarok eddigi történelmében még sohasem.

            Összefogtak! De nem ám csak azok, akik még véletlenségből itthon maradtak, hanem mind az összes. Azok is, akik réges- rég külföldön éltek, amin nem is igen lehet csodálkozni: másutt átlagban minimum tizennyolcszor több fizetést kaptak és ráadásul még nem is gúnyolták őket lépten- nyomon. (Sőt.)

       Hazajöttek ezek is mind, az a rengeteg sok fizikus meg matematikus meg számítógépikus. Képzeld! Igy összefogtak ők, bizony, s az ilyen mértékű összetartás, tudod biztosan, még más népek történelmében is olyan, de olyan ritka egy dolog, hogy ehhez képest a fehér holló százalékos előfordulási aránya igencsak magasnak mondható, hogy tudományosan fejezzük ki magunkat. Öszzejöttek ők mind, öregek meg fiatalok.Jó nagy bankettot csaptak, három nap meg három éjjel folyt a szakadatlan eszem- iszom,mert ez egy másik dolog volt, ami a magyarokat tipikusan jellemezte: enni, de főleg inni, azt szerettek, meg tudtak is nagyon. És mikor már eltöltekeztek mindenféle földi jóval, aludtak egy nagyot és másnap bölcsen megtárgyalták a dolgokat.Annyit még a legvérmesebb ifjoncok is felismertek, hogy ennyi gyűlölködő nép karéjában megmaradni tiszta tudományos képtelenség. (Ezt egy másnapos matematkius elegáns egyenletrendszerrel nyomban be is bizonyította is.) Az is világos volt mindannyiuk számára, hogy honfoglaló őseik valószínűleg hibát követtek el, hogy pont itt foglaltak hont. Más kérdés az, hogy te ugyan mit csinálnál, ha vérszomjas üldözők lógnának a nyakadon, akikről annyit már tudsz, hogy semmiképpen sem társasjátékozni akarnak? És egy egész nép várja, finoman szólva is türelmetlenül, hogy a jóslatokhoz híven új, friss hazát keress nekik, lehetőleg sokkal jobbat, mint a régi volt? Ugyanakkor már az összes jobb helyet rég elfoglalták a korábban érkezők, ugyebár?

            Túl sokat nem spekuláltak ezek az összejött tudós magyarok, mert az az igazság, hogy ők már, elődeikkel szöges ellentétben az ún. „tépett balsors” helyett már inkább az elektronok táncát tartották valóságosnak. Mindannyian világosan látták, hogy ha ez így megy tovább, pár emberöltőn belül volt magyar- nincs magyar! Igen, az asszimilációs nyomás túl erős volt e helyen! És az összes tudományos eljárás- még az axiomatikus meg a kvázi- rendszer- logikai alfnumerikus is!- mind azt mutatta, hogyha fönn akarnak maradni, akkor innen bizony le kell lépni! De hogyan? Ez volt itt a fő kérdés! Esetleg menjenek vissza az őshazába? Meg Etelköz meg minden?

            Ugyan. Az ősi sztyeppéken már régen búzát termesztett egy nagy szomszédos nép, az Etelközben meg akkora duzzasztógát épült, hogy ott nem hogy egy népnek, de egy néptöredéknek sem maradt hely. És akárhogy spekulált az a rengeteg sok fizikus, matematikus meg számítógépikus, csak ugyanoda jutottak ki: a., ha meg akarnak maradni, el kell menniük, b., ha mennek, magukkal vinniük Magyarországot is.

            És ezel csak egyetérthetünk mindannyian. Akárhogy vesszük, volt már vagy jó ezer év meló belefeccölve ebbe a hazába, kinézett ahogy kinézett. Ugyan ki hagyna ott szívesen ilyesmit?

            Nem is maradt már semmi más hátra, mint az egyszerű technikai megvalósítás. Ennyi világhírű elmének ez egyszerűen nem okozhatott gondot! Egy-kettőre építettek egy viszonylag kis energiájú, de igencsak erősen fókuszált ibolyalézert és ezzel szépen körbevágták az országukat, udvariasan fél métert elhagyva minden szomszédos államnak, nehogy már beleköthessenek. Nem is kellett nagyon mélyre vágni, még a Si-Al rétegig se. Éppen csak egy kis magmát vittek magukkal, azt is csak azért, mert az egyik tudósuk, aki azelőtt Nápolyban dolgozott, nagyon szeretett volna egy kis tűzhányót a Hortobágy közepére. És eztán már semmi egyebet nem kellett csinálniuk, mint megemelni az országot vagy egy félméterre, alápolcolni néhány antigravitációs párnát - méghozzá hármat, mert biztos, ami biztos - és huss! – már föl is szálltak, bele a mélykék égbe.

         Túl messzire nem mentek, nehogy honvágyuk támadjon. A kisbolygóövezet legeslegszélén találtak egy kényemes, enyhén elliptikus kis pályát, amin véletlenül éppen keringett is egy megfelelő méretű aszteroida, amihez lehorgonyozhatták az országukat. Az aszteroida igencsak jó választásnak bizonyult: kiderült, hogy sziklás talajából egyszerű ionizált portással remek humuszos termőtalaj készíthető. A csökkent gravitációnak köszönhetően New- Magyarországon- mert így nevezték el, hisz a tudósoknak sosem volt valami nagy irodalmi fantáziájuk- hamarosan akkora csípőspaprikák teremtek, hogy a Földön az apraját is alig bírta két ember a vállán elcipelni. Mert exportáltak paprikát is meg egyebet is, sőt olykor vissza-vissza is látogattak. Hisz végül is sok volt köztük a tudós férfiú, akik igazi felelősséget éreztek a világ sorsáért. Talán emlékszel rá, ők szüntették meg a nyomort, igazságtalanságot, meg azt a na, hogy is hívták... ja igen, boldogtalanságot... Hogy mi az a boldogtalanság? Öö... ha folyton közbeszólsz, sose érek a végére. Na. Hol is hagytam abba. Ja igen. A régi haza helyén ekkorra már egy szép nagy tó alakult ki, amelyhez a szomszéd népek le- lementek néha. Lehúzták a zoknijukat meg a cipőjüket és belelógatták a lábukat az áttetsző, égkék vízbe. Itt- ott sötéten egymásra néztek, már ahogy ezek a szlávok szoktak, nagy, borongós szláv bánattal a szemükben és ilyesféle félmondatokat váltottak:

            - Hát... bizony... fura egy népség voltak ezek a fránya magyarok... nem nyughattak sose... de azért így elmenni... aztat azért nem kellett volna...

            Ott üldögéltek és látszott rajtuk, hogy mindannyian ugyanazt gondolják: sajnálták, így utólag, hogy ezek a magyarok csak úgy ukmukkfukk leléptek. Sajnálták bizony, de ezt hangosan sose mondták volna ki, ilyenek voltak ezek. Ehelyett csak sóhajtoztak, meg borongtak, amúgy nagy szláv- bánatosan meg emlegették, hogy olyan gulyás, meg halászlé, töltött káposzta meg kolbász azóta sincs a földkerekségen. (Hiába exportáltak New- Magyarország lakosai halászlevet, mire az aszteroidáról a földre ért, rendszerint kihűlt).

            De most már igazán késő van. Igazság szerint rég aludnod kellene, Balázska. Na jól van, még egyszer megnézheted New-Magyarországot, de aztán igazán mars aludni... látod azt az apró, gyorsan mozgó, fénylő pontot a nyugati égen? Hát az az... De most már lehunyja kék szemét az ég, amelyen ott ragyog a magyarok új csillaga... aludj el szépen, kis Balázs... 

Gyűlölet-gyökerek

             Csinos, fiatal óvónéni hoz gyerekeket a játszótérre. Megértő, cinkos pillantás: ő is gyerekekkel van, én ugyan csak eggyel, de azért mi tudjuk, mi az, gyerekkel lenni...

            Az egyik óvodás igencsak eleven. (Manapság, ha jól tudom, ezt inkább „hiperaktívnak” hívják.) Rohangál, kiabál. Többnyire szlovákul. Egyszer, véletlenül, magyarul. Mint otthon. A kedves, csinos óvónéni azonnal reagál.

- Miért beszélsz magyarul? Mondtam, hogy nem szabad!

A többnyelvűség - vagy legalábbis a két nyelven-tudás - szemében nem érték. Gizgaz, amit irtani kell.

 

            Magyar tetőfedők rusznyák faluban. A rusznyák, illetve ruszin, az olyan Szlovákiában, mint Magyarországon a BAZ-megyei. Tájszólással beszél, sörrel issza a pálinkát, veri a feleségét és gumicsizmában jár napestig. Az is egy tipikus kelet-európai történet, hogy kerültek ide a magyar tetőfedők Szlovákia legszlovákabb szívébe: a házigazda magyar leányzót vett feleségül, és igen jól beilleszkedett a magyar rokonságba. Más rokonok provokatív kérdésére például, hogy mit szól, ez és ez a magyar nem nézi a gyereke érdekeit, nem és nem adja szlovák iskolába, hogy fog a szerencsétlen kölyök „érvényesülni”, elnézést, de ezt csak idézőjelben lehet leírni, mert mi az, hogy érvényesülni, csak annyit mond: - Ha azt akarnám, hogy a gyerekeim érvényesüljenek, angol iskolába adnám őket.

            A magyar tetőfedők hangosak, jókat nevetnek. A szomszéd ház udvarán egyre mérgesebben jár-kel a gazda, aztán egyszerre csak kifakad:

            - Az a Horthy! Az volt csak a veszett kutya! Pfúj!

            És kiköp. Pár perc múlva újra kezdi: - Az a veszett kutya Horthy!

            Délig jár-kel, horthyzik, veszett kutyázik és köpköd.

            Az ő számára semmi sem változott a második világháború óta. Minden magyar szó s minden egyéb magyar megnyilvánulás Horthyhoz és az ő veszett-kutyaságához kötődik, s természetesen minden magyar olyan nyilvánvalóan horthyszerű.

 

            Hároméves forma kisfiú a kórházban. Balszerencséjére ez egy olyan kórház, ahol nincs magyar nővérke. Vagy éppen momentán nincs. Mivel szlovákul nem tud, gyakorlatilag egész nap hallgat. Az egyik nővérke kifakad: - Én nem értem ezeket a magyar szülőket! Miért nem tanítják meg ezt a szerencsétlen gyereket szlovákul?

            Az ő értékrendjében egy magányos kisfiú, aki esetleg elhagyatottnak érzi magát a szülei nélkül, csak sokkal azután következik, hogy „tudjon szlovákul”.

            Háromévesen.

 

            Nagy energetikai cég, ahol különböző vállalkozók, alvállalkozók és al-alvállalkozók végeznek szükséges avagy szükségtelen munkákat. Az egyik csapat szemmel láthatóan csupa ismerősökből áll. Olyan helyről jöttek, a szlovákság szent fellegvárából, ahol magyart nemigen látni, de szidni azért szokás. Nyilvánvalóan egy bizonyos pártra szavaztak, így kapták a zsíros melót. Egyikük minden reggel az igazi szlovák rádiót hallgatja és ha Durayról esik szó - elég gyakran esik - duplájára tekeri a hangerőt. Véresre rágja a szája szélét - szó szerint - mikor hallja, hogy a melósok még a szolgálati telefonon keresztül is magyarul kommunikálnak. És makacsul állítja, hogy Csáky „folyton” leveleket ír Budapestre.

            - De mégis, mikor?

            - Mindig.

            Így eléggé nehéz beszélgetni. Minden szavából egyértelműen kiviláglik: hűséges pártkatona ő, akit holmi tények nemigen érdekelnek. Csak a hit.

            Társa viszont egész héten hallgat, a magyar melósok meg is kedvelik. (A másikat nem, mert az lehetetlenség.) Így aztán mindenki felkapja a fejét, mikor utolsó nap, az ebédlőasztalnál kifakad:

            - Én ezeket a magyar iskolákat betiltanám! Ezek a gyerekek így sose tanulnak meg szlovákul!

            És ő volt a szelídebb. De még benne is ott a kitörölhetetlen nacionalista parancs: ebben az országban mindenkinek tudnia kell államnyelven.

 

            Diákmulatság a fősulin, borral, dallal, beszélgetéssel.

            - Én ezt nem értem - szólal meg az egyik lány teljesen váratlanul. –Ezek a magyarok...

            Ennyit érkezett mondani. A többiek előbb erőteljes testbeszéddel, majd szóban is, feltűnés nélkül - de ez olyan, mint amikor a színész a színpadon „félre” suttog, tehát az egész színház hallja - figyelmeztetik, hogy csitt, egy magyar itt is van köztünk. Lehet, hogy véletlenül, de itt van.

            Később valaki látványosan rosszul lesz. Egy darabig körbeénekeljük a szoba közepén díszelgő hányadékot, mintha mi sem történt volna, aztán valaki mégiscsak feltörölget.

            A leányzó számára egy ilyen összejövetel fő célja az, hogy elmondhassa nem éppen hízelgő véleményét a magyarokról. Csak nem érkezett. A többiek meg még nem ittak annyit, hogy a társadalmi tabukat áthágják.

 

            Vendéglő rusznyákországban, ahol az irodalmi szlovák nyelvet értik, de nem használják. Visszafelé ez nem érvényes, mert ha egy rusznyák vagy ruszin úgy istenigazából ősei nyelvén beszél, a „tősgyökeres” zsolnai szlovák nem sokat ért belőle.

            Magyar turistacsoport érkezett, gyerekekkel. A pincér nemsokára vörösödik, „ ajkát keskeny vonallá préseli”, mint a főhős egy kalandfilmben, „szemei résnyire szűkűlnek”, mintha pisztolypárbajra készülne, ha a harang delet üt. Nem, nem is epegörcs. Szemmel láthatóan egy baja van: hogy magyarul beszélő turistákat, azok magyarul kiabáló és viháncoló gyerekeivel neki kell kiszolgálnia. Neki! A szlovák nép fiának, melynek hivatalos nyelvét mellesleg csak itt-ott használja.

            Az asztalhoz vonul, és ahogy Douglas Adams írja, mozgása látványos keveréke a megvetőnek és az alázatosnak. Mély levegőt vesz és megszólal:

            - Do you speak English?

            A magyar turisták kissé furcsálkodva néznek rá, de aztán leadják a rendelést. Irodalmi szlovák nyelven, mert ezek idevalósi magyar turisták. Konfliktus ide vagy oda, a gyerekeknek enniük kell.

            A pincér diadalittasan vonul a konyha felé. Most megmutatta. Hogy az ő fizetése annak a pénznek a függvénye, amelyet a vendégek itt hagynak, az számára nem szempont.

 

            Beáll a busz, felszállnak az utasok. Nénike kér jegyet, magyarul.

            - Na Slovensku po slovensky! - vörösödik a sofőr. És vár. Jegyet nem ad. A néni egy kicsit nem érti - hogy is érthetné, mikor ő született, Slovensko még nem volt - aztán kissé erőltetett mosollyal elismétli a városka nevét szlovákul. Megélt ő már sok mindent. Majd pont egy ilyen bunkóval fogja az idegeit rongálni.

            A sofőr kegyesen jegyet ad. A többi utas - mind magyar - az esetből okulva államnyelven kér jegyet. Ők is itt élnek, születésüktől fogva és ők is megéltek már egyet s mást. A határon túli lét erre is gyorsan megtanít: az így programozott embereket jobb megkerülni és tovább menni.

 

            Ezeket az apró megaláztatásokat napi szinten termeli a kisebbségi lét. Kicsit olyan, mint állandóan, reggeltől estig széllel szembe menetelni.

            Van egy vékony réteg - nevezzük civilizációs máznak - amely meggátolja ezeket a csendesen, de lelkük legmélyéből gyűlölködő embereket, hogy első szent nemzeti dühükben kapát-kaszát ragadjanak és minden szemük elé kerülő más nemzetiségűt - de főleg magyart - haladéktalanul lemészároljanak. És persze, hallottam már „tisztavérű”, diplomás! fiatal magyar menyecskét is indulatosan kifakadni: - Én utálom a tótokat! És van rasszizmus a szlovákiai magyarok körében, kimondott utálat a romák ellen, még ha ilyesmiről nem is ildomos mostanság beszélni. E gyűlölet megnyilvánulásai nálunk egyelőre „csak” a „Kár, hogy Hitler nem élt egy kicsit tovább”- szerű vicces beköpésektől a „Cigányokra dolgozunk!” tartalmas megállapításokig terjed. Magyarországon tovább jutottak: már szervezett sorozatgyilkosság lett belőle.

            A kisebbségi magyar nehezen jut el addig a gondolatig, hogy milyen vicces és szánalmas, de főleg szánalmas, ha lekicsinylően, gúnyosan, sértően beszél egy másik népcsoportról. Még nem tudatosítja, hogy ugyanolyan lekicsinylően, gúnyosan, sértően beszélnek róla is. És ez, persze, ugyanolyan szánalmas.

            Lehet, hogy ezekben a történetkékben más, értékesebb eszmei tanulság is rejlik. De azt már kinek-kinek, magyarnak is, szlováknak is magának kell megtalálnia. 

 

Kéked-zölded

 Van egy ország, nem hinnéd, ahol zöld a kék és kék a zöld. Itt a patakparton - fura, de így van - nefelejcs zöldlik. A vetésben meg búzavirág, sötétzöld a harangvirág. Itt az emberek, ha a természetbe vágynak, hát szépen kimennek a kékbe. A módosabbja meg egyenest oda is építkezik, a jólevegőjű, egészséges kékövezetbe. Milyen szép is itt a természet, mikor tavasszal minden kikékül! S hangosan szól a zöldcinke vidám dala: "Nyitni-zöld! Nyitni-zöld!" A szerelem s a csábítás ígérete zsong a langy tavaszi levegőben, amikor még a tudálékos zöldharisnyák vére is megpezsdül, s szinte alig várják, hogy gaz csábítók ölébe omoljanak aléltan. E csábítókat errefelé közönségesen csak zöldszakállnak nevezik: persze nem minden férfiember ily tapasztalt. Próbálkoznak nyeretlen kétévesek is, akikre egy igazi, viharvert zöldszakáll csak megvetően legyint: - Amatőr kékfülű!

            Mily kellemes ilyenkor végigsétálni az árnyas kék fasoron! Ahol hangulatos kis kékvendéglőkben hűs zöldfrankost iszogatnak az emberek! S hozzá friss kéksalátát fogyasztanak, vagy - ami a legnépszerűbb - kékbab-főzeléket, a legkülönbfélébb kékfűszerekkel! S e földi jókkal elégedetten eltelve egyszerű kártyajátékba merülnek. Csak úgy csattognak a lapok s szinte pattognak a kiáltások: - Kék az adu! Ne a kék alsót, te állat! Kék ásszal jössz, idióta!

            Persze, igazából ilyen szegény helyekre csak a prolinép jár. A zöldvérűek arrogánsan visszahúzódnak mértani pontossággal nyírott kék élősövényeik mögé. Nagyon gazdag emberek ezek: mesélik- psszt!- hogy egyikük birtokában van egy igazi zöld Mauritius is!

            Egyébként az ország legmagasabb pontja Zölded, amelyet igen ritkán takarnak felhők. Az ég itt gyakorlatilag csaknem mindig égszínzöld. Kéked-zölded csodálatos égszínzöldje! Amelyet nagy költőjük emígyen énekelt meg, egyúttal dolgos édesanyjának is emléket állítva: "Zöldítőt old az ég vizében..."

            Egy kicsit messze van ez az ország, de ha nagyon akarod, biztosan eljutsz oda. Csak menj, kitartóan. Mindig arrafelé, ahol a horizont zöldlik.