Bájsziköl (2. rész)

              II. fejezet

 

                      Az indulás. Intergalaktikus kő a nyakba. Hogyan szabaduljunk

                      az idő rabságából? Információk az első nagy Járműlázadásról.

                      Búcsú a várostól, úticél - a Tenger!

 

            Az Utazó másnap igen korán kelt, noha a fermetek áldásos hatása ellenére igen keveset és nyugtalanul aludt. Bár ez így kívülről nem is nagyon látszott rajta: fürgén öltözött, jéghideg vizet csurgatott az arcára, ásványvizet ivott és meglocsolt néhány virágot az ablakpárkányon. Ismert egy nagyon kedves lányt, aki délelőtt tízig csak kóválygott és hiába is próbált felébredni szegény, egész délelőtt egyáltalán semmire se lehetett használni.

            Az Utazó tehát sürgölődött és miután jól kisürgölődte magát, odalépett a Járműhöz és azt mondta: - Na?

            A Jármű bólintott. Persze csak lélekben, mert igazából nem volt sem feje, sem nyaka, hogy a biccentő izmok teljes hiányáról már ne is beszéljünk. Egy ideig álltak, nézték egymást, aztán az Utazó hozzálátott az öltözködéshez. Acélkék, testhez álló nadrág, amely, azon kívül, hogy szorosan a fenekéhez tapadt, férfiasságát is jócskán kidomborította. Na, nem mintha Utazónknak ilyesmire szüksége lett volna, de az ilyesmi sose árt. A szoros nadrághoz élénkkék- sárga trikót húzott. Ezt a régi trikót különféle emblémák és feliratok ékítették, amelyek mindenki számára nyilvánvalóvá tették: ez itt, kérem, nem egy zöldfülű újonc, hanem az Országutak Tapasztalt És Harcedzett Vándora. Végül fölkötötte a Fejkendőt, mely az Utazók  hagyományos viselete immár nemzedékek óta. A mi Utazónk éjfekete színűt viselt, egyrészt azért, mert úgy érezte, ez igencsak illik az egyéniségéhez, másrészt meg azért, mert egy lány - nem az, amelyik azt mondta neki, hogy önmagától menekül, sem az amelyik délelőtt tízig sehogy se tudott felébredni, hanem egy harmadik -, azt mondta neki, hogy nagyon jól néz ki így.

            És mikor már minden készen volt és ott állt cakompakk úgymond teljes harci vértezetben, akkor az Utazó kinyitott egy kulcsra zárt faliszekrényt és ünnepélyes arccal kiszedett egy igen közönségesnek látszó, aprócska fekete követ, vékony fekete bőrszíjon.

Utazónknak ez volt az egyetlen ékszere, eltekintve a gyerekkori szívecskés és keresztes nyakláncoktól, amelyeket eltévelyedett keresztszülők adományoznak mindenféle érthetetlen alkalmakkor és amelyek egy normális fiúgyereknél aligha érik meg a következő hasonló családi ünnepet.  Olyannyira ellenszenvvel viseltetett a különféle nemes és nemtelen fémekből készült csecsebecsék, mütyürkék és encsem-bencsemek iránt, amelyet az emberiség túlnyomó (de nem jelentős) része hord végtagjain illetve testnyílásainak közelében, hogy még órát sem hordott. „Nem hordott órát?”- kiálthatnának önök jogosan meglepődve és némileg talán értetlenkedve is, hiszen órát úgymond ”mindenki” hord. És ez, az óranemhordás ténye egy olyan markáns különbség Utazónk és az emberiség fennmaradó része, sőt Utazónk és a többi Utazó között is, hogy minden bizonnyal megérdemel némi tüzetesebb magyarázatot.

            Az Utazók többsége ugyanis hordott órát, méghozzá nem is akármilyet. A legjobbak pulzust, vérnyomást, cukorszintet, relatív páratartalmat, tengerszint feletti magasságot, tőzsdeindexet meg egy rakás egyéb teljesen felesleges dolgot mértek. Hogy mutatták az időt, azt már szinte figyelembe se vette senki.

            És akkor még nem beszéltünk az emberiség fönt említett fennmaradó részéről, akik valósággal istenítették az órákat, mintha attól féltek volna, hogy egyébként kifut ujjaik között az idő. Nos, Utazónk már zsenge gyermekkorában észrevette, hogy szegény szerencsétleneknek éppen azért pereg ki az idő az ujjaik közül, mert folyton méricskélik. És így - eredeti szándékaikkal szöges ellentétben -, valóságos rabszolgáivá lettek ők az időnek, ami világosan kifejezésre jut olyan szófordulatokban, mint például: „Hű, mindjárt fél nyolc, rohannom kell!” Tehát az illetőnek az órája parancsolta meg sürgősen, hogy azonnal hagyja abba eddigi tevékenységét, amelyet az illető esetleg még élvezetesnek is talált. (És nem kell mindjárt disznó dolgokra gondolni.) Innen már csak egy lépés volt, hogy az Utazó rájöjjön: a múló idő rabságából csak úgy szabadulhatunk, ha száműzünk környezetünkből minden kegyetlenül ketyegő számlálószerkezetet. Így is tett! És nemsokára észrevette, hogy a múló időnek nincs többé hatalma fölötte. Ha elkezdett egy bizonyos tevékenységet, nem azért hagyta abba, mert „Jesszusom, már fél négy múlott két perccel!”, hanem azért, mert megunta azt a bizonyos tevékenységet és már igazán szeretett volna valami mást - mondjuk egy másik tevékenységet - végezni. Reggel nem akkor kelt föl, mikor csörgött a vekker azon az undorító hangján, hanem akkor, mikor a nap egy bizonyos szögben besütött hálószobája ablakán. A lágy tojást nem pontosan két percig főzte, hanem csak addig, amíg elkészült két szelet pirítós és higgyék el nekem, senki meg nem mondta volna, hogy az a finom lágy tojás nem pontosan százhúsz másodpercig készült. Utazónknak sikerült kicsúsznia az Idő kegyetlen vasmarkából!

            Az igazsághoz hozzátartozik, hogy messze nem ő volt az egyetlen az emberiség történelmének folyamán, akinek ez a bravúros csel sikerült. Hogy mást ne mondjunk, itt voltak például a korai hippik, akik szintén megsejtették, hogy a tik-takoló szerkezetek szép lassan eltiktakolják az ő életüket is, ezért jelképesen ledobálták óráikat a felhőkarcolók tetejéről. (Ilyesmire természetesen csak olyan országban kerülhetett sor, ahol voltak felhőkarcolók. Például soha nem eshetett volna meg mondjuk Albániában. De még a Csuvas Autonóm Köztársaságban se.) Merész kezdeményezés volt, de sajnos nem volt bennük elegendő kitartás. Néhány év elteltével e hippik egyike-másika nagyon mélyre süllyedt: akár konszolidált bankigazgatók is lettek, akiknek minden másodpercét Tik-Tak uraság osztotta be.

            Azt is el kell mondanunk, hogy egy velejéig tik-takoló társadalomban olykor előfordulhatnak élethelyzetek, amikor időre kell elmennünk valahová, ahol valami borzasztóan fontos és sürgős dolog történik velünk vagy mással. Ilyen például…. Öö… most éppen nem jut eszünkbe, de állítólag van ilyen.

            E rövid, ámde remélhetőleg a Nyájas Olvasó szerint is roppant érdekfeszítő kitérő után térjünk csak vissza ahhoz a pillanathoz, mikor az Utazó, bonyodalmas Utazási előkészületeinek jelképes tetőfokán, nyakába akasztotta ama bizonyos, egyszerű fekete bőrszíjon lógó, igencsak hétköznapinak látszó fekete követ. Akit esetleg érdekel, a szabálytalan alakú, legömbölyített kövecskét Utazónk késő gyermekkorának egy langy délutánján fúrta át több órás megfeszített munka árán. Kicsit csodálkozott is, hogy lehet egy egyszerű kavics ilyen kemény - bár, ha tudta volna, hogy a fekete kövecske egy olyan meteorit maradványa, amely egy két és fél millió fényévnyire fekvő galaxisból származik, egy igen kemény bolygóról, akkor persze nem csodálkozott volna annyira.

            És ezzel készen is állt hőslelkű Utazónk, hogy végre-valahára útra keljen, egy régen várt és hosszan tervezett Utazásra induljon, amely minden bizonnyal izgalmakban bővelkedő, kalandos, netán regényes is lesz.

Vagy akár még érdekes is.

Mindent szépen lecipelt romantikus lakótelepi lakása elé. Először a Járművet, aki ezt - nyugodtan mondhatjuk - kitörő örömmel fogadta. De persze nem látszott rajta, mert a Járművek már csak ilyenek. Ki is kötötte egy almafához, jó vastag lánccal, mert a mi Utazónk abban a borzasztó korszakban élt, talán emlékszel is még rá, Nyájas Olvasó, amikor is bizonyos Járműveket egyszerűen - elloptak. Tudom, ma már nehéz ezt elképzelni, mindjárt világosabb lesz a dolog azonban, ha eláruljuk, hogy a Járművek akkoriban még nem rendelkeztek semmilyen önvédelmi eszközzel. Ma már ez tényleg nevetségesnek hangzik, hát persze, hogy ellopták szegényeket, ha egyszer nem tudtak védekezni! Ez a tarthatatlan helyzet volt az egyik fő kiváltó oka Az Első Nagy Járműlázadásnak, ami, ahogy illik, sok áldozatot követelt úgy az emberek, mind a Járművek részéről. A véres forradalom üszkös romjaiból nemsokára új társadalmi rend emelkedett ki, a Járművek hamarosan szavazati jogot kaptak. Rögtön meg is szavazták az Önvédelmi Törvényt, amely kimondja, hogy bármely Járműnek joga van az önvédelemre bármilyen eszközzel. Hát most próbálna meg valami elmeháborodott egy Járművet ellopni!

            Mindazonáltal el kell ismerni, hogy a Járművek önvédelmi eszközei sokat finomodtak az idők folyamán. Ma már igen ritka a haláleset és a fulladásos, illetve bénulásos következményekről is egyre kevesebbet hallani.

            De a mi Utazónk sajnos nem mai világunkban él, ahol mindenki mindenkivel abszolúte egyenlő és mindenkinek megvan mindene és mindenki mindenkivel és mindennel boldog és elégedett, hanem a saját korában, ami nem volt egy rózsás korszak, így utólag nézve.

            Olvasónk esetleg azt is furcsállhatja, hogy az Utazó egy közönséges lakótelepi lakásban lakott. Bizony, sötét korszak volt ez és a legtöbb Utazó igen szerény körülmények között éldegélt. Hogy mást ne említsünk, egyáltalán nem is volt saját birtokuk nyolchektáros vadasparkkal és külön Műhelypalotával a Járművek részére, mint manapság. Bizony, vészterhes korszak volt ez!

            Utazónk felmálházott, pontos, előre meghatározott terv szerint néhány csomagot a Jármű elejére, néhányat hátulra és oldalra és még néhány olyan kisebbet összevissza, ahol éppen volt hely. A lakótömb előtti parkolóból idelátszott az országút szürke csíkja és a Jármű úgy érezte, ha két percen belül nem indulnak el, itt hagyja az Utazót és nekivág egyedül. (Két perc volt az összes Jármű türelmességi állandója. Ez egy konstans, olyasmi, mint a pí.)  Amilyen önfejű egy szerkezet volt, meg is tette volna. Persze azért néhány kilométer után visszajön és elnézést kér - persze csak úgy némán, magában - mert az Utazás, Utazó nélkül valahogy olyan perverz.   

            Na persze az Utazóban is igencsak ficánkolt már az utazhatnék, de ki akarta élvezni az utolsó pillanatokat, nemkülönben a csodáló pillantásokat és persze azt sem bánta volna, ha néhányan megkérdik: „Merre, merre?” Mire közönyös legyintéssel esetleg azt válaszolhatta volna: „Hát nem is tudom… talán a Tengerhez…” És ez azért lett volna vagány dolog, mert ez a városka, ahol Utazónk éldegélt, mélyen-mélyen a kontinens belsejében feküdt, nemhiába voltak egykori alapítói legendásan tengertől irtózó népek. A legtöbb idevalósi életében nem látott tengert, az a néhány, aki meg véletlenül eljutott odáig, mind-mind Repülő Szerkezeten, de legalábbis Egyéb Motoros Járművel utazott.

            Sajnos az utcán nem sokan mutatkoztak ily korai időpontban. Néhány komor, lehajtott fejű felnőtt sietett munkahelyére, néhány asszonyka cipelte sivalkodó csemetéjét óvodába, mert hamarosan az anyukáknak is meg kellett jelenniük munkahelyükön. (Mint említettük volt, nehéz és vészterhes idők járták akkoriban. Egyes fennmaradt leletek tanúsága szerint még pénzt is használtak, ezért kellett folyton gürizniük.) Szegény kiskölykök, hát persze hogy sivalkodtak. A felnőttekkel ellentétben nekik még volt némi erejük a lázadáshoz.

            Az Utazó szép kényelmesen gurult a Városon végig. Elhaladt a gödrökkel teli Főtér mellett, ahol esők után nagy pocsolyákban nézegette magát a nap. Griga kocsmája előtt az első hajnali féldecivel kísérleteztek reszkető kezű piások, a szétvert cigánylakások felől rőzsetűz kormos illatát hozta a hajnali szellő. A keret nélküli ablaknyílásokból taknyos, fekete kölykök dugták ki borzas fejüket, kicsit nézelődtek, aztán mélyet szippantottak a ragasztószeres zacskóból. A város meztelenül és őszintén állt a hajnali ködben, pőre arcát a felkelő nap felé tartva. Az Utazó néha úgy érezte, megfojtja ez a szemetes és mocskos kisváros, de ugyanakkor azt is érezte, hogy vissza fog térni, vissza kell térnie minden Utazás után, egyszerűen csak azért, mert itt született és kész. Aki nem tér vissza, az már nem Utazó, az már inkább Idegen. Irigylésre méltó, mert volt bátorsága és ereje eltépni a gyökereit, és sajnálatra méltó, mert már nincsenek gyökerei, akármennyit él egy akármilyen szabad és akármennyire gazdag országban.

            A Város nyújtózkodó csápjai lassan, kelletlenül elengedték az Utazót. A szürke aszfaltcsík kiszélesedett, a narancs napkorong felmászott az égre és a ködben nagyot nyújtózott a távoli, szürke láthatár. Az Utazás elkezdődött.