Fő a biztonság

 

Ezért van a tanfolyam. Hogy a munkahely olyan biztonságos legyen – minimum -, mint az anyaméh. Okos, szép dolgokat hallhat itt a melós, pardon, a munkavállaló. Persze, biztos van, akinek az is eszébe juthat: létezik ilyen semmitmondó fecsegéssel tölteni egy egész életet? És még pénzt is kapni érte? (Nagy valószínűséggel többet, mint mi.) Nem, nem szabadna azt gondolnunk, hogy az ilyen tanfolyamvezetők egyszerű élősködők. Inkább sajnáljuk, szegényt. Hisz gyerekkorában nem erről álmodozott. Biztos mozdonyvezető akart lenni, mint minden normális kisgyerek. Vagy, ha ez esetleg nem jönne össze, akkor űrhajós és /vagy világbajnok futballista. Tetemes bére nyilván csekély vigasz az elvesztett álmokért. Legyünk keresztények és tegyünk úgy, mintha tényleg fontos volna, amit mond.

Most például azt, hogy a biztonsági előírások azért vannak, hogy előírják a biztonságot. És hogy aki dolgozik, az jobban teszi, ha vigyáz magára. Mert, ha olyan mafla, hogy kárt tesz magában, abból szegény vállalattulajdonosnak baja származhat. Nem hinnék el például, hogy mennyi papírmunka van csak egy vacak levágott láb körül. Ami nélkül - ha szigorúan vesszük -, tulajdonképpen lehet élni. És ott van még az az ötven százalékos megtakarítás zokni, ill. cipőügyben.

Megtudhatjuk még: különösen vigyázz, ha terhes nő vagy. Példának okáért soha, de soha ne pakolj ötvenkilós cementes zsákokat. Mert azzal rosszat teszel a magzatnak, bizony ám. Ha esetleg - netán, véletlenül - munka közben mégis előfordul, hogy emelned kell, akkor: egyenes gerinc, fontos a lábmunka! Belégzés, légzésvisszatartás. Kilégzés. (Ez már szinte tiszta jóga). A nehéz terhek emelése különben is korhatárhoz kötött. Igaz. Mint ahogy nem kívánhatjuk egy csecsemőtől sem, hogy vizesvödröt cipeljen, úgy a kilencven év felettieknek sem árt egy kis elővigyázatosság. És végül: semmiképpen se dolgozzunk olyan teherrel, amelyet nem bírunk fölemelni.

Néhány életbevágóan fontos információ: az épületeket igen ötletesen úgy tervezték, hogy mind be-, mind kijáratokkal is rendelkezzenek. És ez azért jó, mert így nem csak be, de akár ki is mehetünk. De! Ha eltorlaszoljuk a kijáratokat, nyomban csökken az esély a távozásra. Úgyhogy erre nagyon vigyázzunk. Átlátszó üvegajtón se rohanj keresztül, mert esetleg tömör üvegből van, te meg jól összevágod magad és akkor meg hogy nézel ki. Nem hinnéd, de ilyen csekélység is ronthatja a cég imázsát.

Ha sötét van, nagyon nehéz dolgozni, ezért előnyös villanyt gyújtani. És ha hideg van, okos dolog kesztyűt húzni. Ez utóbbit nyilván azért, hogy ne kerüljünk közvetlen érintkezésbe a hideggel.

Örömmel - és meglepődve - vesszük tudomásul, hogy szélsőséges időjárási viszonyok között a munkaadó köteles hűtött ill. forró italokkal kedveskedni a dolgozóknak. Ezt természetesen ismerjük a gyakorlatból. A múltkor is, negyven fok árnyékban, de a főnök csak küldi azt a sok jeges koktélt, meg küldi. Mikor meg süvítő északi szélben voltunk kint novemberben, akkor meg csak a forró puncsot, azt nyomatja. És ahogy aggódva kérdezgeti, hogy elég forró- e, vagy esetleg vigye vissza felmelegíteni... az agyamra megy, én mondom.

Tudnod kell még, kedves melós, hogy a magasra felemelt tárgyak leesnek. Ezért őket vagy rögzíteni kell, vagy nagyon vigyázni, hogy mégse essenek le. De a legjobb szépen a földön hagyni mindet, hozzá se nyúlni és akkor nem lesz baj.

De a baj persze megtörténik. Ha sérültre találunk, nem rohanunk el idegesen, hanem keresünk valakit, aki nyugodtabb. Történhet tragédia is, de ahol a legnagyobb az ínség, a legközelebb a segítség: ha az alkalmazott elhalálozik, három nap rendkívüli szabadságra jogosult. (Csak kiharcolta.) A munkaadója viszont súlyos bírságot fizethet és ezért nagyon szomorú. És hogy tulajdonképpen mi az, hogy alkalmazott? Alkalmazott az, akit a munkaadója alkalmaz. De ez fordítva nem érvényes. Ezért találkozunk viszonylag ritkán olyan hirdetésekkel, hogy „Megbízható főnököt minimálbérrel felveszek.”

Nagy örömünkre azt is megtudjuk, hogy jogunkban áll visszautasítani a munkát, amennyiben a fentebb taglalt biztonsági előírások nem tarttatnak be. Hurrá! Ha jól körülnézek, többé nem kell dolgoznunk. Mehetünk haza.

Haza? Dehogy megyünk mi már haza. Minek? Otthon se törődnek velünk annyit, mint a munkahelyen. Jó édesanyánk ölében se volt jobb, én mondom. Dolgozni gyakorlatilag lehetetlen, a minimálbérem abszolúte garantált - ugye, nem fordulhat elő, hogy kevesebbet kapok, semmiképpen? - amint a frissítő italok is és otthon bizony nem küld kötelező nyaralásra senki. (Sőt.) Meg ott arra se nagyon vigyázok, mit emelek és hogyan lélegzem közben. Nem, haza már nem kell menni.

Mivel amúgy is több időt töltünk már itt, mint otthon, sokkal egyszerűbb lesz, ha a családtagok jönnek be néha. Mondjuk, úgy estefelé.

 

Bájsziköl (11. rész)

 

XI. fejezet

 

Vajon nevelhetőek- e a szülők? Egy boldogtalan király gyanús halála. Ó, idők, ó, vámosok! Utazónk áldozatul esik egy Pénzváltó Hiénának, ám a Jármű rögvest törleszt.                           Költő a bankón.

 

Néhány dombtető után megálltak szusszanni. Az Utazó hirtelen gondolatváltással azon kezdett tűnődni, hogy vajon neki egyszer lesznek-e gyerekei, s ha igen, vajon milyenek? Olyasmik, mint ő? Netán egészen mások, mint ő? Lehetséges-e vajon, hogy esetleg egészen mások lesznek, de olyannyira, hogy igazából nem is nagyon értik majd egymást? Rettenetes!

Bár igazából, ha jól meggondoljuk, nem is annyira. Sőt, ha elég alaposan körülnézünk, mindjárt látjuk, hogy a gyerekek szinte sosem értik meg a felnőtteket. Na persze ez fordítva is teljes mértékben érvényes. Különben: hogy is érthetnék meg egymást, hisz az egyik - tehát a gyerek -, sokkal fiatalabb a másiknál, míg a másik - értelemszerűen a felnőtt -, sokkal idősebb az egyiknél.

Túl nagy köztük az időszakadék, mese nincs. Ezt egyszerűen lehetetlen áthidalni. Persze vannak kivételek. Néhány gyerek állítólag egész jól kijön a szüleivel. De ez csakis úgy lehetséges, hogy előzőleg alaposan megnevelte őket. Másként nem. A szülők ugyanis, a közhiedelemmel ellentétben, igenis nevelhetők. Csak nagyon sok kitartás kell hozzá. Meg rengeteg türelem.

És persze, százszázalékos eredményt azért ne várj.

Jókora, mesterséges domb tűnt fel a láthatáron, tetején nagy szoborral. Valamiféle emlékműnek tűnt. A szobor közelebbről nézve hosszúruhás pasast ábrázolt, aki igen ijedtnek látszott. Feliratot is raktak rá. Eszerint a pasi egy király volt, másképpen uralkodó. Ezek folyton szobrokat meg emlékműveket emeltettek maguknak, attól való félelmükben, hogy a népek idővel teljesen elfelejtik őket.

Mára már kiderült, hogy ez a félelem nem volt teljesen alaptalan. Ki emlékszik ma már egy királyra? KIT ÉRDEKEL egy fikarcnyit is, hogy ki a fene volt egy király?

Ez a király, akinek az emlékműve előtt az Utazó épp álldigállt, egy kicsit azért különbözött a többiektől. Na persze nem az életében, mert az lényegében minden királynál egyforma volt - koronázás, néhány csata, pompás temetés -, hanem inkább a halálában. Ez a király ugyanis furcsamód belefulladt egy patakba. Megalázó halálnem egy királynak, mi? Harcban elesni, az egy királynak normális. Megmérgezik, oké, de belefulladni? Egy patakba? Ráadásul ilyen kicsibe? Azokban az időkben - nem képzelnéd, Nyájas Olvasó, milyen nehéz és vészterhes idők voltak ezek - páran eléggé kitartóan akadékoskodtak ezzel a vízbefulladással kapcsolatban. Kicsit gyanúsnak találták, hogy a király nyaka körül vastag kötéldarab lógott, jó szorosra húzva, meg hogy a szemtanúk szerint a király nyelve a szokásostól feltűnően nagyobb mértékben kilógott a szájából. És roppant furcsán lila volt az arca és a szeme is szokatlanul kiguvadtnak volt mondható. Másokat meg az zavart, hogy a király hátából három nyílvessző, meg két nagy dárda meredt ki.

Mi ebben a furcsa kérdezhetnénk, a király vízbefulladt, biztos ellógta az úszóleckéket, aztán meg ezek a hegyes dolgok ráestek és beléfúródtak szegénybe. Van ilyen.

Utazónk elhagyta a szerencsétlen, úszni nem tudó király emlékművét. Nem volt különösebben szomorú, hisz elvégtére ugyan melyik király volt már boldog a világtörténelemben? Megmondjam, Nyájas Olvasó? Semelyik. A királyok boldogtalansága egyszerűen a szakma velejárója volt. Afféle munkahelyi ártalom. Ha történetesen király voltál, mindent megkaphattál, amit csak szemed - szád megkívánt, de cserébe természetesen sose lehettél boldog. Valamit valamiért. Ezt így mondja ki az entrópia olykor kegyetlennek látszó, ámde valójában nagyon is igazságos törvénye. 

 

Városka közeledett. Vagy ők közeledtek, ezt homogén rendszerben nemigen lehet megállapítani, ugye. És ekkor az út mentén apró zöld - fehér táblácskák bukkantak fel, "vám- zoll" felirattal. Utazónk szíve összeszorult. Nem is oly rég a határokon még igen bajos volt átkelni, napirenden voltak a motozások és az áru-elkobzások. És bizony akármilyen törvénytisztelő állampolgár voltál, VALAMI kis félnivalója mindenkinek volt.

Te persze ezt már nem értheted, Nyájas Olvasó! Hogyan is érthetné meg e félelmet egy olyan kor szülötte, amelyben a valahai határok már régen elvesztették jelentőségüket? Ugyan hogyan is élhetnéd azt az érzést, amely még az Utazó nemes és bátor szívét is összeszorította, mikor Neked, mai korunkban, itt és most a határon átkelni afféle régimódi, megható szertartást jelent, a kötelező eszem-iszommal, na és persze az elutasíthatatlan ajándékokkal! Hisz Téged, ha csak felbukkansz bármely határátkelőhely, e régmúltból itt maradt relikviák közelében, már lobogó zászlók és lelkes transzparensek köszöntenek! És - bár a törvény távolról sem kötelez erre-, egyszerűen MUSZÁJ megállnod, hogy végighallgasd a vámparancsnok, e derék, joviális ember félórás üdvözlő beszédét a zászlókat fennen lobogtató, a meghatottságtól könnyező szemüket hófehér keszkenővel törölgető vámtisztek hosszú sorfala előtt! És - bárha sokszor talán sietnél is -, nem utasíthatod vissza, hogy megszeld a hatalmas, ropogós héjú hófehér házikenyeret, s hogy egy darabkáját az elmaradhatatlan sóval ízesítés után a dübörgő éljenzés közepette ünnepélyesen elfogyaszd! És utána még meg kell hallgatnod a népviseletbe öltözött leányzók üdvözlő kórusát, s átvenned a hivatalos ajándékot - mely többnyire finoman cizellált ódon párbajpisztoly, netán elefántcsont markolatú szamuráj-szablya, de a legrosszabb esetben is minimum tizenkét személyes márkás porcelán étkészlet -, s csak ha mindezeken túlestél, AKKOR ülhetsz le a dúsan terített asztalhoz, amely szinte roskadozik a válogatott ételek és italok súlya alatt! Oly megható e kedves vámosok lelkesedése, ahogy egyik tósztot mondják a másik után, fennen éltetve téged, Nyájas Olvasó, minden elképzelhető földi jót kívánva nemcsak tenmagadnak és szűkebb családodnak, hanem összes felmenőidnek és valamennyi leszármazottadnak legalábbis hetedíziglen, valamint kifejezve abbeli szerény óhajukat is, hogy nemsokára ismét benézel, ha véletlenül erre jársz, de OKVETLEN! S talán már téged is zavar az a mostanában rendkívül elterjedt és nem eleget kárhoztatott szokás, hogy elmenőben a vámtisztek suttyomban flaska konyakokat, füzérre való szárazkolbászt, sőt! A rámenősebbje akár jelentékeny összegű készpénzt sem átall suttyomban zsebeidbe s csomagjaidba dugdosni!

Valóban, Nyájas Olvasó, Te, aki mindezen hosszadalmas, bár kétségkívül megható procedúrán vagy kénytelen átesni, valahányszor átkelsz e régmúlt korok mára immár szimbolikussá vált ódon határátkelőhelyein, Te egyszerűen nem értheted meg Utazónk félelmét, aki épp abban a korban élt, amit talán a legjobb volna egyszerűen nehéznek és vészterhesnek nevezni. Nem, nem értheted!

Ezek után meg sem próbáljuk elmagyarázni.

Ha meg annyira érdekel, valamelyik szabadnapodon - egyiken a heti ötből - pattanj fel a kis egyszemélyes időgépedre, amely ma már minden modern háztartás nélkülözhetetlen tartozéka és nézz körül arrafelé. Azazhogy akkortájt. Ennyit igazán megtehetsz. MINDENT egyszerűen nem csinálhatok meg helyetted!

Utazónk tehát némileg szorongott, de azért nem annyira. Mint márt említettük volt, valóban sokat próbált és harcedzett Utazó volt ő, amint ez az eddig elmondottakból nyilván a napnál világosabban kiderült.                                    

Mégis áldozatul esett egy Pénzváltó Hiénának.

A Pénzváltó Hiénák különösen az egykor volt határok mentén fordultak elő szép számmal. Mint nevükből is kitűnik, főleg pénzváltással keresték kenyerüket. Elnevezésük másik fele egy mocskos és aljas kis állathoz való lelki hasonlóságra utal, amelyet abban az időben "hiénának" neveztek. Kis nómenklatúrai magyarázkodásunk végeztével sürgősen le kell szögeznünk, hogy a Pénzváltó Hiénák tulajdonképpen nem voltak rossz fiúk. Csak szenvedélybetegek! Az égvilágon senki és semmi nem érdekelte őket, csakis és kizárólag a Pénz. (Ez utóbbi szót nem azért írtuk nagybetűvel, mintha esetleg szokásunkká vált volna, hogy bizonyos szavakat valamilyen okból kifolyólag nagybetűvel írunk - mely okok, megengedem, egy közönséges Nyájas Olvasó számára esetleg még érhetetlennek is tűnhetnek -, hanem azért, mert a hiénát nem a pénz, mint pénz érdekelte, hanem inkább a Pénz, mint Pénz. Hogy egész pontosak legyünk: nem a pénz, hanem a Pénz.)

Mindazonáltal, Nyájas Olvasó, be kell, hogy ismerjük, hogy az emberiség túlnyomó része ilyen, beleértve Téged és magamat is, ugyanis szigorúan a dolog leglényegét tekintve: naná, hogy szeretjük a lóvét, hát mért is ne szeretnénk, nem igaz?

Csakhogy. A Pénzváltó Hiéna nem azért gyűjtögette a pénzt, hogy mondjuk mindenféle érdekes, szép, netán hasznos dologra fordítsa. Nem, nem ezért!

Hanem csak úgy. Hogy legyen. Olykor megszámolta, mennyi volt, s ha elég sok volt, kielégüléshez hasonló érzés járta át a zsigereit. Aminek annál inkább is örülhetett, mert az erotika számára a szokásos úton már rég elérhetetlenné vált, lévén hogy így járnak azok, akik vágyaik netovábbjává színes papírokat és csillogó érméket léptetnek elő. Érdekes máskülönben, hogy ez hogy összefügg, ha valaki túl sokat szaladgál a pénz- vagy még inkább: a Pénz- után, és mindig csak a biznisz meg a kseft, akkor egy idő után valahogy nem áll fel a micsodája. Netán a hatalmas és bölcs evolúció trükkös önvédelmi mechanizmusa ez, mely nem kívánja, hogy ez az emberfajta szaporodjék? Ki tudja!

Érdekes viszont az is, hogy ha mondjuk kevés pénz volt a Hiénánál, akkor egyből ingerlékeny és morcos lett. Azaz a klasszikus elvonási tünetek mutatkoztak rajta!

A Pénzváltó Hiéna a szokásos üvegablakos kis házikójában várta az áldozatait. Az Utazó, nem kívánván holmi tétovázással múlatni az időt, melyet abban az időben "totojázásnak" is neveztek és ebből is világosan látszik, hogy micsoda nehéz és vészterhes korszak volt ez, fürgén odalépett és közölte, hogy ennyi és ennyi bizonyos fajta pénzt szeretne váltani egy másik, ebben az esetben konkrétan a szomszédos ország pénznemére.

A Hiéna azon nyomban őrült számolásba kezdett! Oly erővel verte nagyteljesítményű számítógépe billentyűzetét, hogy az valósággal pattogott az asztalon! De még ez sem volt neki elég! Úgy tűnt, nagyon is kevesli a gépezet teljesítményét egy ilyen volumenű pénzügyi számítás lebonyolításához!

Ezért elővett egy zsebkalkulátort. Az Utazónak úgy tűnt, hogy bármilyen vadul is nyomogatja a Hiéna a gombokat, a képernyőn abszolúte semmi sem látszik. Utazónk ezt a fényvisszaverődés egyszerű játékának tulajdonította. Tudod! Amilyen szögben oda, ugyanúgy vissza, csak vízben nem, meg délibáb meg minden!

A Hiéna közben elkeseredetten törülgette a homlokát, olykor jó nagyokat fújt és szívszaggatóan sóhajtozott, olyan ember benyomását keltve, aki egy erejét messze meghaladó feladatra vállalkozott, de ennek ellenére SOHA nem adja fel a küzdelmet és CSAKAZÉRTIS megmutatja, még ha mindjárt beledöglik, akkor is.

Az utolsó pillanatban - még mielőtt beledöglött volna - egy nagyot, egy borzasztó nagyot, mondhatnánk akár, egy végzeteset sóhajtott. A beállt csöndben a printer szinte fülsiketítően kattogni kezdett és a roppant számlálástól csaknem teljesen kimerült Hiéna erejének végső megfeszítésével egy számlát tolt az Utazó elé, akit ekkorra az egész mutatvány úgy elkábított és fejbekólintott, hogy üveges szemekkel mindösszesen csak ennyit tudott mondani: - Köszönöm.

A Hiéna üdvözülten dőlt hátra márkás irodai székében. Ez volt az a csodás szó, amire tulajdonképpen egész idő alatt várt, mióta csak megpillantotta az Utazót. Az a pillanat, amikor világossá vált, hogy az Átverés Nagy Szertartása ezúttal is fényesen sikerült és eljövel a Hiéna egész fáradozásának gyümölcse, kéjérzetének non plusz ultrája, rejtett diadalának csimborasszója, a pont az "i"-re: a szerencsétlen áldozat még meg is köszöni. A Hiéna úgy érezte, néhány centivel a padló fölött lebeg. Még le is nézett, hogy lássa, pontosan mennyivel is lebeg a padló fölött, persze nem lebegett semennyivel sem a padló fölött, majd pont a Hiénák fognak a padló felett vagy bárhol lebegni.

Az Utazó természetesen csak később vette észre, hogy a Pénzváltó Hiéna átverte egy bizonyos összeggel. Igazából egy nem különösebben jelentős összeggel, ami azért az Utazó szerény költségvetésében eléggé jelentős volt. Nem annyira jelentőssel, hogy mondjuk kétségbeesett volna miatta - különben is, ha az ember Utazás közben kétségbeesik, legjobban teszi, ha sarkon fordul és hazamegy - csak egy, mondjuk így: bosszantó összeggel. Az a lehetőség, hogy esetleg visszamegy reklamálni, komolyan meg sem fordult a fejében. Egyrészt a Hiéna üvegablakos bódécskáján már messziről hirdette a felirat: "A pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el." Másrészt a bódé közvetlen közelében fel-felbukkant egy igen magas és roppant erősnek látszó, kefefrizurát és tükröző napszemüveget viselő egyén. Nagyon is látszott, hogy lezseren sportos öltözéke korántsem divatmániájának elegáns manifesztációja, de nem ám. Egyszerűen azért öltözött így, hogy könnyebben tudjon mozogni. Ha a szükség úgy kívánja, netántán. Nyilván egy percig sem habozott volna közbelépni, amennyiben a Hiénát bizonyos alkalmatlan személyek abajgatják, holmi hülyeségekkel. Hja, a Hiéna szerette ugyan a pénzt, vagy ahogy mondtuk, a Pénzt, de viszont borzasztóan gyáva is volt. Esetleg a Lelkiismeret szűkölt volna benne?

Na ne légy naiv, Nyájas olvasó. Amint az köztudott, Lelkiismeret, mint olyan, azaz mint Szubjektív Magánvaló, tulajdonképpen nem is létezik.

Utazónk csak egy egészen kis ideig bosszankodott. Az efféle apró átverések a Határokon meglehetősen gyakoriak voltak és azok, akik nem átallottak azzal dicsekedni, hogy ővelük ez bizony nem eshet meg, vagy hazudtak, vagy tényleg nem eshet meg, de persze csak azért, mert egyszer-kétszer már jó alaposan átverték őket. Az Utazó ebben az esetben is, mint már oly sokszor, igazi filozófushoz méltó magatartást választott: nem nyavalygott teljesen fölöslegesen olyasmin, amin már amúgy sem lehet változtatni. Az esetből egyszerűen leszűrte a tanulságot, különös tekintettel a jövőre nézvést: a Pénzváltó Hiénákkal ezentúl elővigyázatosabb lesz. S a bosszantó kis incidens ezzel pozitív hozadékká magasztosult! Avagy másképpen fogalmazva, hogy akár a hülye is megértse: egy egyértelműen negatív élményt egyértelműen pozitív eredménnyé tudott transzponálni, azaz a mínuszból plusz lett!

Volt egy régi vallás, talán futólag már említettük is, az ún. "kereszténység", amely valami hasonlót állított, konkrétabban olyasmit, hogy a szenvedésnek, minden külső látszattal teljes ellentétben, igenis van értelme. Sőt! Hogy a szenvedők magasabb erkölcsi régiókba emelkedhetnek, éppenséggel szenvedésük által! (Ők így mondták: "megidvezülnek"). Eléggé belevaló vallás volt ez egy időben, páran szinte sajnálták is, midőn minden feltűnés nélkül önnönmagától elenyészett.

Az Utazó úgy érezte, lelke legmélyét is áthatja ez a tisztán filozófiai gyönyör. Immáron, átlényegítvén a valóság történéseit, felülről, csöndes lenézéssel szemlélte a valóság ok- okozati szövevényét, s benne akár saját magát is. Igen, ez egy valódi Utazóhoz méltó magatartás volt!

Mindazonáltal szerette volna kitaposni a Hiéna beleit. Meg esetleg egy kicsikét kinyomni a szemeit is, de csak miután mintegy félóra hosszat verte volna a Hiéna fejét valamely eléggé szilárd betonlapba.

A Jármű persze másképp látta a dolgokat. (Ezek már csak ilyenek voltak.  Mindig mindent másképp láttak. Még egy ilyen fajt, én mondom...) Ne érts félre, Nyájas Olvasó! Nem arról van itt szó, mintha a Járművet elöntötte volna az elemi felháborodás jogos hulláma! A Járművek mindenekfölött tisztelték a kereskedelmi ügyességet, s a Hiéna, ha cselekedetei bizonyos erkölcsi szempontok szerint kifogásolhatóak voltak is, igen ügyesen manőverezett. A Járművek már eónokkal ezelőtt fölfedezték A Pénz Eloszlásának Univerzális Egalizációs Törvényét, nevezetesen, hogy egy adott rendszerben, mondjuk egy országban, mindig ugyanannyi pénz van. Ez egyben azt is jelenti, hogy csakis az elosztás mikéntje változó. Másképpen fogalmazva: e rendszer bármely tagjának - mondjuk egy üzletembernek - csakis és kizárólag úgy lehet több pénze, mint a többieknek, ha ezektől a bizonyos többiektől valamennyit elszed. Hogy mennyit és milyen gyorsan, az elvileg függ ugyan bizonyos objektív tényezőktől - mint például, hogy az adott országban éppen milyen törvények uralkodnak, esetleg, hogy éppen milyen párt van kormányon, bár ez utóbbitól csak egészen kis, mondhatnánk akár, szimbolikus mértékben, hiszen, mint az tudományos bizonyítást nyert, a pártok lényegileg nem különböznek egymástól -, de végső soron mindig is csak a kereskedő ügyességén múlik. Régebben úgy tartották, hogy az ún. "szerencse" is kell a dologhoz, de mára ezt már tökéletesen helyettesítette a valószínűségszámítás meg a matematikai statisztika.

A Jármű tehát egyáltalán nem háborodott fel azon a puszta tényen, hogy a Hiéna ügyeskedett. Az nem tetszett neki, hogy a Hiéna nem VÁLOGATOTT. Tekintet nélkül a kuncsaftok anyagi helyzetére, mindegyiket megpróbálta becsapni. A Jármű úgy vélekedett, hogy ez azért valami undorítóan perverz dolog, amit egyszerűen nem lehet tolerálni. 

Látni vélem az értetlenséget Nyájas Olvasóm orcáján. Tehát nem eléggé világos. Rögvest elmagyarázom!

Ha elveszel egy piculát olyasvalakitől, akinek otthon még van egymillió piculája, észre sem veszi. Sőt, talán helyes is, hogy elvesszük tőle, mert ugyan honnan van neki az az egymillió piculája, na, ugyan honnan. Ha viszont elveszel egy piculát egy másvalakitől, akinek otthon már csak két további piculája van - jobb esetben -, akkor ezzel majdnem biztosan veszélyezteted az illető további életmenetelét, vagy másképpen szólva, akadályozod előre eltervezett cselekedeteit. Egy szó, mint száz: valamiképpen korlátozod a SZABADSÁGÁT.

Na, hát ez az, amit a Járművek végleg nem szenvedhettek. Ugyanis roppant mód szabadságszerető népség voltak. Tisztelték a kereskedelmet és nagyon szerették a szabadságot. Ez egy ilyen nép volt, én mondom nektek.

A Jármű érezte, hogy mindinkább elöntik a düh és a harag hullámai.

Elektrovibrációs tere egyre magasabb frekvenciákon rezgett.

És nemsokára olyan értékeket ért el, hogy képessé vált a Nagy Energiájú Fotogravitációs Hiper-Elektrosztatikus Időszingularitás létrehozására, amelyet pórias egyszerűsítéssel gömbvillámnak is szokás nevezni.

Ezúttal egészen kicsike volt. Csak, mint mondjuk egy normál teniszlabda. Közönséges fali csatlakozóból bújt elő, épp a Pénzváltó Hiéna hipermodern íróasztala alatt. Egy pillanatra megállt a levegőben, mintha csak körül akarna nézni, komótosan megindult pontosan srégen fölfelé, egy egészen határozott koordinátákkal bíró pont felé. Ez a bizonyos pont pontosan annak a területnek a mértani középpontja volt, ahol is a Hiéna két lába mintegy geometriailag találkozott. A kékesfehéren izzó plazmagömb megállt a szék ülőkéje alatt, amelyen a Hiéna ülőgumói nyugodtak.

Egyáltalán, nagyon úgy nézett ki, mintha ez a gömbvillám, tudományos nevén Nagy Energiájú Fotogravitációs Hiper-Elektrosztatikus Időszingularitás, de hát ki a fene fog folyton ilyen elnevezésekkel bíbelődni - szóval, mintha élvezte volna a helyzetet. Ami persze képtelenség, tudjuk jól. De mégis, mintha csak direkt elnyújtotta volna a beteljesedés előtti pillanatokat. Hű, de egy gonosz kis perverz plazmagolyó volt ez, te!

Aztán, huss! A golyó gyakorlatilag fénysebességgel mintegy tíz centiméternyit mozdult el függőleges irányba és egy röpke pillanatra találkozott két egészen más jellegű golyóval.

Úgyszólván el se kezdődött, már vége is volt.

A Hiéna természetesen ordított, ahogy a torkán kifért. Te is ordítanál, Nyájas Olvasó, hidd el, ha történetesen egy tízezer fokos plazmagolyó kiégetné a töködet. A kefefrizurás, tükröző napszemüveget viselő pasas persze nyomban berohant, de nem igazán értette az egészet. (Köztünk szólva, ezekkel a kefefrizurásokkal eléggé gyakran megtörténik az ilyesmi.) Mindössze annyit látott, hogy a Hiéna a fájdalomtól a földön fetrengve üvölt és közben füstölög a slicce. Bűz terjengett. Az emberi herék égéstermékei valami eszméletlenül - kis szójátékkal élve: embertelenül, haha! - büdösek.

A Jármű és az Utazó ekkor már természetesen messze járt. Az Utazó félfüllel hallotta ugyan a mentőautó szirénázását, de ez egy olyan mindennapos zaj volt az Utak mentén, hogy oda se bagózott. Nem mondhatjuk, hogy nem voltak nehéz idők ezek. De - így köztünk szólva -, azt viszont igenis mondhatjuk, hogy vészterhesek, azok voltak.

A Jármű lassan visszarendezgette elektrovibrációs terét a megszokott primer állapotba. Jó szívét - mármint átvitt értelemben, értik -, igazából most sem tudta megtagadni: a gömbvillám ugyan tökéletesen kiherélte a Pénzváltó Hiénát, de ugyanakkor minden érintett idegpályát, ütő- és verőeret, nyirokcsomót meg egyebeket sterilen le is zárt és csírátlanított. Azaz a Hiéna igazán nyugodtan élhetett tovább. Mondhatnánk akár, sokkal nyugodtabban, mint eleddig. Példának okáért, nem volt több gondja az erotikával. Igaz, hogy kissé meghízott, de viszont csodás szoprán hangja lett. Valamit valamiért, na nem igaz?

Az Utazó még egyszer megszámolta az idegen pénzt, amit kapott. Elnézegette a forradalmárok, államférfiak és költők arcképeit viselő színes, ropogós bankókat. A hazafias költő arcképe, aki egész életében nélkülözött, a legnagyobb címletű bankón díszelgett. Akkora összeg volt ez, amit a nincstelen poéta egész életében sosem látott. Akkor se, mikor halála után kiadták a verseskötetét, amely később valami eszméletlen példányszámban kelt el, s amelynek jogdíjaiból még hetedízigleni leszármazottai és gond nélkül élhettek. Igaz - ezek között viszont egy költő sem akadt.

A Jármű is szánakozva vizsgálgatta a bankjegyet s rajta a sokat éhező költő arcképét. A Járművek világában ez a borzasztóan igazságtalan és logikátlan rendszer persze nem létezhetett volna. Néhány, zsenge gyerekkorban projektált idővonal alapján majdnem biztosan tudni lehetett, melyik kis Járműcsemetéből lesz hamarosan halhatatlan, lánglelkű zseni. És mikor erre rájöttek, természetesen azon nyomban megalakult a Halhatatlan és Lánglelkű Zseniket Előre Kihasználó Rt, szolid alaptőkével. Ténykedésüket mivel is kezdhették volna, mint hogy azonnal megállapítottak valami szép kis apanázst a leendő zseni számára. Így az igazán tehetséges Járművek nyugodtan alkothattak, mentesülve a csip-csup napi gondoktól. A részvénytársaság az első kötetet hatalmasan megszervezett reklámkampány keretében dobta piacra, s a hatás természetesen nem is maradt el. A bevételből busásan megtérült a társaság előzetesen befektetett pénze, a költő természetesen egy csapásra gazdag ember lett és még inkább a tiszta alkotómunkának szentelhette önmagát. Üzlet volt ez, naná, hogy üzlet a javából, de legalább valamelyest tisztességes.

Egy költő sem esett mély, gyógyíthatatlan búskomorságba.

Egyikük sem hagyta abba az alkotást idejekorán, az elismertség teljes hiánya miatt.

Egyikük sem lett megkeseredett, vén alkoholista.

Egyikük sem feküdt a sínekre.

Minek is feküdt volna, ha múló melankóliáját kikúrálni nyugodtan elugorhatott, mondjuk, az egzotikus Tuareva szigetére.

Nem volt még olyan makacs világfájdalmas melankólia, amit a tuarevai lányok ki ne tudtak volna kúrálni. Ahogy azok a nyelvükkel a füledbe... na de a tuarevai lányok nyelvtehetsége - nyelvtehetség, jó, mi, haha! - egyáltalán nem képezi jelen vizsgálódásunk tárgyát. Úgyhogy haladjunk csak szépen tovább, ahogy azt a mi hős Utazónk és derék Járműve teszi, múlhatatlan érdemeket szerezve a történet fonalának gombolyítása terén.

Az Utazó tehát még egyszer megropogtatta a bankókat, sóhajtott egy nagyot és elszántan megindult tovább, a Határ felé. Kicsit mulatságosnak találta, hogy az illető ország pénznemét éppen "brúnónak" hívják. Egy "brúnó" nevű pénzegység első hallásra tényleg mulatságosan hangzik, bár, mint ez mára már kiderült, ez ősi kelta - sumér eredetű kifejezés eredetileg azt jelentette: "Bátor, erős, szép és gazdag férfiú, aki az ágyban is tökéletesen megállja a helyét, mindig és mindenkor."

Az ősi nyelvek tömörítési képessége egészen páratlan.

Cseh liszt, osztrák ceruza

 

A ceruzát még csak-csak megértem, biztos nincs nálunk grafit. Vagy van, csak nem elég jó, talán nem elég szürke, vagy nem csúszik eléggé, tudomisén. Esetleg nem érdemes kibányászni, mert nyolcszáz méter mélyen van, ilyesmi. Annyi mindent  nem érdemes csinálni…Ceruzához való fa, az viszont kell hogy legyen. Mi az hogy, olyan kis darabkák, biztos annyi van, mint a lom. Pont egy ilyen szép erdős országban ne lenne?

Akkor meg miért kell nálunk osztrák ceruzát árulni, mi? Ezt mondják meg nekem! A cseh liszt, az meg dettó. IDE hozni lisztet, IDE? Ahol a szép dél-szlovákiai rónaságokon - amely, mint köztudott, garantáltan ős-szláv tulajdonjogú - lágyan reng a tengernyi aranyszínű kalász?  Hát a csehek vajon hol termelnek búzát, könyörgöm,  tán a cseh-morva fennsíkon? Akkor meg homályosítson már fel végre valaki, mi a jó fenének árulnak nálunk cseh lisztet? Mi lehet az oka? Netán összeesküvés? Esetleg akár világméretű? Zsidóbolsevik? Szabadkőműves? Neonáci? Ugyan már…ezek már mind voltak. Tessék már legalább valami újat kitalálni. Kis nemzetek paranoiája, ez oly idegesítő. Márminthogy a nagyok összefogtak a mi elveszejtésünkre, meg minden. Ugyan már…Higyjék el végre, nem jönnek össze éjsötét köpenyes alakok titkon,  pisla mécsvilágnál, oldalukon orgyilokkal, hogy kis hazánkat rabigába kényszerítsék. Majd pont egy ilyen csipri-csupri kis országért fognak esküdni összefele, hát ezek se most jöttek le a falvédőről. (A helyzet ennél sokkal rosszabb. A nagyokat mi nemcsak, hogy nem érdekeljük, de főleg: nem is tudnak rólunk. És ez oly fájó érzés. Akkor már inkább utálnának, mint… na mindegy, azt az országot most nem szabad mondani, mert a…izé, védelmezi a demokráciát szerteszét, az egész világon.)

Nem, nem, dehogyis összeesküvés. A probléma fennforgása a következő tényálladékban van elásva: az illetők termelnek valamit - példánkban az osztrákok történetesen ceruzát, a csehek meg lisztet, de lehetne ez sok minden a lengyel lambériától a távol-keleti nyivogó cipőcskéken át akár a magyarországi pirított tökmagig - amit, elvileg, NÁLUNK is elő lehetne állítani. Sőt, mindezt a végső crescendóig fokozva: még az is meglehet, hogy nálunk IS készítik. Csak: ez a külföldi gyártó valamilyen úton-módon olyan olcsó terméket állít elő, amely még a szállítási költségeket is beleszámítva bőven nyereséges.

- Miért, mi nem tudunk dolgozni? – fortyan fel az utca embere. És még hozzáteszi, ábrándosan: - A mi népünk…az úgy tud dolgozni…ha az igazából nekilát a munkának…

Persze, persze. Mindig is innen kerültek ki a legjobb kubikosok, kalapácsos pályamunkások, még előbb meg azok a melós kivándorlók, akik  azért sok munkával, vérrel és élettel járultak hozzá a mai szép nagy modern Amerika létrejöttéhez.

Ébresztő, gyerekek. Erősen dolgozni, az szép dolog, meg egészséges is, de ha egy nemzet vagy ország (mert egy országban azért jó néhány nemzet él, akárhogy is próbálják ezt tagadni mindkét oldalon) tagjai csak becsületes  kétkezi melósok lesznek, akkor ez az ország belátható időn belül aligha fog résztvenni az öt gazdaságilag legfejlettebb állam éves konferenciáján. Még akkor se, ha az illető állampolgárok még büszkék is arra, hogy ők milyen jól is tudnak dolgozni, meg hogy csak kínáljanak nekünk végre valami ”rendes” munkát, akkor majd mi megmutatjuk.

Kapito? Érted már például, miért éri meg egy cseh kerékpárgyártó cégnek az összes otthon gyártott kerékpárvázat bepakolni egy szép nagy teherszállító repülőgép potrohos hasába, elreptetni Tajvanra, ott német(!), japán, stb. alkatrészekkel felszereltetni, majd újból visszaröptetni, s itt, Közép-Európában tősgyökeres cseh bicikliként árulni?

A gyengénlátók kedvéért összefoglalnám: csinálj olcsóbb ceruzát, mint az osztrákok és legalább olyan jó minőségűt, hogy Bécsben százméteres sorok kígyózzanak a ceruzaboltok előtt, s az osztrák polgártársak táskáikkal vívjanak közelharcot a helyekért. Termelj olyan lisztet, hogy a cseh gazdasszonyok könnybelábadt szemmel emlegessék a csodás malomipari terméket, s cseh lisztből még véletlenül se akarjanak cseh krumplisknédlit készíteni. Hogy az nem úgy van, mert politika, meg védővámok meg…   Hát kapd el rendesen a TE politikusod…izé, segítő kezét, mert TE választottad és a TE pénzedből húzza azt a nyomorúsúgos fizetését, szegény. (Bár most már talán megmaradnak, mert ismét emeltek önmaguknak, az árvák.)

Csinálhatsz sok mindent, egyszóval. Csak légy szíves, ne sopánkodj, hogy jajistenem, miért árulnak cseh lisztet meg osztrák ceruzát a boltban, mi lesz velünk, jajistenem. És főleg ne ragasztgass nekem plakátokat, hogy vásároljak hazai terméket, mert az pont olyan jó és még olcsóbb is, mint a külföldi. Mert ez lehet, hogy igaz, de akkor a külföldinek meg a reklámja jobb. A marketingpolitikája! Tehát valamiben megint csak jobb!

És nem fogok hazai terméket vásárolni csak azért, mert nemzetiszín szalag van rajta. Felszólításra? Parancsra netán?! Soha.

Amúgy meg kell adni, ez egy igen szép vadromantikus elképzelés.  Ám a gyakorlati megvalósulásának körülbelül annyi az esélye, mint nádi poszátának a tornádó tölcsérében.

Bájsziköl (10. rész)

 

X. fejezet

 

Dudorászási hajlam. Egy veszélyes sav. A fekete fogkefe lehetséges karrierje.      Végre az Alföld vége. A tanítónőket megégetik, ugye?

 

            Alig is, hogy keleten kinyitotta álmos szemét a rózsaujjú hajnal, Utazónk már talpon volt. Dudorászva csomagolt, valami egészen furcsa és különös ősi dallamot, ami így kezdődött: - Ecc- pecc-kimehecc.

            Ezt dudorászta, csak éppen rock and roll dallamra. Az eredményt kielégítőnek találta. Egy kicsit még akkor is dudorászott, mikor útnak indultak, de aztán jött egy jó kis domb, ami erősen mérsékelt minden dudorászási hajlamot és inkább a lihegési hajlamot segítette elő. Utazónk nem bánta. Ez is csak azt jelezte, hogy végre véget ért a rettenetes, a szörnyűséges, a borzasztó Alföld. A domb lejtőjén persze ismét szárba szökkent dudorászási kedve, s ezúttal egy instrumentális gitárszámot választott bőséges repertoárjából, ami így kezdődik: -Viuúj- vejjna- viíj, dojng- oáuú!

            Ugye ismerős? Erről a felkunkorodó dallamvégről, erről az „oáuú”- ról neked is beugrott, ugye, Nyájas Olvasó? Mindannyian emlékszünk erre a dallamra! Hát hogyisne emlékeznénk! Hisz kötelező volt zeneórán! Utazónknak is nagyon tetszett e dallam. Bár erre, hogy teljesen őszinték legyünk, erre az égvilágon semmi nem utalt, hacsak az nem, hogy tizenhétszer dudorászta el egymásután.

            Ebben a pillanatban a Jármű veszélyesen megingott.

             Csaknem az utolsó pillanatban, szinte hajszálnyira került ki egy nagy, fekete, szőrös hernyót. Ha szétlapítja, sárgászöld lé fröccsen elő, amely finoman szólva is végzetes hatással lett volna a Jármű kerekeire. Ez a sárgászöld lé ugyanis valami elképzelhetetlenül erős szerves sav volt, roppant agresszív, gyűrű alakú molekulákkal, pólusaikon ráadásul páratlan spinű elektronokkal, hozzá még plusz tetraéder kompozícióban elhelyezkedve. A teljes instabilitás állapotában! Az egész világon - vagy még messzebb - létező szerves savak legveszélyesebbike volt ez a szörnyű folyadék!

            Csak éppen teljes mértékben semlegesítették a Föld mágneses erővonalai. (A páratlan spinű elektronok miatt.) Teljes mértékben, mindig, kivéve, ha éppen Járművek kószáltak a közelben. A Járművek elektrovibrációs tere ugyanis - és egy kis permanens elektrovibrációs tér mindig volt körülöttük -, teljes mértékben semlegesítette a Föld mágneses erővonalait. Ez afféle oda-vissza kapcsolat volt.

            A gyakorlatban mindez azt jelentette, hogy a fekete hernyó rémületesen agresszív belső nedvei az égvilágon mindenre és mindenkire teljességgel ártalmatlanok voltak. Persze a Járműveket kivéve. A nagyon kevés dolgok egyike volt ez, ami egy Járműnek egyáltalán ártani képes. Rájuk viszont bizony akár végzetes hatással is lehetett. A kerekeit mindenesetre teljesen szétmarta volna. De akár végzetes károkat okozhatott a Jármű elektrovibrációs terében is. És akkor a Járműnek annyi.

            Az ő terük ugyanis egyedi mátrixhoz kötődött, egy annyira egyedi és sajátos elektronkonfigurációhoz, amely csakis és kizárólag egy bizonyos Járműre volt jellemző.

            „Phű”- sóhajtott a Jármű megkönnyebbülten és megtörölte izzadó homlokát. Persze nem igazából. Hanem csak úgy lélekben. Hisz, ha már azt esetleg elfelejtetted volna, Nyájas Olvasó, hangképző szervei nem voltak, homloka még kevésbé, hogy az izzadtságmirigyek abszolút hiányáról már ne is beszéljünk. Lelke viszont volt, nagyon is volt, méghozzá távolról sem holmi egyszerű, mindennapi lelke, hanem egy nagyon is nem hétköznapi, sajátos és megismételhetetlen, sőt, bizonyos vonatkozásokban - akár! - magasan az átlag fölé emelkedő, csodásan bonyolult, tökéletesen kidolgozott és fenségesen nagyszerű lelke volt őnéki.

            Legalábbis a Jármű így gondolta.

            Ki miben hisz, abban idvezül, ahogy azt a régiek mondták.

            Az Utazó az egészből csak egy nagy, szőrös, fekete hernyót látott az Úton, s úgy vélte, tiszta szerencse, hogy kikerülte. Nem mintha különösebben kedvelte vagy nem kedvelte volna a dögnagy randa szőrös fekete hernyókat - azt azért valljuk be, Nyájas Olvasó, hogy az édes kis hófehér csincsillanyuszika, avagy a tündibündi édibédi kis palotapincsike SOKKAL szeretetreméltóbb jószágok - szóval nem, nem azért.

Csak éppen nem nagyon szerette, ahogyan az undorító, bűzhödt, sárgászöld lé vastag sugárban kifröccsen a péppé mázolt hernyó szétszivárgó beleiből.

Na jó, egy kicsit azért sajnálta is. Végtére az undorító hernyó is csak olyan teremtmény, mint bármely más - mondjuk a csincsillanyuszika – még, ha ronda és utálatos is. Igazából, ha úgy vesszük, tényleg sajnálatra méltó élőlény ez, hisz szegény végképp nem tehet róla, hogy a szeszélyes természet ily kegyetlenül bánt vele.

Milyen szomorúan araszolt át az úton. Szinte föl sem emelte a fejét. Fáradtnak látszott és aggódónak, ahogy leverten vonszolta hosszú, fekete sörtékkel borított testét, mint egy szomorú, életunt fogkefe.

Utazónk agyán ekkor csodálatos ötlet villant át, mintegy villámcsapásszerűen. Fogkefe! Fekete fogkefe! Miért nem gyártott még soha senki fekete fogkefét? Pirosat, kéket, sárgát, zöldet, pipacsvöröset, neonlilát és aranyozott fehéret igen, feketét soha? De hát miért nem, az isten szerelmére? Hisz a fekete fogkefe, e halál-színű, temető-légkörű, sírbolt-kisugárzású attribútum oly hatékonyan figyelmeztetne minden fogmosó állampolgárt a mulandóságra, hogy csak na! Nyomban eszükbe juttatná, hogy fogaik bármily csillogóak, hófehérek és porcelánkeménységűek is ma, nemsokára megsárgulnak, megkopnak és kitöredeznek, majd teljességgel kihullanak, s csak alig egy-kettő marad a helyén közülük, hogy annál hátborzongatóbban ékesítse a temető humuszába ágyazódott megsárgult koponyát!

Az Utazó elábrándozott. Hatalmas, bőszen dohogó gyárakat látott, melyek végeláthatatlan futószalagjai milliószámra ontják a fényes, fekete, csillogó fogkeféket. „Bár tulajdonképpen lehetne matt is – morfondírozott. Persze, miért is csillogna. A koporsó-matt, föld-fénytelen fekete szín sokkal hatásosabb lesz. Úgy vélte, ezzel a korszakalkotó találmánnyal igen jelentékeny pénzösszegre tehetne szert. Micsoda Utazásokat tehetne! Eljuthatna akár a Piramisok Földjére is, meg még messzebb, nagy hajóval át a Végtelen Óceánon, körbe minden Földrészen, körös-körül és keresztül-kasul az egész Földgolyón!

A Jármű sóhajtott egy keserveset és lemondóan megcsóválta a fejét. (Persze nem igazából). Úgy vélte, az Utazó sikerrel pályázhatna „A Világegyetem Legélhetetlenebb Élőlénye” címre. De ettől azért nem kedvelte kevésbé. Sokkal inkább zavarta volna, ha az Utazó rámenős és pofátlan, vagy esetleg gazdag, bár az majdnem ugyanaz. (Gondolta a Jármű. Mi természetesen tudjuk, hogy ez azért nem egészen így van. Legfeljebb többnyire. De nem mindig!) A fekete fogkefe ötletén viszont elgondolkodott. Persze reklámkampány kell. Esetleg villogó mosolyú tévésztár szájában minimum negyven hófehér foggal a kamerába mutatja fekete fogkeféjét s férfiasan, érces hangon ujjongva közli a nagyvilággal: „Minden reggel ráébreszt, hogy meg fogok halni. Ébredjen rá ön is! Minden reggel!” Vidám zene, kristálytiszta női vokál, esetleg rappelve: „Halál-kefe, az egész család kedvence! Ráébred, hogy elmúlik az élete!” Igen, ez a „Halál-kefe”, ez jó! Esetleg ” Hulla-kefe”?

A Jármű végül is úgy döntött, hogy ezt még egy kicsit csiszolni kell. De hogy az ötlet egy aranybánya, az biztos.

Felevickéltek egy meredek dombtetőre és megkönnyebbülten néztek vissza a rettenetes, a borzasztó Alföldre, amely per pillanat meleg, kék párába burkolózott, immár mélyen alattuk. Túlélték, ha nehezen is. Most már friss, zöld hegyek, árnyas völgyek és vidáman csobogó patakok meg egyebek vártak rájuk, le egészen a tengerig. A tenger! A csodás, azúrkék messzeség! Kagylókkal meg egyéb izékkel borított forró homokföveny, játékos kedvű delfinek és a sirályok ingerült vijjogása! (Ezek a sirályok valamilyen rejtélyes okból kifolyólag egyfolytában ingerültek voltak. A fene se értette.)

Ez volt az első komolyabb lejtő eddigi Utazásuk során. Lassan lódultak neki a dombtetőről, mint ahogy az igazi ínyenc sem rohan rá csámcsogva az ételre. (Na persze, kivételt képez az az eset, ha ínyencünk mondjuk éppen két hete egy falatot sem evett. Na, azt látnád, Nyájas Olvasó.) A Jármű kerekei először surrogni kezdtek. Aztán zúgtak, majd egyre magasabb hangon süvítettek és mikor elérték a lejtő kínálta maximális sebességet, átmentek ultrahangba. „Ez már döfi!” - szólt a Jármű. (Persze csak magában.) Az Utazó meg szeretett volna egy jó nagyot kurjantani! Csak úgy, cél nélkül, hetykén és vidáman! Micsoda érzés lefelé száguldani, könnyedén és szabadon, félig-meddig mintegy megszabadulva a gravitáció átkos kötelékeitől! Hej, Alföld, Alföld! Hát hogyan is tudnál ehhez hasonló tiszta, boldog örömet kínálni, minden igyekezeted dacára! És végül is miért ne kurjantana? Ki tilthassa meg, mi? Juhéééé!

Apró falvak mellett zúgtak el, amelyeknek nevei ma már csak furcsa, idegenes hangzásukkal ébresztenek kíváncsiságot, noha e régen feledésbe merült szavak egykoron tévedhetetlenül és félreérthetetlenül jelentettek valamit, csakis és pontosan egyes-egyedül egyvalamit és semmi mást. Az Utazó megállt az egyikben, a templom előtt, a főtéren szalonnázni, és hozzá ette a Három Grácia által a kempingben - vagy campingben - adományozott nagy piros paradicsomot. Egyszer csak az egyik nagy, sárga házból kétségbeesetten sikoltozó aprócska nőszemély szaladt ki, nyomában feldühödött tömeg, láncokkal, vasvillával, kötéllel, ásóval, kapával, valamint egyéb mezőgazdasági eszközökkel.

Egy kislány haladt el a templom előtt és az Utazó odakiáltott neki:

- Hé! Kislány! Miért bántják azt a nőt?

- Az az új tanítónő. Hármast adott az igazgató fiának – tájékoztatott a kislány kelletlenül. Mit minden kislány, ő sem szerette, ha kislánynak hívják.

Az Utazó mélységesen megdöbbent. Hát milyen világ ez, ahol ilyesmi megtörténhet, kérdezte bensőjében dúló jogos haraggal. Hát nincs senki, az igazságnak egy utolsó árva bajnoka, vagy legalább magányosan kóborló lovag, aki megtorolná e szörnyű gaztettet? Az Utazó nagyon sajnálta.

Az igazgatót, természetesen. Micsoda szemérmetlen perszóna lehet, ha képes volt ily galádságra. Elégedetten figyelte, ahogy a tömeg utolérte az inaszakadtából futó kis alakot. Nem sokat cicomázták a dolgot, ahogy az várható is volt. Egyszerűen földre teperték, összerugdosták és biciklilánccal püfölték. Majd gúzsba kötötték és a tér közepén álló máglyához hurcolták az elvetemültet. Még mielőtt meggyújtották a magasra tornyozott rőzsenyalábot, az igazgató beszédet tartott. Mint mondta, ő egyáltalán nem táplál haragot e szegény szerencsétlen eltévelyedett elmebeteg iránt. Még most is nyitott a párbeszédre és kész teljes mértékben megbocsátani, amennyiben a tanítónő téveszméit ezennel nyilvánosan megtagadja, a gyereknek jelest ad - kinek zsenialitását az összes többi tantárgyból kapott jelesei kitűnően, bizonyítják -, valamint a továbbiakban kötelezi magát, hogy naponta háromszor - tetszés szerinti időpontban - csókkal illeti az ő, azaz az igazgató lába nyomát. A tömeg helyeslően éljenzett.

Az Utazó úgy vélte, az igazgató megható szavai érvényt szereztek a jognak és az igazságnak, amit ez a nőnemű pedagógus midezidáig nem átallott lábbal tiporni.

Kivételesen a Jármű is teljesen azonos véleményen volt vele. Hármast az igazgató gyerekének? Ilyesmi még eleddig nem fordult elő az ismert Világegyetemben! Úgy látszik, semmi érzés nem maradt e pedagógus nőszemélyben. Nem, semmilyen mértéket nem ismert már ez az emberi mivoltából kivetkezett fenevad. Szeretve tisztelt felebarátaim! Vajon meddig tűrjük még, hogy e gaz árulók, a Gonosz e földi követei lábbal tiporják őseink megszentelt törvényét? Polgártársak! Vajon meddig tűrjük még tétlenül, hogy emberbőrbe bújt farkasok ólálkodjanak közöttünk, akik fittyet hánynak a közerkölcsnek, valamint veszélyeztetik a társadalmi békét, nemkülönben ártatlan gyermekeink jövőjét? Nem szolgálták-e meg már százszorosan, ezerszeresen, milliószorosan e toportyánférgek, hogy bőszen nyakukra tapossunk, nemcsak az Igazság szent nevében, hanem csupán színtiszta önvédelemből is? Hisz a gennyes kelevényt csakis radikális operációval metszhetjük ki mindörökre a társadalom beteg testéből, még mielőtt veszélyeztetné az egész nemzet épségét!

Phű. Remélem, megbocsátasz, Nyájas Olvasó. Kissé mintha elragadott volna a hév. Jól ismersz. Tudod, hogy nyugodt ember vagyok. De, ami tényleg sok, az tényleg sok. Még hogy hármast az igazgató gyerekének.

Az Utazó és a Jármű kedvtelve nézték, ahogy ropogva lángra lobban a máglya. A tér fölött hamarosan égett hús bűze szállt és a gonosz kis tanítónő sikoltásai komor visszhangot verve haltak el a templom kora neogótikus falai között. A kis közjátéktól felvillanyozódva haladtak tovább, kipirult arccal, csillogó szemekkel, kitágult orrlyukakkal és véredényekkel, emelkedett hangulatban és vérnyomással.

Mármint az Utazó. A Járművel ilyesmi a csillogó szemek - sőt egyáltalán bármifajta látószerv - hiányának fennállása miatt nemigen eshetett meg. Hogy az esetleges orrlyukat, arcot, véredényeket már akár ne is említsük.

 

A látszat, mint tudjuk, néha csal

 

         Álmosan zakatol a kis helyiérdekű. Kinn hideg, köd, sötétség, benn meleg, fény, álmos nyugalom. Milyen jól lehet bóbiskolni ebben a meleg zakatolásban, ugye.

            Reccs, csatt, zutty. Dömdödöm. Hangos csattanással vágódik ki a kocsi ajtaja, dübörögnek a nehéz bakancsok. És már le is ül középtájra valami két rémséges sátángyermeke. Fülbe, orrba szájba csilingelő vas- és ércgyűjtemény, akár egy vasesztergályos inasiskola évvégi munkakiállítása.  Pírszing fent és pírszing lent, pírszing künn és pírszing benn. Halálfej és griffmadár, saskeselyű és sárkánykélgyó. Nagyon megkapóak az ujjakra húzható nikkelezett fémkarmok, alig nyolc és fél centiméter hosszúak, szükség esetén sertésbelezésre, disznóöléskor nyilván igencsak jól használhatóak. Óriás keresztrefeszített Jézus a nyakba. Aminek némileg ellentmond a fekete trikó angol nyelvű jelmondata, igaz, én csak a "fuck off"-ot értem belőle. A szöveghez tartozó színes illusztráción torzszülött sátánorvosok vágnak ki rozsdás szikével hullazöld csecsemőt egy eléggé régóta oszlásnak indult női holttestből. A föntebb említettekhez színes tetkók szolgáltatnak méltó hátteret, melyek motívumkincse felöleli az árja horogkereszttől a kelta varázskígyón és a szkíta csodaszarvason át az SS-halálfejig terjedő több ezer évet.

            Hosszabb szemlélődés után mintegy kilencven százalékos valószínűséggel megállapíthatjuk, hogy az egyik nőnemű. Nyilván ezt hivatottak jelezni éjfekete színárnyalatú körmei, amelyekről nagy meglepetésünkre kiderül, hogy nem természetes eredetűek. És korántsem az elemi higiénia alapszabályainak megkerülésével lettek ily kosz-színűek, hanem direkte feketék, mint amilyen feketék például a földtúró kis vakondállat körmezetei, avagy amilyen feketék például a dögkeselyű hasonló jellegű szarunemű képződményei. Hasonlóan gyászos színárnyalatúak e nehéz vasakkal terhelt nőstény szem-aljazatai is, mely árnyalat elvileg lehet ugyan erős másnaposság, netán holmi férfias fenyítés eredménye, de nagy valószínűséggel ezeket is úgy föstették fel, direkte. S természetesen legalább akkora műgonddal, mint amilyennel festhette például az isteni Leonardo az ő Utolsó vacsoráját.

            Igazából nagyon is praktikusak ezek a megkülönböztető fekete jegyek, hisz a női test izgalmas hajlataiból amúgy nem látni semmit: mindkettejük termetét bokáig, vagy tán azon is túl érő fekete bőr denevérlebernyeg fedi. Oly bájjal és finomsággal dübörögnek be, mint egy fékevesztett bivalycsorda, s leülnek, direkt sok helyet foglalva, ami ily kivételes jelenségeknek nyilván jár is. Milyen vadak, milyen félelmetesek, atyaúristen, mi lesz itt. Biztos sátánisták is, biztos élő kiscicákat mártogatnak tömény sósavba, biztos lekötözött kutyákat boncolnak elevenen, éjfélkor, egy szétvert fekete műmárvány sírkövön, miközben árnyaik kísértetiesen hajladoznak a telihold ezüst fényében... Jesszusom, mit fognak ezek itt csinálni, a tömött vonaton, emberek, segítség, itt valami nagy vérengzés lesz, érzem, én megérzem az ilyesmit. Mindjárt- mindjárt előhúznak valami nagy, csillogó kardot vagy lándzsát vagy jatagánt vagy bárdot... vagy egy gijjotint vagy ilyesmit... Most, még talán nem késő, telefonálni kéne, istenem, de lehet, hogy e bevasalt hím egyetlen suhintással levágná a telefont tartó kezemet... aztán elhurcolnának titkos katakombáikba, ahol rémesen füstölgő fáklyák sorfala között és egy igen mély hangú dob ütemes dobbanásai közepette kötöznek majd áldozati kövükhöz, hogy aztán elfolyjon ifjúi vérem... jaj, jaj, minek is jöttem ide, inkább mentem volna busszal, jajjaj... nézd már, most meg az ölébe ült, a szörnyű nőstény a rémes hímnek... mit csinál... nézd már, cuppanósan megpuszilja, azzal a szénfekete szájával... aztán pukkaszt egyet a rágógumijával és megszólal:

            - Naa... aztat láttad tegnap a valóvilágban, hogy a Jocó összeveszett a...a Pityuval, a Xénia miatt, de az meg leszbi, és azzal a másikkal csinálta a konyhába....

            És a vad, fémmel kivert, fekete bőrös, agyontetovált hím ilyképpen válaszol:

            - Haggyá má a villáddal, furt csak a valóságsókon lógsz, de mikor tegnap boxolt a Pinyó a Mutyóval, ez a két sztár, öcsém, mert nem nézel kultúrát, bazmeg...

            Ezután még sorra került néhány recept. Becsszó! Meg hogy hol lehet leárazott vas fülbevalót venni. Meg hogy egy bizonyos dezodor valami rejtélyes okból sokkal jobb, mint egy másik, noha olcsóbb, mert csak alapillat.

            Phű, de megkönnyebbültem! Meg az egész vonat is. Azt hiszem, ezek nem igen fognak senkit egy sírkövön, éjfélkor, satöbbi! Hölgyeim és uraim! Ne üljenek fel a látszatnak! Az ugyanis, mint köztudott, néha... csal.

Bájsziköl (9. rész)

 

IX. fejezet

 

Miért szomorú a Taxis Bennszülött? A rettegő vörös hajú leányzó. Szuperman még rejtőzik. Néhány szó a Vigyorginról, valamint csoki és paradicsom az útra.

 

E rövid istenismertető után talán térjünk is vissza a mi kedves Utazónkhoz és az ő derék Járművéhez, akik rég megszolgált pihenőjüket kezdik el éppen a kemping- avagy camping- nevezetű helyen. Utazónk kéjesen, hosszan zuhanyozott, pazarlóan váltogatva a hideg és a forró vizet, tiszta ruhát öltött, majd elindult, hogy valami kedves, csöndes kis helyen bőséges vacsorát költsön el, esetleg - mint már említettük -, egy-két pohár borocska kellemes társaságában. De vajon merre keressen ilyen helyet? Kinél érdeklődjön?

Utazónknak óriási szerencséje volt. A közelben ugyanis éppen egy Taxis Bennszülött ólálkodott. A Taxis Bennszülött igencsak pénzéhes fajta, előnye viszont, hogy naprakész információkkal rendelkezik, különös tekintettel a vendéglátó egységekre. E bennszülött a többi fajtájabelitől furamód eltérően rendkívül mordnak és komornak látszott. A Taxis Bennszülöttek túlnyomó többsége éppenséggel igencsak nagy dumás volt. Az Utazó megszólította:

- Elnézést… tudna ajánlani egy csendes kis vendéglőt, ahol jó házias koszt kapható és mondjuk az árak is elfogadhatóak?

A Taxis Bennszülött lassan ráemelte szomorú, beesett tekintetét. Vontatottan szólalt meg, csendesen, s hangja mintha komor, évszázadok óta háborítatlan sírboltból kongott volna elő.

- Vendéglőt - ismételte mélységes megvetéssel. - Jó kis vendéglőt… igen, valaha voltak ilyenek… De ma már… - s újfent legyintett, lemondón - ma már, kérem, nincs színvonal egyáltalán, seholse… Nem mondom, van itt a közelben egy mexikói vendéglő… az esetleg még elmegy… úgy-ahogy… amennyiben uraságodnak nincsenek túl nagy igényei…

- Nincsenek - nyugtatta meg gyorsan az Utazó, aki továbbra sem értette, miért mondja el mindezt ilyen szomorúan a Taxis Bennszülött.

- Meg van az a söröző… - folytatta amaz, ha lehet, még komorabban. Olyan hangon mondta ezt, mintha az említett söröző valami szörnyűséges hely lenne, afféle vérpad-szerűség, ahol az esetleges vendégeket borzasztó kínzások után halomra gyilkolják. Az Utazó ezt már végképp nem értette. Soha, senki nem látott még szomorú sörözőt, mióta csak világ a világ.

De lehet, hogy még azelőtt se.

Soha.

Senki.

- Nemrég nyílt meg a halászcsárda - mondta a komor Taxis és megvetése jeléül sercintett egy kiadósat a járdára. - Új hely… talán adnak még normális ételt… véletlenül… De igazából olyan mindegy… ahogy, kérem, esik a színvonal… sehol se lehet már rendesen enni… inni meg végképp… hogy a kiszolgálásról már ne is beszéljünk… a pincérek meg csalnak… mint az állat… micsoda világ, uram… élni nincs kedve az embernek…

Az Utazó kezdte magát rosszul érezni. A Taxis Bennszülött szavaiból ítélve a világ egy reménytelen siralomvölgy volt, amelyből minél hamarabb szabadul az ember, annál jobb. Gyorsan megköszönte a felvilágosítást és figyelte, hogy a Taxis Bennszülött hogyan száll be a kocsijába. Lomhán, kedvetlenül mozgott, mintha tagjait mázsás ólomsúlyok húznák, külön- külön. Közben szívszaggatóan sóhajtozott, s olykor-olykor komoran legyintett és megvetőleg sercintett.

- Micsoda világ - hallotta még az Utazó, mielőtt a Taxis Bennszülött elindult volna. Az Utazó csak nézett, nézett a távolodó taxi után. Nézte a rendszámtáblát, az apró piros-fehér-zöld emblémát.

Embléma.

Piros-fehér-zöld.

Az Utazó egy ideig bután bámult maga elé, aztán a fejére csapott. Hogy ezt nem vette észre hamarabb! Hát persze! Hát persze, hogy persze! Így már minden világos! Hisz ez a Taxis Bennszülött - magyar volt! Ama hírhedten pesszimista nép egyik utolsó, itt rekedt élő képviselője!

Hogy én milyen hülye vagyok. (Mondta az Utazó saját magának.) Hülye vagyok, állat vagyok. (Folytatta tovább hasonló hangnemben.) Hisz ez egy olyan pesszimista nép volt, amilyet még nem hordott a hátán a föld! Elég volt bármelyikükkel beszélgetni két percig akárki emberfiának és nyomban napokra elment az életkedve!

Egyáltalán nem csoda, hogy a környező népek úgy istenigazából sosem kedvelték őket. Biztosan nem kellemes egy olyan nép szomszédságában élni, amelynek minden tagja állandóan, folyamatosan nyavalyog. Jobb is, hogy leléptek innen, annyi szent.

Csak rontották a levegőt.

Utazónk nagyon helyesen úgy vélekedett, hogy egy ilyen pesszimista nemzet legjobban teszi, ha kipusztul. De azért, miközben eme pesszimista gondolatoktól próbált szabadulni, azért lépkedett is. Nemsokára elért egy, a Taxis Bennszülött által ócsárolt vendéglátó egységhez, s a komor magyar intelmeit figyelmen kívül hagyva leült egy csendes sarokasztalhoz. Hadd ne mondjuk, hogy a pincér nyomban ott termett. És rettentően udvarias volt, igazán. Ragyogtak az evőeszközök, a vacsora egy kész csoda volt, a bor meg egyenest mesebeli költemény. Az Utazó nyugodtan - nyugodtan! - hagyhatott bőséges borravalót is a kedves pincérnek, mert a lakoma költségei bőven belefértek még az ő szűkös költségvetésének keretei közé is.

Hát ennyit a magyarokról.

Az Utazó szállására tartva átkelt egy folyóhídon is. A hídkorlát egy helyen hiányzott, kis csődület álldogált lefelé bámulva. Villogó mentőautó kék fénye festett kísérteties hátteret. Az Utazó kíváncsian közelebb ment.

- Már megint egy - csóválta a fejét az egyik bámészkodó.

- Hogy ezeknek mi bajuk a világgal - tette hozzá egy másik, csak úgy általánosságban.

Az Utazó áthajolt a korláton. A félig kiszáradt folyómederben kiégett kocsi maradványai füstölögtek. A rendszámtáblán már alig látszott a kicsi, piros-fehér-zöld embléma.

 

Az Utazó másnap borús reggelre ébredt. Erős szél is fújt, hideg is volt. A recepció mellett elhaladva hallotta az időjárás-jelentést is, mely szerint javulás csak holnap várható. Igazán nem esett nehezére úgy döntenie, hogy marad még egy napot. Kicsit lustálkodott, aztán átvizsgálta a Járművet, itt-ott egy kevés olajat cseppentve a kritikusabb helyekre. A Jármű mélységes elégedettséggel bólogatott, azaz, bólogatott volna, ha lett volna neki mivel. Szóval, mondjuk, elégedetten nyiszorgott egyet.

Az Utazó később kimosta néhány holmiját.

Kedves olvasó, látom ám a hitetlenség alattomos szikráját megvillanni a tekintetedben. Belefáradtam én már, hogy folyton alapvető dolgokat magyarázzak olyanoknak, akik abszolúte nem is értenek hozzá. Hidd már el végre, hogy senki, de senki az égvilágon nem mosott az akkori idők szegény Utazóira. Nem, nem volt felfújható összecsukható hordozható mosógépük sem!

Na. Kemény élet volt ez. Kemény, de azért megvolt a maga rejtett szépsége!

Tudod mit, inkább elmesélem, hogy ki volt az a magas, vörös hajú leány, aki épp az előbb érkezett a kempingbe -avagy campingbe -, még hozzá Járművén, méghozzá messziről. Hogy messziről, az nyilvánvaló volt számos csomagja és a Járművét borító por láttán. Fáradt volt nagyon az a Jármű, de azért egy rövid elektrovibrációs kapcsolatot lebonyolítottak a mi Utazónk Járművével. Néhány apró, nem különösebben érdekes információ kicserélése után kiprojektáltak egy lehetséges közös idővonalat, melyben Utazónk meghívja a leányzót vacsorázni, melynek végeztével kicsit csókolóznak és rájönnek, hogy nem tudnak egymás nélkül élni. Meg hogy micsoda óriási szerencse, hogy egyáltalán találkoztak meg hogy hogyan lehetséges az, hogy ők ennyire szeretik egymást és miért, ó, vajon miért nem találkoztak már hamarabb stb.

Később született volna néhány gyerekük. Érdekes, hogy ebben a jövővonalban egyik gyerekből sem lett Utazó. Igazából nem volt túl nagy valószínűsége egy ilyen jövőnek. Utazónk csakis és kizárólag utazni óhajtott, amilyen mafla volt, de ha nem lett volna mafla, akkor sem lett volna túl sok esélye. A derék termetű, vörös hajú amazon ugyanis tulajdonképpen nem is volt igazi Utazó. Mondhatnánk, afféle pszeudo- Utazó volt csupán, látszatra az Utazók minden szükséges attribútumával felruházva, ámde a lelke mélyén - hajh! - nem annyira a világ megismerésének vágya parázslott, sőt még csak nem is az önmegvalósítás nemes, bár olykor emésztő szenvedélye.

A vörös hajú leányzó félelemből utazott.

A történet ott kezdődik, hogy leányzónk kiskorában nem volt az a kimondott gyermekszépség. Világítóan vörös hajjal áldotta meg a tréfás kedvű anyatermészet, a hozzátartozó több ezer szeplővel együtt. (Egész pontosan hatezer-kétszáz-negyvenkilenc szeplője volt. Meg néhány anyajegy. Ezek nagy része a… szóval, különböző helyeken.) Ezen kívül kövér is volt. És sajnos nem is volt különösebben bátor.

            Mert, ha bátor lett volna, természetesen sohasem alakul ki benne a Félelelem Pozitív Visszacsatolású Öngerjesztéses Körfolyamata. A dundi, vörös hajú kislányt ugyanis gyerektársai folyamatosan csúfolták. Egy idő után már rettegett a csúfolódástól, és mivel gyáva volt, egyre jobban félt és mivel a tömeg mindig pontosan érzi, kit bántalmazhat büntetlenül, természetesebben egyre erőteljesebben csúfolták. És ez így ment eléggé sokáig, míg egy szép napon a vörös hajú leányzó rá nem jött, hogy van egy olyan terület, ahol a csúfolódók a nyomába sem érhetnek.

            Ez pedig az Utazás volt. Először csak kisebb Utakat tett meg, de már ezekkel is kivívta társai csendes elismerését. (A hangosat nem.) Saját maga is meglepődött, milyen jól bírja a tempót!

            Hát persze, hogy félt Utazás közben. Mit félt, rettegett. Félt az idegen helyektől, félt az idegen emberektől, félt a vad Kerekes Járművektől és azok elállatiasodott Sofőrjeitől, szóval az égadta egy világon mindentől félt.

            Csakhogy ez nem látszott rajta. És mikor hazatért, mindenki így vélekedett: micsoda bátor lény, egyedül is nekivág az Útnak. És mivel a gyermekkor ködös, szomorú homályáig visszamenően ez volt az egyetlen pozitív érzése, úgy döntött, hogy ezért meg is éri félni egy kicsit.

            Különösen, mikor rájött, hogy félelmét milyen hatékonyan tompítja egy bizonyos ital, amit abban az időkben - igen! nehéz és vészterhes időkben! - „bornak” neveztek. Hogy ez miért volt így, az egy kész rejtély. Annyit mindenesetre biztosan állíthatunk, hogy leányzónkat a szokásostól némileg eltérő külső ismérveken kívül - égővörös hajzat, hatezer-kétszáz- negyvenkilenc szeplő, néhány anyajegy öö… szóval különböző helyeken - a szokásostól ugyancsak némileg eltérő anyagcsere-folyamattal áldotta meg sors. Volt néhány ugyancsak fura molekula a szervezetében, amelyek az ún. „bor” hatóanyagainak molekuláival összekapcsolódva egy igen figyelemreméltó vegyületet hoztak létre. E csodás anyagból elég volt néhány milliomod gramm, hogy úgy érezd: kezedbe vehetsz minden, de minden csillagot. Hogy úgy érezd: a Világmindenség egy szomorkás leány, akit csak te vagy képes megvigasztalni. Hogy úgy érezd: te vagy a Középpont, amiért Minden van és ami teljes Egységet képez a Mindennel.

            A természet fura szeszélye folytán ez a lány volt az egyetlen ember a földkerekségen, akinek szervezetében eme titkos matéria létrejött. Ezért nyugodtan állíthatjuk, hogy tulajdonképpen ő volt ez egyetlen emberi lény az idők kezdete óta, aki a külső körülményektől abszolút mértékben függetlenül bármikor és bárhol boldog tudott lenni.

            Ott vannak még a jógik, ugye, de ők azért túl sokat vacakolnak az egésszel.

            Igazából a leányzó Utazás közben nem is vett magához semmilyen más folyadékot, mint ezt a bizonyos ”bort”. Utazott, „bort” ivott és boldog volt.

            Csak irigyelhetjük.

            De most már térjünk vissza a mi kedves Utazónkhoz, aki igazából szeretett is volna megismerkedni ezzel a rejtélyes lánnyal, csak, mint már említettük, kissé-kissé?! - mafla volt, bár ezt ő úgy magyarázta meg saját magának tökéletesen, hogy most éppen rengeteg, de rengeteg dolga van, egyik sürgősebb, mint a másik.

             A Járművet ismételten lenyűgözte az emberi fajnak ama rendkívüli képessége, ahogyan a valóság sziklaszilárd tényeit minden különösebb fennakadás nélkül a saját elképzeléseikhez idomították.  Utazónk bizony egyáltalán nem találta taszítónak sem az égővörös hajzatot, sem a hatezer-valamennyi szeplőt! (Az anyajegyekről nem tudhatott, mert azok olyan… izé… helyen voltak, amit így kapásból egyáltalán nem láthatott.)

            Sőt. Ahogy így elnézte - mintegy véletlenül, a rengeteg dolga közepette - a leányzó igencsak csábító kebelzetet mondhatott magáénak. Hogy a fenekéről már ne is beszéljünk, ami a sok Utazástól nemcsak hogy előnyösen kemény lett, de egyenesen izgalmasan gömbölyded is. Végül is a rút kisleányból egész jó hattyú lett, vagy hogy is mondják.

            Ez egyszer megesett egy kiskacsával is már állítólag. Vagy netán libával?

            Víziszárnyas volt, ez biztos.

            Az Utazó még egy darabig még elnézegette - már amennyire érkezett a rengeteg dolgától - ahogy a derék leányzó sátrat ver, abba bemászik, majd kimászik, eltűnik a zuhanyozó irányába, visszatér és ismét bemászik. A sátorponyva ezután gyors egymásutánban kidudorodott és ismét belapult, ami azt jelentette, hogy a leányzó vetkőzik. És miután ez megtörtént, a sátor ismét teljesen mozdulatlanná vált. A leányzó aludt, szája sarkában csöndes, diadalittas kis mosollyal. Álmában csodás Utazásokat tett és jobbnál jobb fajta „borokat” kóstolgatott.

            Az Utazó sóhajtott egyet. Csak ez a sok dolog ne volna. Aztán elindult a kemping - vagy camping - társalgója felé. Nem mintha a legkisebb mértékben is emberi társaságra vágyott volna   - egy Utazó? Emberi társaságra? Haha! -, csak úgy vélte, nézze már egy kicsit a televíziót, ami talán kissé eltereli a figyelmét az Utazásról. Olykor saját magát is idegesítette, hogy folyton csak az Utazásra, vagy ha nem éppen az Utazásra, akkor az Utazáshoz kapcsolódó Járulékos Problémákra gondolt.

            A Járulékos Problémák többnyire egész egyszerűen undorítóak. Ha már volt neked ilyen, Nyájas Olvasó, akkor biztosan tudod, miről beszélek. Nekem egyszer volt egy akkora Járulékos Problémám… nem azért, hogy dicsekedjek… de ahogy az kinézett… hajh, micsoda egy probléma volt az… egy probléma grandissima… mit grandissima, egyenesen egy problémo monstruoso… el sem bírnád képzelni…

            De erre most nincs időnk. Nyomás vissza az Utazóhoz.

            Alighogy Utazónk kényelembe helyezte magát egy ócska széken, megjelent egy egész kicsi leány, kóla és csokoládé által kísérve.

            -Mit szeretnél nézni? - kérdezte udvariasan az Utazó.

            - A Szupermant, ha lehetne - válaszolt udvariasan a kisleány.

            Mintha a meglepődés halovány árnyékát látnám elsuhanni az arcodon, Kedves Olvasó. Igen! Szuperman legendája már azokban a rendkívül korai - s nyilván egyetértesz velem, ha azt mondom, hogy nehéz és vészterhes - időkben is felbukkant. Ma már persze egészen természetes, hogy itt él közöttünk és bármikor felhívhatod az irodáját, ha valami problémád van. De akkoriban bizony, mikor még nem volt vele teljesen a Kozmikus Erő, Szuperman félig-meddig rejtőzködő életmódot volt kénytelen folytatni, hisz galád ellenségei könnyen a vesztét okozhatták volna.

            Az Utazó felvidult. Szerette Szupermant, mert volt irodalmi ízlése. Dosztojevszkijt, Vergiliust és Szuperment, ezt a hármat szerette nagyon.

            Újabb kisleány érkezett, az előbbi állítólagos barátnéja. Ő málnaízű cukorka társaságában lépett be, meg is kínálta mindjárt az Utazót. A csokoládés kisleány sem akart lemaradni, ezért csokoládéval kínálta az Utazót. Az Utazó úgy vélte, e havi édességszükséglete ezzel fedezve is lenne.

            Még egy kislány érkezett és csendesen letelepedett a másik kettőhöz a tévé elé. A Szupermen még nem kezdődött el, a képernyőn a „Vetélkedő Agysejt Nélküli Élőlényeknek” című műsor kockái peregtek. A műsorvezető egyfolytában mosolygott, lépten-nyomon csak villogtatta hófehérre suvickolt fogazatát.

            - Hogy ez milyen hülye - sóhajtotta a csokoládés kisleány.

            - Hogy bír egyfolytában vigyorogni - töprengett hangosan a másik, cukorkás. A harmadik kislány nem szólt semmit, csak a fejét csóválta, a műsor iránt érzett undor minden látható jelével.

            Az Utazó ismét csodálattal állapította meg, mennyire fejlett a gyerekek kritikai érzéke. Ezért kötelességének érezte megmagyarázni, hogyan képesek a műsorvezetők egyfolytában vigyorogni még akkor is, ha ere a legcsekélyebb okuk sincsen.

            - Tudjátok, gyerekek - kezdte a mesélő hangján -, ez úgy lehetséges, hogy az illetők beveszik a Vigyorgint.

            - Micsodát?! - kiáltottak csaknem egyszerre a kisleányok. Az Utazó megmagyarázta.

            - A Vigyorgin egy olyan tabletta, amely tartós nevetőizom-tónusváltozást idéz elő az arc hámszöveteiben. Hatására folyamatosan megfeszülnek az arc-, illetve a szájizmok, majd feszültségük állandósul, vigyorgó, csaknem élethű kifejezést kölcsönözve az arckoponyának.

            - Hű, de izgi! - sóhajtott a csokoládés kislány. - S meddig tart a hatása?

            - Viszonylag jól szabályozható - vont vállat az Utazó. - Persze kisebb-nagyobb ingadozások előfordulnak, hisz az emberi szervezet borzasztóan kényes és kiegyensúlyozott rendszer, melynek be-, és kimeneti paraméterei pillanatról pillanatra változnak, sőt sokszor gyorsabban, mintsem hogy azt az emberi érzékelés képes lenne folyamatosan követni.

            Az Utazó, a többi felnőttől eltérően, sohasem beszélt olyan gügyögő hangon egy kisgyerekkel, mintha az holmi alacsonyabb rendű, csökkent értelmi képességű primitív kis állat lenne. Egyenrangú partnerként kezelte őket, amit a gyerekek minden esetben értékeltek is és szívük legféltettebb titkait is feltárták az Utazónak, csöppet sem félvén attól, hogy az Utazó ezt kihasználja és kigúnyolja, nevetségessé teszi vagy elárulja őket.

            - Ez azt jelenti - szólt közbe a cukorkás kislány némi gondolkodás után -, hogy a Vigyorgin hatása olykor hosszabb, illetve rövidebb ideig tart, mint ahogy azt az illető betervezte?

            - Pontosan - bólintott az Utazó. - Volt rá eset, főleg a Vigyorgin forgalmazásának kezdetekor, hogy az érintett műsorvezető túl kicsi adagot vett be. És ez bizony az állásába került, hisz azokat, akik nem tudnak folyamatosan vigyorogni, egykettőre elbocsátják a televíziótól.

            - Jó, jó - akadékoskodott a csokoládés kislány. - De hát ha egyszer mondjuk a műsor vége előtt néhány perccel megszűnt a Vigyorgin hatása, még mindig használhatta a saját mosolyát, nem?

            Az Utazó a fejét rázta. - Aki egyszer már bevette a Vigyorgint, soha többé nem képes magától mosolyogni. Mellesleg, erre a műsorvezetők amúgy sem képesek. A tévében szereplő összes műsorvezető képtelen arra, hogy otthon akár egy icike-picikét is elmosolyodjon. Komoran és mogorván élik civil mindennapjaikat és egyfolytában úgy néznek ki, mintha éppen most érkeztek volna meg egy temetésről.

            - És mi van - kérdezte a cukorkás kislány -, ha éppen ellenkezőleg, a Vigyorgin hatása tovább tart, mint maga a műsor?

            - Képzelhetitek - mondta az Utazó. - A műsornak vége, de a műsorvezető még mindig egyfolytában vigyorog. Vigyorogva autóba száll, igazoltatják e rendőrök és ő minden kérdésre vigyorogva felel, persze jól megbüntetik, hazamegy vigyorogva, szeretné megpuszilni a feleségét és a gyerekeit, de ez vigyorogva egyszerűen lehetetlen, szeretné megsimogatni a kutyáját, de az nyüszítve bemászik a dívány alá, újságot olvas vigyorogva, ami, ismerjétek el, egy idő után eléggé ijesztő, hisz újságot idegeskedve szokás olvasni. Vagy képzeljetek el valakit vigyorogva levest enni. Ez egyszerűen lehetetlen. Vagy azt el tudjátok képzelni, hogy valaki egész éjszaka vigyorogva fekszik mellettetek?

            A kislányok megborzongtak.

            - Persze - folytatta az Utazó -, hamarosan feltalálták az ellenszert, az Antivigyorgint is. Ez viszont igazából sosem terjedt el.

            - Hogyhogy? - kérdezte az egyik kislány, de már nem emlékszem, hogy vajon a cukorkás vagy a csokoládés volt-e az. A harmadik biztosan nem, mert az egész idő alatt inkább csak hallgatott.

            -Az Antivigyorgin hatása- magyarázta épp az Utazó tüzesen- épp olyan ingadozásokat mutat, mint a Vigyorginé. Néhányszor megesett, hogy az illető műsorvezető egyszerűen képtelen volt vigyorogni, mikor a műsora elkezdődött.

            - És mi történt vele? - kérdezte az egyik kislány és erre most már világosan emlékszem, hogy a cukorkás volt az.

            - Úgy érezte, hogy számára vigyorgás nélkül nincs értelme az életnek. Ezért torkába tömte a saját mikrofonját és megfulladt.

            A kislányok mosolyogtak. Ártatlan lelkek voltak még ők, akik szerették a heppiendet. Még a harmadik kislány is mosolygott egy kicsit a szerencsés befejezésen, az, amelyik egész idő alatt egy szót sem szólt.

            Az Utazó kiment, hogy levegőzzön egy kicsit. Elsétált a szállásáig, látta, hogy csomagjai rendben vannak, Járműve nem különben. A Jármű egyáltalán nem érezte úgy, hogy az Utazó magára hagyta volna. (Noha magára hagyta.) Nyugodtan álldogált a napszítta deszkafalhoz támaszkodva és éppen megoldhatatlan filozófiai problémákon töprengett. A megoldhatókon minek töprengjen, na nem? Bár, ha úgy vesszük, a megoldhatatlanokon gondolkodni meg tök felesleges, hisz úgyis megoldhatatlanok. Vagy mégis? Hátha? És ezért érdemes? A parányi esélyért? Hát, nem tudom… remélem, most már érted, Nyájas Olvasó, tulajdonképpen miért értelmetlen tudomány a filozófia!

            A Jármű, az Utazót meglátva, késztetést érzett, hogy egy kicsit körülnézzen a társalgóban. Különösen a harmadik kislány vonta magára a figyelmét. Az valahogy olyan csendesnek tűnt. A Jármű egyszerűen nem tudott ellenállni a kísértésnek és aktiválta a, mint már említettük, rendkívül sok mindenre használható elektrovibrációs teret. Amelyből mindjárt kiderült, hogy a kislány: egyke. Emeletes, kertes házban lakik a zöldövezetben. Két garázs, kerekes Járművekkel. A gyerekszobában hófehér bútorok, rózsaszín falak, égszínkék bolyhos szőnyeg. A rózsaszín falakon tündibündi képek. (Mondtam már neked, Kedves Olvasó, hogy azok az idők igencsak nehéz és vészterhes idők voltak. Barbie-babát például csak a Nagy Barbie-lázadás után volt kötelessége minden szabad állampolgárnak nyilvánosan leköpködni.)

            A Jármű szemérmetlenül tovább nézelődött elektrovibrációs tere segítségével. (Jármű volt- és ezzel mindent megmondtunk). Tévé. Hi-Fi torony, háromkazettás magnetofon, monó, sztereó, quattró, sextó. LP, MP, CD, ABD, sőt, a sarokban, ha jól látta, egy XYZ. A polcok tömve méregdrága, meg még sokkal drágább legókkal és logókkal. A sarokban persze puha plüssállatkák életnagyságúnál kétszerte nagyobb úgy egy kisebb állatkertre való sereglete.

            A Jármű persze, ha már itt volt, kicsit utánanézett a szülőknek is. (Mint már említettük, Jármű volt, fajának minden sajátosságával.) Értelmiségi mama. Vagy legalábbis ő úgy gondolta. Szabad idejében értekezletek. Gyűlések. Tanácskozások. Mindeme szellemtől dúsan sziporkázó összejöveteleken dolgokat vitattak meg és vetettek el. Valamint határozatokat fogadtak el, hogy milyen dolgokat vitassanak meg illetve vessenek el a következő értekezleten. Vagy gyűlésen. Illetve tanácskozáson. Mindezek gyakori időbeli egymásutánisága miatt önmaga- de csak önmaga- által értelmiséginek tartott mama egyfolytában rohan. Illetve, annyira néha azért megáll, hogy egy-egy ismerősének szívbemarkoló hangon elpanaszolja: most éppen sajnos nagyon rohannia kell és hogy mennyire, de mennyire nincs idő semmire és hogy sajnos ebben a környezetben semmire sem tudja kihasználni summa cum laude diplomáját.  

            A Jármű minden csudálatos képessége dacára sem tudott rájönni, hogy mi az értekezletek, gyűlések és tanácskozások célja. Vagy netán értelme.

            A kedves papát is szemügyre vette. Ha már itt volt. (A Járművek már csak ilyenek voltak.) Ő csak középkáder. Na jó, sofőr. De háromszor annyit keres, mint nej. Ezt meg is említi olykor. Gyakran. Mindig. Ha hazamegy, frusztrált feleség, most épp hermelinbundát akar. Kéket. Férj úgy gondolta, hogy ez nem is annyira érdekli, lemegy inkább a kocsmába. Hisz végül is megengedheti magának, nem? Hisz egyszer élünk, nem? Hisz mi más marad az embernek ezen a büdös világon, ha nem az a kis söröcske? Stampó? Féldecicske? Decicske? Félliterecske?

            A Jármű meglehetősen mulatságosnak találta, hogy feleségecske azért nem jár haza, mert úgyis csak egy részeg férjecske várja, férjecske meg azért nem, mert úgyis folyton csak ordibáltak vele. Különben is, a lóvét ő kereste. A Jármű szerint az is roppant vicces volt, hogy mindezek dacára minden vasárnap ünneplőben és karon fogva sétafikáltak kicsit a városon.

            A Jármű ásított. Na, ebből elég. Ezek szerint igaza volt néhány Jármű-tudósnak abban, hogy az emberi boldogtalanság a világegyetem permanensen létező, kijavíthatatlan hibája. Direkte így lett beleteremtve. Nem lehet ezeken segíteni.

            Az Utazó visszasétált a társalgóba. A három kislány kész vendégséggel fogadta. Háromfajta cukorka, pici csokoládédarab díszelgett a széken, amelyen ült. Meg egy nagy, piros paradicsom. A három kislány vigyorgott, mert a paradicsomot nyilván viccnek szánták.

            De az Utazó csak komolyan bólintott, aztán elbúcsúzott. Nem volt a sok beszéd híve. Hisz Utazó volt! Visszaballagott szállásához, fel a nyikorgó fenyőfa- lépcsőkön. Fogat mosott és gyorsan nyugovóra tért. Csak még előbb meghúzta a konyakosüveget, amit előrelátóan beszerzett nemrégiben. S nyomban elcsitultak utazó-lelkének tarajos, zöld hullámai, higgadtan, előrelátóan, de mindamellett csöndes, zsongó örömmel tervezgette a holnapi napot.

            Hát, jól elidőztek ebben a kempingben.

            Vagy campingben.