Ki bírja már hallgatni ezt a sok-sok siránkozást. Hogy mennyire nincs pénz meg milyen drága minden. Nem is igaz. Mondjuk, sejteni sejtettem, de a legutóbbi reklámkatalógus, amit a postaládába dobtak, végleg meggyőzött. Még hogy nehéz élet, piha. Tudják mit kínálnak nekünk, szegény, szerencsétlen sorsú kelet-közép-európaiaknak? Egyszerűen csak mindent - de mindent! - ami csak kell - egy partihoz. Igen, jól hallották. Mellettem valahogy elsuhant a tény, hogy parti nélkül – igazából - nem is élet az élet. És most: egy lépést se kell tenni érte, itt van, ni.
Tudható, hogy nincsen parti például egy dizájnos csokoládé-szökőkút nélkül. Biztos volt régebben is ilyen, de nyilván egy darab, a perzsa császárnak. Tényleg nehéz megérteni, hogyan is tengethettük eddig hitvány életünket e nélkül a remek találmány nélkül, de hát ami megtörtént, megtörtént. Most meg nagy szerencsém is van, mert akciósan kapható egy olyan, hogy egyik oldalán klasszikus fekete, míg a másikon fehér csoki csurog kifele. Igen jó, hogy van rajta sebességváltó is, nyilván, hogy pillanatnyi hangulatunknak megfelelően hol lassabban, hol gyorsabban csordogáljon a drága lé. Csokiszökőkutat meg csakis színes papírkalapkákban, konfettizáporban, valamint girland-fonatok és lufifüzérek alatt illik körbeülni, melyekből szerencsére mind a szín-, mind az alakválaszték bőségesnek mondható. És hogy az esetleges intim félhomályban is kapjon valamit a szem, bármikor kitűzhetsz egy színesen villogó jelvényt és akkor boldog leszel. Arról nem is beszélve, hogy alig egy napi bérért olyan diszkógömböt kapsz ma már, hogy az mesél. Karaoke-parti meg nem létezik enélkül, te is tudod. Aztán végre kezdődhet a tűzijáték! Hisz ez is olyan ma már, mint egy falat kenyér. (Egy párizsi Szilveszter jut eszembe, ahol hazánkfia „Majd én megmutatom a párizsiaknak, milyen egy igazi szilveszter!” felkiáltással két utazótáskányi robbanóanyagot cipelt ki a térre. Egyet sikerült is elpukkantania, de mivel a jó párizsiak ezek után úgy néztek rá, mint - elnézést a kifejezésért - egy komplett idiótára, mutatványát sürgősen abbahagyta.) A hangzatos nevekre hallgató rakéták és petárdák ára egy közepes család havi élelmiszer- szükségletét bízvást fedezi és hasznát csak a vak nem látja: szépen elpuffogtatjuk az egészet a levegőbe és idegesítjük vele a szomszédot, aki esetleg aludni akar - hogy minek? –, valamint megijesztjük az egész pici gyerekeket, mert nekik még több eszük van, mint a buta felnőtteknek és a hallásuk is jó, ezért a zajos és villogó dolgoktól félnek.
Na jó. Kiszórakoztuk magunkat. Elvégre a szellemnek is kell valami. Mehetünk vacsorázni. Kell, hogy tudd: hagyományos, primitív kést már csak a falusi tahók használnak a szték szeleteléséhez. (Az se mind.) Mert sztéket csakis kétpengés elektromos késsel vághatsz esztétikusra, hangos zümmögés közepette. És ígérd meg: nem készítesz ételt extraszűz olivaolaj nélkül. Aki közönséges olajat használ, azokat egyelőre megtűrjük, csak éppen gyűlöljük és megvetjük, aki viszont disznózsírt használ, azt elégetjük máglyán. (Az is lesz a parti neve: máglyaparti.)
Félre minden sirámmal. Ahol egy teljes katalógust szentelnek csokoládé- szökőkutaknak, diszkógömbnek, tűzijátéknak, karaoke-felszerelésnek, olívaolajnak és elektromos késeknek, ott azért még nem mehetnek olyan rosszul a dolgok. És ha egyéb gondjaink nincsenek a partikon kívül, akkor az egy valóságos édes élet. A megvalósult dolce vita.
