Arturo Ui egy szép napos reggelen
kislattyogott a tengerpartra, hogy valami szép halat fogjon a feleségének. Már
előre a hideg rázta, mert eddig akármit fogott, az asszonynak egy se tetszett.
Arturónak
aznap bolond szerencséje volt. Akkorra már minden környékbeli halász elkerülte
ezt a helyet, mivel itt tanyázott a híres-hírhedt aranyhal. És mivel
mindannyian olvasták a mesét, eszük ágában sem volt holmi aranyhalat kifogni.
Ha megláttak valami csillogást a vízben, már pucoltak is. A mesét természetesen
Arturo és hitvese is olvasta, csak ők már régen nem hittek a mesékben. Mondani
mondtak mesét, sokat is, de hinni már nem hittek.
Na,
szóval, így fogta ki Arturo az aranyhalat. Mert már senkinek se kellett. Tudta,
mi a dolga, egy kicsit kérette magát, aztán visszaengedte, kívánság, satöbbi.
Otthon azért óvatosan megjegyezte: - Asszony… a többieknek már nem kell… tudod,
a mese…
-
Hrrrr - hallatta az asszony kéjes, ámde vészjósló hörgéseinek egyikét, mert ez
a mafla férje már megint megpróbált óvatoskodni. A harcias artikuláció egyben
ezt is jelentette: „Ui- kám, indíts a tengerpartra, ha nem akarod, hogy
kitépjem a májad.”
Arturo
nem akarta, mert nagyon szeretett enni - ez most már meg is látszott rajta - és
ahhoz kell a máj.
Hát
kívánt az asszonyka, kívánt. Palotát nem, mert az már volt neki. A halászoknál
ugyanis az volt a szokás, hogy a főhalász kapott egy palotát, ingyen, és a
többi halász még a rezsiköltséget is fizette. Néhányan ezt nehezményezték,
mondván, hogy ugyan miért adjanak ők pénzt holmi ingyenélőnek, aki már halászni
sem akar. Sőt! Teljesen elhanyagolja halászkötelezettségeit! Arturo ezeknek
alaposan megválaszolt: azért kell egyre több pénz, mert egyre többet költenek. Olyan
tény volt ez, amit nem is igen lehetett cáfolni. Így aztán nemsokára már négy versenyparipa
állott Ui-ék udvarán, amit a legöregebb halászok sem értettek, mondván,
meglehetős logikával: ugyan minek neki annyi, mikor egyszerre úgyis csak egyre
tud fölülni?
Ui
erre mindenkinek szép világosan - és hangosan - elmagyarázta, hogy az egész egy
nagy általános terv része, melynek lényege, hogy itten egy nagy tisztavérű
halásszövetkezet jön létre az ő vezérlete alatt, ahova például a vadászok be se
tehetik a lábukat. Holmi pákászokról meg rákászokról nem is beszélve. Ja, és
hogy ehhez okvetlenül szükséges Ui-nét Halászkirálynévá koronázni. Másképpen
nem megy.
Na,
járogatott ki Ui a tengerpartra szorgalmasan, az aranyhal meg hol a homlokát
ráncolta, hol a fejét rázta, mint akinek víz ment a fülébe. Utóbb még
káromkodott is, pedig a meséből ez ki van hagyva.
-
Te Ui - mondta egy nap Ui-né. - Én úgy hallottam, hogy az egyik halászunknak
vadászszármazású a felesége.
-
És? - kérdezte Ui, mint aki direkt nem akarja érteni.
-
Figyeld meg - mondta az asszony. – Nem eszik halat, mindössze kétszer-háromszor
egy héten. Inkább vadat. És nem halászul köszön és nem is visel halászruhát.
Van egy pár ilyen nálunk. Tüntesd el őket.
Arturo
már nyitotta volna a száját, de aztán csak annyit nyögött: - Jó, jó… a májam…
És
ment a halhoz.
-
Eltüntetni? - emelintette meg a szemöldökét az aranyhal. – Meg halászul
köszönni, mi?
-
Igen- bólintott Ui. - Mi sem természetesebb.
-
Kakilni még nem kell halászul? - szemtelenkedett az aranyhal, mert már nagyon
tele volt a hócipője.
Arturo
egy röpke pillanatra elgondolkodott.
-
Egyelőre nem.
-
Kösz - hálálkodott az aranyhal gúnyosan és feleslegesen, mert ekkorra Ui-nknak
már rég elsorvadt amúgy sem túl fejlett humorérzéke.
Előbb-utóbb
megáll minden Arturo Ui. Csak sajnos addig még lesz egynéhány egészen fura kivánsága.
Úgyhogy
állítsa már meg végre valaki, kérem tisztelettel. Én már nem sokáig bírom
idegileg.
Az
aranyhal
