Fránya igazolvány

      Kicsordulna már a kalocsnink is tán, ha nem kandikálna ki belőle a nagylábujjunk kacér hetykeséggel. Hogy így elszakadt országrészek, meg úgy határon túli magyarság. Oly szép ez. S oly megható. Az elérzékenyüléstől tán könny is szökhetne edzett, porszáraz szlovenszkói szemünkbe. Ezzel szemben álljon itt néhány életkép, melyek nyilván csak véletlenül csírázhattak ki bátortalanul a véres magyar rögvalóság elhanyagolt rétjén, melyet Ady óta borít a vad dudva s muhar.

I. sz. életkép

             …melyben figyelemmel kísérhetjük egy ún. „felvidéki” gyermek lelkületének finom rezdüléseit, s ezáltal valós képet nyerhetünk naív ragaszkodásáról az anyaország iránt, mely ragaszkodás felnőtt korára sem múlik el nyomtalanul.

            … „magyarba menni”, hát az valami csoda volt, valami áhított, vágyott, s évente egyszer hajdúszoboszlói fürdés formájában materializálódott varázslatos tündérálom. Ki tudna aludni a lázas izgalomtól, mikor reggel „magyarba” menődik? Egy meseországba, ahol biztosan minden piros-fehér-zöld, ahol jóízű lángos és dinnye terem, amely természetesen összehasonlíthatatlanul finomabb, mint a „hazai”? Dehogy. Mint az „itteni”. Mert a naiv kisgyermek ilyenkor még egy az egyben elhiszi, amit szülei szelíd, meleg szavakkal közöltek vele, mint egyszerű, magától értetődő igazságot, amin vitatkozni sem érdemes: hogy az ő hazája Magyarország.

            Csak éppen itt él.

II. sz. életkép

            …melyben termetes asszonyság keresetlen szavakkal közli véleményét arról az ipséről, aki egy könnyű kis koccanásos baleset után hirtelen jött őszinteségi rohamában az egész autóbuszt per tu letótozza.

            …ez egy összeszokott búcsújáró társaság az élet viharai által sokszorosan próbára tett, mindazonáltal jókedélyű, kis jóakarattal középkorúként definiálható hölgyeményekből, akik a rettenetes száz kilométeres útra először is jó fazék töltöttkáposztával szerelkeznek fel. Szívesen énekelnek zsoltárokat, visszaúton meg, nagy valószínűséggel a borkóstoló következményeként, immár világiasabb jellegű nótákat. Izgatottan és jókedvűen fecserésznek, mert…mert „magyarba” mennek, s még nagyon erősen él bennük a kisgyerek áhítata, aki „magyarba” mindig „haza” ment.

            …autó koccan, a buszhoz, egyértelműen az autós hibájából, mert körülbelül olyan érzékenyen tapos a pedálra, mint egy izületi gyulladásos ólomlábú elefánt. Sofőr kipattan, mint kakukk az órából, s a busz rendszámát meglátva paprikavörösen, ún. „minősíthetelen"  hangon eképp nyilatkozik :

            - Ezek a nyavajás tótok…

            Eddig jutott. Ekkor meg az autóbuszból pattan elő egy töltöttkáposztás asszonyság – na jó, nem pattan, hanem kászálódik, de nagyon is fürgén – és ingerült hangon kikéri magának. Először is megemlíti, hogy tényleg Tóth – de nem úgy. Majd felháborodottan ama véleményének ad hangot, hogy ő, és az egész busznyi társaság van olyan magyar, mint száz kilométeres körzetben akárki. Közli még, hogy ő „ide” mindig úgy jön, mint „haza”, mert… De ezt már nem olyan emelt hangon mondja. Jé…pityereg…

            A személyautó sofőrje – az az ólomlábú – áll, mintha leforrázták volna, aztán zavartan  motyogva elnézést kér. Hogy ő nem úgy gondolta. A társaság tovább indul. Csak valahogy már nem ízlenek annyira a zsoltárok.

            Se a töltöttkáposzta.

III. sz. életkép

      …amelyben korrekt politikai vita keretein belül  közlik velem, hogy mi, anyaországi magyarok szeretünk ám titeket piszkosul, csak éppen ez a fránya igazolvány ugye, hogy mennyi pénzbe kerül, éspedig a magyarországi magyar adófizető állampolgárok pénzébe és milyen érdekes, hogy őtőlük ezt meg se kérdezte senki annak idején előre.

…turistaház, hegyek között. Fiatal szlovmagy (= szlovákiai magyar) házaspár a közös konyhában szerencsétlenkedik egy szerény paprikáskrumplival (na, kolbász azért van benne). Nagy magymagy (= magyarországi magyar) társaság érkezik, erősen politikai hangulatban - itt most mindenki olyanban van, a fene megette. A közös konyhában nemsokára természetesen politikai jellegű beszélgetés üti fel a fejét, hogy érdekel, vagy nem érdekel - kit érdekel? A magymagyok szerint egy bizonyos illető azért nyerte meg a választásokat, mert ”lejött ide és úgy beszélt, ahogy kellett” és hogy ez a magyarigazolvány sem igen fog már egzisztálni, mert ”a mi zsebünkre megy ez”. (Gyors, zavart pillantás a magymagyokra.) -Természetesen támogatjuk mi is a nemzetiségi politikát meg minden.

Késő. A paprikáskrumli ugyanúgy elvesztette az ízét, mint ama bizonyos autóbuszban ama bizonyos töltöttkáposzta.

IV. sz. életkép

…amelyben a mai teenagerek nemzetiségi azonosságtudatának némely demonstrációs jeleit térképezhetjük fel, különös tekintettel a ”Ki a magyar?” kérdéssel fémjelzett rázós problémakörre.

…szlovenszkói gyerekek a tavon csónakáznak, alapiskolások. A parton álló, s tőlük természetesen mérhetetlenül fejlettebb magyarországi középiskolások természetesen megjegyzéseket tesznek a csónakázók kezdetleges technikájára, amit azok természetesen csípős viszontmegjegyzésekkel honorálnak. Végül elhangzik a vízválasztót jelentő ”kabbe” kifejezés, ami igazából már nem is olyan durva, hisz már az óvodás rajzfilmekben is lassan kötelező lesz.

A középiskolásoknál erre kiborul a bili. Hogy neki egy sz…t…k…(A betűk helyébe tetszés szerinti trágár kifejezések helyettesítendők) ne mondja, hogy…(Ezt mondja ő, aki a sperma népies elnevezését leginkább interpunkciós jelként használja.)

- …pláne, ha nem is tudsz rendesen magyarul, te f…g…p…(előbbi behelyettesítés megismétlendő). A srácok ekkor már a parton állnak, támadóállásban, s kicsink becsületére váljék, nem ijed meg a nála két fejjel magasabb jókötésű gimnazistától.

- De hát mi is magyarok vagyunk…

- Te, magyar…? - bődül fel az agresszív anyaországi sarjadék. – Akkor miért beszélsz őbetűsen?

- Nem is igaz, hogy őbetűsen beszélek! – vicsorog a kicsi.

Ideje őket szétválasztani.

Megint megkeseredett valami, noha ezúttal nem volt jelen sem töltöttkáposzta, sem paprikáskrumpli, sem egyéb étek. Az agresszívnak nehéz lenne elmagyarázni, hogy a kissrác tényleg nem őbetűzik, csak a mai felsőtagozatosok első hallásra kissé furcsa, jobbára indulatszavakból, mély, morgó torokhangokból, vakkantásokból és röffenésekből álló nyelvezetét használja, amelyben csudálatosképpen itt-ott még eredeti magyar szavak is felbukkannak. És hát persze a „kabbe” se kellett volna.

- Azért ne feledjük el - mondja tudálékosan az agresszív egyik társa -, hogy volt nekik egy Trianon is. (Szemmel láthatóan büszke, hogy e szót ismeri.)

Nekik volt, csakugyan? Nektek meg nem?

Tudjátok mit, kedves magymagy felebarátaim az úrban? Nem fogom én ezt már annyira forszírozni, meg magyarázni, hogy én is magyar vagyok, vagy mi a szösz. Ha te önmagadtól nem látod be, hogy csak a szokásos mocskos politikai játék folyik a szokásos locsogással felvezetve és hogy az ilyen és ehhez hasonló politikai kalózakciók célja mindösszesen csakis és kizárólag a politikai népszerűség hajhászása s ezáltal a a szavazatok begyűjtése, akkor én tenéked ezt nem is nagyon fogom bizonygatni. Ha te még ott tartasz, hogy elhiszed: egy bizonyos párt hatalomra jutása akár csak egy mákszemnyit is változtat a sorsodon… És ha attól félsz, hogy emiatt az évenkénti két ingyenes utazás miatt kell majd hátralévő éveidet kenyéren és vizen tengetned, akkor én ezt inkább kifizetem. Tenéked. Személyesen.  És csináltatok még magamnak egy jópofa fekete trikót is - ez most úgyis trendi - „Turista vagyok…de magyar” felirattal.

De Magyarországra - ahol különben mindig ott hagyok egy rakás pénzt, ha valakit érdekel - akkor is, és most már csakazértis - „haza” megyek.

Még akkor is, ha tót-h vagyok.

Öregek és kipufogó

        Viszem az öreget, Kapostól délre. Át a Latorca-hídon, a büfé mellett, ahol egykoron kommunista funkcionáriusok itták magukat holtrészegre. És ahol most ugyanezt teszik vállalkozók és/vagy maffiózók. Árad a folyó, jönnek a nagy tavaszi vizek a Kárpátokból. Talán halat is hoznak, de lehet, hogy csak nehézolajat.

            Elhínárosodott holtág, vízbefordult, reves-mohos fűzfa törzsek. Fekete a víz, a fák, a bokrok. Az idén későn jön a tavasz. A beharangozott jégkorszak első lehellete?

            - Itt fürödtünk - szólal meg, göcsörtös, meggörbült faág-ujjával a fekete vízre bökve.

            Kicsivel arrébb:

            - Itt meg vót az erdő…

            - Itt?

            - Itt!

            Itt, ahol most satnya búzavetés hullámzik a gyilkosan száraz, hideg tavaszi szélben. A búza azért satnya, mert hogy nem is csak erdő, de ráadásul mocsárerdő állt itten. Jobb termés soha nem is termett itt, mert nem is teremhet.

            Most meg a disznóhizlaldáról mesél. Mekkora volt, meg hogy a disznók is mekkorák voltak. Régebben, úgy tűnik, minden szebb volt és nagyobb volt. A disznók, akár az elefánt. A disznóhizlalda most leginkább romos várkastélyra hasonlít, ahol denevérek röpködnek kísértetiesen sikongatva, éjfélkor meg a leölt óriásdisznók szellemei keringenek csapatostul a leomlott falak felett.

            - Akkor még makkoltatták a disznókat - réved el abban a távoli, ködös messzeségben, ahol minden szebb és jobb volt.

           - A barátok, a szerzetesek küldték ide, makkoltatni a disznókat. A prerom…   premontreiek. Azok gazdagok vótak.

            - Most is azok.

          - Most is - egyezik bele. - Még halastavuk is volt… disznókondájuk, erdejük. Amúgy meg szegénységet hirdettek.

            - Hát, amúgy igen.

            - Olyan kövérek voltak.

            - A disznók?

            - A papok… meg hát a disznók is. Makkon híztak, olyan fínom szalonnájuk vót… (Így mondja:„fínom”). – Másfajta vót… elhíztak makkon, oszt ősszel csak behajtották űköt. Másfajta vót az a disznó… de az ember is.

            A göcsörtös faág-ujj ismét kibök az ablakon:

            - Itt meg kását akartak.

            - Kását?

            - Rizsát, no. A kommunisták. Elárasztották az egész rétet.

            - És volt rizs?

            - Vót egy fenét,  a marháknak. De jól lehetett halászni.

            Kimereng az ablakon. Magas, csupa ín és csont, kemény derekú, karvalyorrú vénember. Java éveit háborúban meg hadifogságban töltötte. Arca barna és repedezett, mint ódon, ezerszer bútorpasztázott, kényelmes régi karosszékek karfája. Ahová megyünk, ott még három nyugdíjas vár. Be nem áll a szájuk. Oly ritkán jön valaki, aki meghallgatja őket. Oly ritkán jön bárki. Egymás szavába vágnak és letorkolják a másikat. És csak mondják és mondják. Közben azért pazar házikolbásszal, dinnyével, igazi írósvajjal kínálgatnak. Egyik görbebottal jár. A másik már csak ül. (De azért beszél.) A harmadik éppen agyvérzés után, de azért fóliázik.

            - Felállni nem tudok magam, meg leülni. De ülve eldógozok.

            - Akkor jó!

            - Csak a vérnyomás, az ne ugrálna. Kapok olyan… izé, Jani, mongyad mán… káliom meg átriom… olyan kis ződeket… maga nem kap olyant, Miklós bátyja?

            Miklós bátyja nem ilyet kap. Zöldet, de nem gömbölyűt, hanem oválisat, kis bevágással a közepén. Semmiképpen nem ugyanaz.

            - Én is szedtem olyant… - legyint lekicsinyellve az agyvérzéses. – Nemigen mondhatnám, hogy használt. Mert a szervezetben vannak a sejtek, amik úgy működnek, hogy…

            És elmondja. Nem is olyan rossz. Egy agyvérzésestől meg különösen szép teljesítmény.

            - Maga tud rácsot hegeszteni?

            - Hogyne tudnék. Meg is mérem mindjárt.

            - A cigánycseléd szőlőéréskor csapatostul ugrál át a kerítésen. Disznót mán rég nem lehet tartani. Aprójószágot, hát hol.

            - Kutya?

            - Kimérgezik. Meg a cigány meg is tudja a kutyát bolondítani.

            Javaslatok a cigányprobléma megoldására. Lehetséges megoldásként felmerül egy sziget, de legalábbis külön ország. Valahol jó messze.

            Valahol, de nem Európában.

            - Mama, hagyja már a hülyeségeit.

            - Te, Miklós, él még a Bandi fia?

            - Dehogy él, dehogy él… meggyulladt benne a pájinka, elvitte az ördög. Jól halálba itta magát, meg az anyját is.

            - Verte?

            - Verte is, rugdosta is. De amúgy jó ember vót, azt mondják. Csak ha ivott.

            - Oszt annak az unokatestvérje, a Béla, él-e még?

            - Dehogy él, meghalt mán hetedik esztendeje.

            Lassan kiderül, hogy jóformán senki se él az egykorú rokonságból, az egész baráti körből, az egész nemzedékből. A két legöregebb együtt majd kétszáz éves. De lehet, hogy lesznek is annyik. Szívósak ezek.

            - Akkor a Béla is meghalt?

            - Bizony, az is. Karácsonytól harminc temetés volt a faluban, nem csak öregek. Még csak két hét múlva lesz húsvét.

            Most mindjárt a háborúról lesz szó. Na, itt van ni. Úgy néz ki, hogy életüknek volt egy nagyon rövid és igazából jelentéktelen szakasza, úgyis mint Bevezetés, volt egy hosszabb, de ugyanolyan kevéssé fontos a háború után, úgyis mint Befejezés, melynek során mondjuk családot alapítottak és gyermeket nemzettek, bár ezek a dolgok ritkán kerülnek szóba. Csak a Háború. Úgyis, mint Tárgyalás.

            - Az az egy dolog van, ami a mai napig bánt - mondja az öreg, a fiatalabbik öreg.

            - Mi?

            - Vót egy zsidó barátom, eljárt hozzánk. Annak azt mondtam egyszer, hogy tik nem is dógoztok, tik csak rajtunk élősködtök.

            - Oszt?

            - Oszt fogta magát, hazament, többet nem is állt velem szóba. Még akkor se, mikor a sikeres zsidócska Amerikából hazatért.

            - Kiment Amerikába?

            - Ki, meggazdagodott, mert amúgy ügyes vót. De többet nem beszélt velem, sose.

          - Jugoszláviában a németekkel vótunk. Micsoda ellátás! Kaptunk szivart, bort. Kövér húsokat. Aztán egy helyre összeterelték a falu népét, gyereket, asszonyokat. Férfi nem is igen vót, csak öregek. Sorba, a mező felé, elibük meg a géppuska.

            - A németek?

            - Dehogy a németek, a magyarok.

            - A jugoszlávokat?

            - Olyan jugoszláv vót az, mint te.

            Gyerekek, asszonyok hanyatlanak a fűre, magyar géppuskatűztől. Magyarok, magyaroktól. Nagy valami, ezer éve ez megy.

            - Egyszer meg, az árokban, olyan félig betemetett emberek vótak.

            - Hát, halottak…

            - Az egyik még rugdalózott.

        - Biztosan kirugdalta magát a föld alól.- mondja ijedten az öregasszony, aki az ilyen férfiasan kemény szörnyűségeket még mindig nem tudja elfogadni.

            Biztos. Biztos nem. Ha meg igen, lelőtték.

            - Egyszer meg, láttam egy kocsist ülni a páncéltörő ágyú lafettáján. Olyan igen szép kék szeme vót. Mint a nefelejcs. Mint az ég. De a koponyája tetejit leborotválta egy srapnel. Elnyeste, mint a beretva. Az agyveleje rezgett, olyan gyengén, pirosan. Az a két drága szép ló meg csak szétdűlve kétfele az úton.

            Az agyvelő rezeg, pirosan, visszatükrözi a kék égen mendegélő bárányfelhőket. Milyen érdekes volna tudni, mi volt az utolsó gondolat és hogy ez a gondolat keringhet-e még egy ideig körbe-körbe?

            Megjön az unoka, még elég jól beszél magyarul. A férj, jó fiú, természetesen nem, egy szót se. A dédunokák se, persze, mire is mennének vele.

            - Aztán, Miklós, gyertek máskor is.

            - Nehéz kimozdulni…

            - Nekem is nehéz… De mán csak ketten maradtunk.

            Kézfogás, inas, bütykös tenyerek. Meg is ölel. Ódon, avítt illat, mint azoké a régi fóliánsoké a könyvtárban, amiket már senki nem lapoz, de amiket nem is szabad már kikölcsönözni. 

            - Itt vót a disznóhizlalda - bök ki megint az öreg, göcsörtös faág-mutatóujj. Zötyörög a tizenhatéves Skoda.

            Kéne egy új kipufogó.  

Az Úr visszavág

                 Az Úr a nyolcadik napon körülnézett, és emígyen szóla:

- Na, ez megvolna. De mégis... mintha valami hiányozna...

            - Na de Uram-Teremtőm - zengte az angyalok kara. – Hisz a tökéletes Gépezet forog, s a kéklő Föld olajozottan gördülend pályáján! A Mű elkészült, az Alkotó megpihen, nem így fogja-e ezt megírni egyszer egy jeles magyar költő jó sok év múlva, ahogy azt elárultad volt tegnap minékünk a jól sikerült záróbulin?

            - De - bólintott komoran az Úr, mert nem szerette a szószaporítást. – De akkor is hiányzik valami. És ne feleseljetek velem, mert néhányótokat a pokolra taszítom.

       Azzal elővette a szemüvegét - ez idő tájt ez volt az egyetlen szemüveg az egész világegyetemben, ezért meglehetősen értékesnek számított - és egy hosszú pergamentekercset előszedve, fenségesen hümmögött magában:

            - Hm, hm. Hmmm... akantuszlevél, bíborrózsa, csermely megvan... darvinizmus, elemi részek oké... felhők, galócák, hínár... ez is stimmt... hm...

         Egy milli-mikromásodperc trilliomod része után, mialatt végigfutotta a kvadrillió- gigamiriád- hetvenkettő tételt tartalmazó listát, ingerülten levette a szemüvegét és bedugta két bárányfelhő közé, hogy meg ne karcolódjon.

            - Valami akkor is hiányzik, a fene egye meg...

            - Mi az a fene, ó, Uram?- érdeklődött kíváncsian az angyalok fennkölt kórusa.

          - Semmi közötök hozzá - mérgelődött az Úr. – Nézze meg az Isten... De valami hiányzik... nézzük csak meg még egyszer a „C” betűnél... cica, csacsi, csukoládé, csupor, csecsebecse...- Megvan! - pattintott.  az ujjával.

Villám cikázott, füst szállt, néhány kisbolygó kilendült pályájáról.

           - Pardon - mondta az Úr és fél szempillantás alatt visszaigazított mindent. –Mondtam én, hogy valami hiányzik! Még arra is emlékeztem, hogy a „C” betűnél!

          - És mi légyen az, ó, Urunk? - kérdezte az angyalok kara kissé régies stílusban, de kissé félénken, mert világosan látszott, hogy az Úr ma kissé paprikás hangulatban van. 

            - A csecsemősírás! - kiáltotta az Úr és legott munkához látott.

        Vette egy vijjogó gyári sziréna hangjának legidegesítőbb részét, hozzátette az ablaküvegen lassan végighúzott nedves, vékony fémvilla csikorgását, majd némi fogorvosi fúró - visítást (a felsőbb regiszterekből). Tett az elegybe egy kevés tempós fogcsikorgatást, meg valamicskét egy olyan macska nyávogásából, amelynek épp most lépett a farkára egy igen súlyos, bakancsos ember. Majd az egészet nyakonöntötte egy épp kisikló hosszú gyorsvonat halálos féknyivításával, valamint néhány elevenen megnyúzott mártír kétségbeesett jajszavával. (E dolgok nagy része ekkor még nem is volt a világon, de ez az Úrnak csöppnyi problémát sem okozott- hisz, amint az köztudott, mindenható volt).

          - Na - mondta az Úr újfent. – Ezt most megkapjátok, nyavalyások. És így legalább visszavágok valamelyest a Tudás Fájáért. Az eredendő bűnt úgyis mindig kevesellettem.

            Az angyalok kara nagy nehezen lenyelte a kérdést, mert világosan látszott, hogy az Úrral ma nem lehet kukoricázni. „Isten tudja”- gondolták és ennyiben maradtak.

            Nos, azóta, kedves szülőtársaim, mindannyian átestünk már az első igazi gyermeksírás keserves tűzkeresztségén. Nem, nem az a kis nyávogás-nyammogás, fel- felvisítás ez, melynek hallatán a friss anyuka-apuka még magabiztosan mosolyog, ilyeneket gondolva: „Hű, de milyen belevaló szülő vagyok én! Mindenki meséli, hogy felvette a gyereket ilyenkor és hogy ezt később ezerszer és milliószor megbánta! És hogy ezután kőkeményen mindenkinek azt tanácsolják: ezt ne, soha, akármilyen keservesen sír a szentem!

            Nem, kedves újsütetű anyuka/ apuka. Ez még nem az!

          Ez a kis nyivákolás még csak olyasmi, mint az első gyöngécske légfuvallat a fél országot romba döntő tájfun előtt. Olyan csak, mint egy gyönge pohárcsilingelés a vitrinben, amelyet később a Richter- skála szerinti 8,5- es erősségű földrengés követ, amely romba döntötte San Franciscót. Csak annyi, mint Hitchkok „Madarak”- jában egy ágon ücsörgő ártatlan madárka egy pad fölött, melyen egy pasi üldögél, mit sem sejtve, hogy ő egy horrorfilm főszereplője.           

       És aztán úgy igazából rázendít a szentem. Teljes hangerővel, céklaszínűre vörösödve, beleizzadva. Az a kicsi drága kék (barna, zöld, fekete, stb.) szeme szorosan - nagy valószínűséggel teljesen légmentesen - lezárva, miközben pici, törékeny végtagocskái eszelős rángatózó mozgást végeznek! Mely rángatózás tudomány által eleddig ismeretlen rezgések avagy sugárzás formájában rohamosan átterjed a nemrég még oly magabiztosan mosolygó anyuka/ apuka idegrendszerére, ami nemsokára garantáltan romokban hever!

És hang, az a hang! Nem is, hogy hang, de inkább Hang, nagy betűvel, esetleg csupa nagybetűvel - hát ez aztán HANG a javából. Egy idő után legszívesebben... de nem, azt nem. Nem verünk gyereket, noha az ős késztetés zsigereinkben delej gyanánt kereng. Kis ideig még könnyed, ámde némileg görcsössé vált mosollyal tartjuk magunkat - ember vagyok, humánum a lényegem és hát úgyse bírja sokáig, az nem létezik! Tévedés, tévedés, átkozott tévedés, mit milliók cáfolnak meg!

Pontosan addig bírja szemünk fénye, míg végül a kedves szülő - nem sokkal azelőtt, hogy lendületesen átharapná a közfalat - fürge léptekkel, melyekkel bűntudatát óhajtja sikertelenül leplezni, a kiságyhoz siet - és felveszi.

Fel, a fenébe is! Véghezviszi  azt, amitől minden ismerős, rokon, barát, családtag, korra, nemre, rangra és vallási hovatartozásra való tekintet nélkül nyomatékosan óvta! Amiről ugyebár mi is sziklaszilárdan meg voltunk ám győződve, hogy mi aztán nem. Mi aztán végképp nem, soha, soha, ha kisírja azt a két szép kék (barna, zöld, fekete, stb.)szemét- hát mi akkor se. Hisz így erősödik a tüdeje! Márpedig ki az a tökkelütött hülye, aki nem erős tüdejű gyereket akar, mi?

S a fönt említett nagy létszámú ismeretségi kör egy emberként dől hátra undorító elégedettséggel, plusz egy még undorítóbb „Na ugye megmondtam!”-mal, mert most már világos mindenkinek, hogy te sem vagy ám különb, faszikám, akárhogy vergődtél. Közénk tartozol immár, slussz!

Mindezt csak tetézi, hogy midőn forrongó bensővel, ámde kifelé még mindig jéghideg nyugalmat mímelve ölünkbe kapjuk nyilvánvalóan szenvedő kisdedünket, tanúi lehetünk a csodának: drága szemecskék egy pillanat alatt fölszáradnak, az előbb még mogyorónyi - de lehet, hogy nagyobb - könnycseppek áradata egy csapásra megszakad. Sőt, az esetek nem csekély százalékában azt a csodálatos természeti tüneményt észleljük, hogy az egész bömbölő- akció mákszemnyi nedvesség nélkül zajlott le. Hát erre vajon ki tanította?  A gének vajh mely ördögi játéka ez? A következő másodpercben szerettünk - úgyis, mint szemünk fénye, a gyermek - mélyen szemünkbe néz és pici ajkán pajkos mosollyal jelentőségteljesen emígyen szól:

- Hö.

Hö? Szóval ennyi az egész, hogy hö? Egyáltalán, mi az a hö? Ó, te kis... kis... haszontalan! Majd adok én neked olyan höt, hogy... Na várj csak, legközelebb... legközelebb aztán megmutatjuk, ki az úr a háznál! (Hogyne, persze, természetesen.)

Az Úr lenéz és szelíden, némileg talán már kissé sajnálkozva is megcsóválta a fejét: -Ej, ej... mondtam, hogy csak azt a fát... egyedül azt hagyjátok békén...

A huszonnégy diplomás nő

Van ilyen. De nem az okmánygyűjtők újabban rohamosam szaporodó fajtájához tartozik, akik valamilyen érthetetlen belső kényszertől hajtva megszerzik az első után  n.-edik diplomájukat is. Jogot nyerve ezáltal különböző kis és nagybetűk kombinációjának használatára, a nevük előtt, amit aztán használnak is úton-útfélen. Még, ha valaki a kékbálnák védelmében gyűjt aláírásokat, akkor is.

Nem, a mi hölgyünk másmilyen. Egy diplomát azért szerzett- miért ne, ha már minden szerencsétlennek van. Ám, a többi hivatalos okiraton nem az ő neve szerepel. Nem, nem kémnő, dehogy! Tisztességben megőszült családanya! Csak galambtermészetének köszönhetően képtelen volt elutasítani néhány szelíd felkérést. Meg néhány kevésbé szelídet. Valamint jó néhány erőszakosat.

A Világegyetem és az emberek pofátlansága határtalan.  Az első diplomát egy kedves, vagyis inkább nem is annyira kedves rokonnak szerezte - ki másnak!-, aki egy szép szombat reggelen bársonyosan károgó hangján ekképpen búgott bele a telefonba:

- Tudod, a kislánynak… (A kislány huszonhárom éves és minden gimnáziumi bukdácsolása dacára erősen óhajt valamilyen felsőfokú végzettséget igazoló irományt. Bármilyet.) -… szóval neki, tudod… kéne kilencvenhét oldalt lefordítani ógörögből… hogy? Hogy te modern görögből diplomáztál? Az mindegy, édesem… A görög, az görög… még visszafelé is… a rúnák is ugyanolyanok… vagy mik… Hogy nem tudod ma estére? Na, de hát mi az a kilencvenhét oldal neked… szinte semmi… félóra, annyi se, biztos… Hogy mégse, mert nagymosás van? És festitek az egész lakást? A fürdőszobát is csinálják… Hol vetted a csempét? És hogy itt vannak a tűzoltók, mert a férjed részegen felgyújtotta a füstölőt? Az semmi, az enyém is csinál ilyeneket…Nézd, ha nem akarod megcsinálni, mondd meg őszintén… nem kötelező… csak aztán megnézheted magad… nem szükséges kifogásokat keresni…

Huszonnégy diplomás hölgyünk még próbálkozott egy tényleg nagyon átlátszó kifogással, miszerint a kertben épp most zuhant le egy, az USA légierejétől ellopott Huey Cobra lopakodó vadászhelikopter és sürgősen elsősegélyt kell nyújtani a moszlim terrorista vadászpilótának, aki a saját vérében fekszik a káposztaágyásban, de ezt valamilyen okból kifolyólag nem hitték el neki. A kedves, -vagy nem is annyira kedves- rokon megsértődött, puff, letette! A Világegyetem és az emberek… de ezt már említettük.

Végül is, meglett a dolgozat, ha nem is estére, de hétfőre. Hisz a görög meg az ógörög, az hasonlít, ugyebár… visszafele is ugyanaz… meg a rúnák is… vagy mik… És meglett természetesen a diploma is, egy gyönyörű görög néptánc- kibernetikus művégtagok pneumatikus irányítása szakon. A Kukutyini Univerzitas Zabhegyező Tanszékének docense írta alá, maga a híres skót Mac Kopast, tetszés szerint behelyettesítendő. Az intézmény abból a fajtából való, mely a tudásra szomjas diákok személyes megjelenésétől nagyvonalúan eltekint, ám a borsos tandíjat azonnal bevasalja. A friss diploma boldog tulajdonosa ezután fogadott bérmakeresztanyja harmadik unokatestvére második élettársának barátja hathatós összeköttetéseinek révén elhelyezkedett egy, a természettudományokat legendásan semmibe vevő egyenruhás testületnél. És onnan többé az atombomba sem robbantja ki, kivéve természetesen, ha idő előtti polgármester-választások lesznek, ami olykor megesik.

Ezután már nem volt megállás. Evés közben jön meg ám az étvágy! Munkabiztonság és nukleáris atomfizika. Ősi magyar márványfaragás és rovásírás. Felsőfokú, majd a Felsőfokúnál is Felsőbbfokú Menedzserképzés. Romanisztika, valamint bevezetés a koncentrációs táborok második világháborús építészetébe. Földrajz- biológia- honismeret és Andersen legújabb meséi.

Tizenkét év alatt huszonnégy diplomát szerzett hölgyünk. Igen- szerezte. Mert akik hozzá fordultak, azoknak esetleges elutasítás esetén már csak az internetes másolás maradt. Mert, ugye, az, hogy a saját erejéből boldoguljon, még véletlenül sem jutott eszébe egyiküknek se. A tudás, az megmaradt hölgyünknek. Ha éjjel felkeltenek nehéz álmodból, akkor is képes vagy a kisujjadból kirázni a biztonságos munkaruhák főbb ismérveit csakúgy, mint az ősi magyar márványfaragók teljes névsorát Hunor és Magyar korától napjainkig. Ha úri kedved úgy tarja, kedvenc receptjeidet rovásírással veted papírra folyékonyan és természetesen semmilyen szintű menedzserképzésről senki semmi újat nem mondhat immáron tenéked. Roma táncokat akár főzés közben is ropsz, ha meg bejönnek a gyerekek, új elemekkel színezed, sőt, akár a roma csujjogatók is vadiújak lesznek.

Talán ideje volna összehívni egy találkozót.  A huszonnégy diplomásból vajon hányan fejezték ki puszta köszönetüket legalább? Vagy hányan hálásak, vagy hányan nem, mert úgy hiszik, hogy nekik ez- jár. Csak úgy. Mélységes tudatlanságban maradva afelől, hogy minden megszerzett és tökéletesen semmire való diploma átvirrasztott éjszakákba, gyerekektől- családtól ellopott órákba kerül.

A Világegyetem és a… tudjuk. Azért valahogy csak kell védekezni. 

Véletlenek karácsonya

             Örök gond a „Kinek mit vegyünk karácsonyra? ” Nehéz gond! Nagyon nehéz gond! Egy-két embernek még csak-csak. Na de négy-öt rokon gyereknek… Számon tartani, mikor melyiknek éppen mekkora lába van… meg, hogy a tavalyi méretű sapka vajon ráhúzható-e még arra a nagy buksi fejére... és, hogy milyen játékai vannak már / még... és könyvei... ha vannak egyáltalán... nem, emberi ész ezt nem képes számon tartani. A gondterhelt szülők, rokonok, olykor Sherlock Holmes-hoz méltó módszerekkel derítik ki, kinek mi legyen a megfelelő ajándék. De mivel az ő fejük sem merevlemez, apró gikszerek olykor becsúsznak.

       Az idei karácsony ebből a szempontból igen érdekesnek, tanulságosnak, sőt - bizonyos időtávlatból szemlélve - akár még humorosnak is nevezhető.

 Minden azzal kezdődött, hogy a nagymama vett az unokának egy kicsike kis xilofont. Szülők határozott intelme ellenére, miszerint hangos játékot nem veszünk.

- De hát ez nem is hangos - ellenkezik magabiztosan a nagyi.

- Panellakásban? A kávéfőző is az, nagymama.  Ha leesik egy pinponglabda, a szomszéd már felkopog a seprűnyéllel.

A gyerek természetesen örül (nem úgy, mint a szomszédok), de azért mégsem annyira, mint ahogy a nagymama várta. Előszed még két, hajszálra ugyanilyen xilofont és olyan ricsajt csap, hogy azóta néhányan még a szomszéd bejáratból sem köszönnek. A másik két ajándékozó nyilván ugyanabban a bolthálózatban vette meg e tökéletes kis hangszereket, lehetőséget teremtve ezáltal a gyerek számára, hogy megvesse egy jövendőbeli xilofon- zenekar, nem különben a szülők neurózisának biztos alapjait. A negyedik xilofon szerencsére a távolabbi rokoni körben bukkant fel, egymagában, mindesetre jelezve, hogy úgy látszik: térségünkbe nagyobb xilofonszállítmány érkezett.  Legalábbis néhány konténernyi.

 Nagy Ajándékozási Rohamban a szerencsétlen szülők  egy-két apróságról olykor meg is feledkezhetnek. Apuka például a hőn áhított könyvet leánykájának vette meg. Másodszor, mint kiderült. Először úgy fél évvel ezelőtt.  A leányzó a hangulatos csomagolópapír- tépkedés után feltette a zavarba ejtő kérdést: -Apuka, miért csomagoltátok be a könyvemet?

A másik unokaöcssöt, nyiladozó értelmű, mindent  nem csak tudó, de máris jobban tudó kiskamaszt szép kiállítású, vaskos könyvvel lepték meg az angyalkák,  „ A világ száz legpettyesebb  labdája” típusú sorozatból. (A cím merőben a fantázia szülötte, épp így lehetne „ A világ száz legzöldebb uborkája”, ”A világ száz legkövérebb emlőse”, ”A világ száz legtaréjozottabb hulláma”, ”A világ száz legfoltosabb farmerja”, stb.)

A gyerek örült. Az első könyvnek. A másodiknak már kevésbé. Jó úttörő - pardon, jó cserkész - ott segít, ahol tud, megvesszük magunknak a második könyvet. Úgyis nagyon rám fér már, hogy tudjam, mi mostanság a világ száz leg… izé, legizébb hogyishivjákja.

Ám a Véletlen előhúzta adu ászát: a gyerek jó tanulmányi eredményeiért még egyszer megkapta „A  világ száz…”(tetszés szerint behelyettesitendő) c. ismeretterjesztő kiadványt. És igy már megint kettő van neki, szegénynek, de többet már nem veszünk tőle, mert nehéz eladni.

Inkább izgatottan várom a következő karácsonyt. Addigra meg is írhatnám „A világ száz legviccesebb karácsonyi ajándéka” c. halhatatlan kasszasikert, eképpen járulva hozzá az emberiség egyetemes kultúrájához.  A szerencsétlen gyerekeknek meg, akik a rohanó világban élő szülők lyukas emlékezetére vannak utalva, csak egyet tanácsolhatok: írjatok a Jézuskának. Az a legbiztosabb.