Hej, az oskoláját…

 

            A kis tanítónő, akit az egyszerűség kedvéért nevezzünk Lelkes Luciának, egész életében semmi mást nem akart csinálni, mint tanítani. Ha az oktatásra gondolt, csillogó szemű gyerkőcöket látott maga előtt, s látta saját magát is, amint az értelem magvacskáit veteményezi termékeny gyermekfejecskékbe. Ez okból elvégezte a pedagógiai főiskolát, méghozzá nem is rossz eredménnyel. Úgy vélte most már valóra válhatnak gyerekkori álmai. Biztosra vette, hogy felkészülten állhat a csillogószeműek elé.

- Te – mondta az egyik kollégája. – Tudod, mi a szokás ilyenkor…

            A naiv kis Lucia nem tudta. A kedves kolléga, látva, hogy milyen egy ügyefogyott az új kollegina, elmagyarázta:

          - A tanfelügyelőnek…egy kis hazai. Sonka, kolbász, csirke, tojás. Lehet még konyak meg házibor. Szoktak tortát is.

            Lelkes Lucia egy ideig gondolkodott a hallotakon. Nem igazán értette, miért kell ajándékot vinnie valakinek, akivel a büdös életben nem találkozott. Aztán vállat vont. Ha kell, hát kell. Egy régi hazugsággal vígasztalta önmagát: nincsen ebben semmi rossz, hisz csinálják mások is. Jól megpakolta az óriási reklámszatyrot és elzarándokolt a járási székhelyre, hogy áldozatot mutasson be a Nagyúrnak. Hej, de nehéz az a szatyor…és nem attól az óriási sonkától. Lucia úgy tervezi, gyorsan átadja és elmenekül. De jaj, istenem, hogy kell ezt megcsinálni, mit kell mondani…

            A  Nagyúr egy ideig hallgatta a nyögdécselő, iruló–piruló pályakezdőt, aztán átnyújtott egy kulcscsomót:

- Tegye be a kocsimba.

Lelkes Lucia kihátrál. Levánszorog a parkolóba. Úgy saccolja, az a szatyor most úgy húsz tonnát nyomhat. De hisz mások is csinálják… És hát ott vannak a csillogószeműek…meg az értelem magvacskái, amiknek veteményezéséhez oly erős elhivatottságot érez…

Aztán valahogy túlteszi magát az egészen. Nem dől össze a világ, ugye?

Telik-múlik az idő, s lám itt a félév, a bizonyítványosztás ideje. Lelkes Lúciát színe elé rendelte Lakáj Lajos, ez időben az intézmény vezetője.

- Kedves kollegina, úgy látom, holmi rossz jegyeket osztogat bizonyos gyerekeknek.

- Valóban. Úgy vélem beszélni kellene a szülőkkel. A gyerek hanyag és…

- Úgy látom, nem értjük egymást, kedves kollegina. Annak a gyereknek kettest kell kapnia.

            Lelkes Lucia úgy vélte, Lakáj úr roppant humoros ember. De az intézmény vezetője nem volt humoros. Lakáj volt.

 

- Kedves kollegina, maga ezt még nem értheti. A gyerek apja…- és itt áhítatos szünetet tartott – befolyásos ember…

Lucia úgy gondolta, csak egy őrült adhat kettest olyan gyereknek, aki a szorzótáblával sincs tisztában. Így gondolta és ezt meg is mondta. Lakáj Lajos udvariasan elmagyarázta a következményeket. Amennyiben Lelkes Lucia dacolni merészel, a szülő feljelentést tesz ellene és kérvényezi, hogy gyereke vizsgát tegyen egy bizonyos bizottság előtt.

-          De ez a gyerek nem képes arra, hogy bármilyen vizsgán átmenjen.

-          A gyerek két kérdést fog kapni. Ezeket előre megbeszéljük.

-          Én ezt nem csinálom végig.

-          Dehogynem. Ellenkező esetben ugyanis az ön óráira folyamatosan felsőbbszintű ellenőrzés érkezik. A legkisebb hibákra is vadászni fognak. Higgye el, hogy egy fél éven belül kikészülne.

-          Szeretném beadni a felmondásomat.

-          Megteheti, de ebben az esetben ön a járás határain belül pedagógiai munkát nem kap.

Lelkes Lucia kicsit pityereg a vécében, nem sokat. Mindjárt órája van várják a csillogószeműek. Kicsivel később informálódik néhány kollégájánál. A szülő feljelenthet. A szülő kérheti gyereke vizsgáztatását. A vizsga nevetségesen és arcátlanul formális, talán még egy szőke nő is megcsinálná, feltéve persze, ha megvannak a megfelelő összeköttetései.

      Az iskolában közben zajlik az „élet”. Egy kislány haját felgyújtjták, amilyen kis csintalanok ezek a nebulók. Egy másik kis csintalan betörést követ el a saját iskolájába, iskolatársát  kékre-zöldre veri, mert ő az erős, akinek már saját ügyvédje van, bizony. Egy felső tagozatos társaság fix pénzösszeg fizetésére kényszeríti a megfélemlített alsó tagozatosokat ,a  vécében gumióvszereket söpör össze a takarítónéni, részeg szülők terrorizálják a tanárokat. A nagyranőtt, ún. hátrányos helyzetű gyerekek, akik boxerrel, láncokkal, valamint egyéb ütő-, vágó- és szúrófegyverekkel járnak iskolába, ráborítják az asztalt a tanárra, leköpik, a buszmegállón trágár szavakat kiáltoznak utána és veréssel fenyegetik.

      Minderre fátyol borul, mert beszól a befolyásos szülő, vagy mert a szülő oly naiv, hogy mindent elhisz saját gyerekének, vagy mert, végső esetben, nehogy már csorba essen az iskola jó hírén. Összefoglalva, mert így kényelmes.

      Lelkes Lucia, nevét meghazudtolva, már nem oly annyira lelkes. Nem minden gyerekszem oly ártatlanul csillogó, mint először hitte. Olykor eszébe jut, pályát kéne változtatnia. Olykor úgy gondolja, a legdurvább munkahelyen is több emberi megértéssel, nyíltsággal és segítőkészséggel találkozni, mint diplomás emberek gyülekezetében.

      Menjen? Azon szülők miatt, akik sértett hiúságukban eszméletlen jegyeket követelnek okosnak hitt csemetéjüknek? A Lakáj Lajosok miatt, akik múlandó dolgokért árulnak bizonyítványt? A szekértáborokba elbarikádolt, idejük jelentékeny részét szélmakomharcra pazarló kollégák miatt, akik közül néhányan ráadásul rossz lelkiismerettel próbálják nem észrevenni: valaki mégiscsak megpróbál  gumigerinc nélkül élni?

      Maradjon? A csillogószeműek miatt? A halvány remény és hit miatt abban, hogy az Értelem magvacskáit veteményezni jó és helyes dolog? Vagy mert másutt se jobb?

      Menjen? Maradjon?

 

 

 

Bájsziköl (15. rész)

 

XV. fejezet

 

A demisztifikálódott nőről. Hipnotizáló Betonút. Az entrópiát nem lehet átverni. Vad Sofőrök és vérszomjas Kerekes Járművek. Szent Sztrada története.

 

A város szélén az Utazó úgy vélte, ideje lenne vizet vételezni, mert ez megint nagyon meleg napnak ígérkezett. Hoppá, egy benzinkút!

A benzinkutas fesztelenül a vécébe irányította utazónkat. Még ám a nőibe. Az Utazó hiába nézett kérdőleg a benzinkutasra, az csak szaporán és vidáman bólogatott: menjen csak nyugodtan, nem lesz semmi baj.

Még hogy semmi baj. Mindenféle dolgok megeshetnek egy női vécében. Hogy csak a legszörnyűbbet említsük: lehet, hogy ott van egy nő. Egy nő, álca nélkül, igazi önnönvalójában, tehát nem úgy, mint egy édes és kedves és illatos kis teremtés, akinek egyetlen feladata, életének értelme és természetesen boldogságának végső forrása is a férfiak munkás és küzdelmes életének megfűszerezése. Hanem csak úgy, mint közönséges, hús-vér teremtmény, a legföldhözragadtabb ürítő funkciókat végezve.

Ez valami egészen rettenetes lehet, egy ilyen demisztifikálódott nő. Igazából szörnyű lelki konfliktusok okozója lehet egy férfi, ha véletlenül benyit egy női vécébe. (Ha szándékosan nyit be, az egy egészen más kategória.) Súlyosabb esetekben egész életre kihathat az ilyesmi, mind az álarc nélkül látott nő, mint az illető férfiú életében.

Az Utazó mindezt persze tudta. Hogyne tudta volna, hisz egyszer már megesett hosszú utazásai alatt, hogy női vécébe tévedt, amilyen egy szórakozott alak volt. Kifelé menet találkozott is egy nővel, aki roppant felháborodottan nézett rá. Az Utazó felháborodottan nézett vissza. Mit keres EZ itt? (Gondolták mindketten.)

Az Utazó sosem heverte ki ezt az élményt.

És most ismét egy női vécébe irányították. Ki érti ezt? Vannak férfiak, nem is kevesen, akik egész életükben be sem teszik a lábukat egy női vécébe. Utazónk meg, immáron másodszor. Lehet, hogy ez nem véletlen? Lehet, hogy a Sors üzenete ez, a Végzet intő szava, afféle Kozmikus Jel, amely arra utal: a felsőbb hatalmaknak szándékuk van vele? S ez a rejtélyes szándék valamilyen módon a női vécékkel áll összefüggésben?

Nehéz dolgok ezek. Az Utazó belépett a vécébe, ahol nem volt nő, megtöltötte a vizeskulacsát, és akkor sem jött nő. Utazónk orrcimpái riadtan, ám ugyanakkor izgatottan szívták be a hely levegőjét. Furcsa, rejtélyes, nehéz szagkeverék volt ez, némi illatnak sem híján. Benne volt a női nemi szervek, az élet e penetráns kapuinak masszív kipárolgása, az eldobott menstruációs betétek misztikus vérszaga, a titkon melltartóba igazgatott női keblek édes illata és mindezt át- meg átjárta a legkülönbözőbb parfümök, sprayek, kölnivizek és testápolók vérforralóan buja keveréke.

Az Utazó megrázta a fejét és egy gyors mozdulattal rácsavarta a kupakot útikulacsára. El innen, gyorsan, még mielőtt valami rettenetes történik. Kiment. Nő nem jött. Megkönnyebbülten csapta be maga mögött az ajtót. Egy női vécé olyan hely, amelyet nem egykönnyen felejt el az ember. Vagy lehet, hogy ebben az országban MINDEN férfi a női vécére jár? Hogy annyira elnyomják itt a férfiakat, hogy még saját vécéjük sincsen?

Bizony, sok furcsa szokás van a földkerekségen. Ha az ember Utazó, szinte semmin sem szabad fönnakadnia.

            A benzinkút után sajnos egy régi panelút következett, ami egyiküknek sem volt igazán az ínyére. És nem azért - bár ezt talán már szükségtelen hangsúlyoznunk - mert a Járműveknek tulajdonképpen nem is volt ínye. Ezt az utat ugyanis betonlapokból rakták össze egy ősi, ma már teljességgel feledésbe merült technikával. Igen gyors módszer volt ez azon időkben - s talán azt sem hangsúlyoznánk különösebben, milyen nehéz, sőt vészterhes idők voltak ezek -, csak éppen akárhogy is igyekeztek a mesteremberek, az ősi tudás letéteményesei, két betonlap között mindig maradt egy kis hézag. Ha meg nem is nagyon igyekeztek, még nagyobb hézag maradt. Ezért Utazónk és hűséges Járműve ritmikusan döccentek egyet-egyet. Mindig pontosan háromméterenként. A Jármű kereke a betonnal érintkezve rezgéshullámokat keltett a levegőben - melyeket másképpen hangoknak is hívunk -, ilyesféléket: „Drrr”. Ugyanakkor az Utazó összes csomagja is valamelyest a levegőbe emelkedett, majd visszaesett, egy másik hang kíséretében, mely megközelítőleg így szólt: „Tt”.

            Összefoglalva tehát egy darabig „Drr-tt, drr-tt” hangok kíséretében utaztak. A ritmikus zajnak szokatlanul hipnotikus mellékhatása volt: néhány méter után mindketten transzba estek. Az Utazó üveges szemekkel bámulta az aszfaltot, s hogy öt perce vagy egy hete halad így, nemigen tudta volna megmondani. Szürke út. Drr-tt. Szürke út. Drr-tt. Szürke. Tt. Út. Drr.

            Az Utazó kétségbeesetten próbált valami másra gondolni. Akármire, amivel kiszabadulhat a rettenetes Hipnotizáló Betonút hatása alól.

            De nem ment. Szürke út. Drr-tt.

            A Jármű az egészből semmit sem érzékelt. Ő aztán nem. Egy szerencsétlen véletlen folytán elektrovibrációs terének hullámhossza is, amplitúdója is, meg a rezgésszáma is megegyezett a Hipnotizáló Betonút részein történő áthaladás során képződött „Drr- tt” hangok ritmusa által meghatározott pszeudo-fázisfüggvénnyel.

            És ez betett neki. Fogalma sem volt, hol is van valójában. Elfelejtette, kicsoda ő. Elfelejtette emlékeit, vágyait, célkitűzéseit. (Bár ez utóbbiak sosem voltak különösebben világratörőek.) Nem érzékelte immár, hogy Utazót hord a hátán, méghozzá egy általa meglehetősen kedvelt és tisztelt Utazót, akivel olykor eléggé jól kijött. Most mondd, Nyájas Olvasó, egy Jármű és egy közönséges ember! Nem mindennapi kapcsolat, mi? Jó téma, mi?

            Nem érzékelt ez a Jármű immár semmit az égvilágon. Ha érzékelt volna, biztos, hogy nem hagyja szó nélkül. Meg cinikus megjegyzések nélkül, ilyenek voltak ezek. Azazhogy cinikus gondolatok nélkül, mert szája, ugyebár, amivel megjegyzéseket tehetett volna, mint olyan, nem igazán volt.

            Egy utolsó „Drr- Ttt” után egyszeriben megszűnt az egyenletes rázkódás. Csak a kerekek suhogtak halkan a príma aszfalton. Teljesen friss, új út volt, a legcsekélyebb egyenetlenség nélkül. Kész rejtély, hogyan csinálták ilyenre. Érdekel, hogy hogyan? El is magyaráznám, csak nemigen értenéd meg. Irdatlan mennyiségű statisztikai matematika kell hozzá, de ez sem neked, sem nekem nem áll rendelkezésünkre. Ami engem ugyan nem akadályoz meg, hogy elmagyarázzam - ismeretek egyszerű hiánya a magyarázatban sosem lehet akadály -, téged viszont igenis gátolna a megértésben. Fogadd el, afféle axiómaként, Nyájas Olvasó, hogy per pillanat ez volt a létező legegyenesebb út a földkerekségen, sőt, a legutóbb tudomásunkra jutott információk szerint az egész Naprendszerben is.  Na most, hogy ezt nem hiszed, az abszolúte és a legteljesebb mértékben a te dolgod. Mellesleg nagyon könnyű ellenőrizni ezt a - na jó, első hallásra kissé fantasztikusnak tűnő - állítást. Semmi más nem kell hozzá, csak egy egyszerű, közönséges lézer teodolit, ami minden rendes háztartásban megtalálható. No meg egy kis szabad idő a méricskéléshez, meg… öö… ja igen, egy kisebb szuperszonikus vadászgép, a gyors utazáshoz.  Ennyi.

            Na. Szóval, kiértek az elképzelhető legegyenesebb útra, s olyan meglepően nesztelenül suhantak tova, hogy Utazónk egy kicsit olyan furán is kezdte magát érezni. Az volt ugyanis a véleménye, hogy a jó dolgokat szükségképpen rosszak követik, s ha valami ennyire jó, akkor hamarosan egész biztosan valami eszméletlenül borzalmas történik.

            Az entrópiát nem lehet átverni.

            Csakis egyetlen egy módon. De ezt sajnos sosem árulhatjuk el. Esetleg igen sok pénzért. (Erről majd később beszélhetünk.)

            A Jármű a Hipnotizáló Betonút végeztével úgy érezte, mintha zöldes, hínáros víz mélyéből merülne fel hirtelen, ahol sokáig fuldoklott. Eléggé mérgesen tért magához, mert egyértelmű volt, hogy az Utazó, azzal, hogy önmagát kimenekítette a Hipnotizáló Betonút karmai közül, egyúttal a Jármű életét is megmentette. Bizony. Aki ezért nagyon mérges volt. Hogy jön ő ahhoz, hogy egy primitív emberi lénynek -, még ha Utazó is - tartozzon? Pláne az életéért!

            Na de sebaj. (Gondolta a Jármű.) Az Utazás még tart. Majd visszafizet ő még valahogy. Majd ő is jól meg megmenti ennek a szemtelen fráternak az életét. Akár többször is!

            A Járművek egyáltalán nem bírták idegekkel, ha valaki megmentette az életüket.

            Ami azt illeti, nem is igen soká várakozott a megfelelő alkalomra. Mondjuk úgy direktben, nem éppen megmentette az Utazó életét, de azért eléggé rendesen törlesztett. A dolog látszólagos szépséghibája, hogy az Utazó egyáltalán nem szerzett róla tudomást. Se most, se később. Se semmikor. Namármost, a Járműveket az ilyesmi sosem zavarta igazán. Hogy valakinek törlesztnek az adósságukból és az illető, nem tud róla? Kit érdekel? Pláne kit érdekel, ha történetesen egy emberről van szó?

            Az igazság mellesleg az, hogy Utazónknak, bármilyen fürge észjárású is volt egyébként, fogalma sem volt, hogy megmentette a Jármű életét. Ugyanis nem ismerte az összefüggést a hullámhosszak meg az amplitúdók között!

            A Járműveket ez se nagyon érdekelte. Mindent összevetve nyugodtan mondhatjuk, hogy a Járművek kissé önző népség voltak. De hát, ők is Isten teremtményei. A közszájon forgó hírek, miszerint ezt Isten később letagadta, nem biztos, hogy igazak.

            Öö… tehát, hogy hogyan törlesztett a Jármű, ezt szeretnénk elmesélni.

 

Az úgy volt, hogy egyszerre csak egy jó nagy és széles és forgalmas úthoz értek, amit abban az időben autósztrádának neveztek. Mint azt már említettük, és mint arra remélhetőleg emlékszel, Nyájas Olvasó, azokban az időkben - melyeket leghívebben talán a „nehéz” és „vészterhes jelzők alkalmazásával írhatunk le -, ezeken a széles, sima, egyenes utakon nem Utazók utaztak. Nem is utazhattak! Csakis és kizárólag agresszív Kerekes Járművek, bennük azokkal a szánalmas, degenerált Sofőrökkel. Az Utazókat direkte le is tiltották ezekről a pompás utakról az eszementek. Hejh, micsoda idők voltak ezek! Micsoda, micsoda idők! Sőt - Idők! Ma bezzeg…!

            De hát ezt már nyilván te is tudod, Nyájas Olvasó. Jó szüleid nyilván téged is elvittek óvodáskorodban a Sofőrkertbe, ahol az utolsó megmaradt példányok tengetik benzinszagú életüket. Hisz mégsem irthatjuk ki az Evolúció egyik zsákutcájának e félresikerült termékeit. Végül is, távoli biológiai rokonságban vannak az Utazókkal. (Bár - érthető okokból - e kéretlen rokonságot mindig is sértődötten visszautasították.)

            Mindegy. Minek ismételgetnénk olyan dolgokat, amelyeket mind a ketten amúgy is nagyon jól tudunk, hát nem igaz?

            Milyen érdekes dolog ez is, ez az „autósztráda” elnevezés. Eredetileg a „Szent Rádiusz” elnevezésből származik. E szent az Egei tenger egyik kis szigetén, Radióson eszegette a mézet, sáskát meg a gombát. Addig eszegette ezeket a dolgokat - melyek köztudottan természetes úton nehézfémekkel dúsulnak, de különösen a sáska -, hogy a végén egészen radioaktív lett. Olyannyira, hogy éjszaka már lámpásra se volt szüksége: nyugodtan olvasgathatott a saját maga által kibocsátott lumineszcencia fényénél. Nemhiába hívták az ókoriak „Radiósnak” e szigetecskét!  A régi görögök, azok tudtak valamit!

            A csodásan fluoreszkáló szentet természetesen Szent Rádiusznak nevezték el, s mivel igen belevaló és kedves öregember volt, még ha olykor fura dolgokat evett is, a szigetlakók hamarosan a kedveskedő Sztradosz névvel kezdték illetni. Oly nagy hírnévre tett szert, hogy hamarosan az ortodox oroszok legszentebb pátriárkája kíváncsi lett rá, fogadta is, ahogy illik, hagymakupolás templomában. Jócskán délutánba hajlott már az idő - talán picit sürvedt is már -, mikor a szentéletű, éjszaka is világító Sztradosz belépett a pompázatos fogadóterem hatalmas, kovácsolt bronz kapuján. (Az ortodoxoknak akkoriban még eléggé jól ment a bank-, dohány-, és vodkabiznisz.) Mikor a hatalmas pátriárka meglátta a lilás glóriával övezett szentet, nagy álmélkodásában összecsapta a kezét és így kiáltott fel eredeti óorosz nyelven:

            - Ó! To Sztrada!

            Ami - eredeti óorosz nyelven - azt jelenti: Ó, de hisz ez a híres Sztradosz, akinek jövetelét oly nagy érdeklődéssel vártuk, annak dacára, hogy nem is igazán hittünk legendás kisugárzásában!

            Az óoroszok abban az időben rendkívül tömör nyelvezetet használtak.

            Hát így született az „ótósztráda” elnevezés, amely - az őrült önjáró Kerekes Járművek elszaporodtával - hamarosan „autósztrádára” módosult.

            Egyvalami igencsak érhetetlen ebben az egyébként igen logikus és több, független írásos dokumentum által alátámasztott történetben.

            Hogy vajon miért neveztek el sima aszfalttal borított nyílegyenes utakat egy lumineszkáló szentről. De hát, mindent mi sem tudhatunk. A sok tudás köztudottan boldogtalanná tesz - és lehetséges, hogy az ilyesféle dolgok egyszerűen a Világegyetem Nagy Megoldatlan Rejtélyeinek a sorába tartoznak. Amint, hogy az is roppant rejtélyes, hogyan volt képes a radioaktív fémsókkal átitatott szervezetű Sztradosz százhatvan évet élni jó erőben, egészségben.

            Egyesek szerint ez Isten létének egyenes - nem közvetett! - bizonyítéka. Csoda és kész. Nincs mit dumálni.

            Mások szerint meg Isten, már akármilyen is, nem rúghatja fel a saját maga által fölállított természeti törvényeket.

            Erre az előbbiek diadalittasan felkacagnak, mondván, ha így állnak a dolgok, ez még inkább megerősíti az Isten mindenhatóságára vonatkozó téziseket.

            Ma már persze tudjuk, hogy egyik tábornak sem volt teljesen igaza, akármilyen diadalittasan is kacarásztak olykor-olykor egymás rovására. Hisz Isten, a csodák, és a természeti törvények közötti szövevényes kapcsolat úgy működik, hogy… de hát ezt már te is tudod, Nyájas Olvasó. Alapiskolás tananyag, ha jól emlékszem, a negyvenkettedik osztályban tanultunk róla. Megegyeztünk, hogy nem ismétlünk olyan tényeket, amelyek abszolút nyilvánvalóak, nem?

            Nem is tudod, milyen nagy örömömre szolgál, hogy meg lehet veled egyezni. Ez olyan jó!

            Tehát az Utazó ott állt az autósztráda előtt, ahol hamarosan olyan események történnek, amelyek kapcsán a Járműnek módjában áll majd törlesztenie valamit - valamicskét - amaz emlékezetes életmentésért, amikor is sikerült őt -,a Járművet - megszabadítania a Hipnotizáló betonút végzetes hatása alól.

            Ott álltak és az Utazónak valami azt súgta, hogy nocsak gyorsan térjen rá erre a finom, sima, egyenes autósztrádára. Milyen pompás és gyors lenne további haladásuk!

            Ez a Valami, ami oly meggyőző erővel sugdolózott hőslelkű Utazónk fülébe - persze hogy a fülébe, a szemébe nem valami nagy eredmény reményében sugdolózott volna, amiből világosan kitetszik, hogy ez a Valami igencsak értette a dolgát, tehát egyáltalán nem egy kezdő Valamivel van dolgunk (csakis a kezdő Valamik keverik össze nagy kapkodásuk közepette az érzékszerveket) - nos, ez a valami, a sokáig egyeduralkodó közvéleménnyel szemben nem a Sátán volt.

            A Sátánnak abban az időben ugyanis történetesen valahol egész máshol akadt dolga. Persze elmesélhetnénk. De nem meséljük. Ez a történet nem a Sátánról szól. Ez a történet a hőslelkű Utazóról és az ő kitartó Járművéről, valamint kalandjaikról ad hírt, tanulságul eljövendő évezredeknek. És amúgy se nagyon lehet már tovább bodorítani ezt a történetet. Már így is elég bodor. Annyi mellékága van már, mint egy nagy vízhozamú trópusi folyamnak. Vagy még több. És ez így nem mehet tovább. Bocsáss meg, Nyájas Olvasó - a Sátánról máskor. Erőim végesek - csak remélni tudom, hogy sikerül eljuttatnunk hősünket annak vágyott céljához. Azaz a tengerhez. Ahol a delfinek… meg a színes kavicsok… és sirályok és hullámtaréjok…

            Utazónk közben hallgatta ama bizonyos Valami -, amiről annyit azért tudunk, hogy nem a Sátán és hogy nem is éppen kezdő - csábos sugdolózását. Sőt, már hozzá is látott önmaga széleskörű meggyőzéséhez. Jó, jó. Veszélyes. Őrülten száguldozó Kerekes Járművek… bestiális sofőrök… és zaj és bűz és ordítozás… fogak csikorgatása és lánccsörgés, miegymás… (sorolta önmagának.) De viszont olyan szép sima ez a sztráda… meg egyenes meg minden… (így folytatta a sorolást).

            A Jármű nem szólt semmit. Mondjuk, nem is igen volt neki mivel, de. De amúgy se. Már régóta őszintén csodálta a földlakóknak azt a felülmúlhatatlan képességét, ahogy önmagukat bármiről, vagy annak ellenkezőjéről is képesek meggyőzni. Igazából ő is szeretett volna azon a szép, sima, egyenes aszfalton száguldani, de úgy, hogy ha valami probléma adódik, azért teljes mértékben az Utazót terhelje a felelősség. Igazi, Járműhöz illő álláspont volt ez. Pragmatikus, nagyon.         

            Ugye, te is megfigyelted, Nyájas Olvasó, mennyivel jobban hangzik, ha idegen szóval illetünk valami enyhén becstelen, netán kimondottan szemét dolgot?

            Tehát mégiscsak rátértek a sztrádára, ahogy az várható is volt, mert ami megtörténhet, az meg is történik. Rátértek bizony, annak ellenére, hogy mintegy negyvenhárom nagy, világosan látható és a szivárvány minden színében pompázó tiltó tábla parancsolt álljt, hangoztatott burkolt fenyegetést és fenyegetett különféle rettenetes dologgal, köztük például fővesztéssel és kézlevágással is.  

            De azért mentek, mendegéltek. Sok mindent elmondhatunk Utazónkról és Járművéről, olykor elég rendesen idegesítettek már mindannyiunkat történetünk folyamán, de hogy gyávák lettek volna - nem, azt semmiképpen sem. Gondolj csak bele, Nyájas Olvasó, gondolj csak bele! Ilyen embereket - és pardon, Járműveket, természetesen - termett e kor! E páratlan kor, amely igaz ugyan, hogy nehéz volt, igaz ugyan, hogy olykor vészterhes is volt egy kicsikét, de cserébe viszont ilyen embereket - és   igen, Járműveket, persze, persze - termett! S mindezekhez még, ahogy azt már futólag említettük, még páratlan is volt.

            Hát, túl sokáig nem jutottak. Még addig se, hogy egy kicsit elbízzák magukat. Még addig se. Rendőrkocsi állt az út szélén, ahogy szokott, baljóslatúan…

Gasztroovi

 

Tíz kulturális fesztiválból kilenc gasztro. Kolbász és csülök, liba és kacsa, hurka és hal, valamint ezek tetszés szerinti kombinációi, matematikusok számára esetleg variációi és permutációi.  Háttérben fireg-forog az alibi néptánccsoport, nehogy már valami idétlen azt gondolja, hogy csak a zaba miatt jött össze ekkora tömeg. Holmi politikus is nyekereg valamit, ami igazából senkit sem érdekel, legkevésbé őt saját magát. A választások már megvoltak, most már hazudni is minek. A lényeg, hogy patakokban folyik a mangalica lacipecsenye, mert az hótt egészséges, a régimódi parasztdisznó husijával szöges ellentétben, aki jobban is teszi, ha elbujdosik, és a vaddisznóknál kér inkább politikai menedékjogot. A férfit, azt a hasán keresztül a legkönnyebb megfogni!

Meg a nőt. Miért, még nem láttál tökéletes sminkezetű karcsú szőke barbibabát égett olajtól fénylő pofikával állott sör fölött elrévedni a kecskelábú faasztal mellett? Na, ugye!

Szóval, a férfiak és nők megvannak, most már csak a gyerekekről kéne valahogy gondoskodni, nehogy már mind elmenjen a reggelire müzli, ebédre zabkása irányba. Megvan! Gyerek-gasztrofesztivál! A háttérben csapásol a „Minozicska” kisebbségi néptánccsoport, majd fellép az „O tempora, o mores” gitár és kannazenekar, színesben. Valamint egy darab minimum képviselő, maximum államtitkár, aki röviden vázolja hazánk fényességes múltját, valamint kétséget kizáróan dicsőséges jövőjét nemcsak Közép-Európában és a földgolyón, és a Naprendszerben, hanem azon is túl, esetleg galaktikus méretekben, a Tejúton is túl, ott, ahol az a kurta farkú mangalica malac túr.

Eh, ez túl bonyolult. Sokkal egyszerűbb, ha egy minden rendes háztartásban megtalálható szabvány időgéppel előreugrunk kissé az időben és megnézzük, hogyan telnek egy ovis gasztro-alkotótábor munkás hétköznapjai. Íme:

A négy éves Izolda, a kolbászevő verseny boldog győztese éppen magasba emeli impozáns trófeáját, a legjobb kolbászevőnek kijáró „Aranykolbász” díjat. Minden rekordot halomra döntögetve mindössze két perc alatt végzett egy adag gyulai páros kolbásszal! Kolbásztörténelmet ír ez a csöpp leány! Ilyen nincs, és mégis van! A dobogó második fokán a kiscsoportos Klemátisz zokog megállíthatatlanul, hisz mindössze húsz másodperccel maradt le a győztes mögött. A harmadik helyezett Bódog - de még milyen bódog, hahaha! - egyben „A verseny legjóízűbben csámcsogó kisgyereke” különdíj büszke birtokosa is. Míg ők csordultig telt szívekkel - és gyomrokkal - jogosan ünnepelnek, a háttérben félénken, de kíváncsian húzódik meg a lúzerek csoportja. Finnyás, kákabélű kitaszítottak ezek, némelyik, bármily nehéz is elhinni, még tán húst sem evett életében. Tudják ők maguk is, szerencsétlenek, hogy zárt intézetben lenne a helyük.  Csak ne lennének a kövér emberek oly legendásan nagylelkűek!

Na, de menjünk csak fürgén tovább, hisz annyi látnivaló vár még reánk! Emitt lelkes animátorok a szalonnafaragás rejtelmeibe vezetik be a tehetséges kis tanítványokat. Ni, a kiscsoportos Rozalinda szalonnából malackát faragott. Milyen eredeti! Ki tudja, mi lesz még ebből a gyerekből. Tán még mangalica-tenyésztő is! És milyen gyorsan fogy a nyersanyag, a kis huncutok folyton bekapkodnak egy-egy darabkát. Igazi kisgyerek folyton eszik, nem igaz?

Hát ez itt meg mi? Ja, tepertő-válogató! Az ötletes szervezők liba, kacsa- és sertés (természetesen mangalica)-töpörtyűt kevernek össze egy óriási edényben, ezt kell a versenyzőknek időre kiválogatniuk. Milyen gyönyörűen fénylik valamennyiük pofikája a szép sárga zsírtól, meg a karjuk is könyékig! Ezt a viadalt a tehetséges Fernando nyerte, eredeti módszerrel: a vájdling felét kiette, így a maradékot sokkal kevesebb ideig tart kiválogatni. Fantasztikus! Hát lehet nem szeretni egy ilyen kis zsenit, mi?

Amodébb nagy hajrázással biztatják a lelkes szurkolók a teniszfasírt verseny résztvevőit, akik a pontosan előírt nagyságú és súlyú húsgombócot ütögetik ide-oda ropogósra sült lacipecsenye-szeletekkel. (E nemes játék egyeseket emlékeztethet a teniszre, csak a fasírt nem eshet a földre és szájjal is el lehet kapni.) Persze, többnyire lenyelik, mint ahogy a lacipecsenye-szeleteknek is ez lesz a sorsuk a verseny végén, hacsak a megszállott szurkolók el nem kunyerálják. Egy-egy ilyen ütő aztán mesés árakon cserél gazdát a feketepiacon: akár öt kolbászt és két jó vastag hurkát is érhet.

Talán nem ok nélkül véljük: ez a helyes út! Ilyen felkészülés után nem kell majd gyermekeinknek sem rettegniük a lefogyás rémétől! Hisz tudjuk mindannyian: egy joghurtot kanalazó kisgyereknek nincs helye egy zabáló társadalomban.

Bájsziköl (14. rész)

 

XIV. fejezet

 

A háborús gén. Segítség, mint negatívum.

A Jármű figyelmeztet és Istennel beszélget.

 

Golyólyuggatta falak között haladtak. A sok kiégett, rommá lőtt épület között új, piros téglás, még vakolatlan házak virítottak. „A BEVEHETELEN VÁROS”- hirdette egy feketére égett tűzfalon a felirat. Volt ebben a feliratban valami kis vagányság, sőt, valami több is talán, valami kis utalás arra, hogy igen, háború volt, de helytálltunk, jöhet bárki, majd jól elpüföljük…

A Jármű úgy látta, a földi férfiak kimondottan élvezik a háborút. Az út mentén például óvodás kölykök műanyag géppisztolyokkal vívtak műanyag csatákat: persze hogy nem változik semmi. Egyszer ők is felnőnek szépen és minden kezdődik elölről. Ahogy a Jármű visszanézett az emberi múltba, na meg persze egy kicsit a jövőbe, értetlenül látta, hogy az emberek minden korban igencsak szívesen háborúztak. Az meg még érthetetlenebb volt a számára, hogy miért. Nagyon úgy nézett ki, hogy ezt maguk az emberek sem tudják. Néhány Jármű kissé behatóbban foglalkozott e kérdéssel, na nem mintha segíteni akartak volna az embereknek.

Hanem csak úgy.

Ugyanis eléggé régen rájöttek már arra, hogy bármely teremtett lény - tehát még egy állat - számára is a legüdvösebb megoldás, ha saját önerejéből mászik ki a csávából. Ez különösen akkor érvényes, ha éppenséggel saját hibája folytán esett bele, de amúgy is. Szinte mindig. (Na persze a Járművek híres tudósai azt is rég megtanulták már, hogy a „mindig” és a „soha” kategóriáknak a gyakorlati életben semmi értelmük nincsen. Az elméleti életben még csak-csak, de a gyakorlatiban abszolúte.) Egyik híres kutatójuk predesztinálta is a „Pokolba Vezető, Jószándékkal Kirakott Út” elvét is, mely szerint bármely értelmes lény képes megoldani a nehéz helyzeteket, s amennyiben saját jótékonykodási hajlamainkat pátyolgatni akarván úgymond kinyújtjuk segítő jobbunkat, akkor ezzel egyidejűleg meg is fosztjuk a bajbajutottat attól, hogy mobilizálja saját erőforrásait, felszínre hozza rejtett tartalékait, sőt megfosztjuk attól a jelentékeny önbecsülés-mennyiségtől is, amit az adott kellemetlen szituációból való sikeres kikecmergése által nyert volna.

A Járműveknek tehát megvolt a véleményük a segítségről, mint olyanról. Ezek után tehát nem is ebből a naiv erkölcsi szempontból vizsgálták meg az „Ember-háború” témakört. Inkább, mondhatnánk, tudományos kíváncsiságból. És nyomban sikert is értek el! Rájöttek, hogy ezt az egész francos háborúzási vágyat egy vacak kis génhiba okozza! Az alap-polipeptid lánc egy vacak, jelentéktelen, semmi kis hibája! Amit egy kóbor és véletlenül pont a megfelelő sebességgel rendelkező neutrinó okozott pár százezer évvel ezelőtt és azóta szépen átöröklődött! Most mondják!

Ha ez a nyomorult kis neutrínó nem lett volna, az emberiség sohasem fecsérelte volna erejének java részét hiábavaló háborúskodásra. Amint azt a Járművek ügyesen kiprojektálták, a háborúk nélkül az ember már rég legyőzte volna az összes létező betegséget, okosan felhasználta volna a világegyetem minden tiszta és örökké megújuló energiaforrását és már rég boldog és megelégedett kolóniákat hozott volna létre az egész Tejútrendszerben.

A Járműveknek, a Világegyetem e nagyszerű és csodálatraméltó teremtményeinek persze eszük ágában sem volt mindezt elmondani az emberiségnek. Mert oly varázslatos lények ők, akik azt is előre látták, hogy majdan egy pasi, aki úgyis felfedezi ezt az aprócska és könnyen korrigálható génhibát, de természetesen az égvilágon senki sem fog hinni neki. Magától értetődően elhagyatottan, nyomorultul és koldusszegényen fog meghalni, saját zsenialitásának őrjítő tudatában, de úgy ám! Halála után persze az évezred legnagyobb lángelméjének fogják kikiáltani, persze szobrokat is emelnek neki, na meg utcákat, tereket, parkokat, cserkészcsapatokat, tanulmányi versenyeket és ételeket neveznek el róla és amúgy az összes leszármazottja átkozni fogja, amiért felfedezését annak idején eszébe se jutott szabadalmaztatni. Hogy is jutott volna ilyesmi eszébe, mikor, ha éppen nem korszakalkotó tudományos felfedezéseken törte azt a buksi fejét, akkor legszívesebben elüldögélt kissé elhanyagolt kertjében és csendben nézegette a virágokat.

Mert ilyen egy élhetetlen pasi volt e nagy tudós, aki még meg sem született történetünk idején.

            Ahogy már említettem volt, mindezt előre látták a Járművek, az Univerzum e csodálatos, nagyszerű, utolérhetetlen teremtményei, akiknél bámulatra méltóbbat…

           

            - Hé! Ez azért túlzás!

            - Mi?

            - Túlzásba viszed a dicsérő jelzőket. Kicsit úgy hangzik, mintha gúnyolódnál.

            - Á, dehogyis.

            - Jó lesz vigyázni, fiacskám. Szerződésünk értelmében művedben pozitív képet festesz a Járművekről, amiért kapsz egy rakás pénzt. Ha elolvastad volna az apró betűs részt…

            - Az apró betűs részt senki sem olvassa el.

            - Persze hogy nem, azért találták ki. Szóval törvényesen olyan pert akaszthatunk a nyakadba, hogy belezöldülsz. Szabj gátat gúnyolódó hajlamaidnak, mert balhé lesz.

            - Mikor kapom meg a pénzt?

            - Majd, ha a műved megjelenik.

            - Előleget kaphatok?

            - Nem. Benne van a szerződésben.

            - Az apró betűs részben, mi?

            - Természetesen.

            - Szemetek.

            - Csak semmi indulat. Ez egy ún. üzlet.

            - Hát jó.

            - Ajánlom is.

 

            Az Utazó már alig várta, hogy maga mögött hagyja a golyólyuggatta, bombaégette, kormos házfalakat. Lassan alkonyodott már, s a közelben egy ígéretes facsoport kínálkozott éjjeli menedékül. Elhagyatott földút, kétoldalt embernyi muharok húzódtak, peregtek az érett muharmagok marokszám. Nagy barna kánya hagyta ott pihenőfáját méltatlankodó vijjogással. „Jó jel” - gondolta az Utazó, „a hely minden valószínűség szerint teljesen elhagyatott”. Harsogó zöld tengeritábla állt a közelben, s az Utazó úgy gondolta, süthetne parázson egy kis tengerit. Érettebb megfontolás után oda lyukadt ki, hogy süssön a franc. Behörpölt egy zacskóslevest, aztán mélységes elégedettséggel nyugovóra tért. Ahogy az éj kifeszítette sátrát a kis liget fölött, milliónyi tücsök kapta elő a nap hevétől eddig gondosan takargatott hegedűjét. Az Utazó matraca alatt rengeteg tölgyfagubacsot érzett, de az Utazót ez korántsem zavarta abban, hogy hamarosan mély álomba merüljön.

            Verőfényesen harmatos reggelre ébredtek. A madarak úgy énekeltek, hogy ha valaki igazán odafigyelt volna, valószínűleg beleőrül az elviselhetetlen gyönyörűségbe. (Még szerencse, hogy senki sem figyelt oda.) A Jármű eleven, villamos bizsergést érzett összes alkatrészében, különös tekintettel a meghajtó és a meghajtott alegységekre. Az Utazó hatalmasat nyújtózott, belebámult a hajnali pírba és ismét rájött, hogy az Életnek igenis van értelme.

            Különösen, ha nagybetűvel írjuk.

            A földúton marokszámra pergett rájuk a zöld, szúrós muharmag, mindketten csupa lucsok lettek a bőséges harmattól, de még ez sem tudta elvenni a kedvüket. Ismerősként üdvözölték a tegnap esti nagy, barna madarat, amely ahhoz képest, hogy csak kánya volt, igencsak fennhéjázóan kuporgott egy vastag ágon. Egyébként sasnak képzelte magát, s egyáltalán nem félt az emberektől, mert már tavalytól védett madár lett. Ezt törvény szavatolta és megírta az újság is, úgyhogy halálbiztos.

            Ezt a szerencsétlen, vadul képzelődő madarat nem is bántották az emberek, mint kányát, de két héttel később egy kocavadász böjtirécének nézte, és bizony lelőtte.

            Ennyit a törvényekről és az újságokról. 

Ahogy továbbhaladtak, egy igen szép téglakatedrálisra leltek. Épp mise volt, és az Utazó úgy gondolta, a templom hűvöse épp alkalmas egy kis csöndes pihenőre. A Jármű se igen bánta, érdekes helyeknek tartotta a templomokat. Na, nem mintha egy percig is komolyam hitte volna, hogy ott bármiféle istenség lakozna. A Járművek egy véletlen találkozás folytán eléggé jó viszonyban voltak Istennel és nagyon jól tudták: Neki nem lehet olyan rossz ízlése, hogy egy templomba betegye a lábát.

Az Utazó, fejkendőjét levéve, csak úgy megállt hátul, hallgatta az enyhén hamis éneket, elnézegette az ál-aranyozásokat és bele-belehallgatott a prédikációba, amely, úgy tűnt, nem is igazán szólt semmiről. A pap úgy vélte, vasárnap van, vagy mi a szösz, és egy papnak kutya kötelessége ilyenkor prédikációt tartani. Ez okból ugyanazt a standard szókészletet használta, mint az egyház szolgái bárhol a világon: volt benne mindenható, aki egyfolytában szeret minket, szó esett benne az élet küzdelmeiről, különös tekintettel a szenvedésre, a nyomorúságra és a szegénységre, amelyek a pap felfogása szerint klassz dolgok, mert aki nem ilyen, tehát mondjuk példának okáért gazdag, szép, boldog és egészséges, az a büdös életben nem jut be a mennybe. A hivők egy része bóbiskolt, de a nagy többség azért illedelmesen meghallgatta a papot, még ha nem is nagyon értették, hová akar kilyukadni. A prédikáció magasröptűnek szánt nyelvezete azt a hitet keltette bennük, hogy itt most komoly és szép dolgokról van szó. A szomorúan szürke és fáradt hétköznapokban még egy ilyen széllelbélelt prédikáció is vigaszt nyújthatott a kiábrándult és boldogtalan embereknek. Még az Utazó is megérzett valamit abból a naiv áhítatból, ami minden teremtett lényt elfog legalább egyszer életében, ha elgondolkodik a végtelen és csodálatos világegyetem rejtélyes titkain, meg hogy mi végre van ez az egész kóceráj, s hogy vajon készakarva csinálták ilyenre, vagy az illetőnek csupán fekete humora volt.

Tehát, hogy honnan jöttünk és hová megyünk.

A Jármű eközben Istennel beszélgetett és összeállított egy százszavas szógyűjteményt, amelyből bármilyen témájú prédikációt bármilyen alkalomra össze lehetett állítani. Mestermű volt ez a maga nemében, a keresztelőtől kezdve az esküvőn át a temetésig komplett felölelte egy emberi lény teljes életskáláját. Isten mosolygott.

 

                                              

 

Csodaharcsa

 

        János bácsi, a horgász itt ül minden este a „Rezedában”, ami egy mocskos kocsma, de máskülönben nagyon kellemes hely. Ha János bácsi mesél, a korsókban megszáll a sörhab és egy időre elnémulnak a piások duhaj kiáltásai.

Itt van mindjárt a hárommázsás harcsa esete, amit most két éve, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján fogott. Méghozzá dupla sajtos hamburgerrel.

- Tudtam, hogy hol van az az átkozott dög - emeli föl az ujját komoran. Láttam, ahogy elkapott egy vadkacsát. De egy ember is belefért vóna nyugodtan a pofájába.

- A harcsa nem is nő meg ekkorára - jegyezte meg egy kételkedő. Néhányan udvariasan érdeklődtek, nem akar-e a kételkedő egy pár pofont. Nem akart.

- És a Kiskovács? - kérdezett vissza János bácsi gúnyosan. A hallgatóság egy emberként, sötéten bólintott. A Kiskovács az örvénynél fulladt vízbe. Ő, aki úgy úszott, akár a - hal? Ugyan, kérem. A Kiskovácshoz képest a halak zöldfülű kezdők lehettek csupán.

- Rá egy hétre - mondja tovább János bácsi - csukázok ugyanott. Egy olyan ötkilós- formát húzok kifele vígan, mert ippeg ígértem az erdésznek egy ilyen kisebbet egy pár vadnyúlért. (A hallgatóság jelentékeny része idegesen izegni-mozogni kezdett. Eltalálták- igen, ők horgászok voltak.)

- Hát egyszerre egy irdatlan nagy kavarás... kitárult a legnagyobb harcsapofa, amit életemben láttam - pedig sokat láttam - reccs! Bekapta a merítőt, csukával együtt!

Hát igen mérges lettem. Nem elég bosszúság, hogy azt a csukácskát elvitte - most foghatok másikat -, de még a legjobb merítőm is? Hát csak hazamentem a harcsázó felszerelésért! Százas norvég zsinór. Kuplungzsinórból dupla előke. Kovácsolt acél amerikás cápahorog. Mint a fél kezem szára, akkora! A stégen fogtam nagy hirtelenjében egy háromkilós pontyocskát.

            (Fentemlített horgászok újfent idegesen mocorogni kezdtek.) János bácsi zavartalanul folytatta.

            - Éjszaka kapta el a bitang. Hiába tartottam a botot vitézül, rátekerte magát egy víz alatti fatörzsre. Vót az a fa vagy nyóc méter hosszú. Aztán megindult! Be a meredek fa alá, fatörzsestül!

            - Lehúzta? - kérdezte egy horgász áhítatosan.

            - Félig - bólintott János bácsi. A norvég damil meg csali pendült egyet, mint a hegedűhúr. Oszt annyi vót. Ott álltam a parton és citerázott a lábam. Ismeritek ezt az érzést.

            A jelenlévők bólintottak. Mindannyian jól ismerték azt az érzést, mikor a hal - vagyis inkább: a HAL - fogja magát és egyszerűen - elmegy.

            - És utána mit csinált, János bácsi?

            - Utána? Káromkodtam, fiam. Aztán hazamentem és bosszút esküdtem. Vagy a hal- vagy én. Középút nincs! Vettem százötvenes izlandi damilt. Olyanfélét, amivel gyilkos bálnára horgásznak arrafelé. Kikötöttem egy juharfa csemetéhez, vót az vagy tizenegy és fél méter magas. Kiskacsát tettem rá. Nem voltam ott, mikor ráharapott - de derékba törte azt a tizenöt centi vastag fácskát. De elébb félig kihúzta tövestül. Ott van a mai napig, akárki láthassa.

            - És aztán?

            - Aztán? Rendeltem kétszázas zsinórt  a Sekszpírtől, Japánbul. Kétszáztízest küldtek, meg hozzáírták, hogy ennél vastagabbat ne is keressek, mert a világon nincsen. A jegyző fordította le a levelet, angolbul. Még azt is írták, hogy ámbráscetre is jó, ha nincs a közelben korralzátony. Egy egész marhamájat raktam rá, a másik végét meg egy nagy piros - fehér bójához kötöttem, a kikötőből hoztam. Vártam három nap, három éjjel! És akkor elkapta! Felemeltem a kezem, hogy utánaengedem a zsinórt, hát csak rántott egyet rajta! A zsinór rámgabalyodott, oszt csak megindultam az örvény felé. Olyan gyorsan húzott a bestia, hogy csak pattogtam a vízen, mint a laposkavics. Akkor tudtam meg, milyen érzés motorcsónaknak lenni. Aztán egyszer csak fordult egyet az a szörnyű nagy állat és gyün egyenesen nekem. Nagy rémületemben a zsebemhez kaptam, a halasbicsakhoz, amit még keresztapám vett bérmálkodáskor. Szerencse, hogy egy nappal előtte éleztem meg! Elvágtam a damilt, aztán sikerült elkapni egy vízbehajló ágat. Felmásztam fürgén, mint a mókus. De a felénél megcsúszott a lábam! A bestia pont akkor fordult alattam! A pofájába belefért vóna egy jó testes ember, de a hitványabbjábul meg kettő is. És már biztos volt, hogy nem tiszta szerzet, mert olyan kék vót a szeme, de olyan gyönyörű kék, mint a nefelejcs a patakparton! Kimásztam, aztán csak pislogtam, nem jön-e az a szörnyeteg utánam a partra is.

            - És aztán hogyan kapta el?

            - Csak három nap után tudtam fölkelni. El kell pusztítani azt a szörnyeteget mindenáron, mert míg él, senki emberfia nincs biztonságban! Vettem egy tekercs hegymászókötelet! A csónakról leoldottam a háromágú vasmacskát a lánccal együtt. Ez volt az előke meg a horog! Kikötöttem egy százéves tölgyfához. Érezte a vesztit, én mondom nektek, mert nem kapott rá semmire. Még csíkra se!

            A horgászok hitetlenkedve csóválták a fejüket. A csík, az holtbiztos, ha csíkot fog az ember, az már olyan, mintha harcsája is lenne. János bácsi folytatta.

            - Aztán egyszer nagy bánatomba elmentem a büfébe egy fröccsre. Néztem az embereket, ahogy eszik ezeket a bolondságokat, hoddogot meg hamburgert, a paradicsomlé meg csöpög lefele a nadrágjukra. És akkor valami hang azt mondta, hogy álljak föl és menjek oda a kisablakhoz.

            - És?

            - Odamentem és kértem tíz dupla hamburgert. De mán csak sajtos volt.

            - Jó lesz? - kérdezte a büfés. Kedvem lett volna azt mondani, hogy mindegy, úgyis harcsának lesz, de akkor esetleg kihívja a fehérköpenyeseket. És rátettem mind a tíz hamburgert a vasmacskára! És másnap látom, hogy az öreg tölgyfáról mind az összes makk lepotyogott! A hegymászó kötél meg csak feszül, le a mélybe! Még jó, hogy a parton ott volt három olyan úriember-forma is, egy nagy terepjáróval jöttek. Ez volt a szerencsém! Mert kézzel húztuk a harcsát, nekifeszülve, mind a négyen, de csak nem jött!

            - Kössük a Landroverhez! - ajánlotta az egyik. Úgy is lett! Megindult a terpjáró, de a harcsa is! Oszt akkor négykerék-meghajtás! Redukcijó! A motor bömböl! De jött lassan, jött! Oszt mikor odahúzta a parthoz, belevágtam a szigonyt. Akkora hullámokat! De aztán lassan elcsendesedett, mert ippeg a szívére céloztam. Az urak éppen hogy nem ugráltak örömükben a parton!

            - Kék szem - mondja az egyik.

            - A természet csodája - mondta a másik.

            - Mutáció - tette hozzá a harmadik.

            Aztán odajöttek mind a hárman hozzám. Hogy űk a Természettudományi Múzeumból vannak, meg hogy egy ilyen csodát a jövő nemzedéknek is látnia kéne...

            - Még egy láda aranyért se - mondtam, mer úgy is gondoltam.

            - Adnánk érte...

            És mondott egy összeget, hogy velem megfordult a világ! Eszembe jutottak a jányomék, mindjárt gyön az onoka... épthetnének kertes házat, még autót is vehetnének... csak néztem azt a csudahalat oszt a szivem meg akart hasadni...

            - Odaadta?

            - Oda - legyintett az öreg elkeseredetten.

            Nagy csönd telepedett a kocsmára. Csak néhány horgász mormogta maga elé megszállottan: - Én ugyan nem... az istennek se...

            - Hát - állt fel János bácsi. – Mennem kell. Igértem vagy tizenöt dévért a sógornak, olyan kilósokat... füstölni az a legjobb. Majd a fél délutánom rámegy, míg megfogom.

            A kocsmában már élénkültek a vendégek. Csöngtek a poharak, sistergett a söröshordó. János bácsit ámuló, kételkedő, de mindenképpen tiszteletteljes pillantások kísérték, ahogy kifordult az ajtón. 

Bájsziköl (13. rész)

 XIII. fejezet

 Szelek és szerződések. Életképtelen címerállatok.  Egy politikus mámora és a hatszínű lobogó, majd távozás Nyugatra.

 

Rögtön látszott, hogy ezt az országot valami borzasztóan hazafias nép lakja. Mindenfelé nemzetiszínű lobogókat lengetett a langy nyári szellő. Nemcsak a házakon, mint általában. Hanem egészen lehetetlen helyeken is, mint mondjuk egy lakodalmas menet élén. Több ilyen menetet is láttam útközben, az óriási, színes lobogót minden esetben jól megtermett pasasok cipelték. Egyáltalán nem véletlenül: volt mit tartaniuk, mikor a szél úgy istenigazából belekapott a zászlóba. És bizony belekapott, kissé egyhangú rendszerességgel, amin semmiképpen sem szabad csodálkoznunk, lévén, hogy a Szél egyik kutya kötelessége a zászlók lobogtatása.

Olyannyira, hogy ez benne is van a szerződésükben. És nem is hátul, az apró betűs részben, á, nem, hanem rendesen elöl, az „Alapvető Kötelességek” között, mindjárt a nagy lila pecsét alatt. Nem is igen meri megszegni ezt a szerződési pontot egy mégolyan bátor Szél se, mert ez bizony igen súlyos következményekkel járhat, amelyek közül persze a legfájdalmasabb egy igen-igen komoly összegű pénzbüntetés. De súlyosabb esetekben akár az illető Szél működési engedélyének a bevonására is sor kerülhet. Azaz teljes Szélcsöndre. Így történt ez nemrégiben például a Sirokkóval is, ami ugyebár korántsem holmi játszi szellő, mégis kénytelen volt meghunyászkodni. Most törlesztheti a részleteket a szerencsétlen.

A szerződésekkel nem lehet viccelni.

A nemzetiszín lobogók tehát fennen lobogtak. (Egyes vélemények szerint másképp nem is nagyon tudnak.) Vörös- fehér- kék- zöld- lila- narancs- volt e harmonikus szín-összeállítású lobogó, közepén nyolc részre osztott klasszikus címerpajzzsal, amely különféle igen erős és tekintélyes állatokat ábrázolt, amelyek közös jellemzője majd minden esetben az volt, hogy eléggé jelentős testi hibával születtek. A nagyon marcona kinézetű sasnak például két feje volt, tehát túl sokáig semmiképpen nem maradhatott életben, a művész nyilván rövidke életének utolsó pillanataiban örökítette meg az állatot. Volt ott egy hasonlóan vadnak látszó kétfarkú oroszlán is, bár ez a kis testi rendellenesség olykor hasznosnak bizonyult: két farokkal nyilván sokkal hatékonyabban lehet elhessegetni a legyeket, mint eggyel. Igaz viszont, hogy a futásban e két farok kimondottan akadályozta a szegény oroszlánt, mert hol az egyik, hol a másik farok gabalyodott a lába közé. Így aztán ez az oroszlán soha nem is tudott megfogni egy normális gazellát sem. Sőt a nemtelen gazellák egy idő után olyannyira elszemtelenedtek, hogy direkte bevárták közelre a szerencsétlen kétfarkút, aztán gyorsan elszaladtak, aztán megint megálltak, és így tovább, ami azért nem volt szép a gazelláktól, mert mégse lenne szabad kigúnyolni egy szerencsétlen sorsú torzszülöttet, csak azért, mert mondjuk meg akar enni. De szerencsére az oroszlán sem volt teljesen hülye, és hamar rájött, hogy így egyszerűen éhen hal.

Így lett vegetáriánus. Hamarosan megkedvelte a zsenge lóherét, kukoricát, kelbimbót, valamint néhány termesztett zöldséget is, mint a sárgarépa, zeller, káposzta, egyebek.

A címerpajzs többi mezejét vad képzelőerőről tanúskodó fantasztikusabbnál fantasztikusabb állatok foglalták el, kivéve egy fura kis rágcsálót, amely tényleg így nézett ki és tényleg csak ebben a kis országban élt. Csak olyan csúnyácska és jelentéktelen volt, hogy mostanáig nem is igen törődött vele senki. Szerepelt még ezen kívül egy kis zöld bogáncsféle is a címerpajzsban, amely csakis és kizárólag egy majdnem tizennégy méter magas homokdombon fordult elő egy vad erdő kellős közepén, de olyan kevés volt belőle, hogy az ország lakosságának 99,7 %-a még csak nem is hallott róla soha életében. (Persze nagyon hosszú és hangzatos tudományos nevet viselt, ahhoz képest, hogy milyen egy jelentéktelen gizgaz volt tulajdonképpen.)

Az Utazót nagyon érdekelte, hogy vajon mit jelképeznek e roppant hazafias kis nép zászlójának színei. Így kapásból úgy vélte, a vörös a vér, a kék a tenger, a zöld mondjuk a fű színe, de a többi tarkabarka színnel valahogy nem igazán tudott mit kezdeni.

A Jármű persze könnyedén felvilágosíthatta volna az Utazót súlyos tévedéséről, sőt azt is megmagyarázhatta volna, mit jelképez a többi szín. Csak nem akarta az Utazót megfosztani az Illúzióitól. Egyébtől sem, de az Illúzióitól meg különösen nem. (Ez is egy afféle Jármű tulajdonság volt: az Illúzióktól való megfosztás teljes mellőzése).

Még hogy vér, meg tenger, meg fű, kutyagumit. A vad színeket egy cinikus és dörzsölt megélhetési politikus (bár, ha úgy vesszük, egy idő után minden politikus cinikus, dörzsölt és megélhetési lesz, sőt a legtöbben már idő előtt) kreálta egy mámoros éjszakán. Forradalmi mámorban, magától értetődik.

Na jó, tökrészegen. A forradalom ugyanis természetesen győzött, amint azt rendesen el is tervezte a régi rezsim néhány értelmesebb vezetője, de mivelhogy egy kicsit még gyorsabban zajlott le, mint ahogy eredetileg tervezték, összesen egy éjszaka maradt az új hazafias jelképek - címerek, lobogók, köztársasági elnök, stb. - létrehozására. Politikusunk őszinte segíteni vágyásból és négy bőrönd pénzért- enyhe infláció volt éppen - habozás nélkül elvállalta a nehéz feladatot. (Ha hív a haza, menni kell, mese nincs.) Vett néhány palack jobb fajta konyakot, bezárkózott dolgozószobájába, s mire pitymallott és harmadszor is berúgott, készen is lett. Az új színekhez persze új magyarázatot is kreált: a vörös az ő értelmezésében a kecsap színére utalt, amiket a széles néptömegek hamarosan mindenfajta étkeikre kenegetnek, ezzel is demonstrálva a fejlett Nyugathoz való tartozást. A fehér azt jelképezte, hogy ha télen elég sok hó esik, akkor minden fehér lesz, s ez által „az ország ünnepi fehér köntöst ölt”. (Ez a magyarázat már a második üveg konyak után született, amikor is politikusunk lelke legmélyéből költői hajlamok csiholódtak elő.) Ezután egy merész fordulattal a kéket a vér színének tette meg, mondván, hogy ”nemzetünk kékvérű, azaz fennkölt, tiszta és nemesi származású, nem úgy, mint a környező országokban lakó bugrisok, akik ősi földjeinket bitorolják, de nyugi, már nem sokáig”.

A zöldet ábrándos lelkületű politikusunk csudamód meghagyta fűnek, de hozzáfűzte: „ez a fű az, amely mifelénk sokkal erőteljesebben és zöldebben növekszik, mint bárhol másutt a világon, beleértve a fejlett Nyugatot is.” A lilát úgy magyarázta, hogy ez a monoklik és véraláfutások színe, amelyeket bárki igen könnyen beszerezhet, aki a fentiekben akár mákszemnyit is kételkedik.

A legkeményebb diónak persze a narancsszín bizonyult. Nehéz probléma volt ez. Egy egész üveg konyakot igényelt, amely után nem is maradt el a menetrendszerű okádás. Politikusunk ezután nyugovóra tért megszokott helyén, az asztal alatt, de delíriumos álmában csak egyetlenegy szó lüktetett kibírhatatlanul: narancs! narancs! Hogy az istencsodájába magyarázza meg ezt a nyavalyás narancssárgát?

Aztán reggel felé, a felkelő nap első sugarainál, a konyakosüvegek között tántorogva, hirtelen megvilágosodott (ez politikusoknál napi szinten előfordul): a narancs természetesen a felkelő napot jelképezi, az új idők hajnalát, a forradalom győzelme utáni munkás hétköznapokat, amelyek minden állampolgár számára sosem látott jólétet és bőséget hozandanak majd el szeretett kormányunk vezérlete alatt, olyannyira, hogy többé sohasem kell narancsot (sem mandarint) importálnunk, mert vagyunk olyan tökös kis ország, hogy mindent képesek vagyunk megtermelni, amit csak akarunk. És természetesen adót nem is kell majd fizetni senkinek egyáltalán. Vagy ha mégis, csak nagyon keveset.

Politikusunk ezután fogta négybőröndnyi papírpénzét és a fejlett Nyugatra távozott.

A Jármű mindezeket az ismereteket természetesen meghagyta magának. Véleménye szerint eléggé értékes ismeretek voltak, ráadásul igen jól jellemezték az emberi fajt. A világért sem ábrándította volna ki az Utazót, akit ember volta ellenére valamelyest azért eléggé rendes pasasnak tartott. Bár néha még mindig megdöbbent, hogy az Utazó milyen naiv hiszékeny illúziókergető javíthatatlan romantikus tud lenni akár a leglehetetlenebb helyzetekben is.

Mint például ebben a zászlóügyben.