Sorozatok, sorozatok

         Nagymama igen csendben van a gyerekkel. Végre nyugalom. Ej, csak jó az öreg a háznál, ahogy a régi kelta mondás tartja. Ám a mindig létező, legrosszabbat sejtető szülői ösztön egy idő után jelez. Mit jelez, visít. Ennyi csend nincs gyerek körül. Esetleg ha alszik. Mit csinálnak ezek?

         Az ajtót résnyire nyitva idillikusnak éppen nem mondható pillanatkép tárul bámuló szemeim elé. A képernyőn egy eltorzult arcú szamuráj éppen suhintja a kardját - vijjogó japán csatakiáltás kíséretében -, hogy lecsapja törökülésben meditáló ellensége fejét. Na, jó, lótuszülésben! Erre most nincs idő!

            Egy reflexszerű villámgyors ugrással a fotel előtt termek és két tenyeremmel erősen befogom a gyerek szemét.

       -Mit csinálsz, apja? - kérdezi viszonylag higgadtan, miközben megpróbálja lefeszegetni acélbilincsként fejére kulcsolódó ujjaimat. Hörgök néhányat, mint egy sebesült vadkan, mivel értelmes szóra nem nyílnak ajkaim, végül minden valaha volt, létező és eljövendő anyós-vő ellentétet belesűrítek egy tömör üvöltésbe: - Mama!!!

           Mama közben észbekap, a képernyőn immár a vidám kis tininindzsa mutáns teknőcfiókák mulatságos képsorai peregnek.

            - Ez csak egy film - mondja az anyós erősen a plafon sarkába bámulva.   - Egy mese. Amúgy nem is igazán vágta le a fejét neki. Csak úgy tett.

            - Azért gurult el a feje öt méterre és közben pattogott a kókuszszőnyegen, mi? Mama!!!

            És ebben az utolsó „mamá”- ban benne volt a végső, legeslegutolsó hadüzenet is: ha véres és kegyetlen és gonosz és rossz és csúf műsorokat fog nézni a drága mama, akkor akár nyomban távozhat is kies kis vidéki otthonába, és ott nézhet vért és erőszakot, lefejezést meg befejezést. Vagy akár hard pornót is, nekem mindegy.

            Két hét múlva a másik anyós debütált, alias drága édes jó anyám. Ő bezzeg nem olyan, mint ez a… ez az anyós!

         Na, csend. Nézik szépen a mesét, biztosan. Ámbráscetek életét, ilyesmit. Nagyon helyes. Milyen régen csend van. Ajtó résnyire.

          A képernyőn egy setét képű gonosz épp most végzett számos késszúrással egy szemmel láthatóan a fehér fajhoz tartozó idősebb gentlemannel. Patakokban folyik a vér, szép csillogó, bíborpiros.

            - Anyu !!! – és ebben a felkiáltásban benne van millió liternyi csalódás anyámban. A saját anyámban! Hogy ő is pont olyan, mint egy… egy anyós!

            - Ez nem vér - magyarázza sietősen a gyereknek. – Hanem málnalekvár. Ezzel kenték be a bácsit, hogy viccesebb legyen. Ez a sötétebb nagy tócsa? Hát az meg kecsap. Valaki pont most ment arra egy nagy hot doggal, és kifolyt a virsli. Jaj, dehogy, a kecsap.

            - Anyu!!!- és ebben a második „anyu”- ban benne van… minden! Hogy még a saját anyámban is csalódnom kell!

            Egyáltalán, honnan van a két öreg hölgyben az erőszak eme szeretete? Hát ezek krimit néznek! Meg véres török leszámolásokat, meg hogy az egyik gonosz… a még gonoszabbikkal… hogyan… hogyan gonoszkodik! Hát hol vagyunk? Hát mi ez?

            Ha meglátogatom őket - vagy bárkit - a nap egy bizonyos órájában, a faluban, a kertekben egy lelket nem látni. Kaszát-kapát elhajítva rohan mindenki sorozatot nézni. Mikor a zöldruhás vak leány végigtámolygott Kelet-Európán, minden házat feltűnés nélkül kifoszthattak volna. Vagy ha egészben elviszik, az se keltett volna érdemleges feltűnést. Mármint, ha a tolvajok is nem a képernyő előtt ültek volna. Igaz, igaz: kis kikapcsolódás mindenkinek kell. Mindenkinek jár egy kis Esmeralda!

            Telefonálni se lehet akármikor. Ha rosszkor hívok, és a háttérben tragikusan szomorú zene hömpölyög, vontatott brácsaszólóval, akkor tudom: a jók ügye végleg vesztésre áll. Ilyenkor mondhatok bármit. Egyszer meg is próbáltam.

            - Holnap válunk - mondtam az anyósnak.

            - Igen - mondja révetegen és tudom, hogy tekintete a képernyőre tapad.

            - A gyerekek árvaházba mennek, csak előbb felgyújtom a házat.

            - Rendes tőled. Kösz, hogy felhívtál. Viszhall.

            Anyám nem ilyen. Hátha.

            - Józsika fegyvert lopott és lelőtt két rendőrt - kezdem in medias res. Mit kell itt gatyázni.

            - Hogyne, fiam. Ahogy gondoljátok.

          - Pistike holnap megy elvonókúrára. Ha kijön, mindannyian Madagaszkárra költözünk.

            - Jól van, fiam. Majd felhívlak.

            - Madagaszkáron?

            - Miért, nincs térerő?

          Feladtam. Megyek, megnézek valami sorozatot. De valami értelmeset. Nem ilyet, hogy… török, meg hogy mindenkinek „osz”- ra végződik a neve.  Santos, Marcos, Hókos, Pókos… Itt van egy, ni… amúgy a kedvencem… két New York- i ügyvéd szereti egymást. Nem, nem nők. Csak barátok. Vagy, hogy ez milyen mulatságos… életnagyságú földönkívüli plüssállatokkal él a család, ez igen, ezt meg lehet nézni. Legalább valami köze van a valósághoz.

            Na jó, én is nézek sorozatot.

            De azért nem akármit.