Giling-galang,
szól a harang, azazhogy a bejárati ajtó csöngője. Hát ez meg ki a rosseb
ilyenkor, kérdezzük a költővel együtt jogosan. Nini, egy túláradó életörömmel
kipárnázott, erősen nyakkendőszagú úriember. Pirospozsgás arcában huncut kék
szemek csillognak, míg mutatóujját nekem szegezve felteszi a dermesztő kérdést:
mi lesz, ha meghalsz.
- Hát, izé... így
negyvenévesen még nem is annyira...
- A legjobb lesz, ha... -
mosolyog, mit mosolyog, kacag tudatlanságomon, s mire magamhoz térek, a nappali
minden négyzetcentiméterét színes papírlapokkal borította be.
Te jó ég, ez egy
biztosítási ügynök.
- Izé... igazából most nem
is annyira van énnékem pénzem...
Legyint, hanyagul, mintha
a pénz, ez a mocskos, olyasmi lenne, amire igazából szükség sincs ebben a
keserves életben. (Noha nem így van).
-Halál - néz a szemembe
bátorítóan, mintha az Elmúlás elegáns utazó ügynöke lenne, akinek egyedüli
feladata támasz valamint segítség nyújtása a nehéz időkben.
Ez okból rajzol
egy tortát. Van két nyíl is az oldalán, ami nem azt jelenti, hogy a tortára
nyíllal vadászunk, mint ahogyan azt az ember logikusan gondolná. Hanem azt – őszerinte
- hogy ha megöregszem, kapok egy rakás
lóvét.
- Ha meg netántán meghalna
- suttogja, s a nappali levegőjén az elmúlás dermesztő lehellete süvít
keresztül. - akkor ennyit kap a legközelebbi hozzátartozó - takar le egy óriási
szeletet a tortából. Micsoda öröm.
- Megtörténhet, hogy csak
az egyik lábát veszti el - enyhít egy kissé a dolgon. - Akkor viszont...
Jézusom, ennyi
pénz. Ha csak a fele igaz, már érdemes nyomoréknak lenni. Vehetnék egy
yachtot... Meg egynehány yachtnőt...
- Meg is vakulhat - teszi
hozzá biztatóan. - Ebben az esetben...
Fan- tasz-
tikus. Amennyiben elvesztem összes végtagjaimat, valamint halló-, látó-,
tapintó- és szaglószervemet, halálom napjáig gondtalanul élhetek. Ilyenkor úgy
elábrándozik az ember... Mondjuk, ha úgy százlábú lehetnék...
- Lepra, tébécé,
bubópestis - próbálkozik tovább és gyorsan rajzol egy lánchidat. Ebből –
őszerinte - nyomban kiviláglik, hogy volt ifjúságom - hajh! - melynek során
iskolába jártam. Micsoda meglepetés. Majd munkás évek következtek, és végül, ha
van egy csepp eszem és rá hallgatok: jól megérdemelt, gondtalan pihenés, fényűző
kényelemben.
- Ime! - emel ki
diadalmasan egy színes prospektust. Jé! Hát ez tényleg kiköpött én vagyok. Hogy
a szakállam szénfekete, hajam meg ezüsttel tarkázott lobogó sörény, az
részletkérdés. Tudhatom is én, hogy fogok kinézni annyi év után... Nocsak, itt
van mellettem hűséges, ragyogó kék szemű hitvesem is...elég jó karban van,
nocsak. Talán nem sokára meg kéne nősülnöm.
- Azt a pár évet, ami
magának még hátravan - kap elő vígan egy újabb szórólapot - Így is eltöltheti!
Pazar. Pipacspiros
búvárruhában vagyok épp rajta, azúr tenger partján, amelyet hófehér habok
taréjoznak. (Vagy karéjoznak, ez nem látszik teljesen tisztán). Kezemben
feketén csillogó cápaszigony - amire már oly rég vágyok - s a lábam! Akár
Swartzceneggeré suhanckorában.
- Nem mindegy, mikor lesz
magatehetetlen - oktat, és rajzol egy hernyót, majd rá néhány különböző színű
csomagocskát.
- Látja, itt már béna-
mutatja. - Ami történt, megtörtént, de legalább az utódai anyagi biztonsága...
Jut eszembe,
nemzenem kell néhány ivadékot is. Talán a jövő héten lesz egy kis időm. Én
szerencsétlen, hogyan is élhettem ily sötét tudatlanságban ezidáig. Én nem
tudtam, hogy ez a világ két részre oszlik. Az egyikben fickós, ezüstös
szakállú, piros búvárruhás dédnagypapók álldogállnak pazar tengerparton kék
szörfdeszkával a hónuk alatt. Van boldog családjuk is természetesen, csupa
jóizmú menyecske még öregkorában is, akik nem félnek semmitől, mert VAN
biztosításuk. És egy másik világ, ahol biztosítás nélküli élőhalottak
vonszolják végtagok és érzékszervek - esetleg bőr - nélküli testüket és még
annyit sem tudnak ezek a szerencsétlenek, hogy mikor a legjobb elhalálozni.
Vagyis ismét csak bebizonyosodott, hogy az emberiség fele teljesen hüle.
Karnyújtásnyira a megvalósult Kánaán, ahol milliós összegek várnak rád. És
képzeljék, vannak pofátlan alakok, akik egy ilyen alkalmat képesek kihagyni...
Én ugyan nem.
Átnyálazom az összes prospektust, amit a halálmadár - pardon: biztosítási
ügynök - itthagyott. Egy dolog azonban már most is világosan látszik.
A
legeslegjobb, a legeslegjövedelmezőbb megoldás, ha a biztosítás megkötése után
nyomban földobom a talpam. Jut eszembe, addig még gyorsan népes családot is
kell alapítanom.
