Egy
bizonyos kor elérése után az ember, ha nem is félve, de legalábbis bizonyos
tisztelettel kezd viszonyulni olyan fogalmakhoz, mint pl. „betegség“ és mondjuk
„halál“.
Mivel e bizonyos kort alighanem
elértem, de sokkal nem haladtam meg, leírhattam a fenti mondatot, még akár
igaznak is tartva mind a „nem is félve“, mind a „bizonyos tisztelettel“
kifejezéseket. És erős a gyanúm, vagy inkább félve sejtem, hogy nemsokára lesz
elég merszem a „ha nem is félvét“ is félresöpörni.
Sajnos nem merő bátorságból. Inkább,
mert kénytelen leszek beismerni: hogy de, igenis, félve. A halál nagy úr,
igazolódik be egy újabb fényesre koptatott közhely, s hű szolgája, a betegség is épp elég nagy félelmet/
áhítatot ébreszthet bárki emberfiában, hogy akár ne is akarjon róla beszélni.
Pláne nem nyeglén. Amiről nem beszélünk, azaz nem veszünk tudomást, az nincs
is, hiszik az ún. primitív népek, a kisgyerekek, meg a strucc, mikor homokba
dugja a fejét.
Úgyhogy idősödő ember már ne igen
vicceljen a halállal. Túl közeli - közelebb, mint a születés - és túl rémisztő
már, hogy mulatságos legyen. Persze, néhányan nevethetnek még, kényszeredetten,
mint udvarias ember a rossz viccen, de az elmúlás puszta lehetősége megkeseríti
már a nyálat, kis csomót gerjeszt a még úgy-amennyire feszes hasizom alatt: a
Nagy Úr, valahol, a fekete látóhatáron túl... figyel?
Még csak nem is. Túl jelentéktelen
egy ember az ő figyelmére. Még hogy „porszem a semmi ágán”, még annál is
sokkal, de sokkal semmibb.
Csak számon tart. Mint egy kipipálni
való tételt a nem tudni, ki által- és főleg miért- létrehozott lajtstromban.
Felfoghatatlanul dermesztő közöny figyelmeztet: senki se vagy. Nemhogy senki:
még az se. És nem csináltál semmit egész eddigi ágrólszakadt életedben, s ha
esetleg, tévesen, úgy gondolod, hogy mégis, hát az egyáltalán nem számít.
Mellesleg, a hited éppúgy nem számít, mint a tévedésed. Kipipálja Ő a színes,
de balga álmokat kergetőket éppúgy, mint a szelídeket és szorgalmasokat, a
törtetőket és a másoknak bajt okozókat. S az Igazság még csak ki sem bonthatja
fehéren ragyogó vitorláját e setét, vigasztalan tengeren: az igazság csak az
élők csecsebecséje.
Ha nem is félve... dehogyis nem
félve! Még a félést is félve bevallani, csak tudat alatt rettegve, nyüszítve! A
félelem kérlelhetetlen matematikája, gyávaság a négyzeten. S a gyávaság görbéje
egyre meredekebben emelkedik, ahogy haladok előre és gondolkodom. Már nem el-
elsütve a csak szakálltalan ifjoncokhoz méltó szakállas vicceket: a „majd
megszívja a föld”-et, ha valamelyik testrész fáj, a „harmincon felül ne bízzál
senkiben”-t, valamint ezek igen humoros, bátor, sziporkázóan szellemes és
rendkívüli módon mélyenszántó változatait. Ilyet is csak az mond, aki nem tudja
még: ott a neved a listán.
Egy bizonyos koron túl a betegség
már nem a horizont mögött bujkál, olyasvalakikkel kapcsolatban állva, akikhez
neked végső soron nincs is közöd. Másokkal, persze, megesik. Hisz ez az élet
rendje, nemdebár?
Az élet rendje az, hogy nemsokára
veled is megesik. Romló szem, nyikorgó ízületek, a derék doktor
figyelmeztetései az „életmódváltást” illetőleg (teheti, közelebb áll a
halálhoz, jobban ismeri) mind- mind ugyanazt próbálják a fejedbe verni: bizony,
bizony. Elhull a virág. Eliramlik az élet.
Kórházi látogatások, temetési
szertartások is barátságosabbak eztán. Őszintébb a részvét, nagyobb a türelem a
súlyos beteggel szemben, aki nemsokára te leszel. Az első rémület után -
tarthat jó pár évig - csak-csak éldegél tovább mindenki. A lista meglétén úgyse
változtat se rémület, se belenyugvás. Még a közöny se. Ha létezne. De egy
bizonyos koron túl... nem, nem létezhet. Remény se, esetleg az egész elvakult
hívők számára, ha ugyan egész biztosan nem hazudnak, önmaguknak, másoknak,
szánalomból, megszokásból, kényelemből. Félelemből és gyávaságból, amely végső
soron ugyanonnan ered, ahol az enyém: az ő neve is ugyanazon a listán szerepel,
mint az enyém. Lehet, hogy csak egy sorral feljebb, vagy lejjebb. Nem tudni.
Küzdünk azért. Minden reggel
felkelünk és teszünk dolgokat. Teljesítünk kötelességeket, melyek „ostobaságok,
amikkel az élők elütik az időt”. Megfelelünk, vagy olykor egyáltalán nem
felelünk meg elvárásoknak, s akár így, akár úgy dől el a napi küzdelem,
lepergett egy szem a homokórán, oly nesztelen, hogy szinte észre se vette
senki. (Még mi se.)
Lassítsuk az időt, én azt mondom.
Nézd, piroslik a naplemente és te annyiszor nevettél azokon, akik ámulva nézik.
Nézd meg most, azonnal, vagy akár holnap is, csak lassabban. Folyton játszani
akaró kisgyereket se küldj el soha, mert aztán egyszer már nem jön. És
nyugodtan tedd meg, amit mindig is szerettél volna, de csak volna. Igen,
pontosan azt, amiről gyerekkorodban álmodtál, mert csak azok voltak az igazi
vágyak, csak azok voltak az őszinte kívánságok, a legjobb dolgok, amik benned
valaha lakoztak és amelyekért valószínűleg a világra jöttél.
Tegyél meg mindent, hogy lassulj,
hogy elkapd végre a fürge másodperceket, amelyek időnként – sokszor - mindig
értelmetlenül peregnek. Tegyél meg mindent, amit tudsz, még ha ott is a listán
a neved.
Még ha félve is.
