Kerékpárral Törökországig - IV. fejezet

 

IV. fejezet, melyben…

…”-Pistol? Kokain?” Az ámokfutó sofőr és a gerenda esete. Hogyan rendeljünk ismeretlen ételeket? Macskahulla a buszmegállóban. Találkozás a román-magyar barátság élő szobrával. Táboroztál már hotelszobában?

 

A román határon kicsit várni kell. A magyar vámosok lezseren intenek, a román szigorúan végigmér és kérdez:

            - Bagázs? Problém?

            Nyomban három nagy kérdőjellé változunk, biciklistül. A vámos a csomagokra mutat, aztán legyint, belátva, hogy ennyi mindent úgysem ellenőrizhet, mert akkor fél napra megbénul a határforgalom. Inkább a kérdezéses módszer mellett dönt.

            - Pistol?

            És mutatja is az ujjával: - Pu- pu.

            Határozottan rázzuk a fejünket, mert tényleg sok minden van nálunk, de pisztoly, az egész biztosan nincs.

            - Heroin, kokain? - hangzik a következő kérdés.

             Nem, az sincs, az a napi párkilométer tökéletesen elég, hogy elkábuljunk, különben is, Ázsia felé csempészni kábítószert? Erdőbe fát?

            Végre mehetünk, át a tágas Romániába. Álmos kis falu Varsánd, kiabáló cigánygyerekek, a legelőn békésen megférnek egymás mellett a birkák, lovak, tehenek és libák. Ócska terepjáró húz el mellettünk, vastag láncon jó hatméteres, vagy húsz centi vastag gerendát vonszolva maga után. A sofőr merészen tapossa a kanyarokban is, a gerenda ilyenkor teljes szélességében végigsöpri az utat. Elképedten húzódunk félre, míg a gerenda megcentiz egy csapatnyi pelyhes kislibát.

            Gödrökkel sűrűn megtűzdelt, gumizabáló aszfalton haladunk. Unatkozni nem lehet, minden döccenő hátsó fertályunk által üzeni, hogy a kerékpár lényegében földhözragadt jármű. Sűrű a forgalom, a kamionosok veszettül dudálnak, jelezve, hogy ők aztán nem húzódnak az út közepére és nem lassítanak és pláne nem állnak meg, ha vér fog folyni, akkor se. Vannak azért rendesek is, akik nem azért dudálnak, hogy menjünk már a francba, hanem csak üdvözölnek, dudálva, vigyorogva és sapkalengetve.

            Lesz egy darab hátszelünk is, de csak azért, hogy jobban lássuk, mi vár ránk egész nap. P., T. délfelé homályosan arra kezdenek célozgatni, hogy esetleg ideje volna ebédelni. Ezt egy ideig makacsul nem vagyok hajlandó tudomásul venni. (Direkt.) Nemrég reggeliztünk és ha folyton csak zabálni fogunk, sose jutunk el sehová. A „nemrég” kifejezés hallatára egyhangúlag fölhördülnek: az a nemrég már nagyon is rég volt, másrészt ők ketten vannak és nagyobbak, úgyhogy jobb lesz, ha nem ugrálok.

            Útmenti vendéglőben állunk meg és bátortalanul hamburgert rendelünk, mert ezen kívül egy árva szót sem értünk az étlapból. Személy szerint inkább az afféle maradi dolgokat kedvelem, mint a babgulyás vagy a rántott csirke, de ha ez nekik étel… A felénél sem járok, mikor már a fogukat is megtisztogatták és az arcokon félre nem érthető arckifejezés honol.

            - Majd Aradon bekapunk még valamit - kegyetlenkedek egy kicsit, mert ugye Arad, az negyven kilométer. Széllel szembe…

            Erre már nyílt lázadás tört ki a fedélzeten. A túlerő meghátrálásra kényszerít, itt az idő, hogy megkezdjük az ismerkedést a román konyha rejtelmeivel.

            Nem egyszerű ez! Ezért a sokat kipróbált, megbízható módszerhez folyamodunk: találomra rábökünk az étlapra, és rendelünk egy „fiat de porc” - ot, egy „kotlet de porc” - ot és egy „muschiulet de vita” - t. Csodák csodájára nemsokára marhasült, natúrszelet és sertésmáj jelenik meg asztalunkon. Megy ez! (Kicsit még elvitatgozgatunk, hogy melyik melyik volt.)

            A kora este már Arad előtt talál bennünket, ahol hűvös májusi esőt kapunk oldalról. Rozsdamarta, félig tető nélküli, valaha tán buszmegállóban, egy enyhén bűzlő macska meghitt társaságában előszedjük élénklila és élénkkék esőköpenyeinket.

            A városközpontban román úriember kezdi magyarázni, merre van a kemping, aztán legyint: - Jöjjenek utánam.

            Autóba ül és vagy három kilométeren át vezet minket, húsz kilométeres sebességgel, minden kereszteződésen gondosan megállva, hogy vajon nem maradtunk-e le. Aztán tárgyal a kemping gondnokával, sajnos, csak egy hét múlva nyitnak. A román úr fancsali arcunkat látva biztatóan mosolyog: - Semmi, semmi, van hotel nem messze.

            Megint „felvezet” minket a sűrű esti forgalomban, vissza a városközpontba. A hotel megvan. Kicsit szívjuk a fogunkat, de ma már tovább semmiképpen nem mehetünk. Legfeljebb feláldozzuk a saját zsebpénzünket, amelyet aggódó rokonok dugdostak a zsebünkbe az utolsó pillanatban. Kalauzunk a szálloda előtt minden ceremónia nélkül elbúcsúzik. Megmintázhatnák róla a román-magyar barátság szobrát.

            Mi meg bevonulunk a valaha jobb napokat látott szállodába. A recepciós hölgy szerint a biciklinket is nyugodtan fölvihetjük. Arra biztos nem számított szegény, hogy a sáros járgányokon kívül mintegy másfél mázsa útipoggyászt is felcipelünk, amelyen szintén látszanak az eső nyomai. Néhány forduló a második emeletre, afféle levezető edzés gyanánt és kicsiny szobánk nemsokára teljességgel tábori jelleget ölt. A falakon kívül mindent beborít az ázott holmi, gatyák lógnak a szekrényajtón, vizes zoknik az éjjeliszekrényen. Még pár méter kifeszített kötél, mert a legtöbb holmink is erősen mosásra szorul, így aztán hamarosan alig találunk ki az ajtón. A tábori jelleget erősíti, hogy az asztalon búg a gyorsforraló, rotyog a zacskósleves. Pontosan tudjuk, hogy T. hátizsákjának egyik biztonságos és féltve őrzött rekeszében található egy doboz olajos füstölt hal, alias „sprotni”. Remek csemege annak, akik netán szeretik. Mi szeretjük. Sajnos, a ritka csemegét a tulajdonos egyre erőteljesebb célzásaink ellenére sem hajlandó feláldozni a közjó oltárán.

            Este van, nagymosás, teregetés. Holmink reggelre sem szárad meg a nyirkos, hűvös levegőben. Kint sem, az ablakok előtt, ahová szintén köteleket feszítettünk. Éjszaka még bekapkodjuk a holmikat, mert megint elered az eső.

Kerékpárral Törökországig - III. fejezet

 

III. fejezet, melyben…

… szó esik a bringások Murphy-törvényéről, az elmulasztott halászléről és más gasztronómiai élményekről. Buborékos aperitif. Most már biztos, hogy gazdagok leszünk. Csaknem megsiratnak!

         Reggel a háziasszonytól megkapjuk kimosott holmijainkat, érzékeny búcsút veszünk és nekifekszünk a szélnek. A bringások Murphy törvénye ismételten érvényesül: „A szél mindig szembe fúj, ha nem, akkor biztos eltévedtél.” Váltogatjuk egymást elöl és ezzel szépen el is telik a délelőtt. Rögtönzött ebéd benzinkútnál: szélárnyékba viszünk egy műanyag asztalt, hogy a szél ki ne fújja szánkból a kenőmájast. A közelben tehéncsorda, a pásztor végtelen nyugalommal heverész a szélvédett árokparton. Kutyája érdeklődve egyre közelebb sündörög, majd, néhány zsíros szalámihéj hatására ott is hagyja a csordát. Tisztára emberi viselkedés. És méghogy az állatok nem rokonaink.

         Egy faluval odébb némi tájékozódási zűrzavar. Melósok lapátolnak az út szélén, talán föltehetnénk a költői kérdést: Hé, atyafi, melyik út vezet Gyulára? S vajon melyik a rövidebb? Hosszabb eszmecsere után kiderül, hogy két út van (a térkép tehát nem hazudik). Az egyik hosszabb, a másik rövidebb, csak éppen azt nem tudja senki, hogy melyik és mennyivel. Végül is arra megyünk, amerre eredetileg is akartunk, bele a viharos szélbe. Két igen érdekes dolgot tanulmányozhatunk útközben: a másik két biciklit hátulról, meg hogy milyen változatos dudorok és repedések találhatóak az aszfalton.

            Estére szállásunk vagyon, előre lebeszélve. Pici hiba csúszott a szervezők számításába, mert egy nappal korábbra vártak minket. Ami főleg azért kár, mert a Cserkúti házaspár vendégváró programjának fénypontja egy valódi bajai halászlé lett volna. A nyál is összefut a szánkban bármilyen étel említésére. Száz kilométert tekertünk széllel szembe, majd negyven kilós cuccal, így aztán kissé bágyadtan üldögélünk Cserkútiék nappalijában és próbáljuk az udvarias társalgásnak legalább a látszatát fenntartani.

            Az elmulasztott halászlé okozta keserű csalódást egészen vacsoráig nem sikerül kiheverni. Akkor viszont igen, mert olyan paprikás krumplit kapunk - a háziasszony szerényen „egyszerűnek” titulálja - amit később még sokszor emlegetünk. Mielőtt hozzálátnánk, a házigazdától kapunk egy ún. „aperitifet”. Színtelen folyadék, első látásra ártalmatlannak látszik, de ahogy kitölti, legalább tizenöt buborék marad a felszínén. (Az ártatlanabbak kedvéért: a buborékok száma megbízhatóan jelzi, hogy valódi házi jellegű szívvidámítóval van dolgunk, nem holmi bolti löttyel.) Na, azért nem olyan veszélyes, néhány perc múlva már levegőt is tudunk venni. Ezután már mesés gyorsasággal ürítjük ki evőedényeinket. Szimbolikus szünet, ám a háziasszonynak van szeme, kínál. Egy idő múlva döbbenten vesszük tudomásul, hogy a jókora lábas - bár talán helyesebb volna kondérnak nevezni - teljesen kiürült. Szerény viszonzásképpen meghívjuk a házigazdát egy korsó sörre a közeli búfelejtőbe és visszatérve borzasztó elégedetten nyújtózunk el hálózsákjainkban a nappali padlóján.

            Reggel az időjárásjelentés egész napra viharos szelet jósol. Esedékes egy pihenőnap, úgyhogy irány a várfürdő. Biciklinyeregtől elkínzott fenekekre nincs jobb dolog a gyógyhatású termálvíznél! A nap folyamán még vásárolunk egy lottószelvényt is – közösen - hogy öreg napjainkra legyen miből biciklizgetni. Meg is beszéljük részletesen, mire költjük azt a pár milliót. Jobb az ilyesmit előre tisztázni, mert aztán csak a kapkodás van.

            Közvetlenül indulás előtt meglátogatjuk az új kerékpárosboltot, ami éppen ma nyitott.

            - Hová? - csapja össze a hölgy a kezét. - Biciklivel?!

            Értetlenül rázza a fejét, tördeli a kezét, és mikor kilépünk, csaknem sírva fakad. Egy kicsit szomorúan távozunk mi is, hisz nemsokára elhagyjuk az országot, ki tudja, mennyi időre.

Kerékpárral Törökországig - II. fejezet

 

II. fejezet, melyben…

…szó esik az alföldi kerékpározás örömeiről. Miért szárad a vacsora a fürdőszobában? Ismerkedjünk meg Kobajasi úrral, aki nem karmester, de motorozik és trombitál, ezenkívül tényleg japán. A Felkelő Nap országában sohase mondd, hogy „csin- csin”!

 

A Nagy Magyar Alföld nem kimondottan ingergazdag környezet kerékpáros túrázók számára. Egész fantasztikusan lapos, például. Szinte, mint egy síkság. A települések olyan messze vannak egymástól, hogy rokonlátogatásra csakis a hajnali vonattal érdemes elindulni. Vagy mondjuk valahol a ködös messzeségben látsz egy aprócska vonalat. Úgy délre, mire odaérsz, kiderül, hogy az egy kb. huszonnégy méter magas jegenyenyárfa. A táj annyiban változatos, hogy jobbról kukorica, balról tengeri, és ez így megy jövő péntekig. Traktor! Úgy megörülünk neki, mint gyermek a cukorkának. Végre történik valami!

            Ezenkívül erősen tűz a nap és igen erős a forró déli szél. Még beszélgetni sem nagyon lehet, hiába haladhatnánk egymás mellett hárman is akár. Úgysem jön semmi, ami meg jönne, azt húsz kilométerről látni. A legjobb ilyenkor alázatosan fejet hajtani és belebámulni az izgalmas szürke aszfaltba. Tekerni, csak tekerni. Erről a tájról is csak Petőfi tudott szépen írni. A tehetség, az tehetség. De azért ő sem itt lakott, inkább a pesti Pilvaxban múlatta idejét országos kóborlásai után.

            Buzitánál társaságunk akad. Fiatal, lelkes srác, Olaszországba készül az idén. Természetesen kerékpárral, mint minden rendes ember. Átlag öt másodpercenként kérdez valamit. Szegény P. az áldozat, udvariasan, részletesen és kimerítően elmond mindent kerékpáros társulásunk múltjáról, jelenéről, esetleges, várható és feltételezett jövőjéről, bár ez utóbbi még csak a csillagokban van megírva. Ez a nyomorult szél meg csak fúj szembe, forrón, és hamarosan mindannyian biztosak vagyunk benne, hogy Magyarország e kies vidékén sokkal kevesebb az oxigén, mint máshol.

            A srác elbúcsúzik és kénytelenek vagyunk nyomban megállni, mert valamit sürgősen meg kell nézni a hátsó keréknél, vagy az elsőnél. De az is lehet, hogy a kettő közt. Biharkeresztesnél már épp elég fáradtak vagyunk ahhoz, hogy szállást keressünk. Egy-két büszke panzió szemrevételezése után - meg az árak megtudakolása után - egy gólyafészkes kicsi házikó udvarán málházunk le, N. Jánoséknál. Valódi ágy, tiszta paplan. Igazi forró víz is van. A háziasszony szelíd erőszakkal elszedi és kimossa, valamint megszárítja izzadt útiruhánkat.

            A csomagokkal, a biciklikkel meg velünk szépen meg is telik a ház, a maradék helyen megpróbálunk közlekedni. Ezután T. előadja magánszámát, avagy mi a teendő, ha az ember hátizsákjában kiömlik egy egész doboz tusfürdő. T. e tényt nem egészen jól nevelt fiatalemberhez illő szavakkal kommentálja. Sajnos, a tusfürdő a vacsoránkat is illeti, vagyis inkább ellepi, aminek következtében a kenőmájast, zacskóslevest és egyéb finomságokat először is le kell tusolni. Ezután szépen sorba rakva a fürdőszoba polcán díszelegnek meghitt barátságban a fogkrémmel és fogkefével.

            Mindezen izgalmas előkészületek közepette ismerkedünk meg a másik szoba lakójával, bizonyos Kobajasi úrral, aki rögtön leszögezi, hogy nem a híres karmester rokona. A Kobajasi név olyasmi Japánban, mint errefelé a KIS. Vagy a Nagy. Vagy a Kovács. Vagy a Tóth. Kobajasi úr egyenesen a szent Fujijama környékéről került ide. Biztosítási ügynök, vagy valami ilyesmi, de nem egészen szokványos, mert évek óta egy óriási Honda motorkerékpárral száguldozik összevissza Kelet-Európában. Ezenkívül a klasszikus zene nagy rajongója, és mivel Japánban borzasztó drága a koncertjegy, mindenütt koncertekre jár. Mikor azt mondom, Szlovákia, azonnal fölcsillan a szeme és azt mondja, Kassa. Majd közli, hogy kilencvenháromban motorozott ott és meghallgatott egy kitűnő Csajkovszkij-előadást.

            Kobajasi úr irgalmas szívűnek tűnik. Látva, milyen félelmetes tempóban pusztítjuk az ennivalót, virslivel kínál, aztán rohan a szobájába mustárért, majd hoz még szódát, szörpöt, narancsot és egy palack muskotálybort. Túláradó szívélyességét tokaji aszúval viszonozzuk, amit P. tartogatott „kellő alkalomra”. Kobajasi úr rémülten rázza a fejét és forgatja a szemét, mikor megtudja, merre indulunk. A kínai konyha borzasztóan fűszeres, a magyar viszont veri gud, különösen a gulyás. Iszunk egy kortyot egymás egészségére, aztán Kobajasi úr megint visszaüget a szobájába és egy gyanús külsejű fekete dobozzal tér vissza, amiből legnagyobb csodálkozásunkra egy egészen aprócska trombita kerül elő. Sápadtan és használtan csillog a pici hangszer, nyilván sokat forgatja Kobajasi úr, amikor magányos utazásain társaság nélkül üldögél idegen hotelokban és panziókban, egyedül, este egy idegen ágy szélén.

            A leheletével melengeti fel a hangszert, aztán megáll a szoba közepén és magasra emelt fejjel játszani kezd. A muskotályos-aszúboros lehelet nyilván jót tesz a hangszernek, klasszikus dallamok szólnak, Mozart, Beethoven, egy darabig tisztán, de Kobajasi úr hamar kifullad, nagy tüdő kell ehhez, mutatja lihegve. Japánban nagyon drága a koncertjegy, ismétli, de például Brünnben, ahol kilencvenegyben motorozott, nagyon is olcsó. Iszunk még egyet a megbonthatatlan magyar-japán barátságra. Japánul koccintunk: „kampei”. Ha már arrafelé járunk, mondja Kobajasi úr, ugorjunk át Japánba is. De semmiképpen se koccintsunk „csin-csinnel”, mert izé, hát szóval csin-csin japánul az a bizonyos testrész, ami a férfit a nőtől megkülönbözteti.

            Ilyen fontos információk birtokában, úgy érezzük, bátran neki vághatunk Japánnak is, így aztán elégedetten el is megyünk aludni.

Kerékpárral Törökországig - I. fejezet

 

I. fejezet, melyben…

…hőseink igazából elindulnak. Szó esik továbbá a zenéről, a romantika alapvető kellékeiről, valamint a borzasztó riasztóról és egy elméleti csukáról.

            A búcsú után egyhangúan peregnek a szótlan kilométerek. Az ebéd még otthoni szendvics, aztán hirtelen szerencsénk lesz. Nagykállón, a keresztúton egy igazi patkó hever. Jó nagy, szemmel láthatóan nem pónilóra való. Ez biztos nagy szerencsét hoz… Illene fölvenni, de hát plusz másfél kilót? Erre a kerékpárra?

            A harangodi kemping lesz első szálláshelyünk. Csupa homok és akác, az akácon tüskék, így az esti program egyből adott is: belsőgumi-ragasztás.

            Sajnos, van a közelben egy céllövő bódé is, a tetején két ruhásszekrény nagyságú hangszóróval. Egyetlen kazetta forog körbe-körbe, melyen egy hang nélküli - mármint énekhang nélküli - nőszemély sikoltozva hozza a világ tudomására, hogy valaki jobban csinál valamit, mint egy másik, de ez a másiknak direkt tetszik, aminek következtében jó lesz a buli, bébi, add a kezed, sej. A művészeti kompozíció eszmei mondanivalója nem igazán ragyog kristálytisztán és terrorista hajlamaink sincsenek. Mert akkor esetleg nyugodt lelkiismerettel elvágnánk, nem, nem a nő nyakát (civilizáció!) de legalább a főkábelt.

            De agresszív hajlamaink nincsenek. Legalábbis egyelőre. Ezért vagyunk kerékpáros utazók és nem terroristák. Gyorsan belátjuk, hogy a környezet romboló akusztikai ártalmait egy romantikus szalonnasütés enyhítheti. Esetleg. Minden kellék adott: a., vöröslő naplemente, melynek utolsó sugarai sejtelmesen csillannak meg a lágyan fodrozódó víz színén, b., bársonyos alkonyi szellő, amely titkokat suttog az akáciák örökké szomorú levelei között, c., csalogány magányos esti dala, mely fájón zsongítja az utazó szívét, aki is ez okból elhagyott otthonára emlékszik.

            Az éjszakában apró neszek és surranások hallatszanak: a homokos talaj kiválóan megfelel az ürgéknek. Percenként surrannak el a fák közt, a száraz akácleveleket zizegtetve, néha hátsó lábukra emelkednek és sasszemmel fürkészik a környezetet. Vagyis hát, ürgeszemmel, de pont olyan figyelmesen, mint egy sas.

            Az est további eseménye két kissrác, akik fáradhatatlanul szaladgálnak a tábor egész területén. A kisebbik valami nem egészen helyénvaló dolgot cselekedhetett, mert a másik figyelmeztetően kijelenti: - Ilyenkor szoktam ideges lenni.

            Még belegondolni is rettenetes, mik történhetnek, ha egy ilyen nehézsúlyú legény begurul. Inkább megkínáljuk őket egy kis zsíroskenyérrel meg szalonnával. Tíz perc múlva visszajönnek: Bácsi, tessék már másik szalonnát tenni a kenyérre, mert az első leesett. Hát igen, a szalonna leesik a kenyérről, különösen fogócskázás közben, ezt bárki beláthatja. Kapnak másik szalonnát, pontos használati utasítással: szalonnát kenyérre hüvelykujjal rászorítani, úgy szaladgálni.

            Aztán végre csend lesz, mehetünk aludni. csak még előbb P. beállítja a riasztót, mert próbáljuk már ki, ha megvan. Elektronikus. Mozgásra reagál.

            A reggel tiszta és madárdaltól hangos. A sátorban zöld félhomály, mint egy akváriumban. Milyen jó is ez, összekuporodni a jó meleg hálózsákban, azzal a boldogító tudattal, hogy egy jó ideig még nem kell fölkelni…

            A zsongító hangulatot a riasztó borzasztó vijjogása töri apró darabokra. Kipattanunk a sátorból (na jó, mondjuk kimászunk), de alighanem csak az ürgék kíváncsiskodtak. Riasztó sikeresen kipróbálva. Rettenetes. Ezután már eléggé nehéz elaludni. (De csak nekem.) Leslattyogok a vízpartra, a stégre. Mennyi hal! És mekkorák! Érdekes lenne, ha a fiúkat mondjuk egy kétkilós csukával ébreszteném… nyárson sülve… ott azon a bokron van is alkalmas egyenes hajtás… nem, az kicsi… komoly nyárs kell egy ekkora halnak.  Végül is, ennek a csukának piszok egy szerencséje volt. Időhiány! Indulás előtt még teát is kell főzni.

 

Kerékpárral Törökországig - Az indulás

 

Itt van az a bizonyos nap, amely másfél évvel ezelőtt oly távolinak tűnt. Nem is igen ízlik a reggeli, ami kár, mert T. mamája igazán pompás rántottát készített reggelire, amúgy jó magyarosan. Ott benn valahol, talán a szív és a medencecsont között, de nem egészen pontosan a gyomor tájékán, mintha egy nagy kő lenne, na, nem túl nagy, talán, ha olyan ötkilós-forma, ami isten tudja, honnan került oda az éjszaka folyamán.

            Fölpakoljuk a holminkat, amitől az a valami, ami eredetileg kerékpár volt, a felismerhetetlenségig megváltozik, és így részint erősen túlterhelt, de mindössze kétkerekű teherautóra, részint részeg absztrakt képzőművész mobilszobrára kezd emlékeztetni. Igen hatásosan vonulunk végig a városon, citromsárga és égszínkék mezben, lila sisakban, sötétzöld biciklin, nagy, piros oldaltáskákkal és hátizsákokkal, amelyekről a látható fény spektrumának valamennyi színárnyalatában játszó kisebb csomagocskák lógnak le, az egész át - meg átkötözve rikító kanárisárga hegymászókötéllel.

            A művelődési ház falánál szépen sorba állítjuk a járgányokat. Hát már adjuk meg a módját, ha indulni kell. Tévé, sajtó, néhány szülő, akik természetesen pityeregnek egy kicsit. Mi hárman természetesen nem, mert kemény férfiak lennénk, vagy mi a szösz. Amúgy meg, pár ezer kilométerre megyünk, kelet felé, na, ugyan már.

            A ZTV riporternője „néhány mondatot” kér. Természetesen. A kamera és a mikrofon együttes hatására az a kisebb, ötkilós kő valahol a belső szervek titokzatos tájékán mintegy nyolcszorosára növekszik. Egy órával később már teljesen világos, mit kellett volna EHELYETT mondani, komoly veretes mondatokat, amelyek odaszögezik a nézőt a képernyő elé, néhány remek poén, melynek hallatán még Karinthy Frigyes is elzöldülne a sárga irigységtől. A végére megható befejezés, egy komoly utazóhoz méltó THE END, aki dacol minden veszéllyel, csakazértis keresztülmegy a jég sivatagon (vagy a tűzsivatagon), és megzaboláz minden fenevadat. Nézők a meghatottságtól zokognak és idegösszeomlást kapnak és végre valahára komolyan elgondolkodnak a nagybetűs ÉLET értelmén. Függöny.

            Ehelyett ilyenkor (az ember) azt kérdezi (saját magától), hogy ugyan, hogy mondhattam ekkora baromságokat, legalább ne vigyorogtam volna ilyen hülyén és biztos benne lesz az is, amikor megvakartam a bal fülemet. Mint aki először lát mikrofont! (Pedig már másodszor). Suta puszik és ölelések, „Vigyázzatok magatokra!” és „Ugye, van nálad papírzsebkendő?”. Induljunk már, jó?

            Na végre! Nyeregbe, magyar! (Két „Tóth” van a csapatban.)

Néhány kocsi elkísér minket a város határáig, néhány kerékpáros a tiszai kompig. Az előttem kerekező csomagtartóján piros rózsa, sárga rózsa, hátul apró, nemzetiszín zászló. Mármint magyar. Az enyémen nincs, isten tudja, milyen diplomáciai bonyodalom kerekedhetne belőle, a világért sem szeretném, ha emiatt romlana két szomszédos, sőt egykor erősen baráti ország kapcsolata. Akkor már romoljon szépen, ahogy normálisan szokott, csak úgy, saját magától.

Behajózunk. Vagyis bekompozunk. Még egyszer visszaintegetünk, aztán meg kihajózunk. Kikompozunk. A folyó kanyarulata lassan eltakarja a parton maradottakat.

Hárman maradtunk.

Új munkahely - Raktárban

 

Első csak egy van. (Második is, csak az nem hangzik olyan jól.)

A futballpályán szólt oda Lajos, úgy két szöglet közt.

- Te, van egy hely. Raktáros. Nincs nagy fizetés. De a munka se sok.

Másnap apám bement az igazgatóhoz, mert ezt „így kell csinálni.” Ugyanazt a munkahelyet ajánlja fel, ugyanazzal a fizetéssel. De akkoriban sehol se volt nagy fizetés és sehol sem volt sok munka. Az összeg harmadát leadom anyunak, aki nyomban „bankikönyvet” nyit, a másik harmadát én teszem be egy másik „bankikönyvbe”, személyesen, minden hónap elsején, mert mindenki így csinálta. A harmadik harmadból ruházkodok. Kirándulok. Utazok. Élek.

A közvetlen főnököm testes, italszerető és nyüzsgő. Amúgy ez egy építőcég. Nemigen van olyan napja a kalendáriumi évnek, hogy a melósok „össze ne löknének”. Egy literre, minimum, úgy nyolc óra felé. Addig úgyse dolgozik senki.

Munkaidő hattól kettőig. Az autóbusz háromnegyed hatkor indult a városból, hivatalosan. A valóságban hattól fél hétig bármikor. Ha valaki késik - valaki mindig késett -, megvárjuk. Munkásszolidaritás! Gyakorlatilag minden nap mindenki eleve késve érkezett a munkahelyére. De nem volt ám kapkodás így se. Dehogy is rohant mindenki a lelkiismerettől marcangolva dolgozni. Reggelizzünk! Kenyeret, szalonnát, ki mit hozott. A büfé még zárva. Csak a pálinkát méri sutyiban a büfésnő, literes üvegből, amit saját pénzéből vett a boltban. Az első kisvállalkozó! A munkások a pult mögé guggolva isznak. Meg ne lássa a mester! Neki is kellemetlen volna! Hisz ő is inni jött.

Mindjárt jobb az étvágy. Reggeli, aztán „összelöknek”.

– Kettő - mondja a brigádvezető.

            - Három - mondja Jóska bácsi, mert ők ketten nem isznak. Naponta két - három féldeci az nem ivás. Az semmi. 

            - Öt mondja Pista szerényen, mert így kivan a tíz féldeci, ami egy félliter és akkor most ő feláldozta magát a közjó érdekében. Valaki elballag a kantinba pálinkáért, vagy hozatnak a városból valamelyik sofőrrel. Mindegy, nyolcig úgyse igen van mozgás sehol.

Tízkor „szvacsina”. Ez nem vicc. Aki akar, elmehet egy levesre, az üzemi konyhára, fillérekért. De nem muszáj, mert van „szvacsinárka”, aki összeírja, kinek mi kell, összeszedi az aprópénzt és bevásárol. Szalámit, sajtot, egyebet. Ez egy külön munkahely, kizárólag nőknek.

Ebédszünet. Talán egy óra, ki a franc nézi. Nagyon jól főznek. Fillérekért. A szakácsnőkön csak egy szál fehér köpeny, abban a melegben, nagyokat kacagnak a bámész férfiszemek előtt. Olykor szalonnát sütünk az épülő falak között, szélcsendes helyen. Előtte természetesen „összelöknek” a kollégák. Ha jön a mester, illik megkínálni.

- Nono - int. – Csak mértékkel…

Aztán megiszik egyet-, kettőt és tovább ballag.

Ebéd után sokan már nem is térnek vissza. Kitaposott ösvény vezet a lyukhoz a drótkerítésen.

És mindenki mindenféle anyagot hord haza. Amit bír, a táskájában. Amit nem, azt megbeszéli egy sofőrrel. Az univerzális valuta két címletben létezik: fél liter és egy liter. A főnökség? Ugyan. Az ő „anyaguk” meg se érkezik az építkezésre. Már a gyárból jövet elkanyarodik a tóparti villasor felé. Mestertől, műszakvezetőtől felfelé mindenkinek van saját nyaralója. Miután fölépítették saját házukat, természetes, hogy kell egy nyaraló. 

Sáros placc közepén soktonnányi cement a szabad ég alatt, kővé keményedve. Mellette mész, ugyanúgy. Fázós cigányok hordó szurkot vernek csapra csákánnyal, ha éppen nincs vadonatúj épületfa a közelben. Évente egyszer jönnek a górék, újságírókkal. Előtte egy nap dózerolás: gerendák, deszkák, cement, mész, betonacél, zutty, megy a föld alá. Szalagot vágnak át, aztán inni mennek. Terv mindig száz százalék felett teljesítve. Mindenki kap prémiumot. Mindig mindenki kevesli a fizetést. Minden hónapban dühtől vörös arcok tolonganak a mesterek irodái előtt: miért csak ennyi? És azok is ott tolonganak, akik fél kettőkor már rég otthon ülnek, a kerítéslyukon angolosan távozva. Hogyan működhetett ez az egész? Ilyen sokáig? Csoda. Volt kánaáni csoda, ez meg volt a szocialista csoda. A legnagyobb csoda meg, hogy huszonöt év múlva valakik még mindig komolyan hiszik: ez még mindig működhetne. 

Első munkanapomon a főnök kezembe ad öt kiló kulcsot:

- Jó lenne az ajtókhoz pászítani és felcímkézni.

- Melyik ajtókhoz?

- Hát mindhez.

Ez egy kompresszorállomás, több száz ajtóval. Szocialista hamupipőke.

- Ha nem megy, kérj segítséget a lakatosbrigádtól.

Persze hogy nem megy. De a lakatosok megörülnek: új fiú, a nagy szatyorban biztos a „belépőt” hozta.

- Mi az a belépő?

Majd lefordulnak a székről, úgy röhögnek a hamvas kérdésen. Később persze hozok       ”belépőt”. Az egész állományt illik megkínálni, kőművesektől lakatosokon át a tetőszigetelőkig, úgyhogy az egy vidám nap volt.

A kulcsokkal napokig elvagyok. Aztán valaki rájön, hogy viszonylag olvashatóan ki tudok tölteni egy nyomtatványt, amely engedélyezi a villamos ívhegesztést az üzem egy bizonyos területén. Ez lett aztán az én speciális feladatom. Meg a kulcsok.

Egy hét múlva, új emberként, friss energiákkal eltelve rendet rakok a raktárban. Leginkább ömlesztve tárolódik itt minden, szögtől a vaslemezig és gipsztől a villanykapcsolókig. Olyan rendet rakok, de olyat… végül is én lennék itt a raktáros, vagy mi a szösz…

- Nem kell azt annyira - int a főnök, s a hangjából mintha némi aggodalomfélét éreznék kicsendülni.

- Már elég lesz - szól másnap is. Harmadnap már több mint mérges.

- Abbahagyni… erre semmi szükség.

Ahol rend van, értem meg később, ott feltűnik, ha valami eltűnik.

Negyednap pénzt ad nekem. 

- Tedd el - hunyorít. – Egy kis mellékes…

Már majdnem megkérdeztem, mi a mellékes, de a „belépőből” okulva inkább hallgattam.

- Én ezt nem fogadhatom el…

- Miért nem? - ijed meg szemmel láthatóan. Hogyisne, majd még becsületes ember hiányzik a nyakára.

- Hát…

- Tedd csak el - unszol. Megkönnyebbül.

Többször sose adott. Úgy látszik, elég volt, hogy egyszer a cinkosává tett.

A kompresszorállomás végül is felépült. Hogy hogyan, azt senki se érti, de ez egy ilyen világ volt.

A „kilépőt” is megtanultam. Tudom már azt is, ki mit iszik. Nem vagyok már pelyhedző állú ifjonc raktáros. Két egész évet töltöttem e fantasztikus világban.

Új munkahely?

 

Összeesküvés!

 

          Nem, neem, ez most igazi! De tényleg! És semmi olyasmi, hogy a felhőkből permeteznek minket, meg hogy nanorobotokat oltanak belénk, nem.

Komoly a dolog. Ráadásul világméretű. Legalább. Ez abból is látszik, hogy milyen ártatlanul kezdődött. Egy reklám itt, egy reklám ott. Egy reklám az egyik adón, egy a másikon. Szigorúan nem egyszerre, mert az már megint mekkora véletlen lenne. Egy kis reklám még jól is jön néha. Ki lehet menni a konyhába, kis vacsorát összekészíteni, amit ugye a film alatt megeszik minden normális ember este úgy fél tizenegy tájban. Vagy vécézni, zuhanyozni, kutyát megetetni, szexuális életet élni, mittudomén. Reklámokból úgyis egyre több van, rendes kereskedelmi adón már jóformán csak reklámok mennek, az ezek közötti rövid szüneteket töltik ki filmdarabkákkal. Hogy odaszögezzék a nézőt a képernyő elé, véglegesen, ez a cél!

Csakhogy. Idővel rájöttek a nagyokosok - akik azért nem teljesen hülyék, én mondom - hogy egy jó csomó ember még mindig nem megy ki zuhanyozni, se semmit csinálni, hanem - átkapcsol egy másik adóra! Át, a mocsok, és nem hajlandó végignézni, ahogy egy élemedett korú, ráncos mindenű prostituált éppen miniszoknyáért epedezik, amit egy dolgos élet jutalmaképpen természetesen meg is érdemel, és most már hordhatja is, hála a magasságos jóistennek, mert vesz hozzá egy olyan, de olyan betétet, hogy szinte egyáltalán nem csorog végig a vizelet azon a pipaszár lábacskáin. (Mert ugye annak kilencvenkilenc százalékát a csodabetét magába szippantyúzza.) És EZT a nívós művészeti alkotást nem hajlandóak végignézni elvetemült alakok, most mondják meg!

A pénz erős motiváció. Meg nem erősített hírek szerint valaki még dolgozni és képes érte. Aki nem néz reklámot, az nem vesz dolgokat. Vagy nem olyat. A Szent Profit érdekében a nézőt KÉNYSZERÍTENI kell, hogy minden sugárzott reklámot megnézzen, és higgyék el, hogy ebben az esetben a nagybetűs Caps Lock írásmód egyáltalán nem tekinthető túlzásnak. A nagy cél érdekében a kereskedelmi tévék fejesei egy emberként borultak egymás nyakába oly hosszú idő után. Olyan régi ellenfelek is összefogtak, akik már régen megásatták vetélytársuk sírját kedvenc bérgyilkosukkal. És megszületett az összeesküvés, vagy inkább így: az ÖSSZEESKÜVÉS!

A reklámok adási idejét összehangolták. Most már minden hazai adón egyszerre jelennek meg. Olykor nem teljes az átfedés, de a különbség annyira minimális, hogy minden bizonnyal csakis a látszólagos véletlenszerűség látszatát igyekszik kelteni.   

Na, ment is ez egy darabig igen szépen. Az egész ország egyszerre mosott fogat, köpött, mint a tévémaci, aztán egészségtelen késői vacsorát evett, megsimogatta a kutyát és az asszonyt tetszőleges sorrendben. Úgy tűnt, nincs menekvés, most már mindig mindenki minden reklámot meg fog nézni, reklámhatékonyság száz százalék.

Mindig vannak kivételek. A kivételek alól is vannak kivételek. Sajnos van egy nyughatatlan kisebbség, amely nem hajlandó tudomásul venni a haladást, sem azt, hogy az idő vasfoga már rég elszáguldott felettük. A szlovákiai magyarság abban a kivételezett helyzetben találta magát, hogy ha az összes magyar adó reklámot nyomat, akkor átkapcsol szlovák adóra. (Úgyis ugyanaz megy.) Hát, ebből az egy szempontból jobb helyzetben voltunk az anyaországba szorult hazánkfiaival szemben. Így aztán szépen tanúi lehettünk annak is, hogy a szlovák adókat - szintén szinkronizálták Szlovákián belül. Ott is voltak ám nagyokosok! Akik figyeltek!  És hogy miért írom mindezt múlt időben?

Mert egy szép napon hiába kapcsoltam a magyar reklámról a szlovák filmre. Ott is reklám ment, ugyanakkor. Szóval most már a szlovákok is benne vannak. Meg biztosan a V-4 országok is, ha egy kicsit utánajárnánk. Most már biztos: ez bizony egy szépen fejlett, valódi NEMZETKÖZI ÖSSZEESKÜVÉS!!!