Kerékpárral Törökországig - IX. fejezet

 

IX.fejezet, melyben…

...fűszálzene, kolomp és galagonyaillat is található. Egy reggel, mikor érdemes elindulni. Egy igazi tyúkhúsleves. Találkozás egy stricivel. A füstös Craiova és egy kisebb baleset. A kikapcsolhatatlan vekkermadár. Tábor az ősöreg tölgyfásban.

             A reggel tiszta, csöndes és galagonyaillatú. Minden fűszálon apró gyöngyszem, sűrű harmat pergett az éjszaka. A folyó csillogva örvénylik a kavicsos partok között, egy kuvik túláradó örömében számtalan boldog hátralévő évet jósol mindenkinek, meg se kell kérdezni. A falu felől álmos reggeli veszekedés lármája hallatszik, majd kolompszó és nemsokára megjelennek az első tehenek. Vézna öregasszony nagy görbe bottal ügyel, nehogy tilosba tévedjenek, aztán látva, hogy a tehenek készek betartani a rájuk rótt regulát, letép egy szál füvet és szomorú román dallamot játszik a galagonyaillat közé. Néhány másik tehenet kalapos suhanc terelget megszokott legelőjükre, aztán ő is megkeresi a legislegmegfelelőbb helyet, ahonnan a legislegjobban lehet félkönyéken heverészve belebámulni a nagyvilágba, hallgatva a vézna román parasztasszony szomorú fűszál-zenéjét és nézni, ahogy a pisztrángok felugorva apró köröket vernek a víz színére. Ilyen reggeleken érdemes elindulni, összecsomagolni a sátrat és felmálházni a drótszamarakat, mert az út kéjesen terül az utazó lába alá (pardon: kereke alá) és a ködös látóhatár mögött új, ismeretlen tájak és idegen emberek várnak.

            Végigzötykölődünk a május-szagú, kecske és birkabogyóval pettyegetett mezei utakon, a pásztor előzékenyen félretereli tarkabarka nyáját, hogy elférjünk mi is. Ez a kis rőt gida is milyen aranyos… hát még nyársra húzva…

            Mire kiérünk a főútra, feltámad a menetrend szerinti tíz harmincas szél és aztán változatlan hevességgel fúj egész nap, a megszokott irányból - szembe. Craiovaig megpróbáljuk elviselni a Dáciák idegtépő dudáit. Mindenki tülköl, akár egy csorda megkergült vadelefánt.

            Lassan kisimul a táj, elmaradnak a zord zöld hegyek. A város előtt ebédelünk. Melósok javítják éppen a szálloda tetejét, de most éppen ebédszünetet tartanak kifeszített barna sátorponyva alatt. A felszolgáló mellettünk viszi el az ízes tyúkhúslevest hatalmas porcelántálban, nagy darab combokkal meg mellekkel (mármint a levesben), így aztán egy percig sem kérdéses, mi iránt érdeklődünk. Az étlapon ugyan nem szerepel - mármint a leves - de alighanem maradt valami a melósok ebédjéből, így rövid megbeszélés után mi is kapunk. Ebben ugyan már csak pár darab húsfoszlány úszkál, de végre valódi tyúkleves, nem az örökös savanyú ciorba de burta, a pacal. (Azért messze nem olyan, amilyet anyánk főz vasárnap otthon, ugye…)   

            A szomszéd asztaltól világos foglakozású pasas két vihogó nővel érdeklődik. Honnan jöttünk, hová megyünk. Esetleg cseindzs mani?

            Nem cseindzs semmi. Hol vagyunk mi attól. A két nő vihog és röhincsél, akárha fizetést kapnának érte. (Kapnak is.) A csávó: napbarnított, bronzos bőr, hátranyalt, olajosan hullámos fekete haj, lezser, virágmintás selyeming plusz sellyemnyakkendő plusz vastag aranylánc kereszttel. Ujjakon számos nehéz pecsétgyűrű, ezeket nyilván kiterjedt levelezés lebonyolításakor használja. Galambszínű nadrág - élre vasalva, jó nagy telefon és makkoscipő. Na, ilyet is láttunk, mehetünk tovább.

            Craiova előtt fekete, füstölgő olajkutak erdeje, a város előtt csúnya ipartelepek, lárma, bűz és nagyvárosi forgalom. Nem látni a craiovai bányászokat, akik szent hevületükben vascsövekkel verték szét a marosvásárhelyi tüntetőket. Aha, talán mégis van itt egy, valami hasonló fajtához tartozó: az egyik vagon tetejéről munkás külsejű pasas rázza felénk az öklét és szitkozódik, sőt, mintha le is akarna mászni. Nem érdekes, ez az aktus részéről csak merőben szimbolikus lehet: mire azzal a nagy hasával lekecmereg, mi kényelmesen megnézhetjük a várost és közben leülhetünk egy fagyira is. Azért érdekelne, hogy konkrétan mi váltotta ki benne ezt az értelmetlen dühöt. Vadonatúj felszerelésünk, melyről rögtön lerí, hogy Nyugatról jöttünk?  Vagy egyszerűen csak a munkásosztály ősi gyűlölete mindenki iránt, aki napközben nem koszos overallban kénytelen melózni? Hogyan magyarázzuk meg az embereknek egy csillogó amerikai Heavy Tools kerékpáron ülve, vadonatúj Riff-Raff és Vaude-Lynx cuccokba öltözve, hogy otthon mi sem vagyunk gazdagabbak náluk?

            Ja, nem? A pasasnak lehet, hogy csak jó a szeme. Megfeledkeztünk a két apró magyar zászlócskáról P.&T. hátizsákján, de Sasszem törzsfőnök kiszúrta. Ennek is szólhatott ez a rögtönzött epilepsziás műroham.

            Már a város határán belül egy jókora gödröt nem sikerül kikerülni. Valami zökken, valami csattan, pattan és puffan. Az egyik oldaltáskát az aszfalton vonszolva állok meg. Az az átkozott rögzítőhorog, amelyről sosem tudtuk pontosan, mire való és amit minden este le akartam vágni. A kerékben nyolcas, egy küllő elszállt. Sajnos kiderül, hogy pont ilyen kulcsunk nincs. Sok van, de pont ilyen, az nincs.  Alkalomadtán be kell szerezni egyet. A hátsó féket kiiktatva tudunk tovább haladni. Nagy kedvünk nincs keresztülvágni a hatalmas, olajfüstös- szénporos iparvároson. Néhány reménytelen tájékozódási kísérlet után ifjú szerelmespár igazít útba minket, csiszolt angolsággal. (Kézen fogva haladtak és folyton egymás szemébe néztek. Ez az, nem?) Rengeteg piros lámpa és rettenetes macskaköves útszakaszok után végre kifelé tartunk a városból.

 Craiovától tizenöt kilométerre táborozunk, aljnövényzettel sűrűn benőtt tölgyfaerdőben. Itt aztán végképp nem kell attól tartani, hogy valaki megzavar minket: a szarvas is eltűnődne, hogy nekifusson-e ennek az ősbozótnak. Sajnos, itt már bőven van szúnyog is. Mocskosan, izzadtságtól és napolajtól ragacsosan mászunk be a sátorba. Az erdőben egész éjszaka állatok neszeznek. Például egy fura hangú madár (vagy mi). Pontosan olyan őrjítően szabályos és gépies hangja van, mint egy elektromos vekkernek. Csak sajnos nem lehet kikapcsolni.

            Erős szélre ébredünk és Caracasig inkább csak egymás hátát meg az aszfaltot bámuljuk. Ebben a városban végre találunk képeslapot. (Eddig sehol.) De nem olyan könnyű ám megvásárolni! A postáskisasszony az egész irodáját fölforgatta, míg végre talált egy párat. Valószínűleg mi vagyunk az egyetlen képeslap-vásárlók az utóbbi néhány évben. Hát persze. Caracasból? Képeslapot?

            Újabb nagyszabású keresgélés után bélyeget is kapunk. Na most akkor fizetni, ugyebár. A hölgy vállvonogatva ismétli a román számokat, jelezve, neki azután édesmindegy, akár értjük, akár nem, ő végzi a munkáját, passz, aki nem ismer világnyelveket, minek utazik. Végül nagy nehezen, az összes többi sorban álló lelkes biztatására hajlandónak mutatkozik, hogy leírja az összeget. Papírra, számokkal, tudják. Végre elküldhetjük első képeslapunkat Romániából. Csak ez a nyavalyás bélyeg nem ragad, hiába nyalogatjuk nedvesre. Mit tesz a tapasztalt utazó? Előhúz egy tubus pillanatragasztót. Na, így már megy. Pillanatragasztó, szigszalag és drót nélkül ne menjetek sehova!

A piacon ebédet vásárolunk (kenyér, vaj, szalámi, hagyma. Mire visszatérünk, P.-t körül veszik a romák, akik hevesen érdeklődnek útirányunk, biciklink, ruházatunk és minden egyéb iránt. („Márka? Dollár?”) Lerázzuk őket, aztán irány a Nemzeti Színház. Na, nem mintha az olthatatlan kultúrszomj vezérelne, de az épület előtti téren padok vannak.

Tovább erősödik a keleti szél. Fejünket leszegve küzdjük magunkat előre kora estig és eléggé hosszasan nézelődünk alkalmas táborhely után. Itt, a síkságon már csaknem minden talpalatnyi helyet megművelnek, egy szem erdő nem sok, annyi sem mutatkozik a láthatáron. Végül Rosioli előtt egy poros bekötőút egy öreg tölgyfáshoz vezet. Csalókán közelinek tűnik, de gyakorlatilag pár kilométer lesz belőle. A hatalmas, félig elszáradt ősi tölgyfák vadregényes ligetet alkotnak a rengő zöld búzatenger közepén. Tehenek, szamarak, kecskék legelnek nagy béketűréssel gazdáik álmos felügyelete alatt. Két mesterséges tavacska, itató is van itt, de sajnos egyik sem annyira tiszta, hogy legalább megmártózhassunk benne. Bágyadtan üldögélünk a fűben, mozdulni se nagyon akarózik. Az állatok estefelé, csengő-bongó kolompolással gazdáikkal együtt hazabandukolnak. A pásztorok mind udvariasan köszönnek. Hárman maradtunk az öreg, árnyas tölgyfaligetben. A tiszta levegőben húsz kilométerre is ellátni a sarjadó vetemények felett. Csönd van és nyugalom, csak távolról és csak halkan szüremlik ide a közúti forgalom zaja. Ropog és pattog a tölgyfatuskó tetejére telepített tűz, a nap bíborvörösen és hatalmasan nyugszik le. Ez nálunk sajnos másnapi szelet jelent, de lehet, hogy Romániában nem így van. (Nem egy fenét.) A füvet rövidre és rugalmasra legelték a birkák. Ezen aztán lehet aludni.