II. fejezet, melyben…
…szó esik az alföldi
kerékpározás örömeiről. Miért szárad a vacsora a fürdőszobában? Ismerkedjünk
meg Kobajasi úrral, aki nem karmester, de motorozik és trombitál, ezenkívül
tényleg japán. A Felkelő Nap országában sohase mondd, hogy „csin- csin”!
A Nagy Magyar
Alföld nem kimondottan ingergazdag környezet kerékpáros túrázók számára. Egész
fantasztikusan lapos, például. Szinte, mint egy síkság. A települések olyan
messze vannak egymástól, hogy rokonlátogatásra csakis a hajnali vonattal
érdemes elindulni. Vagy mondjuk valahol a ködös messzeségben látsz egy aprócska
vonalat. Úgy délre, mire odaérsz, kiderül, hogy az egy kb. huszonnégy méter
magas jegenyenyárfa. A táj annyiban változatos, hogy jobbról kukorica, balról
tengeri, és ez így megy jövő péntekig. Traktor! Úgy megörülünk neki, mint
gyermek a cukorkának. Végre történik valami!
Ezenkívül
erősen tűz a nap és igen erős a forró déli szél. Még beszélgetni sem nagyon
lehet, hiába haladhatnánk egymás mellett hárman is akár. Úgysem jön semmi, ami
meg jönne, azt húsz kilométerről látni. A legjobb ilyenkor alázatosan fejet
hajtani és belebámulni az izgalmas szürke aszfaltba. Tekerni, csak tekerni. Erről
a tájról is csak Petőfi tudott szépen írni. A tehetség, az tehetség. De azért ő
sem itt lakott, inkább a pesti Pilvaxban múlatta idejét országos kóborlásai
után.
Buzitánál
társaságunk akad. Fiatal, lelkes srác, Olaszországba készül az idén.
Természetesen kerékpárral, mint minden rendes ember. Átlag öt másodpercenként
kérdez valamit. Szegény P. az áldozat, udvariasan, részletesen és kimerítően
elmond mindent kerékpáros társulásunk múltjáról, jelenéről, esetleges, várható
és feltételezett jövőjéről, bár ez utóbbi még csak a csillagokban van megírva. Ez
a nyomorult szél meg csak fúj szembe, forrón, és hamarosan mindannyian biztosak
vagyunk benne, hogy Magyarország e kies vidékén sokkal kevesebb az oxigén, mint
máshol.
A srác
elbúcsúzik és kénytelenek vagyunk nyomban megállni, mert valamit sürgősen meg
kell nézni a hátsó keréknél, vagy az elsőnél. De az is lehet, hogy a kettő
közt. Biharkeresztesnél már épp elég fáradtak vagyunk ahhoz, hogy szállást
keressünk. Egy-két büszke panzió szemrevételezése után - meg az árak
megtudakolása után - egy gólyafészkes kicsi házikó udvarán málházunk le, N.
Jánoséknál. Valódi ágy, tiszta paplan. Igazi forró víz is van. A háziasszony
szelíd erőszakkal elszedi és kimossa, valamint megszárítja izzadt útiruhánkat.
A
csomagokkal, a biciklikkel meg velünk szépen meg is telik a ház, a maradék
helyen megpróbálunk közlekedni. Ezután T. előadja magánszámát, avagy mi a
teendő, ha az ember hátizsákjában kiömlik egy egész doboz tusfürdő. T. e tényt
nem egészen jól nevelt fiatalemberhez illő szavakkal kommentálja. Sajnos, a
tusfürdő a vacsoránkat is illeti, vagyis inkább ellepi, aminek következtében a
kenőmájast, zacskóslevest és egyéb finomságokat először is le kell tusolni.
Ezután szépen sorba rakva a fürdőszoba polcán díszelegnek meghitt barátságban a
fogkrémmel és fogkefével.
Mindezen
izgalmas előkészületek közepette ismerkedünk meg a másik szoba lakójával,
bizonyos Kobajasi úrral, aki rögtön leszögezi, hogy nem a híres karmester
rokona. A Kobajasi név olyasmi Japánban, mint errefelé a KIS. Vagy a Nagy. Vagy
a Kovács. Vagy a Tóth. Kobajasi úr egyenesen a szent Fujijama környékéről
került ide. Biztosítási ügynök, vagy valami ilyesmi, de nem egészen szokványos,
mert évek óta egy óriási Honda motorkerékpárral száguldozik összevissza Kelet-Európában.
Ezenkívül a klasszikus zene nagy rajongója, és mivel Japánban borzasztó drága a
koncertjegy, mindenütt koncertekre jár. Mikor azt mondom, Szlovákia, azonnal
fölcsillan a szeme és azt mondja, Kassa. Majd közli, hogy kilencvenháromban
motorozott ott és meghallgatott egy kitűnő Csajkovszkij-előadást.
Kobajasi
úr irgalmas szívűnek tűnik. Látva, milyen félelmetes tempóban pusztítjuk az
ennivalót, virslivel kínál, aztán rohan a szobájába mustárért, majd hoz még
szódát, szörpöt, narancsot és egy palack muskotálybort. Túláradó szívélyességét
tokaji aszúval viszonozzuk, amit P. tartogatott „kellő alkalomra”. Kobajasi úr
rémülten rázza a fejét és forgatja a szemét, mikor megtudja, merre indulunk. A
kínai konyha borzasztóan fűszeres, a magyar viszont veri gud, különösen a
gulyás. Iszunk egy kortyot egymás egészségére, aztán Kobajasi úr megint
visszaüget a szobájába és egy gyanús külsejű fekete dobozzal tér vissza, amiből
legnagyobb csodálkozásunkra egy egészen aprócska trombita kerül elő. Sápadtan
és használtan csillog a pici hangszer, nyilván sokat forgatja Kobajasi úr,
amikor magányos utazásain társaság nélkül üldögél idegen hotelokban és
panziókban, egyedül, este egy idegen ágy szélén.
A
leheletével melengeti fel a hangszert, aztán megáll a szoba közepén és magasra
emelt fejjel játszani kezd. A muskotályos-aszúboros lehelet nyilván jót tesz a
hangszernek, klasszikus dallamok szólnak, Mozart, Beethoven, egy darabig
tisztán, de Kobajasi úr hamar kifullad, nagy tüdő kell ehhez, mutatja lihegve. Japánban
nagyon drága a koncertjegy, ismétli, de például Brünnben, ahol kilencvenegyben
motorozott, nagyon is olcsó. Iszunk még egyet a megbonthatatlan magyar-japán
barátságra. Japánul koccintunk: „kampei”. Ha már arrafelé járunk, mondja
Kobajasi úr, ugorjunk át Japánba is. De semmiképpen se koccintsunk
„csin-csinnel”, mert izé, hát szóval csin-csin japánul az a bizonyos testrész,
ami a férfit a nőtől megkülönbözteti.
Ilyen
fontos információk birtokában, úgy érezzük, bátran neki vághatunk Japánnak is,
így aztán elégedetten el is megyünk aludni.
