Itt van az a
bizonyos nap, amely másfél évvel ezelőtt oly távolinak tűnt. Nem is igen ízlik
a reggeli, ami kár, mert T. mamája igazán pompás rántottát készített reggelire,
amúgy jó magyarosan. Ott benn valahol, talán a szív és a medencecsont között,
de nem egészen pontosan a gyomor tájékán, mintha egy nagy kő lenne, na, nem túl
nagy, talán, ha olyan ötkilós-forma, ami isten tudja, honnan került oda az
éjszaka folyamán.
Fölpakoljuk
a holminkat, amitől az a valami, ami eredetileg kerékpár volt, a felismerhetetlenségig
megváltozik, és így részint erősen túlterhelt, de mindössze kétkerekű
teherautóra, részint részeg absztrakt képzőművész mobilszobrára kezd
emlékeztetni. Igen hatásosan vonulunk végig a városon, citromsárga és égszínkék
mezben, lila sisakban, sötétzöld biciklin, nagy, piros oldaltáskákkal és
hátizsákokkal, amelyekről a látható fény spektrumának valamennyi
színárnyalatában játszó kisebb csomagocskák lógnak le, az egész át - meg
átkötözve rikító kanárisárga hegymászókötéllel.
A
művelődési ház falánál szépen sorba állítjuk a járgányokat. Hát már adjuk meg a
módját, ha indulni kell. Tévé, sajtó, néhány szülő, akik természetesen
pityeregnek egy kicsit. Mi hárman természetesen nem, mert kemény férfiak
lennénk, vagy mi a szösz. Amúgy meg, pár ezer kilométerre megyünk, kelet felé,
na, ugyan már.
A ZTV
riporternője „néhány mondatot” kér. Természetesen. A kamera és a mikrofon
együttes hatására az a kisebb, ötkilós kő valahol a belső szervek titokzatos
tájékán mintegy nyolcszorosára növekszik. Egy órával később már teljesen
világos, mit kellett volna EHELYETT mondani, komoly veretes mondatokat, amelyek
odaszögezik a nézőt a képernyő elé, néhány remek poén, melynek hallatán még
Karinthy Frigyes is elzöldülne a sárga irigységtől. A végére megható befejezés,
egy komoly utazóhoz méltó THE END, aki dacol minden veszéllyel, csakazértis
keresztülmegy a jég sivatagon (vagy a tűzsivatagon), és megzaboláz minden
fenevadat. Nézők a meghatottságtól zokognak és idegösszeomlást kapnak és végre
valahára komolyan elgondolkodnak a nagybetűs ÉLET értelmén. Függöny.
Ehelyett
ilyenkor (az ember) azt kérdezi (saját magától), hogy ugyan, hogy mondhattam
ekkora baromságokat, legalább ne vigyorogtam volna ilyen hülyén és biztos benne
lesz az is, amikor megvakartam a bal fülemet. Mint aki először lát mikrofont!
(Pedig már másodszor). Suta puszik és ölelések, „Vigyázzatok magatokra!” és
„Ugye, van nálad papírzsebkendő?”. Induljunk már, jó?
Na
végre! Nyeregbe, magyar! (Két „Tóth” van a csapatban.)
Néhány kocsi elkísér minket a város határáig, néhány
kerékpáros a tiszai kompig. Az előttem kerekező csomagtartóján piros rózsa,
sárga rózsa, hátul apró, nemzetiszín zászló. Mármint magyar. Az enyémen nincs,
isten tudja, milyen diplomáciai bonyodalom kerekedhetne belőle, a világért sem
szeretném, ha emiatt romlana két szomszédos, sőt egykor erősen baráti ország
kapcsolata. Akkor már romoljon szépen, ahogy normálisan szokott, csak úgy,
saját magától.
Behajózunk. Vagyis bekompozunk. Még egyszer
visszaintegetünk, aztán meg kihajózunk. Kikompozunk. A folyó kanyarulata lassan
eltakarja a parton maradottakat.
Hárman maradtunk.
