VIII. fejezet,
melyben…
Megtudhatunk egyet s
mást a szél természetéről. Orsovát csak messziről látjuk. Romántudásunk még
csiszolásra szorul. Hej, cigányok, cigányok! A tornacipőt lemosni tilos.
Martalócos heverészés és sugárhajtású gépek. A pantomimzseni kocsis.
Sikerül viszonylag korán felkelni, ami azért nem
mindennapi teljesítmény. Még egy gyors bevásárlás, aztán búcsút intünk a
büfésnőnek, aki már előtte beinkasszálta a harmincezer lejt. (nem egészen 4,5
dollár itteni árfolyamon, három napért). Ideje elküldeni az első filmtekercseket
és tudósításokat. A postán tömeg, segélyre várnak, akárcsak nálunk.
Reggel menetrendszerűen feltámad a szél, mint mindennap,
mióta itt vagyunk. Nyolc körül kezd fújni, tízig erősödik, aztán változatlan
erősséggel fúj alkonyatig. Akkor elül. Éjszaka teljes a szélcsend, levél se
rezdül.
Méregzöld erdőkkel borított hegyláncok között kanyargunk
Orsova felé. Ló- és tehénfogatok tűnnek fel hamarosan, a tehenek aprók, egy
felnőtt férfi nyakáig, ha érnek. Meglepetészszerűen tárul ki előttünk Orsova
csodálatos látképe, úgy, ahogy talán Jókai „Dunai hajósa” láthatta, a tóvá
szélesedő Dunával, a távolság hamvas kék ködébe vesző erdős hegyláncokkal. Izzó
fehéren tűz a nap, zöldeskéken csillog a víz végig az út mentén. Ilyen helyeken
érezni, hogy igen, érdemes izzadni és zötykölődni és feledve fájós fenék és
sajgó vállak. Számtalan viadukt íveli át az apró völgyeket, mindegyik külön
névvel büszkélkedik. A Dunán lefelé uszályok úsznak lustán és méltóságteljesen,
a vendéglők cégtábláján feltűnik a hal. Csak ott nincs, ahol megállunk.
Húslevest kérünk és pacalt kapunk, az uborkasaláta helyett savanyú uborka
érkezik. Világos, hogy romántudásunk még némi csiszolásra szorul.
A Craiova felé vezető út meredeken fölfelé fordul, aztán
vad lendülettel átrobogunk egy aprócska falun. A végén népes cigánytanya. A nagyobbak
- nyolc-tíz évesek - futtában cigarettát kunyerálnak, az apróbbak meg
visítoznak, mintha nyúznák mindegyiket, az asszonyok meg csak úgy kiabálnak,
egyszerre, nehogy már teljes legyen a csend.
Strehaia előtt, medencés kútnál vételezünk vizet. Nyolcéves
forma kölyök műanyag flakonnal mindenáron meg akarja mosni a járgányunkat meg a
lábbelinket. Ha valami, akkor a víz az, ami egyáltalán nem hiányzik
járgányunkról. A sportcipőkről már nem is beszélve… De azért kap egy rágógumit
az apró üzletember.
Odébb, az élelmiszerbolt előtt fiatal, terhes
cigányasszony kéreget, apró, bogárszemű purdéját kézen fogva. Ő is kap pár
kekszet, pár fillért, de kitartóan kunyerál tovább, a szájára, meg a hasára
mutogat. A helyiek szemmel láthatóan
szégyellik, kitessékelik a boltból és leszidják, integetnek, hogy figyelembe se
vegyük.
Benn, a városban valahol balra kell fordulni. Kell itt
lennie valahol egy folyónak… Zörgő lovaskocsit követve vágunk át egy legelőn,
rázós földúton, tömzsi galagonyabokrok között. Kicsit gyanús a dolog, de aztán
csak megvan a víz. A folyócska sekély és gyors, de nem túl hideg. Fürdésre
ideális. Hatalmas nyárfa alatt lesz e napi szállásunk, a törzset talán, ha öt
ember érhetné körül. Túloldalt meredeken szakad a part a vízbe, tehenek és
kecskék legelésznek békésen bőgve és mekegve. Lejjebb horgász próbálkozik,
derékig az örvénylő vízben gázolva, pisztrángozó szereléssel. Nagyon szép táborhely, szebbet festeni sem
lehetne, de nem vagyunk egyedül: a parton fiatal férfi kavicsot lapátol egy lovas
szekérre. A ló nyög, nagyokat horkant, a gazdája biztatja, de a vizes sóderrel
istenesen megrakott szekér bizony meg se mozdul. Ha már itt vagyunk…
nekifeszülünk a roskatag jármű deszkaoldalának és némi szuszogás és izzadás
árán csak sikerül a szegény állatnak elindulnia. A kocsis hálásan búcsút int.
Egy nyárson sült pisztráng-vacsora belénk férne. Egy
nagy, zöld, kövér dögléggyel próbálkozok, úsztatva. Háromnegyed órás lázas
kísérletezés után akad horogra az első hal. Megvan olyan jó tizenegy és fél
centi. Szöcske kellene… szöcskével itt annyi halat lehetne fogni…
Közben újra lovas kocsi érkezett, de ennek a gazdája nem
kavicsért jött. Kifogja a lovakat, hadd legelésszenek, egy ideig érdeklődve
figyeli az eredménytelen horgászatot, aztán komótosan cigarettára gyújt és a
sekély vízben átgázol a túlsó partra.
Szalonnát és kolbászt sütünk inkább, az a biztos, aztán
teli hassal és zsíros szájjal heverészünk a tűz mellett, mint holmi elégedett
martalócok. Pattog a zsarátnok, esti a csönd, az égen millió csillag. Néha
föltűnik egy-egy szabályosan villogó hármascsillag is: hatalmas sugárhajtású
gépek húznak Bukarest felé és vissza. Fönn, kilométer magasan a piros ruhás
stewardessek éppen takarót osztogatnak. Kérjük a kedves utasokat, csatolják be
a biztonsági öveket… nemsokára landolás a bukaresti repülőtéren. Aztán egy
turbulencia … Páran idegesen az ejtőernyő után érdeklődnek, néhányan
rendeltetésszerűen használják azt a bizonyos zacskót…
A túlpartról vidám énekszó hallatszik, visszatért a
szekér gazdája. Erősen pityókás állapotban, valamint derékig meztelenül átgázol
a folyón, aztán felöltözik és szó nélkül mellénk telepszik. Ha kötekedni
próbál… De ilyesmiről szó sincs. Parázsló fadarabról cigarettára gyújt és a
következő félórában elmeséli, hogy nemrégen Németországban járt kocsival és
visszafelé nagyon félt Csehszlovákiában, mert itt úgy tartják, hogy az egy igen
veszélyes hely. Errefelé viszont békesség van, itt konkrétan még a cigányok se
mernek ugrálni, mert félnek egy bizonyos rendőrtől, aki Jugoszláviából települt
ide és egyáltalán nem viccel. Mindezek igazolásául vastag köteg pénzt húz elő a
zsebéből és ledobja a földre, ezzel jelezve, hogy itt akár ezt is megteheti,
senki sem bántja, míg másutt leütnék érte. („Puff”).
„Capcarap”, mondja többször is, ez egy olyan töltelékszó,
amivel sok mindent kifejezhet az ember, ha helyesen mutogat hozzá. Érdekes
módon ezt a kifejezést eddig csak mifelénk, a kelet- szlovákiai rusznyákoktól
hallottam.
Aztán elmeséli még, hogy a szomszéd faluban volt egy
kicsit lazítani, mert náluk nincs kocsma. Meg autóbusz se. A pantomimelőadás
tökéletes, igen szépen elbeszélgetünk sok handabandázással és néhány román,
német, szlovák, magyar, angol, orosz és francia szó segítségével. Bár ez a
néhány szó akár eszkimóul vagy ókelta nyelven is elhangozhatott volna.
Végezetül udvariasan elbúcsúzunk és szívélyesen jó
éjszakát, kellemes nyugodalmat, sok szerencsét, jó utat és egyéb kellemes
dolgokat kívánva egymásnak néhány nyelven. A sötétben még hallatszik egy
darabig az igásló patkóinak csattogása és a kocsis vidám dudorászása.
