IV. fejezet, melyben…
…”-Pistol? Kokain?”
Az ámokfutó sofőr és a gerenda esete. Hogyan rendeljünk ismeretlen ételeket?
Macskahulla a buszmegállóban. Találkozás a román-magyar barátság élő szobrával.
Táboroztál már hotelszobában?
A román határon kicsit várni kell. A magyar vámosok
lezseren intenek, a román szigorúan végigmér és kérdez:
- Bagázs?
Problém?
Nyomban
három nagy kérdőjellé változunk, biciklistül. A vámos a csomagokra mutat, aztán
legyint, belátva, hogy ennyi mindent úgysem ellenőrizhet, mert akkor fél napra
megbénul a határforgalom. Inkább a kérdezéses módszer mellett dönt.
- Pistol?
És
mutatja is az ujjával: - Pu- pu.
Határozottan
rázzuk a fejünket, mert tényleg sok minden van nálunk, de pisztoly, az egész
biztosan nincs.
- Heroin,
kokain? - hangzik a következő kérdés.
Nem, az sincs, az a napi párkilométer
tökéletesen elég, hogy elkábuljunk, különben is, Ázsia felé csempészni
kábítószert? Erdőbe fát?
Végre
mehetünk, át a tágas Romániába. Álmos kis falu Varsánd, kiabáló cigánygyerekek,
a legelőn békésen megférnek egymás mellett a birkák, lovak, tehenek és libák.
Ócska terepjáró húz el mellettünk, vastag láncon jó hatméteres, vagy húsz centi
vastag gerendát vonszolva maga után. A sofőr merészen tapossa a kanyarokban is,
a gerenda ilyenkor teljes szélességében végigsöpri az utat. Elképedten húzódunk
félre, míg a gerenda megcentiz egy csapatnyi pelyhes kislibát.
Gödrökkel
sűrűn megtűzdelt, gumizabáló aszfalton haladunk. Unatkozni nem lehet, minden
döccenő hátsó fertályunk által üzeni, hogy a kerékpár lényegében földhözragadt
jármű. Sűrű a forgalom, a kamionosok veszettül dudálnak, jelezve, hogy ők aztán
nem húzódnak az út közepére és nem lassítanak és pláne nem állnak meg, ha vér
fog folyni, akkor se. Vannak azért rendesek is, akik nem azért dudálnak, hogy
menjünk már a francba, hanem csak üdvözölnek, dudálva, vigyorogva és
sapkalengetve.
Lesz egy
darab hátszelünk is, de csak azért, hogy jobban lássuk, mi vár ránk egész nap.
P., T. délfelé homályosan arra kezdenek célozgatni, hogy esetleg ideje volna
ebédelni. Ezt egy ideig makacsul nem vagyok hajlandó tudomásul venni. (Direkt.)
Nemrég reggeliztünk és ha folyton csak zabálni fogunk, sose jutunk el sehová. A
„nemrég” kifejezés hallatára egyhangúlag fölhördülnek: az a nemrég már nagyon
is rég volt, másrészt ők ketten vannak és nagyobbak, úgyhogy jobb lesz, ha nem
ugrálok.
Útmenti
vendéglőben állunk meg és bátortalanul hamburgert rendelünk, mert ezen kívül
egy árva szót sem értünk az étlapból. Személy szerint inkább az afféle maradi
dolgokat kedvelem, mint a babgulyás vagy a rántott csirke, de ha ez nekik étel…
A felénél sem járok, mikor már a fogukat is megtisztogatták és az arcokon félre
nem érthető arckifejezés honol.
- Majd
Aradon bekapunk még valamit - kegyetlenkedek egy kicsit, mert ugye Arad, az
negyven kilométer. Széllel szembe…
Erre már
nyílt lázadás tört ki a fedélzeten. A túlerő meghátrálásra kényszerít, itt az
idő, hogy megkezdjük az ismerkedést a román konyha rejtelmeivel.
Nem
egyszerű ez! Ezért a sokat kipróbált, megbízható módszerhez folyamodunk:
találomra rábökünk az étlapra, és rendelünk egy „fiat de porc” - ot, egy
„kotlet de porc” - ot és egy „muschiulet de vita” - t. Csodák csodájára
nemsokára marhasült, natúrszelet és sertésmáj jelenik meg asztalunkon. Megy ez!
(Kicsit még elvitatgozgatunk, hogy melyik melyik volt.)
A kora
este már Arad előtt talál bennünket, ahol hűvös májusi esőt kapunk oldalról.
Rozsdamarta, félig tető nélküli, valaha tán buszmegállóban, egy enyhén bűzlő
macska meghitt társaságában előszedjük élénklila és élénkkék esőköpenyeinket.
A
városközpontban román úriember kezdi magyarázni, merre van a kemping, aztán
legyint: - Jöjjenek utánam.
Autóba
ül és vagy három kilométeren át vezet minket, húsz kilométeres sebességgel,
minden kereszteződésen gondosan megállva, hogy vajon nem maradtunk-e le. Aztán
tárgyal a kemping gondnokával, sajnos, csak egy hét múlva nyitnak. A román úr
fancsali arcunkat látva biztatóan mosolyog: - Semmi, semmi, van hotel nem
messze.
Megint
„felvezet” minket a sűrű esti forgalomban, vissza a városközpontba. A hotel
megvan. Kicsit szívjuk a fogunkat, de ma már tovább semmiképpen nem mehetünk.
Legfeljebb feláldozzuk a saját zsebpénzünket, amelyet aggódó rokonok dugdostak
a zsebünkbe az utolsó pillanatban. Kalauzunk a szálloda előtt minden ceremónia
nélkül elbúcsúzik. Megmintázhatnák róla a román-magyar barátság szobrát.
Mi meg
bevonulunk a valaha jobb napokat látott szállodába. A recepciós hölgy szerint a
biciklinket is nyugodtan fölvihetjük. Arra biztos nem számított szegény, hogy a
sáros járgányokon kívül mintegy másfél mázsa útipoggyászt is felcipelünk,
amelyen szintén látszanak az eső nyomai. Néhány forduló a második emeletre,
afféle levezető edzés gyanánt és kicsiny szobánk nemsokára teljességgel tábori
jelleget ölt. A falakon kívül mindent beborít az ázott holmi, gatyák lógnak a
szekrényajtón, vizes zoknik az éjjeliszekrényen. Még pár méter kifeszített
kötél, mert a legtöbb holmink is erősen mosásra szorul, így aztán hamarosan
alig találunk ki az ajtón. A tábori jelleget erősíti, hogy az asztalon búg a
gyorsforraló, rotyog a zacskósleves. Pontosan tudjuk, hogy T. hátizsákjának
egyik biztonságos és féltve őrzött rekeszében található egy doboz olajos
füstölt hal, alias „sprotni”. Remek csemege annak, akik netán szeretik. Mi
szeretjük. Sajnos, a ritka csemegét a tulajdonos egyre erőteljesebb célzásaink
ellenére sem hajlandó feláldozni a közjó oltárán.
Este
van, nagymosás, teregetés. Holmink reggelre sem szárad meg a nyirkos, hűvös
levegőben. Kint sem, az ablakok előtt, ahová szintén köteleket feszítettünk. Éjszaka
még bekapkodjuk a holmikat, mert megint elered az eső.
