Kerékpárral Törökországig - III. fejezet

 

III. fejezet, melyben…

… szó esik a bringások Murphy-törvényéről, az elmulasztott halászléről és más gasztronómiai élményekről. Buborékos aperitif. Most már biztos, hogy gazdagok leszünk. Csaknem megsiratnak!

         Reggel a háziasszonytól megkapjuk kimosott holmijainkat, érzékeny búcsút veszünk és nekifekszünk a szélnek. A bringások Murphy törvénye ismételten érvényesül: „A szél mindig szembe fúj, ha nem, akkor biztos eltévedtél.” Váltogatjuk egymást elöl és ezzel szépen el is telik a délelőtt. Rögtönzött ebéd benzinkútnál: szélárnyékba viszünk egy műanyag asztalt, hogy a szél ki ne fújja szánkból a kenőmájast. A közelben tehéncsorda, a pásztor végtelen nyugalommal heverész a szélvédett árokparton. Kutyája érdeklődve egyre közelebb sündörög, majd, néhány zsíros szalámihéj hatására ott is hagyja a csordát. Tisztára emberi viselkedés. És méghogy az állatok nem rokonaink.

         Egy faluval odébb némi tájékozódási zűrzavar. Melósok lapátolnak az út szélén, talán föltehetnénk a költői kérdést: Hé, atyafi, melyik út vezet Gyulára? S vajon melyik a rövidebb? Hosszabb eszmecsere után kiderül, hogy két út van (a térkép tehát nem hazudik). Az egyik hosszabb, a másik rövidebb, csak éppen azt nem tudja senki, hogy melyik és mennyivel. Végül is arra megyünk, amerre eredetileg is akartunk, bele a viharos szélbe. Két igen érdekes dolgot tanulmányozhatunk útközben: a másik két biciklit hátulról, meg hogy milyen változatos dudorok és repedések találhatóak az aszfalton.

            Estére szállásunk vagyon, előre lebeszélve. Pici hiba csúszott a szervezők számításába, mert egy nappal korábbra vártak minket. Ami főleg azért kár, mert a Cserkúti házaspár vendégváró programjának fénypontja egy valódi bajai halászlé lett volna. A nyál is összefut a szánkban bármilyen étel említésére. Száz kilométert tekertünk széllel szembe, majd negyven kilós cuccal, így aztán kissé bágyadtan üldögélünk Cserkútiék nappalijában és próbáljuk az udvarias társalgásnak legalább a látszatát fenntartani.

            Az elmulasztott halászlé okozta keserű csalódást egészen vacsoráig nem sikerül kiheverni. Akkor viszont igen, mert olyan paprikás krumplit kapunk - a háziasszony szerényen „egyszerűnek” titulálja - amit később még sokszor emlegetünk. Mielőtt hozzálátnánk, a házigazdától kapunk egy ún. „aperitifet”. Színtelen folyadék, első látásra ártalmatlannak látszik, de ahogy kitölti, legalább tizenöt buborék marad a felszínén. (Az ártatlanabbak kedvéért: a buborékok száma megbízhatóan jelzi, hogy valódi házi jellegű szívvidámítóval van dolgunk, nem holmi bolti löttyel.) Na, azért nem olyan veszélyes, néhány perc múlva már levegőt is tudunk venni. Ezután már mesés gyorsasággal ürítjük ki evőedényeinket. Szimbolikus szünet, ám a háziasszonynak van szeme, kínál. Egy idő múlva döbbenten vesszük tudomásul, hogy a jókora lábas - bár talán helyesebb volna kondérnak nevezni - teljesen kiürült. Szerény viszonzásképpen meghívjuk a házigazdát egy korsó sörre a közeli búfelejtőbe és visszatérve borzasztó elégedetten nyújtózunk el hálózsákjainkban a nappali padlóján.

            Reggel az időjárásjelentés egész napra viharos szelet jósol. Esedékes egy pihenőnap, úgyhogy irány a várfürdő. Biciklinyeregtől elkínzott fenekekre nincs jobb dolog a gyógyhatású termálvíznél! A nap folyamán még vásárolunk egy lottószelvényt is – közösen - hogy öreg napjainkra legyen miből biciklizgetni. Meg is beszéljük részletesen, mire költjük azt a pár milliót. Jobb az ilyesmit előre tisztázni, mert aztán csak a kapkodás van.

            Közvetlenül indulás előtt meglátogatjuk az új kerékpárosboltot, ami éppen ma nyitott.

            - Hová? - csapja össze a hölgy a kezét. - Biciklivel?!

            Értetlenül rázza a fejét, tördeli a kezét, és mikor kilépünk, csaknem sírva fakad. Egy kicsit szomorúan távozunk mi is, hisz nemsokára elhagyjuk az országot, ki tudja, mennyi időre.