2024. szeptember 15., vasárnap

Kerékpárral Törökországig - XI. fejezet

 

XI. fejezet, melyben…

… a biciklik javítódnak, a halak meg alszanak. Túl az Ezredik kilométeren. Valaki verje meg a pincért! A tiszt úrnak fizetni kell. Esti tévelygés Ruszéban, ahol dúl a szerelem. Teli van a hócipőnk.

           

            A másnapi program délig adott: bicikliszerelés, könyékig olajosan. Mellesleg kiderül, hogy tegnap fordítva raktuk be az egyik küllőt, hoppá. Na, akkor kezdjük elölről. Forrón tűz a nap, viszont megfürödhetünk a folyóban. Kicsit iszapos… de amúgy mennyei érzés. P. horgászni próbál, majd egy idő múlva közli, hogy a halak éppen alszanak, felesleges is próbálkozni. Jó nekik, de nekünk viszont indulni kell. Bekapjuk a maradék kenyeret és indulás.

            Pár kilométer után véget ér a tegnapi Sátán Útja. Panelút döcög a kerekek alatt, hurrá! Ezt se gondoltam volna, hogy valaha örülni lehet egy nyomorult panelútnak. Igaz is, ünnepelhetnénk, túl vagyunk az első ezer kilométeren. A legcsodálatosabb ajándék: szélcsend van. Ez, hogy lehet? Giorgiuba érve - ahová mindenki küldött - a kompkikötő felé fordulunk, de mint a katonák elmagyarázzák, a kompra kerékpárokat nem vehetnek föl. Még ha nem lenne itt a parancsnokuk… Hogy ezt a parancsnokot is épp most eszi ide a fene…

            Utolsó lejeinket estebédre költjük és az ünneplésre való tekintettel halat eszünk, amihez főtt kukoricadarát adnak. Azaz puliszkát. Amit otthon természetesen ”zsámiskának” hívnak. Hozzá porceláncsészében fokhagymás-hagymás lé. Ez utóbbit találomra a darára locsoljuk, így egész érdekes íze lesz.  

            A másik hivatalos határátkelőhely a városban van, meg is leljük hamarosan. Egy árva fillérünk sincs, sem lejben, sem bolgár levában, ezért T.- vel próbaképpen beváltunk tíz dollárt. Természetesen feketén, mert így biztosan jobban járunk. Otthon legalábbis így van… A határ túloldalán derül ki, hogy irgalmatlanul átvertek minket. A pincér, aki váltott, a sorompó előtti kisvendéglőben dolgozik, (mindjárt balra), magas, sötét hajú és becsületes arcú. Ha valaki arra jár és jó erőben érzi magát, verje meg.

            Némi szokásos, értelmetlen közép-európai határ előtti várakozás után fölemelkedik a sorompó. A „magyar” szóra a vámos hölgy észrevehetően elhúzza a száját, de aztán megkönyörül rajtunk.

            Puska? Pistol? Teszi fel a klasszikus kérdést, amit a vámosok nyilván valami nemzetközi tanfolyamon sajátítanak el. Aztán megkapjuk a pecséteket és áthessegetnek minket Bulgáriába, ne rontsuk már itt a levegőt. Azazhogy Bulgária, az még a híd másik oldalán van. Katonatiszt fékezi le lelkes robogásunkat a híd elején, megvizsgálja útlevelünket és sajnálkozva közli, hogy kerékpárral csak úgy mehetünk át a hídon, ha fölrakjuk egy teherautóra. Hat óra után ez a szabály - hét óra van - meg amúgy is jegyet kellett volna váltani, de ez ma már nem lehetséges. Némi tanácstalan töprengés után lassan derengeni kezd még nekünk, ártatlanka turistáknak is, hogy itt fizetés nélkül át nem megyünk, ha maga Jehova szólna ki egy égő csipkebokorból, akkor se. A katonatiszt kerek perec harminc dollárt kér.

            A túloldalon Rusze fehér házai világítanak az alkonyi fényben. Bulgária…két-három nap alatt leérhetünk a tengerhez. Pihenni kell a rettenetes román utak után, rendbe rakni a járgányokat, kigondolni, hogyan rakjuk át a teher egy részét a kormányra, mert így tönkre mennek a hátsó kerekek. Oroszul alkudozunk – sikertelenül -, fizetünk. A tiszt kegyesen int és udvariasan jó utat kíván. Még integet is, a nyomorult. Újabb kis ízelítőt kaptunk a bolgár korrupcióból, a pincér pénzváltása után. (Később megtudtuk, hogy a hídon fizetés nélkül senki nem megy át, minden járműnek fix tarifája van. Fejenként tíz dollár - még örüljünk).

            Beevickélünk a városba és az első élelmiszerboltban megkezdjük ismerkedésünket a bolgár kenőmájassal. Mert kenőmájas, az minden KGST országban volt, van és lesz, amíg csak a világ világ. Kellemes meglepetés, hogy az árak a hazaiakhoz képest alacsonyabbak.

            Esteledik, mire a város kivilágított központjába érünk. Népes sétálóutcák, nagyvárosias éjszakai élet. Zene szól, az emberek vidáman fecsegnek, az éretlen ifjúság a görkorcsolyának nevezett ördögi találmányon száguldozik. Esetleg mi is sétálgathatnánk itt mondjuk tiszta ruhában, egy hűvös zuhany után, beülni valahová egy harmatos korsó sörre és (legalább) bámészkodni a csinos lányok után… Apage satanas! Kilenc óra és még nincs szállásunk. Idegen nagyvárosba, pláne idegen országba sosem szabad éjszaka érkezni. Egyáltalán éjszaka érkezni bárhová biciklivel és sátorral, hát az egy nagyon kellemetlen dolog. Fölmerül néhány lehetőség, mondjuk egy elhagyott park, ilyesmi. De a parkok itt egyáltalán nem elhagyottak. Május van, huszonnyolc fok még este is, szédítően illatoznak a jázminok és mindenütt jól láthatóan és hallhatóan dúl a szerelem.

            Egy vendéglőnél határozottan Szófia felé irányítanak minket, egy kilométeren belül lennie kell egy olcsó turistaszállónak. Ebben egy darabig erősen hiszünk is, de csak egy éjszakai lokál lesz belőle. A pincér visszairányít bennünket a városközpontba, egy taxis megint máshová. Végül egy kedves, öreg, részeg biciklis személyesen kalauzol el a hotelhoz. Aranyszínű korlát, süppedő vörös szőnyeg, pálmafák az előcsarnokban. Hát, ez nem a mi kategóriánk.

 Talán a Duna parton? Ott még fürödhetnénk is. Hamarosan olyan utcák közé keveredünk, ahol az emberek gyorsan sietnek hazafelé és mikor meglátnak, sietősen átmennek a másik oldalra. Csak a hold világít. Ruszéban csak a városközpont fényes, a környező utcákon semmilyen közvilágítás nincs.

Homloklámpával a fejünkön tévelygünk a városban, P. hátul bekapcsolta a villogó piros jelzőt, amivel elég nagy feltűnést keltünk. Egy idő után teli lesz a hócipőnk és a város határában, teljes sötétségben egy mellékútra fordulunk. Lombos fák, bokrok, kis fenyőerdő - parkfélének tűnik, legalábbis, amennyi látszik belőle ebben a töksötétben. Rövid habozás után felverjük a sátrakat is, bár a társaság egy részének határozottan kedve lenne csak úgy „natúr” aludni, hálózsákban.

Közben jobbra-balra leselkedünk, mert Romániában sokat meséltek ám nekünk a véreskezű bolgárokról. (Igaz, a magyar oldalon ugyanezt állították a románokról.) Forgolódunk a sátorban, álmatlanul és éberen figyelve a kinti zajokat. Mikor kanyarodik le egy nagy fekete terepjáró a főútról, tömve gyilkos hajlamú bolgár martalócokkal…de aztán a fáradtság mindenkit álomba húz.