Első csak egy van. (Második is, csak
az nem hangzik olyan jól.)
A futballpályán szólt oda Lajos, úgy
két szöglet közt.
- Te, van egy hely. Raktáros. Nincs
nagy fizetés. De a munka se sok.
Másnap apám bement az igazgatóhoz,
mert ezt „így kell csinálni.” Ugyanazt a munkahelyet ajánlja fel, ugyanazzal a
fizetéssel. De akkoriban sehol se volt nagy fizetés és sehol sem volt sok
munka. Az összeg harmadát leadom anyunak, aki nyomban „bankikönyvet” nyit, a
másik harmadát én teszem be egy másik „bankikönyvbe”, személyesen, minden hónap
elsején, mert mindenki így csinálta. A harmadik harmadból ruházkodok.
Kirándulok. Utazok. Élek.
A közvetlen főnököm testes,
italszerető és nyüzsgő. Amúgy ez egy építőcég. Nemigen van olyan napja a
kalendáriumi évnek, hogy a melósok „össze ne löknének”. Egy literre, minimum,
úgy nyolc óra felé. Addig úgyse dolgozik senki.
Munkaidő hattól kettőig. Az autóbusz
háromnegyed hatkor indult a városból, hivatalosan. A valóságban hattól fél
hétig bármikor. Ha valaki késik - valaki mindig késett -, megvárjuk.
Munkásszolidaritás! Gyakorlatilag minden nap mindenki eleve késve érkezett a
munkahelyére. De nem volt ám kapkodás így se. Dehogy is rohant mindenki a
lelkiismerettől marcangolva dolgozni. Reggelizzünk! Kenyeret, szalonnát, ki mit
hozott. A büfé még zárva. Csak a pálinkát méri sutyiban a büfésnő, literes
üvegből, amit saját pénzéből vett a boltban. Az első kisvállalkozó! A munkások
a pult mögé guggolva isznak. Meg ne lássa a mester! Neki is kellemetlen volna!
Hisz ő is inni jött.
Mindjárt jobb az étvágy. Reggeli,
aztán „összelöknek”.
– Kettő - mondja a brigádvezető.
- Három - mondja Jóska bácsi, mert
ők ketten nem isznak. Naponta két - három féldeci az nem ivás. Az semmi.
- Öt mondja Pista szerényen, mert
így kivan a tíz féldeci, ami egy félliter és akkor most ő feláldozta magát a
közjó érdekében. Valaki elballag a kantinba pálinkáért, vagy hozatnak a
városból valamelyik sofőrrel. Mindegy, nyolcig úgyse igen van mozgás sehol.
Tízkor „szvacsina”. Ez nem vicc. Aki
akar, elmehet egy levesre, az üzemi konyhára, fillérekért. De nem muszáj, mert
van „szvacsinárka”, aki összeírja, kinek mi kell, összeszedi az aprópénzt és
bevásárol. Szalámit, sajtot, egyebet. Ez egy külön munkahely, kizárólag nőknek.
Ebédszünet.
Talán egy óra, ki a franc nézi. Nagyon jól főznek. Fillérekért. A szakácsnőkön
csak egy szál fehér köpeny, abban a melegben, nagyokat kacagnak a bámész
férfiszemek előtt. Olykor szalonnát sütünk az épülő falak között, szélcsendes
helyen. Előtte természetesen „összelöknek” a kollégák. Ha jön a mester, illik
megkínálni.
- Nono - int. – Csak mértékkel…
Aztán megiszik egyet-, kettőt és
tovább ballag.
Ebéd után sokan már nem is térnek
vissza. Kitaposott ösvény vezet a lyukhoz a drótkerítésen.
És mindenki mindenféle anyagot hord
haza. Amit bír, a táskájában. Amit nem, azt megbeszéli egy sofőrrel. Az
univerzális valuta két címletben létezik: fél liter és egy liter. A főnökség?
Ugyan. Az ő „anyaguk” meg se érkezik az építkezésre. Már a gyárból jövet
elkanyarodik a tóparti villasor felé. Mestertől, műszakvezetőtől felfelé
mindenkinek van saját nyaralója. Miután fölépítették saját házukat,
természetes, hogy kell egy nyaraló.
Sáros placc közepén soktonnányi
cement a szabad ég alatt, kővé keményedve. Mellette mész, ugyanúgy. Fázós
cigányok hordó szurkot vernek csapra csákánnyal, ha éppen nincs vadonatúj
épületfa a közelben. Évente egyszer jönnek a górék, újságírókkal. Előtte egy
nap dózerolás: gerendák, deszkák, cement, mész, betonacél, zutty, megy a föld
alá. Szalagot vágnak át, aztán inni mennek. Terv mindig száz százalék felett
teljesítve. Mindenki kap prémiumot. Mindig mindenki kevesli a fizetést. Minden
hónapban dühtől vörös arcok tolonganak a mesterek irodái előtt: miért csak ennyi?
És azok is ott tolonganak, akik fél kettőkor már rég otthon ülnek, a
kerítéslyukon angolosan távozva. Hogyan működhetett ez az egész? Ilyen sokáig?
Csoda. Volt kánaáni csoda, ez meg volt a szocialista csoda. A legnagyobb csoda
meg, hogy huszonöt év múlva valakik még mindig komolyan hiszik: ez még mindig
működhetne.
Első munkanapomon a főnök kezembe ad
öt kiló kulcsot:
- Jó lenne az ajtókhoz pászítani és
felcímkézni.
- Melyik ajtókhoz?
- Hát mindhez.
Ez egy kompresszorállomás, több száz
ajtóval. Szocialista hamupipőke.
- Ha nem megy, kérj segítséget a
lakatosbrigádtól.
Persze hogy nem megy. De a lakatosok
megörülnek: új fiú, a nagy szatyorban biztos a „belépőt” hozta.
- Mi az a belépő?
Majd lefordulnak a székről, úgy
röhögnek a hamvas kérdésen. Később persze hozok ”belépőt”. Az egész állományt illik
megkínálni, kőművesektől lakatosokon át a tetőszigetelőkig, úgyhogy az egy
vidám nap volt.
A kulcsokkal napokig elvagyok. Aztán
valaki rájön, hogy viszonylag olvashatóan ki tudok tölteni egy nyomtatványt,
amely engedélyezi a villamos ívhegesztést az üzem egy bizonyos területén. Ez
lett aztán az én speciális feladatom. Meg a kulcsok.
Egy hét múlva, új emberként, friss
energiákkal eltelve rendet rakok a raktárban. Leginkább ömlesztve tárolódik itt
minden, szögtől a vaslemezig és gipsztől a villanykapcsolókig. Olyan rendet
rakok, de olyat… végül is én lennék itt a raktáros, vagy mi a szösz…
- Nem kell azt annyira - int a főnök,
s a hangjából mintha némi aggodalomfélét éreznék kicsendülni.
- Már elég lesz - szól másnap is.
Harmadnap már több mint mérges.
- Abbahagyni… erre semmi szükség.
Ahol rend van, értem meg később, ott
feltűnik, ha valami eltűnik.
Negyednap pénzt ad nekem.
- Tedd el - hunyorít. – Egy kis mellékes…
Már majdnem megkérdeztem, mi a
mellékes, de a „belépőből” okulva inkább hallgattam.
- Én ezt nem fogadhatom el…
- Miért nem? - ijed meg szemmel
láthatóan. Hogyisne, majd még becsületes ember hiányzik a nyakára.
- Hát…
- Tedd csak el - unszol. Megkönnyebbül.
Többször sose adott. Úgy látszik,
elég volt, hogy egyszer a cinkosává tett.
A kompresszorállomás végül is
felépült. Hogy hogyan, azt senki se érti, de ez egy ilyen világ volt.
A „kilépőt” is megtanultam. Tudom már
azt is, ki mit iszik. Nem vagyok már pelyhedző állú ifjonc raktáros. Két egész
évet töltöttem e fantasztikus világban.
Új
munkahely?
