X. fejezet, melyben…
… a kedves olvasó tudomást szerezhet a csacsik némely jellemvonásáról. Stoptábla a szekereken. Villáskulcs sehol sem kapható. A Sátán útja. Egy kerékpár megbetegszik. Mindenki Giorguba küld. Vacsora a sötétben.
Borzongatóan hűvös a reggel. A kelő nap áttűz az öreg
tölgyfák susogó lombjain és aranyrácsokat terít a földre, mi meg fázósan
gubbasztunk zöld mackómelegítőinkben a zümmögő benzinforraló körül, amely már
megint nem úgy viselkedik, ahogy egy jól nevelt benzinforralóhoz illik. Hosszas
rázás után gyullad csak be - nagy nehezen. Így aztán végül teát is ihatunk a
konzervhez, amit „Lunch meat” felirat ékesít. Íz szempontjából teljesen semleges, viszont
legalább kenhető. Sok sóval, borssal és pirospaprikával kiváló eledel,
különösen, ha valaki éhes. Csomagolás közben öreg bácsi érkezik lovával és
tehénkéjével, legeltetni. Barátságos kézfogással üdvözöl és folyékony
románsággal érdeklődik, de persze gond nélkül elmagyarázzuk, honnan jöttünk,
hová megyünk stb. Hosszasan, két kézzel megrázva kezünket búcsúzik, mi meg
viszontlátást, vagyis „La revedere!” - t intünk.
Erős
keleti szél fúj, de amúgy forrón tűz a nap. Egyre több szamárfogattal
találkozunk, a kávészínű bundás állatok patácskáikat szaporán kopogtatva
filozofikus nyugalommal vonszolják jókora terheiket a szürke aszfalton. Egy -
egy közülük néha megpróbálja a saját útját járni és úgy dönt, hogy sokkal
kellemesebb a virágos árokparton legelészni, mint húzni azt a hülye nehéz
terhet. Egyszerűen letér az útról, megáll az árokparton, nagy lelkinyugalommal
lóbálja azt az óriási füleit és egy tapodtat sem megy tovább. Egy valódi
csökönyös szamár! Gazdája egy ideig nagyokat ordít a bakról, aztán tempósan
leszáll és teljes erejéből csépelni kezdi a makacs állatot. Nem nagyon látni,
hogy a csacsit különösebben megviselné a dolog, nem kap idegösszeomlást és nem
roskad zokogva az aszfaltra kegyelemért könyörögve. Ehelyett legfeljebb a fülét
billegteti meg az oldala rándul meg olykor a sűrű ostorzuhogás közepette.
A fogatokon
rendszám is található, igazi, mint az autókon. Először azt hittük, ez itt
természetes dolog, kapnak hivatalos rendszámot, akár az autók, így aztán jól
meg lehet őket büntetni, ha mondjuk túllépik a maximális megengedett sebességet
és százhússzal száguldanak végig a városon. Közelebbről nézve kiderül, hogy a
rendszámok némelyike német, sőt magyar, bár ez utóbbi eléggé ritka. A „menőbb”
szekeresek krómozott keréktárcsát, elakadást jelző háromszöget és egyéb
jelzőtáblákat is szívesen szögeznek járművükre.
Egyre
szaporodnak az ekhós szekerek is. Ponyva helyett - ma már, az atomkorszakban -
műanyag fólia, esetleg rozsdás pléhlemez, hátulra meg kerítésdrót dukál, de
ekhós szekér ez akkor is. A ponyva alól égőszemű, ezerszínű rongyokba öltözött
cigánylányok kandikálnak ki vihorászva. Az első szekér mellett a „főnök”
lépked, széles karimájú, fekete kalapban, vakítóan fehér ingben, fekete
nadrágban és fényes fekete csizmában, az első lovat kötőféken vezetve.
Rosioli
előtt csalódottan vesszük tudomásul, hogy a térkép által jelzett jókora
patakból csupán pár iszapos pocsolya maradt. Igaz is, mire az a sok mosakodás… A
huszadik századi túlcivilizált homo sapiens degenerált szokása, folyton áztatni
magát…
A
városban felkeresünk néhány bankot, de VISA-kártyánkat sehol sem fogadják el.
Mellesleg nemzetközinek mondott telefonkártyánkat sem sikerül használni,
amellyel hazai számlára hívhat a szegény külföldön kódorgó magyar turista. De
viszont van franciakulcsunk! Gyönyörűen csillog és másfél kiló. T. lovagiasan magára
vállalja a cipelést, egyelőre fölcsatolja a hátizsákra kívülről, hadd
irigykedjen mindenki.
Alexandria
után ebédelünk, egy idő után ismét meleg ételt. Természetesen van „Ciorba de
burta”, savanyú pacal, amit a lehető leghatározottabban visszautasítunk. Leves,
kis darab sertéshússal, rengeteg petrezselyemzölddel. A helyi szokásoknak
megfelelően ez is savanyú, de legalább jó sűrű. A rostonsült igazi angolos, nem
csak hogy félig nyers, de éppen, hogy nem mozog. Szimbolikus mennyiségű
burgonyát tálalnak mellé, ezért kénytelenek vagyunk sürgősen elfogyasztani két
kosárka zsemlét, majd még kettőt, a pincérnő nem kis csodálkozására. Alexandria
után eltévedünk és valami borzalmas úton - vagy min - haladunk tovább. Ezt
biztos nem a rómaiak építették, hanem maga az ördög és a jóisten csak azért
hagyta meg, hogy az emberek lássák, milyen is lenne a Sátán hatalma a földön.
Méghogy út. Kisebb- nagyobb - de inkább nagyobb gödrök halmaza, olyan sűrűn
egymás mellett, hogy kikerülni sem lehet. Járgányaink nagyokat zökkennek és
huppannak, hátul a majd negyven kiló cuccal plusz velünk.
Későre
jár, táborozni illene már ilyenkor. Szerencsétlenségünkre néhány falu
egybeépült és a húsz kilométerrel előbb elkezdődött településnek sehogy sem
akar vége szakadni. Amerre elhaladunk, mindenütt gyerekek visonganak, felnőttek
füttyöngetnek és kurjongatnak, mezítlábas purdék serege szalad utánunk. Sokan
cigarettát kérnek, csak úgy menetközben. Az itteni románok segítőkészek: a
kereszteződésekben, látva tanácstalanságunkat, még az autósok is megállnak és a
kocsiból kiszállva mutatják: - Erre, erre, Giorgiu, Bulgária felé.
Hát
persze, hová is menne innen egy külföldi, mint Bulgária felé.
Egy
lejtő tövében, de még mindig ebben az istentelen hosszú faluban aztán végképp megállunk.
A hátsó kerék küllői szétugrottak, lötyög mind, akár puszta kézzel is lehet
csavargatni. Ezzel tovább nem mehetünk. A kerékpár sürgős operációra szorul… Út
mentén pad, pléhasztal, na, itt éppen jó lesz. Hamarosan kiderül, hogy
szerszámkészletünk távolról sem tökéletes. Ide azt a szép nagy franciakulcsot…
Egyórás bütykölés után azért csak sikerül egy rögtönzött javítást elvégezni. Az
ember borzasztó találékony tud lenni, ha a szükség ráviszi!
Poros
mezei úton a Vedea folyó felé toljuk megviselt járgányainkat. Kapás parasztok
dolgoznak még mindig a földeken, egyikük munkáját befejezve az úton közeleg.
- Bulgária
felé? Giorgiun át? - kérdi derűsen és
mindenáron vissza akar téríteni minket a főútra, mert nem jó irányba megyünk
Giorgiu felé… Ha engem valaki még egyszer Giorgiuba küld…
A
folyóparton elektromos szivattyú brummog, lejjebb emelőhálós halászok szűrik a
vizet. A föld cserepes és kőkemény, mély repedések szabdalják keresztül -
kasul. Sátort verünk a sötétben, eszünk valamit lámpafény mellett, s közben
nagyokat röhögünk egymáson meg magunkon is. Éjszaka népes birkanyáj halad el
mellettünk, látni a pásztor sötét sziluettjét, ahogy itt-ott megállva, botjára
támaszkodva halad a nyáj mögött.
