Új munkahely - Raktárban

 

Első csak egy van. (Második is, csak az nem hangzik olyan jól.)

A futballpályán szólt oda Lajos, úgy két szöglet közt.

- Te, van egy hely. Raktáros. Nincs nagy fizetés. De a munka se sok.

Másnap apám bement az igazgatóhoz, mert ezt „így kell csinálni.” Ugyanazt a munkahelyet ajánlja fel, ugyanazzal a fizetéssel. De akkoriban sehol se volt nagy fizetés és sehol sem volt sok munka. Az összeg harmadát leadom anyunak, aki nyomban „bankikönyvet” nyit, a másik harmadát én teszem be egy másik „bankikönyvbe”, személyesen, minden hónap elsején, mert mindenki így csinálta. A harmadik harmadból ruházkodok. Kirándulok. Utazok. Élek.

A közvetlen főnököm testes, italszerető és nyüzsgő. Amúgy ez egy építőcég. Nemigen van olyan napja a kalendáriumi évnek, hogy a melósok „össze ne löknének”. Egy literre, minimum, úgy nyolc óra felé. Addig úgyse dolgozik senki.

Munkaidő hattól kettőig. Az autóbusz háromnegyed hatkor indult a városból, hivatalosan. A valóságban hattól fél hétig bármikor. Ha valaki késik - valaki mindig késett -, megvárjuk. Munkásszolidaritás! Gyakorlatilag minden nap mindenki eleve késve érkezett a munkahelyére. De nem volt ám kapkodás így se. Dehogy is rohant mindenki a lelkiismerettől marcangolva dolgozni. Reggelizzünk! Kenyeret, szalonnát, ki mit hozott. A büfé még zárva. Csak a pálinkát méri sutyiban a büfésnő, literes üvegből, amit saját pénzéből vett a boltban. Az első kisvállalkozó! A munkások a pult mögé guggolva isznak. Meg ne lássa a mester! Neki is kellemetlen volna! Hisz ő is inni jött.

Mindjárt jobb az étvágy. Reggeli, aztán „összelöknek”.

– Kettő - mondja a brigádvezető.

            - Három - mondja Jóska bácsi, mert ők ketten nem isznak. Naponta két - három féldeci az nem ivás. Az semmi. 

            - Öt mondja Pista szerényen, mert így kivan a tíz féldeci, ami egy félliter és akkor most ő feláldozta magát a közjó érdekében. Valaki elballag a kantinba pálinkáért, vagy hozatnak a városból valamelyik sofőrrel. Mindegy, nyolcig úgyse igen van mozgás sehol.

Tízkor „szvacsina”. Ez nem vicc. Aki akar, elmehet egy levesre, az üzemi konyhára, fillérekért. De nem muszáj, mert van „szvacsinárka”, aki összeírja, kinek mi kell, összeszedi az aprópénzt és bevásárol. Szalámit, sajtot, egyebet. Ez egy külön munkahely, kizárólag nőknek.

Ebédszünet. Talán egy óra, ki a franc nézi. Nagyon jól főznek. Fillérekért. A szakácsnőkön csak egy szál fehér köpeny, abban a melegben, nagyokat kacagnak a bámész férfiszemek előtt. Olykor szalonnát sütünk az épülő falak között, szélcsendes helyen. Előtte természetesen „összelöknek” a kollégák. Ha jön a mester, illik megkínálni.

- Nono - int. – Csak mértékkel…

Aztán megiszik egyet-, kettőt és tovább ballag.

Ebéd után sokan már nem is térnek vissza. Kitaposott ösvény vezet a lyukhoz a drótkerítésen.

És mindenki mindenféle anyagot hord haza. Amit bír, a táskájában. Amit nem, azt megbeszéli egy sofőrrel. Az univerzális valuta két címletben létezik: fél liter és egy liter. A főnökség? Ugyan. Az ő „anyaguk” meg se érkezik az építkezésre. Már a gyárból jövet elkanyarodik a tóparti villasor felé. Mestertől, műszakvezetőtől felfelé mindenkinek van saját nyaralója. Miután fölépítették saját házukat, természetes, hogy kell egy nyaraló. 

Sáros placc közepén soktonnányi cement a szabad ég alatt, kővé keményedve. Mellette mész, ugyanúgy. Fázós cigányok hordó szurkot vernek csapra csákánnyal, ha éppen nincs vadonatúj épületfa a közelben. Évente egyszer jönnek a górék, újságírókkal. Előtte egy nap dózerolás: gerendák, deszkák, cement, mész, betonacél, zutty, megy a föld alá. Szalagot vágnak át, aztán inni mennek. Terv mindig száz százalék felett teljesítve. Mindenki kap prémiumot. Mindig mindenki kevesli a fizetést. Minden hónapban dühtől vörös arcok tolonganak a mesterek irodái előtt: miért csak ennyi? És azok is ott tolonganak, akik fél kettőkor már rég otthon ülnek, a kerítéslyukon angolosan távozva. Hogyan működhetett ez az egész? Ilyen sokáig? Csoda. Volt kánaáni csoda, ez meg volt a szocialista csoda. A legnagyobb csoda meg, hogy huszonöt év múlva valakik még mindig komolyan hiszik: ez még mindig működhetne. 

Első munkanapomon a főnök kezembe ad öt kiló kulcsot:

- Jó lenne az ajtókhoz pászítani és felcímkézni.

- Melyik ajtókhoz?

- Hát mindhez.

Ez egy kompresszorállomás, több száz ajtóval. Szocialista hamupipőke.

- Ha nem megy, kérj segítséget a lakatosbrigádtól.

Persze hogy nem megy. De a lakatosok megörülnek: új fiú, a nagy szatyorban biztos a „belépőt” hozta.

- Mi az a belépő?

Majd lefordulnak a székről, úgy röhögnek a hamvas kérdésen. Később persze hozok       ”belépőt”. Az egész állományt illik megkínálni, kőművesektől lakatosokon át a tetőszigetelőkig, úgyhogy az egy vidám nap volt.

A kulcsokkal napokig elvagyok. Aztán valaki rájön, hogy viszonylag olvashatóan ki tudok tölteni egy nyomtatványt, amely engedélyezi a villamos ívhegesztést az üzem egy bizonyos területén. Ez lett aztán az én speciális feladatom. Meg a kulcsok.

Egy hét múlva, új emberként, friss energiákkal eltelve rendet rakok a raktárban. Leginkább ömlesztve tárolódik itt minden, szögtől a vaslemezig és gipsztől a villanykapcsolókig. Olyan rendet rakok, de olyat… végül is én lennék itt a raktáros, vagy mi a szösz…

- Nem kell azt annyira - int a főnök, s a hangjából mintha némi aggodalomfélét éreznék kicsendülni.

- Már elég lesz - szól másnap is. Harmadnap már több mint mérges.

- Abbahagyni… erre semmi szükség.

Ahol rend van, értem meg később, ott feltűnik, ha valami eltűnik.

Negyednap pénzt ad nekem. 

- Tedd el - hunyorít. – Egy kis mellékes…

Már majdnem megkérdeztem, mi a mellékes, de a „belépőből” okulva inkább hallgattam.

- Én ezt nem fogadhatom el…

- Miért nem? - ijed meg szemmel láthatóan. Hogyisne, majd még becsületes ember hiányzik a nyakára.

- Hát…

- Tedd csak el - unszol. Megkönnyebbül.

Többször sose adott. Úgy látszik, elég volt, hogy egyszer a cinkosává tett.

A kompresszorállomás végül is felépült. Hogy hogyan, azt senki se érti, de ez egy ilyen világ volt.

A „kilépőt” is megtanultam. Tudom már azt is, ki mit iszik. Nem vagyok már pelyhedző állú ifjonc raktáros. Két egész évet töltöttem e fantasztikus világban.

Új munkahely?

 

Összeesküvés!

 

          Nem, neem, ez most igazi! De tényleg! És semmi olyasmi, hogy a felhőkből permeteznek minket, meg hogy nanorobotokat oltanak belénk, nem.

Komoly a dolog. Ráadásul világméretű. Legalább. Ez abból is látszik, hogy milyen ártatlanul kezdődött. Egy reklám itt, egy reklám ott. Egy reklám az egyik adón, egy a másikon. Szigorúan nem egyszerre, mert az már megint mekkora véletlen lenne. Egy kis reklám még jól is jön néha. Ki lehet menni a konyhába, kis vacsorát összekészíteni, amit ugye a film alatt megeszik minden normális ember este úgy fél tizenegy tájban. Vagy vécézni, zuhanyozni, kutyát megetetni, szexuális életet élni, mittudomén. Reklámokból úgyis egyre több van, rendes kereskedelmi adón már jóformán csak reklámok mennek, az ezek közötti rövid szüneteket töltik ki filmdarabkákkal. Hogy odaszögezzék a nézőt a képernyő elé, véglegesen, ez a cél!

Csakhogy. Idővel rájöttek a nagyokosok - akik azért nem teljesen hülyék, én mondom - hogy egy jó csomó ember még mindig nem megy ki zuhanyozni, se semmit csinálni, hanem - átkapcsol egy másik adóra! Át, a mocsok, és nem hajlandó végignézni, ahogy egy élemedett korú, ráncos mindenű prostituált éppen miniszoknyáért epedezik, amit egy dolgos élet jutalmaképpen természetesen meg is érdemel, és most már hordhatja is, hála a magasságos jóistennek, mert vesz hozzá egy olyan, de olyan betétet, hogy szinte egyáltalán nem csorog végig a vizelet azon a pipaszár lábacskáin. (Mert ugye annak kilencvenkilenc százalékát a csodabetét magába szippantyúzza.) És EZT a nívós művészeti alkotást nem hajlandóak végignézni elvetemült alakok, most mondják meg!

A pénz erős motiváció. Meg nem erősített hírek szerint valaki még dolgozni és képes érte. Aki nem néz reklámot, az nem vesz dolgokat. Vagy nem olyat. A Szent Profit érdekében a nézőt KÉNYSZERÍTENI kell, hogy minden sugárzott reklámot megnézzen, és higgyék el, hogy ebben az esetben a nagybetűs Caps Lock írásmód egyáltalán nem tekinthető túlzásnak. A nagy cél érdekében a kereskedelmi tévék fejesei egy emberként borultak egymás nyakába oly hosszú idő után. Olyan régi ellenfelek is összefogtak, akik már régen megásatták vetélytársuk sírját kedvenc bérgyilkosukkal. És megszületett az összeesküvés, vagy inkább így: az ÖSSZEESKÜVÉS!

A reklámok adási idejét összehangolták. Most már minden hazai adón egyszerre jelennek meg. Olykor nem teljes az átfedés, de a különbség annyira minimális, hogy minden bizonnyal csakis a látszólagos véletlenszerűség látszatát igyekszik kelteni.   

Na, ment is ez egy darabig igen szépen. Az egész ország egyszerre mosott fogat, köpött, mint a tévémaci, aztán egészségtelen késői vacsorát evett, megsimogatta a kutyát és az asszonyt tetszőleges sorrendben. Úgy tűnt, nincs menekvés, most már mindig mindenki minden reklámot meg fog nézni, reklámhatékonyság száz százalék.

Mindig vannak kivételek. A kivételek alól is vannak kivételek. Sajnos van egy nyughatatlan kisebbség, amely nem hajlandó tudomásul venni a haladást, sem azt, hogy az idő vasfoga már rég elszáguldott felettük. A szlovákiai magyarság abban a kivételezett helyzetben találta magát, hogy ha az összes magyar adó reklámot nyomat, akkor átkapcsol szlovák adóra. (Úgyis ugyanaz megy.) Hát, ebből az egy szempontból jobb helyzetben voltunk az anyaországba szorult hazánkfiaival szemben. Így aztán szépen tanúi lehettünk annak is, hogy a szlovák adókat - szintén szinkronizálták Szlovákián belül. Ott is voltak ám nagyokosok! Akik figyeltek!  És hogy miért írom mindezt múlt időben?

Mert egy szép napon hiába kapcsoltam a magyar reklámról a szlovák filmre. Ott is reklám ment, ugyanakkor. Szóval most már a szlovákok is benne vannak. Meg biztosan a V-4 országok is, ha egy kicsit utánajárnánk. Most már biztos: ez bizony egy szépen fejlett, valódi NEMZETKÖZI ÖSSZEESKÜVÉS!!!

Utazás a prosztatám körül - A szabadulás napja és a nem éppen heppi, de legalább end

 

Jön a nagyvizit. Elöl a professzor, mögött bizonyos távolságban a slepp: szépen rang szerint az orvosok, főnővér, nővérek, néha egyetemi hallgatók. A professzor és a slepp közötti távolság négyzetes arányban növekszik a professzor reális tekintélyével. Némely professzor akkora tekintéllyel bír, hogy az már életveszélyes rémületkeltés kategóriába tartozik. Van         olyan, hogy a medikusok be se mernek jönni a kórterembe. Csak állnak kint a folyosón, lesütött szemmel, mint egy csomó, mindjárt levágásra kerülő áldozati bárány. Ma „csak” az osztályvezető főorvos vezeti a vizitet. Ő azért nem annyira félelmetes. Igaz, hogy három méternél közelebb még a főnővér se merészkedik hozzá. A főnővér, értik? Aki, ha csak ránéz egy nővérkére, annak azon nyomban az eszébe jut minden elkövetett vagy akár el se követett bűne, az egészségügyi szakközéptől napjainkig.

A főorvos kicsit hümmög az ágyam felett.

- Egész jó - mondja ki végül az ítéletet. Aztán a főnővérhez fordul. - Délelőtt távolítsák el a katétert és aztán hazamehet.

Hej, de szeretném megölelni, valamint két oldalról amúgy oroszosan-cuppanósan arcon csókolni ezt a derék, kiváló szakembert, aki első pillantásra észrevette, hogy lám, már nem is vagyok beteg.  Ez egy szem, kérem! Ha minden orvosnak ilyen szeme lenne! Mindjárt más lenne a világ!

A főorvos aztán ágyszomszédom mellett parkol le.

- Holnap - közli tömören. -Tudja miről van szó, ugye? Volt már nálunk?

- Hatszor - ismeri be a testes férfiú (aki csak a vizit idejére kelt fel csaknem folyamatos álmából). Több szó nem is esik: tudja az orvos, tudja a beteg is, hogy hetedszerre is kiégetik az összes polipot a hólyagjából, és akkor egy ideig megint tud normálisan vizelni, viszonylag normálisan élni. Ha a műtét nem sikerül, jön az állandó katéteres kivezetés, zsebbe. Az már egy kevésbé komfortos életérzés. De azért élnek így emberek. Mindig vannak még rosszabb dolgok is.

Harmadik szobatársunk meg sem várja, míg odaérnek hozzá, in medias res csap bele a lecsóba.

- Akkor most volt prosztatám, nincs prosztatám?

Halk latin szavak hangzanak el, a főnővér kórlapot nyújt át. A főorvos itt is hümmög egy sort.

- Rendbe fog jönni - mondja ki végül és már fordul is ki. Még hátra van néhány kórterem, jónéhány beteg, akikkel rossz hírt, esetleg jót kell közölnie.

Másnap tényleg kivették azt az átkozott csövet, már elnézést. Szerencsére a becézgetős szőke volt szolgálatban.

- Akkor most kiszippantjuk a maradék levegőcskét… - és elővesz egy ijesztő nagyságú injektoros izét.

- Úgy… és most szépen lassan kihúzzuk a csövecskét… nem ficánkolunk… megvan. Menjen vécére és pisiljen lassan. Főleg a kezdeti időkben.

Már miért pisilnék én lassan? És miféle kezdeti időkben? Tudtommal pont azért vagyok itt, hogy igenis gyorsan tudjak pisilni. Erősen. Mint régen!

Az első pisilés aztán fényt derített a némileg homályos jótanácsra. A fájdalom még három héttel ezután is több mint kellemetlen volt.

Eltart egy darabig, míg a papírokkal pepecselnek. Összecsomagolok, elbúcsúzok szobatársaimtól, jó szerencsét kívánva mindkettőjüknek. Ki hisz benne, ki nem, de ide az is kell. Még benézek a nővérkékhez, aztán már kiülök az urológiai osztály előtti padra.

Kivágódik az ajtó. Ez a bácsi a szomszéd kórteremből. - Mindent köszönök! A viszontlátásra! És már lohol is lefelé a lépcsőn a nagy utazótáskával. Csak az a furcsa, hogy a pisitasi a nyakában lóg a katéterrel együtt, a bal kezében meg ott a kivezetés, amibe az orvosságokat pumpálják.

Kirohan a főnővér. - Hova megy, maga… hova indult? - üvölti le a képcsőházba.

- Haza - hangzik a rövid válasz, de azért látni, hogy a pasas megtorpant. (Ez egy természetes, ösztönös reagálás a főnővér jellegzetes hangjára.)

- A csővel a micsodájában? - emeli egy oktávval feljebb a hangját a főnővér és nem micsodát mondott. - És a papírjai? Azonnal jöjjön vissza!

- Ja tényleg - somfordál vissza a bácsi.

Hát igen. Az urológián eltöltött idő különösképpen megviseli a férfiakat. Kit így, kit úgy. Mégiscsak a nagyra becsült férfiasságunkról van szó, ahogy azt a mutogatós csávó kielemezte.

Per pillanatban minden második férfiember jár-kel urológiai problémákkal, akik előbb-utóbb itt kötnek ki.

Nincs mit tenni. Mindannyian az orvosok kezében vagyunk. Még az orvosok is az orvosok kezében vannak.

 

Utazás a prosztatám körül - Posztoperációs trauma hajnali zuhanyozással

 

Hajnal van, szürkül, talán fél négy lehet. Az ablaktól, ahol frissen operált szobatársam tanyázik, zörgés, motozás hallatszik. Hogy pontosan mit csinál, azt a félhomályban lehetetlenség megállapítani. Aztán mégiscsak történik valami, ami eléggé egyértelmű: a szomszéd szép virágmintás törülközővel a karján, de amúgy egy szál kisgatyában elindul az ajtó felé. Ez azért egy kicsit kísérteties, mert az ágyról csak úgy tud leszállni, ha szétkapcsolja a csöveket, mind a hármat. Útközben lever néhány dolgot, ami szintén azt jelzi, hogy nem lehet valami jó állapotban. A páciensnek amúgy sincs semmiféle jogosultsága, hogy holmi csöveket kapcsolgasson széjjel, pláne nem hajnali négykor. Szólni kellene valakinek, de a jelzőberendezés, mint tudjuk, nem működik. Vagy talán nincs is, de az ugyanaz. Kiabálni esetleg?

Na, csak nem lesz semmi baja ennek a szerencsétlennek.  Posztoperációs trauma. Mindenki átesik rajta. Ha mindenki tudná, mi vár rá, önszántából senki sem jönne ide. Tudtommal ugyanezt érzik a szülő nők is.

A másik szomszéd szokásos abszolúte ájulásszerű alvása ellenére is felfogta, hogy valami nincs rendben a környezetében. Kissé megemelkedik az ágyon. - Hát ez… hova tűnt?

- Zuhanyozni - tájékoztatom tömören.

- De hát… most hozták vissza a műtőből. Ebből baj lesz. Nem viselkedik furán?

- Dehogynem. Reggel fél négykor zuhanyozni?

- Valami csepeg…

Most már én is hallom. A szomszéd átnyúl az üres ágyra, eltekerget ezt-azt. A csepegés megszűnik.

- Nedves az egész ágy…

Szomszédunk jó félóra múlva sikeresen visszatámolygott. „Csatlakozott”, valószínűleg nem valami sikeresen, mert egy óra múlva, az első lázmérés után már négy nővér sürgött- forgott körülötte. Felváltva szidták és fenyegették, míg villámgyorsan kicserélték a komplett ágyneműt a nedves- pisis- véres matraccal együtt.

- Hogy jutott eszébe ilyen őrültség? Magának le sem szabad szállnia az ágyról legalább egy hétig. Nagyon veszélyes!

- Egy hétig? Akkor én most egy hétig ne zuhanyozzak?

- Ne bizony! - replikáztak mérgesen a nővérek. - Majd lemossuk szivaccsal. Annyit kibír, nem?

- Nem! Jogom van a tisztálkodáshoz! - vág vissza ingerülten, sőt agresszívan, ami szintén azt jelzi, hogy támadt egy kis zavar a fejében. Altatás után elég gyakran előfordul az ilyesmi. A világosságban látszik, hogy a ráncok elmélyültek az arcán, egy-két új is észlelhető. Szeme beesett, keze meg-megremeg. Kicsit ijesztő, ha valaki egyetlen éjszaka alatt éveket öregszik, de messze nem a legrosszabb eset.

Másnapra valamivel jobban lett. Három órát ügyködtek rajta a derék doktorok, de hogy pontosan mit is vagdaltak rajta ennyi ideig, azt nem tudta megmondani. - Az ellenégeimnek se kívánom - mondja komoran és többé már nem viccelt a kirántott hússal. Másnap, telefonon, a feleségétől tudta meg, hogy eltávolították a prosztatáját.

Senki sem mehet műtétre úgy, hogy nem írja alá a szükséges nyilatkozatokat. Ha viszont már aláírtad, gyakorlatilag bármi megtörténhet a műtőasztalon. Mindannyian az orvosok kezében vagyunk.

 

Utazás a prosztatám körül - Nyomozunk

 

        -Tóth úr, maga dohányzik? - teszi fel a kérdést a főnővér, szemmel láthatóan erős izgalmi állapotban.

            Nyugodtan mondhatnánk azt is, hogy „szemei gyilkos indulattal lobogtak, tekintete perzselt, hangja ennek ellenére végtelen fagyot, sötétséget és pusztulást jövendölt”. Mert a főnővér nagyon kedves, nagyon aranyos, a főnővér igazán mindent megtesz minden betegért, de úgy néz ki, hogy a dohányos embereket minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül képes lenne tarkón lőni. Talán faképnél hagyta egyetlen igaz szerelme, aki véletlenül csaknem állandóan bodor füstfellegeket eregetett és a főnővér (aki akkor még természetesen nem volt sem fő, sem semmilyen nővér) az elszenvedett trauma következtében minden dohányost univerzális bűnösnek tart? Netán érzéketlen keresztapja piciny gyermek korában (mármint a főnővérében) lazán arcába fújta a kéklő cigarettafüstöt, mert milyen jópofa, ha egy baba fintorog és prüszköl?

            Nem tudni! Talán egy hipnózisos mélylélek-elemzés egy nagy bőrdíványon segítene, de erre most sem idő, sem mód. A főnővér indul útjára, de még gyanakodva visszanéz. Szemmel láthatóan nem hisz nekem. És ez fáj.

Érkezik nyomában a másik, a szőke, sietve. – Nyomozunk - suttogja az izgalomtól elfúló hangon. - És ki fogjuk deríteni… mindig kiderítjük. És minden cigarettácskát elveszünk… hagyományost, elektromost, mindegy… maga dohányzik?

- Nem.

Ő is visszanéz. Szemmel láthatóan ő sem hisz nekem. A férfiak úgyis mindig hazudnak. Bűnös mindahány. (Gondolja.)

Estefelé, különös kegyként, egy infúzió-tűcsere apropóján engedélyt kapok vécélátogatásra. Az ágytál megalázó használatát eddig is csak úgy kerültem el, hogy kedves feleségem a soros látogatási napon - igen, nem csak György van Soros - hozott egy zacskó csokoládés mézeskalácsot. Amit ebben az édességhiányos helyzetben természetesen egy ültömben el is fogyasztottam. Azazhogy egy fektemben, aminek következtében három napig egyáltalán nem éreztem az illemhely meglátogatásának semmilyen szükségét.

Hát ahogy a mosdóba belépek, mit nem látnak ámuló szemeim?

Az ablakon kihajolva a tetovált páciens a szomszéd kórteremből vígan fújja a füstöt. A kedves szőke nővérke ugyanakkor a zuhanyozóban éppen beöntést applikál egy vonakodó paciensnek, ekképpen kommentálva a műveletet: - Most ezt a három liter vizecskét bepumpáljuk alulról… a belecskéknek tisztáknak kell ám lenniük az operáció előtt…

Mire végzek, sem a tetovált dohányos, sem a beöntéses paciens nincs már jelen. A folyosón vár a nővér.

- Holnap már úgyis hazamegy - int fejével a kórterem felé, ahol a tetovált fekszik, megemelt nikotinszintjének köszönhetően nyilván különösen jó közérzetnek örvendve. - Azt az egy cigarettácskát igazán nyugodtan elszívhatja, nem?

Rábólintok és a meghatottságtól majdnem bepárásodik a szemem. Hogy ebben a mai kukkolós- kibeszélős- bekamerázott, a magánélet szentségét, az intimitás ezredéves tabuját lábbal tipró szép új világunkban valaki egy üldözöttnek nyújt segítséget, csak azért, mert üldözött? Mikor már nem tudsz egy jót pisilni se az udvar sarkában, mert négy műhold - egy orosz, egy amerikai, egy kínai meg egy magán – tetraéder-konfigurációban nyomban betájol- levideóz- adatbázisba vesz?

Amíg ilyen emberek élnek, addig él a remény is. És a szilárd hit abban, hogy a hatalmat nem csak meg lehet, de meg is kell cselezni, kivédeni, elhárítani, átverni, pillanatnyi szünet és szemernyi lelkiismeret-furdalás nélkül. Hogy az üldözötteket segíteni kell, akármit is csináltak. Mert a hatalom önmagában gonosz.

Amint azt II. János Pál pápa mondta, a tőle megszokott bölcsességgel.

 

Utazás a prosztatám körül - Nővérek, nővérkék

 

        Néhány nap alatt annyi ápolónővér fordul meg körülöttünk, hogy szinte megjegyezni is képtelenség. Mintha többen lennének, mint a betegek. Néhányat azért sikerült alaposabban is megismerni.

            A vékony, fekete hölgy az a típus, aki még egy halottnak is képes lenne bebeszélni, hogy másnap reggel indulhat a kassai maratonon, sőt, van esélye dobogós helyezésre is. Valami végtelen derűlátás, valami világraszólóan monumentális optimizmus fénylő aurája veszi körül. Elsöprő energiával, villámsebesen, ráadásul mosolyogva old meg minden felmerülő problémát, egyfolytában csivitelve, mint valami sebes röptű fekete fecskemadár, akinek aztán végképp nincs ideje holmi apróságokkal törődni, mert neki dolga van, szúnyogot kell fogni a fiókáknak, kitakarítani a fészket, elkergetni a szemtelen verebet, mert már megint ide akar fészkelni, satöbbi. Ha megjelenik a kórteremben, még a fekvőbetegek is vigyázba vágják magukat az ágyon, azon igyekezve, hogy most éppen semmilyen problémájuk se legyen, mert az úgyis biztos szóra sem érdemes, elhanyagolható apróság csupán. A fecske-nővérke üzenete környezete számára egyértelmű: ez a világ olyan hely, ahol élni érdemes és kell, még akkor is, ha itt momentán emberek szenvednek és olykor meg is halnak.

            A másik, szőke, gömbölyded nővérkét is nagyon szeretjük, aki folyamatosan kommentálja, hogy most éppen mit csinál, mit csinált úgy öt-tíz perccel ezelőtt, és mit fog csinálni az elkövetkezendő félórában, vagy akár délig. Ezenkívül ő olyan csúnya, gonosz, rossz, szavakat, mint például a „vizelet”, a szájára nem venne soha, valószínűleg még akkor sem, ha emiatt esetleg kettéhasítanák. De mivel egy urológián minden a vizelet körül forog - jó, nem jó, sárga, véres, gennyes, jön, nem jön, akadozik - végtelen kommentjeiben csakis és kizárólag becéző formákat használ.

            - Nemigen tetszik nekem ez a vizeletecske - rója meg a pácienst, aki őszinte bűnbánattal próbál a párnája mögé bújni, mintha csak direkt, tiszta gonoszság által vezérelve produkált volna ilyen lehetetlen „vizeletecskét”.

            - Kissé véres ez a vizeletecske… ebédkére voltunk? Vécére? Székletecske volt? Nem szabad nyomni… Ej, ej, nem tetszik ez nekem… kénytelen leszek szólni a doktornőnek…

            És hogy van tekintélye az orvosok előtt is, az biztos, mert a szóban forgó betegecske másnap már a lábát sem tehette le az ágyacskájáról.

            Van itt még egy mogorva, ellenben nagyon is túlsúlyos nővérke, aki szemmel láthatóan kisebbrendűségi érzéssel küzd a karcsú derekak, feszes tomporok, apró fenekek szép új világában. Úgyhogy, talán kompenzációképpen elhatározta, hogy a pácienseket önállóságra, vagy legalábbis aktív együttműködésre bírja rá.

            - Emelje már fel a lábát és tekerje le róla azt a katétert… /Ő maga meg sem mozdul közben/. – Úgy… emelkedjen meg egy kicsit, hogy néz ki az a párna… biztos kényelmetlen is… Nem? Dehogynem, mit tudja azt maga… Elmehetne zuhanyozni is… Szédül? Kapaszkodjon a falba, azt a tasakot meg akassza már a nyakába, akkor mind a két keze szabad lesz… Na látja, megy ez.

            Minden katéteres páciensnek, minden beavatkozás után, minden vizit előtt egy hófehér gézcsomagocskát kötnek a micsodája végére, melynek feladata megakadályozni, hogy a különféle testnedvek a csövön végig folyva ne szennyezzék be sem a hófehér ágyneműt, sem a paciens testét. A kis csomag optikailag is feldobja a pácienst, valami olyasmit sugallva, hogy „Lehetséges, hogy nem mindenki távozik gyógyultan, de addig is itt mindenkivel törődve lesz és kész.” A csomagocska egyébként egy vastagabb géz-téglalapból összegöngyölt cső, amelynek szétnyílását egy dupla masli akadályozza meg. Pontosan olyan, mint a karácsonyi csomagokon.

            - Nos? Megcsinálja egyedül?

            Érezni a hangján, hogy ez a megtiszteltetés csak igen keveseknek jut osztályrészül. Kérem szépen, én igazán megcsinálok sok mindent. Olyan együttműködő típus vagyok. Például mindig megemelem a lábam, ha szólnak, meg egyéb bonyolult dolgokat is. De a már említett falusi neveltetésem okán kialakult természetes szeméremérzetem ezt már tényleg nem tűrhette. Most tényleg saját kezűleg csomagoljam be a micsodámat egy hófehér, merev gézcsőbe, majd kössek rá egy dupla maslit, mint valami karácsonyi ajándékra? És aztán? Postán ne adjam fel?

            Kategorikusan nemet mondani azért nem mertem. Ő bízott bennem, és én a bizalomra méltatlannak bizonyultam. És aztán tudják… egy nővérnek annyi, de annyi alkalma van, hogy átsegítse a pácienst… a nehézségeken… akár végleg is…

            - Hát… megcsinálom…

            És ebben benne volt, hogy persze, megcsinálom, majd, ha kétszáz kilométeres körzetben kihal minden nővérke és valamelyik közeli kontinensről sem tudnak helyettesítést keríteni.

            Nem szólt egy szót sem szegény, csak kifordult az ajtón. Hallottam, hogy valakinek annyit mond: - Nem akarja…

            A következő pillanatban kiderült az ég, mert megjelent a fecske-nővérke és körülbelül hat másodperc alatt rám applikált egy mintaszerű csomagocskát, parádés maslival koronázva meg a mesterművet. Hogy nekem mennyi ideig tartott volna - óra, másfél? - azt nem tudom, de hogy így nem nézett volna ki, az biztos.

            A csomagocska egyébként legkésőbb vizit után lecsúszik és aztán gyakorlatilag bárhol megtalálható a csatlakozás és a tasak közötti másfél méteren, csak ott nem, ahol lennie kéne.

            Van itt még egy nővérke, akitől aztán mindenki fél, ugyanakkor mindenki sajnálja is egy kicsit. Nyilvánvalóan nem tehet róla, hogy abszolút totál teljes mértékben képtelen bármilyen, pontos mozgáskoordinációt igénylő munkafolyamat elvégzésére. Tehát a szó szoros, átvitt és bármilyen értelmében született kétbalkezes. Amit megfog, az vagy törik, vagy deformálódik, vagy leesik, de hogy valami negatív dolog fog történni, az biztos. Ráadásul annyira igyekszik, hogy már az egész kórterem együtt izgul és szurkol, úgyhogy most biztos mindenkinek jó magas a vérnyomása. Csak egyszer az életben sikerüljön már neki azt a katétert úgy benyomni, hogy a szerencsétlen beteg ne üvöltsön fel kínjában. Csak egyszer sikerüljön már azt a csepegő infúziót úgy lekapcsolnia a betegről, hogy ne tocsogjanak mindketten vérben és vizeletben.  Csak egyszer sikerülne már megfognia a… azt a dolgot, amit ezen az osztályon minden ápolónak előbb-utóbb kézbe kell vennie úgy, hogy az ápolt alany ne folyamatos rettegésben töltse amúgy sem túlságosan szívderítő életét. S miután végzett, ami azt jelenti: úgy-ahogy eltakarított maga után a romokat, akkor felnéz, mindenkire külön- külön és valami rendkívüli, mondhatni nem evilági kedvességgel megkérdi: - Jó lesz így?

            Namármost, még két dolgot igen fontos tudni a nővérkék eme ritka gyöngyszeméről. Az egyik az, hogy természettől fogva óriási ibolya-lila-levendulakék szemekkel rendelkezik.  A másik meg az, hogy nagyméretű és igen erős, legalább öt-hat dioptriás szemüveget hord, ami ezeket a delejes, hipnotizáló szemeket még óriásibbá nagyítja. Az összhatás nagyjából olyan, mintha egy teljes virágba borult végtelen nagyságú levendula mező robbanna rád fénysebességgel és a beteg, félig aléltan, saját fájdalma által korlátozva, végső erőfeszítésével, csodálatosképpen mégiscsak kipréseli halotthalovány ajkai közül: - Iii…gen… minden… rendben… köszönöm… szépen…

Utazás a prosztatám körül - Szobatársak, fakazán

 

Két nap férfit érlelő magány után szobatársat kapok. Sem hozzám, sem máshoz a köszönésen kívül egy szót sem szól. Viszont harmadnap, vasárnap, látogatási nap lévén, kapok tőle egy alkoholmentes dobozos sört. Nyilván a kedves hozzátartozói hozták be.

Annyi hamar kiderül, hogy ez az illető úgy jár-kel ebben a keserves nagyvilágban, mintha minden női szem rajta függne. Szemmel láthatóan a legcsekélyebb mértékben sem zavarja, hogy testi adottságai ezt nemigen indokolják. Sosem hagyná el a szobát úgy, hogy erősen gyérülő haját a mosdó fölötti tükörben keresztül ne fésülné kopaszodó feje búbján. Zord felelősség légköre lengi körül, mintha a nap minden percében döntenie kellene: a lába elé omló hajadonok/és nem hajadonok közül vajon melyiket részesítse először különleges kegyeiben?

Az első könnyebb fajsúlyú vizitre két doktornő és két nővér érkezett.

- A vérnyomása? Nem magas?

A pasas felült az ágyban kisimította a pizsamáját és szemmel láthatóan nagyon sajnálta, hogy nincs a pizsamazsebben a fésűje. Így csak az ujjaival rendezett át négy-öt hajszálat egyik oldalról a másikra.

- Nem magas. Ugyanis otthon hagytam a feleségemet.

A négy nő nem röhögte magát halálra. Finoman mondva.

-Allergiás valamire?

-A nőkre - vágja rá azonnal.

Ezt már nem állták meg szó nélkül.

-Az probléma. Itt ugyanis nincs egy férfi dolgozó sem.

-Tényleg? - ámult el hősünk őszintén, mert az ő világában természetesen elképzelhetetlen olyan munkahely, ahol a nők nem a férfiak elnéző felügyelete alatt pepecselnek valami lényegtelen aprósággal.

-Akkor én itt nagyon jól fogom magam érezni.

És sugárzó, afféle tulajdonosi mosolyt villantott a négy hölgyeményre, mintha azok csakis és kizárólag az ő magántulajdonai lennének, akiket bármikor eladhat.

-Mikor operálnak meg?

-Azt majd a professzor úr az esti nagyviziten megmondja.

-Csak mert sürgős lenne a dolog. Holnap délre otthon akarok lenni. Az asszony rántott húst süt.

A négy nő erre már nem válaszolt, noha szemmel láthatóan lett volna némi mondanivalójuk. A páciensekkel csínján kell bánni. Pénzt hoznak a kórháznak és a jó gazda jól bánik a fejőstehenekkel. Érződött némi szánalom is a részükről: ezen a helyen csak addig viccelődik valaki, míg át nem esik valamilyen beavatkozáson. Becsövezve, ágyhoz kötve, vécézés és zuhanyozás nélkül, álmatlanul hánykolódva, fájdalmakkal küszködve előbb-utóbb mindenkiben elapad a humor forrása.

Egy nap, mikor véletlenül elengedtek ebédelni a saját lábamon. „lekapcsolódás után”, természetesen - megint új lakó érkezett. Ez se mutatkozott valami bőbeszédűnek. Hurrá! Két néma szobatárs akár a sors ajándékának is tekinthető. Szép csendben mindhárman pihentető délutáni álomba merültünk.

Mikor felkeltem, a szememnek se akartam hinni. A két néma levente lázas diskurzusba merülve ült az asztalnál. Mi változott? Mi gyújtotta lángra a hamu alatt lappangó parazsat? Rejtett lelki vonzalom? Avagy két magányos lélek húrjainak egyszeri, megismételhetetlen, véletlenszerű összecsendülése egy vigasztalan, fekete - komor diszharmonikus akkordban, mely a felszínre rezegteti eme elárvult entitások mélypszichéjében rejlő, opálos homályzattal ragyogó kincseket?

Fülelek. Nem, nem. Sem lelki húrok, sem opálzattal ragyogó kincsek.

Hanem a fakazán. Ez a két megszállott évek óta fával tüzel két isten hátamögötti falucskában valahol fenn a hegyek között. Mindjárt kiderült, hogy egymástól nem is olyan messze. A négy öt órán keresztül zajló fakazán - brainstorming során valószínűleg mindent megbeszéltek, amit csak erről a rendkívül érdekfeszítő témáról tudni lehet és érdemes. Tudták, hogy a magyar fakazán oldallemez-vastagsága mindössze négy milliméter. Így aztán, ha sokat és erősen tüzelnek benne, akkor szétég. Az orosz fakazán, az igen, az hatos lemezből van. Az aztán bírja. Viszont könnyen szétfagy. Ugye, nagyon kíváncsiak, hogy vajon miért?

-Az alján - emeli fel az ujját jelentőségteljesen az egyik néma levente - az alján van egy kis csőszerű pöcök, abban egy háromnyolcados légtelenítő csavar. De a cső, meg a csavar között van egy kis tér. Fél liter víz!

A másik néma levente helytelenítően csóválja a fejét. Még egy ökör is tudja, hogy egy fél liternyi víz tökéletesen elég bármilyen derék hat milliméteres falvastagságú orosz fakazán szétfagyasztásához. Ettől még egy T-34-es tank is szétfagyna.

-Nekem az első télen szétfagyott.

-És? - kérdezte a másik néma levente feszült kíváncsisággal.

-Vettem egy másikat. Ha egy olyan tizenöt fokos szögben megdöntöd, kifolyik minden víz. Mai napig azzal fűtök.

-De akkor meg kell lazítani a merev csatlakozásokat.

-Fél óra munka egy franciakulccsal. Annyit megér egy fakazán.

-Az biztos. Egy jó fakazán!.

Annyiban még megegyeztek, hogy azokat, akik nyers fával tüzelnek, csak jól fejbe kéne vágni egy nagy darab nedves fával, aztán meg felhasogatni az illetőt és eltüzelni, hogy megtudja, mit érez egy szegény fakazán, ha nedves dolgokat raknak bele.

Ekkor hál istennek egy kicsit elaludtam. Mire feleszméltam, a két néma levente üveges pillantásokkal üldögélt az asztal mellett és próbáltak úgy tenni, mintha egyáltalán nem lennének álmosak. Csak a társalgás menete vett egy kissé más fordulatot.

-Vagy itt van ez a piramis. Amibe beleteszed a borotvát és sose megy ki az éle. Kell, hogy legyen benne valami energia! Én kipróbáltam!

-Ki?

-Ki. - Vettem két pohár vizet, kiraktam az ablakpárkányra. Télen!  Az egyiket betakartam a piramissal.

-És?

-Nem fagyott be!

-És a másik?

-Az be. Van ebben a piramisban valami energia. Nálunk csináltak egyet vasból. Hogy oda járjanak az emberek feltöltődni. Csak a papok lebontották. Mert az övék volt a telek eredetileg. Meg hogy ez az energiapiramis biztos valami mágia.

A másik néma levente, hősiesen küszködve az álom démonjaival, szintén bizonyítani kívánta jártasságát a rejtélyek területén.

-És Jézus? Ő mit csinált harmincéves koráig? Erről miért nem beszél senki?

Többre nem tellett az erejükből. Sem azelőtt, sem ezután soha többé nem beszélgettek ennyit. A kövérebbik, közvetlen ágyszomszédom hetedszer van itt. A hólyagja rendszeresen telenő polipokkal, amiket kiégetnek. Most éppen nem műthető, magas a vérnyomása.

A névérke a fejét csóválja.

-Fél?

-Ne vicceljen már. Tudom, mi vár rám.

-És otthon nem magas a vérnyomása?

-Nem. Igaz, hogy sose mérem.

A nővérke az égre néz, aztán kimegy orvosságért.

Mindkét szobatársam rendelkezik egy csodálatosan irigylésre méltó és rendkívül ritka tulajdonsággal: bármikor, napszaktól függetlenül, másodperceken belül képesek elaludni. Sőt! Kimondottan úgy néz ki, hogy itteni létüket a minél folyamatosabb alvásra tették fel. Így hólyagospolipos ágyszomszédom egyre korábban oltja le a villanyt, de már első nap is háromnegyed kilenccel indított. Eddigi személyes rekordja negyed nyolc, ami kissé különös, mivelhogy ezen a földrajzi szélességen ilyenkor még világos van. És kérem, amennyire a szuszogásukból meg tudom ítélni, tényleg alszanak. Sajnos, kiderül, hogy amilyen gyorsan elcsucsukálnak, olyan gyorsan el is kezdenek horkolni, duóban, nem csekély hangerővel. Érdekes, hogy a másik horkolása egyiküket sem zavarja. És én? Olvasni szoktam, éjfélekig. Kint, az ebédlőben, a tévé alatt volt néhány ritka pocsék, de legalább unalmas könyv. Villanyt nem gyújtok, hadd aludjanak már ezek szegények, ha annyira akarnak. Az állam alá helyezett mobillal elég jól megy az olvasás. Hogy éjjelilámpa? Ugyan, hol van itt ilyesmi.

Csak még ez a fantasztikus telihold ne lenne, amely teljes erejéből ragyog Kassa háztetői felett. Persze, elméletileg hívhatná bárki az ügyeletes ápolónőt, húzná már le azt a nyomorult rolót, mielőtt valaki farkasemberré változik. Hívhatná, de nem itt. A vezetékek bénán fityegnek a falra akasztva és már első nap közölték mindenkivel: ha baj van, tessék kiabálni. A régi kórház messze nem a Grace klinika, ahol a páciens egyetlen aritmikus szívdobbanására egy komplett orvosi team ront be az üvegezett lengőajtón, és az egyiknek az a feladata, hogy két szikrázó vasalót nyom a páciens melléhez, aki ettől a plafonig dobálja magát, ami igen szép teljesítmény ahhoz képest, hogy már halott, a másik magánkívül ordítozik, hogy „Elveszítjük, elveszítjük” és közben a haját tépi, a harmadiknak meg az a dolga, hogy szerelmes a főorvosba és beúszik egy lágy kép, ahogy a legutóbbi műtét alkalmával ő húzta fel szerelmének az égszínkék gumikesztyűt.

Kis kárörömmel konstatálom, hogy hiába akarnak ezek az én szobatársaim akár már fél nyolckor is elaludni. Ajtó ki, két villany fel. /Egy a központi, a plafonon, a másik a hagyományos gömb, a mosdó felett. /

-Vérnyomásmérés! - kiáltja a nővér messze csengő, szép magas szoprán hangján, akárha azonnali atomtámadást jelentene be. És mér. Ajtó bezár, villany marad. Na, de vajon ki oltja el? Hát az álmosabbik. Hol egyikük, hol másikuk, mert én, ugye, a három csövemmel ebben a meccsben eleve nem vehetek részt. Két pasas ártatlanul horkol, én meg olvasok, mobillal. Félóra múlva ajtó ki, két villany fel.

-Antibiotikumok! - sikítja a nővér álomgyilkos hangon. Reggelig még van egy „Fájdalomcsillapítók!”, háromszori pisitasak - ürítés jó hangosan csobogva egy nagy vederbe, valamint még két - három „benézés”, de ez villanynélküli. A nővér csak a fejét dugja be az ajtón:

-Minden rendben?

Ez a két mormota ennek ellenére akárhány alkalommal, akármilyen gyorsan el tud aludni. Lehet, hogy otthon egyáltalán nem alszanak?

Még három óra napfelkeltéig.